Népszava, 1963. május (91. évfolyam, 100–125. szám)

1963-05-01 / 100. szám

Az emlékkönyv egyes fejezeteit három férfi mondotta tollba egy hosz­­szúra nyúlt délután, a szerkesztőségben. Oda­­kinn a májusba forduló április áradozott, e gyö­nyörű, termékeny dagály, időbenn kriptakövek kongtak s hamuvá lett árnyak kúsztak elő a sza­vak mögül. A szöveg fe­kete volt, mint a munká­sok sorsa abban az ötven­­ esztendőben, amely az ezeréves Magyarország hangos ünnepétől a máso­dik világháború utolsó napjáig eltelt, de a fekete szövegben vörös iniciálék lobbannak fel, forradalmi tettek jelei... A három férfi: Stein­­herz Simon öreg vasas, Misángyi István veterán kőműves és Markovics József kereskedelmi al­kalmazott, aki korra fia­talabb, de a történelem keserű levének legsűrűjé­­ből merített, a második világháború büntető szá­zadának testi és lelki szenvedéseiből. A Vexapor elmarad A legidősebb köztük Misángyi István, aki Pé­csett született, kőműves­inas lett abban a város­ban, ahol a kőnél kemé­nyebb építőmunkások szerveződtek s ahol az inasgyerek hamarabb ta­nulta meg az osztályhar­­­­cot, mint a vakolókanál forgatását. A mesterség elsajátításának és a harci képzésnek az évei a szá­zadfordulóra estek. Arad és Világos már ködbe tűnt, a polgárság Kossuth Ferencet ünnepelte, az el­öregedett veressipkás honvédek békésen pipáz­tak, a császári kegy ha­mis fényében sütkérezett az ország, de a pécsi kő­művesek nem felejtettek semmit.­­ Egy tavaszi nap híre ment, hogy Kossuth Fe­renc és Apponyi Pécsre látogat. A hivatalos város örömmámorban úszott, de a kősművesek is fogadni akarták a méltatlan fiút, aki elárulta az apját. Ne­künk, inasoknak, kiadták az öregebbek, hogy gyűjt­­sük­k a sóderből dunai kavicsot, majd avval fo­gadjuk Kossuth és Appo­nyi hintáját a vasútról a város szívébe vezető úton. Olyan kőarzenállal vonul­tunk fel, mint egy régi csatára... — De a hatalom meg­sejtett valamit, vagy áruló akadt az utolsó pil­lanatban, mert a kőzápor elmaradt s vele az ünne­pélyes fogadtatás. Kossuth és Apponyi Pellérden le­szállt a különvonatról s falusi szekéren tette meg az utat Pécsig ... — A kőzápor elmaradt, a megtorlás nem ... Né­hány nap múlva, május elsején a tilalmas vörös helyett nemzetiszínű ko­kárdával vonultunk fel, a rendőrség azonban meg­támadott bennünket, le­tépte rólunk azt a három színt, amellyel Kossuth fiát fogadta a város. Ak­kor tanultuk meg, hogy másképpen ítélik meg a munkás hazafiságát és másképpen az urakét... Május elseje után aztán megkezdődött a rendőri üldözés. Mi, kőművesina­sok hordtuk szét titokban az előfizetőknek az akkor még hetilap Népszavát, titkos zsebekbe rejtve, de minden kézbesítő út a rendőrségen fejeződött be .. Rühle és Teddy Az öreg vasas — Stein­­herz Simon nyugdíjas gé­pész­­ és villanyszerelő — másképpen ismerkedett a kor szellemével. — A század első évti­zedének egyik nyarán Ba­­bádi Strasszer Sándor milliomos malomtulajdo­nos és földesúr nyitrai birtokán szereltünk egy házi áramfejlesztő telepet, amely — természetesen — csak a kastélynak és az irodák­nak adott áramot. Forrró nyár volt, aratás­­idő ... Egy nap roskadozó, kivöröslött arcú arató­munkás támolygott be a kastélyudvarra, nyakában cipelve tízéves, vérző fiát, akit a mezőn kóbor kutya mart meg. Az ember at­tól félt, hogy a kutya ve­szett volt... Kocsit kért a jószágkormányzótól, hogy a fiát orvoshoz vi­­hesse. A jószágkormányzó rádermedt: »Azt hiszed, ebben a dologidőben arra való a fogat, hogy a köly­­ködet orvoshoz vigye? Vidd a hátadon, ha annyi­ra félted!...« Az arató­munkás a vállára vette a gyermeket és botladozva elindult a távoli falu felé... — Később, délután a parkban éktelen csaholás, ebrenyitás hangzott fel. A kastély egész személyzete kicsödült, majd megjelent maga az uraság is, aki halálsápadt­an vette tudo­másul, hogy két kedves foxikutyája összemarako­dott a parkban valami el­hullott nyúlfióka felett és csúnyán összemarta egy­mást ... Babádi Strasszer úr azonnal intézkedett, előállt az urasági autó, vánkosokra helyezték a vérző ebeket és egy libé­­riásinas kíséretében azon­nal elindultak velük a pozsonyi állatorvoshoz... Még a nevükre is emlék­szem, Rühle és Teddy volt a két kutya, hetekig em­legették őket a kastély körül, míg felépültek, há­la az állatorvos buzgal­mának. A megmart som­másfiúról soha többé nem beszélt senki. A Petőfi-szobornál Fiatal fűszeresinas volt a Heller-féle »Alpesi Vas és Sajt« egyik belvárosi boltjában Markovics Jó­zsef. Heti 80—90 órát dol­goztak s csöndben küz­döttek az embertelen megterhelés ellen, még szervezetlenül, de éledő ösztönnel. — 1928. május elsején arra figyeltünk fel a bolt­ban, hogy nagy, de csön­des tömeg áramlik a Pe­­tőfi-szobor felé. Néhá­­nyan otthagytuk a pultot és csatlakoztunk a me­nethez, amely körülvette a szobrot. A Duna-parti szállók és kávéházak kertjéből kiváncsi közön­ség leste a fejleményeket. A szobornál Palló Oszkár szavalta Petőfi »Egy gon­dolat bánt engemet« című versét. Mi csendben hall­gattuk a verset, de a fel­vonult lovasrendőrök tán­coltatni kezdték a lova­kat, aztán kirepültek a kardok és kezdődött a kardlapozás. — A Duna-parton fel­vonultak a zsupkocsik, a rendőrök válogatás nélkül tuszkolták fel a tüntető­ket. Én is bekerültem a hírhedt 200-as cellába, ahonnan néhány napi vallatás után elengedtek. Azt hittem, evvel meg­úsztam. Néhány év múlva beléptem a szakszervezet­be, illegális oktatásokra jártam, azután kitört a második világháború. Megkaptam a katonai be­hívót s amikor bevonul­tam, akkor tudtam csak meg, hogy büntetőszázad­ba, munkaszolgálatra hív­tak be. Katonai törzslapo­mon ott volt az 1928-as május elseje, mint figyel­meztető feljegyzés. A két világháború kö­zött Magyarország politi­kai élete a panamák és káprázatos szélhámossá­gok hátborzongató szöve­vénye volt. Ebben az idő­ben Steinherz Simon, a szervezett munkásság képviseletében bekerül a Fővárosi Törvényhatósági Bizottságba, majd bevá­lasztják az Elektromos Művek igazgatóságába. A »keresztény« és »nemzeti« és »demokrata« főváros evvel a szemfényvesztő választással — egy vörös múltú munkás a nagyte­­kintetű igazgatóságban — törököt fog. Panamisták mennyországa A panamák ebben az időben a miniszterelnöki bársonyszékig s a minisz­terelnöki palota szalon­jáig nyújtóznak. Gróf Bethlen Istvánnak, a kon­szolidáció miniszterelnö­kének felesége áll a »Tal­­bot Centrálé« néven is­mert ügy hátterében, amelynek az a lényege, hogy Angliából vásároltak elektromos erőműveket, a Ganz-gyárat viszont mil­liós ráfizetéssel vásárolt kazánok árán kárpótolták. Ez ellen foglalt állást az »öreg vasas« — akinek otthonában egy nap meg­jelent a Ganz igazgatója, kezet csókolt a mosogató munkásasszonynak, majd megtette »hagyományos« ajánlatát. — Azt akarták, hogy az igazgatósági ülésen ne foglaljak állást a vaskos panama ellen, viszonzásul felajánlották azt, amit ilyenkor szokás volt fel­ajánlani: az Elektromos Művek és a Ganz Művek nem lesznek hálátlanok. Mivel az ajánlatot eluta­sítottam, a Közigazgatá­si Bíróság megsemmisí­tette törvényhatósági mandátumomat. Egysze­rűen hidegre tettek. Az­után még förtelmesebb idők jöttek, a fasizmus előestéje, a háború, majd a nyilas világ, amikor — bár hadiüzemben dolgoz­tam — azonnal lefogtak és a Margit körúti hadbí­róság elítélt. A nyílások már elhurcolták a lányo­mat, fiam már a bori tö­meg­sír­ban pihent, amikor sikerült megszabadulnom. De akkor már közel jár­tunk az első szabad má­jus elsejéhez. Az eleven célpont A három férfi sorra megjárta a két háború s az ellenforradalom pok­lát. Misángyi István szem­üvege mögött szelíden hu­nyorgó mosollyal arról az embertelen, kegyetlen és jéghideg szellemről be­szél, amely az első hábo­rúban némította el az emberi igazmondást. — Az orosz fronton húsvéti gyónásra vittek bennünket, ha tetszett, ha nem. A tábori pap kér­désére, hogy milyen bű­neim vannak, ezt mond­tam: loptam, raboltam, gyilkoltam... A tábori pap rám förmedt, hol kö­vettem el ezeket a bűnö­ket? Mondtam, hogy itt a fronton. Loptam, ha éhes voltam, raboltam, ha szükségem volt rá, és em­bert öltem, mert ez volt a parancs. Feloldozás nél­kül elzavart, de még az­nap este ezredkihallgatás­­ra vittek, ahol az ezredes azt vágta a fejemhez, amit én a gyónási titok alatt a papnak mondtam. Av­val büntettek, hogy tá­madás előtt három órára kikötöttek a lövészárok tetejére, néhány száz mé­terrel az orosz mesterlö­vészek távcsöves puskái­tól, de odaátról egyetlen lövés sem dördült el ■ — Illetve eldördült egy rö­vid tüzérségi össztűz, amely különös módon ép­pen az ezredes tiszti fe­dezékét találta telibe. Holtan húzták ki a gö­dörből ... Az eleven célpont, akit a monarchia irgalmatlan katonai fegyelme halálra ítélt még egyszer állt a gyilkos puskacsövek előtt. A szerb fronton egész szakaszával eltévedt s amikor visszavergődött az alakulathoz, sommásan in­tézték el az ügyüket. Mind a húsz embert halálra ítélték. A kivégzés előtt azonban kitört a forrada­lom. M­ájusi emlékkönyv 1963. május 1 »■Hát mink itten rágon­­dotuk magunkat, itt vöt a Munkáskörünk, hogy csinálatunk egy díszzász­lót, aztán május elsején ünnepelünk. Azután tar­tottunk egy választmányi gyűlést, az elhatározta, hogy szóvá a kézi tagok­nak kell a pénzt összeadni. Mindenki adakozott ösz­­sze 10—20—30 krajcárt. Azután vöt itten egy Ros­­ka Sándor asztalos, az azt mondta, hogy megcsillálja a nyelet. Az atta a nyelet, a nem adott pizt. Meg is csináta és beföstötte a nyelet fehérre, nem sza­bad vöt pirosra. Az asszo­nyok varrták, az elvtár­­sak feleségei, a zászlót. Szép, fehér selyemzászló vöt. Egy ódalára — Sza­badság — Egyenlőség — Testvériség — a másikra — 8 órai munka — 8 órai alvás — 8 órai szórako­zás — vöt piros betűkkel varrva. Ez vöt ráírva.« „Suttyó gyerkőc voltam“ Ezeket az ízes szavakat egy 82 esztendős orosházi parasztember, Szabó Jó­zsef mondotta el a histó­­riásoknak, akik a Magyar Tudományos Akadémia részére gyűjtöttek adato­kat az egykori legnagyobb magyar faluról, Oroshá­záról ... Az 1891-es má­jus elseje az első volt, de nemcsak Orosházán, ha­nem a magyar falvak kö­zött is, s ekkor ünnepelte a pesti forradalmi mun­kásság is május elsejét először. Csapó Pali bácsi 87 esz­tendős. A szemtanú, s a részt vevő hiteles szavait halljuk tőle, hiszen ott volt a tüntető kubikosok és a főszolgabíró ablakát kővel dobáló asszonyok között: — Suttyó gyerkőc vol­tam még ezen a véres május elsején. De ettől kezdve ott voltam mindig mindenütt, ahol az oros­házi munkásság küzdött. Pali bácsival, a szép fehér bajuszú, derűs öreg­emberrel, aki ma is szem­üveg nélkül olvas és fris­sen emlékezik vissza a 70—75 évvel ezelőtt tör­téntekre, az elkobzott zászlóra, s a szuronyos csendőrökre... A csendes tavaszi napon az ambitus alatt üldögélünk. Az öreg most szívesen pihen és mesél. Verset mond, hosz­­szú forradalmi verset, amelyet hetven évvel ez­előtt szavalt az orosházi munkáskörben, majd ké­sőbb Tomszkban, a hadi­foglyoknak. Aztán egy kétszemélyes színdarabot »mond fel«, amelyet ugyancsak a munkáskör­ben játszottak. — így csöpögtettük, va­lósággal tölcsérrel, az em­berek fejébe a felvilágo­sodást — magyarázza. Csapó Pali bácsi soha az életben könnyű mun­kát nem végzett. Egyike volt azoknak a kubiko­soknak, akik kétezred magukkal jártak el Du­nántúlra és az ország más részeibe, a talicska szarvát tolva maguk előtt. Munkát kerestek. Volt kőtörő és téglaverő, út­­munkás és napszámos — talán még most sem tud­ja, hogy mi is az a fá­radtság. Orosházán min­dig mozgalmas volt az élet, cselekvésre készen állt a nép. Így hát csak természetes, hogy ő is, más is valósággal belenőtt a felszabadult, új életbe. Az ősök hagyománya Az egykori falu azóta városi rangra emelkedett. S már az első látásra is tudni, érezni, hogy lakói a lelkükben őrzik az ősök hagyományát: a küzdel­met az újért. A város 31 000 lakosá­nak a múlt nagyon élén­ken és az emlékezetében még most is. Nemcsak a véres május elsejére, az 1891-esre, hanem arra is emlékeznek, milyen volt a földbirtok megoszlása a felszabadulás előtt, kik birtokolták a gazdag, zsí­ros földeket. — Annak idején — magyarázzák — 1184 pa­raszt kezén összesen 2605 hold volt. 1500 családnak egyáltalán nem »jutott« föld, 124 família pedig 10 650 holdat mondhatott magáénak. A mostani Kossuth-szo­bor helyén, a híres em­berpiacon, a hétfői és csütörtöki napokon az emberek százai álltak, árulták magukat, erejü­ket. Csoda-e, ha az ínség­­mun­ka után, amely heti egyszeri munkát és egy pengő napszámbért jelen­tett, törték magukat az emberek. És csoda-e, ha néhány évvel a felsza­badulás után, a Rákóczi­­telepi lovag Zsilinszky uraság cselédei most vi­rágzó termelőszövetkeze­tet alakítottak azon a te­rületen, villamosították telepüket, kiszépítették házaikat, udvaraikait. A városban hét ter­melőszövetkezet működik. Mindegyik erős, jól fejlő­dő. De ha csak ennyit mondanánk, szűkmarkúak és igazságtalanok len­nénk. Ez a hét szövetke­zet ugyanis a jó termésé­ből sokat juttat az ország­nak is. Kukorica, hízott disznó, jó acélos búza és ezerszámra a csirke indul útra évről évre a váro­sokba­n a munkásság­nak. Bizalommal dolgoznak, sokszor követelve vagy harcolva teremtették meg az alapját az iparosodás­nak, Orosháza új arcának. Ruhagyárat létesítettek — asszonyok százai dol­goznak benne. Most épí­tik Közép-Európa legmo­dernebb üveggyárát, 1200 munkásnak ad majd ke­nyeret. Működik már egy magtisztító, s feltárták a föld alatt húzódó gazdag olaj- és gázmezőket, s ta­valy május elsején lerak­ták a hatalmas kórház alapjait. Például a járda Mert a május elsejét­­ az első véres tüntetés óta nemcsak hogy megün­­neplik minden évben, ha­nem amióta mód van rá, valami újjal köszöntik. Két évvel ezelőtt, május elsején r­akták le az üveg­gyár alapjait, tavaly a kórház építését kezdték meg, s az azelőtti dolgos esztendőkre is jut egy-egy esemény. Igen, például olyan, mint a járda. A régi irattárban a ta­nács dolgozói érdekes aktát találtak. Egyszer, a 20-as években a község­háza virilistái arról tár­gyaltak, hogy járdát kel­lene építeni Orosházán. De elvetették a javasla­tot, azzal, hogy úgy is csizmában jár az ember, minek ide a járda. Azóta nemcsak csizmá­ban jár az orosházi em­ber, hanem félcipőben, sőt, az asszonynép tűsar­kokon is. Építettek is már sok járdát... Csupán­­1957 óta 50 kilométer hosszúságban társadalmi összefogással. — Nemsokára — talán május elseje körül — megkezdődik a munkaerő­toborzás az üveggyárhoz — mondja Tódor István, a városi pártbizottság munkatársa. — S ez ná­lunk különösen nagy de­­ zervek és gondok A büszkeség, a város szeretete nemcsak Tódor István szavaiból csendült ki, így beszélt a városról, annak fejlődéséről min­denki, akivel találkoz­tunk, az üveggyári por­tásnő, az illetés­földet ép­pen kimérő gyári mun­kás, vagy a biciklijére tá­maszkodó rendőr. Elég felmenni az épülő üveg­gyár valamelyik kémé­nyére, vagy víztornyára ahhoz, hogy a látogató is együtt érezzen az oroshá­ziakkal. Innen fontról is látni az éppen zöld ruhá­ba öltöző fák között meg­húzódó és egyre terebé­lyesedő várost. Távolabb a gimnázium, amott a technikum, s van már itt múzeum is. Ide látszik Gyopárosfürdő is, amely­ről az országban sokat hallottak, de — s itt kis felhő kerül az égre — bürokratikus okok miatt lassan fejlődik. A határ­ban, az olajmezőkön mél­tóságteljesen bólogatnak a himbák. Mint a lusta elefánt, hozzák fel a föld mélyéből a drága kincset. A tanácselnök — Sinka Sándor, Csapó Pál bácsi egykori talicskás legénye, kitárja szobája ablakát, mert tőle már­­húsz év­vel előre látni­*: — Itt középen körfor­galommal kell számol­nunk, az egykori híres emberpiac nyomait sem viseli a múltnak. Parko­sított, szép városközpont. De majd ... Ide futnak be a sugárutak, itt épülnek a modern házak, s nyúj­tanak otthont az oroshá­ziaknak, akiknek talán a legnagyobb gondjuk ma még a lakás. Tervek és gondok. Nagyszerű eredmények és kifogyhatatlan törekvés a jóra. Az orosháziak méltó utódai az 1891-es május 1. tüntetőinek. lu V. E­gy város visszanéz Pali bácsi NÉPSZAVA log, hiszen Orosházán munkaerőt sohasem ke­restek. A brianszki erdőben Oroszországban győzött a forradalom, Magyaror­szágon akkor elbukott, de a testvéri szálat nem tép­te el a huszonöt év. Mar­kovics József ezt a brianszki erdőben tanulta meg, ahol a büntetőszá­zad toprongyos »katoná­jának« az volt a feladata, hogy az erdei utakon kis orosz pangefogattal az el­látó oszlop előtt hajtson, repüljön a levegőbe, ha aláaknázták az utat a szovjet partizánok. — Négy-ötszáz méter­rel az oszlop előtt hajtot­tam a kanyargós erdei úton, amikor kilépett a sűrűből egy orosz paraszt Látta rajtam, hogy ki va­gyok, mi vagyok, valamit értettem is már a nyel­vén. Adott egy húsz mé­teres kötelet, hogy avval toldjam meg a gyeplőt s jóval a kocsi mögött bal­lagjak. Megfogadtam a ta­nácsát, az öreg eltűnt. Az út második kanyarulatá­nál a ló aknára lépett, a levegőbe repült, én egy kis légnyomás árán meg­menekültem. Két és fél évi büntető szolgálat után, negyv­enöt januárjában Németországba irányítot­tak bennünket, én azon­ban Nógrádban megszök­tem. két hónapig barlan­gokban bujkáltam, azután megláttuk az első szovjet katonát...* Az órák elosontak, ma­gukkal sodorva öt évtized iszapját. A három férfi csendben ül, emlékezve arra a fél évszázadra, melyben fekete volt a munkás sorsa, de a króni­kát vörös inunciálék lo­bogták tele, mint vércsep­­pek, amelyek sűrűn hul­lottak, míg az első szabad május elsején megjelen­tek a város és az ország romjain a vörös lobogók. S történelmünk legújabb korszakán már ez a szín uralkodik, mint örök­re- Baráti Géza

Next