Népszava, 1963. május (91. évfolyam, 100–125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
Az emlékkönyv egyes fejezeteit három férfi mondotta tollba egy hoszszúra nyúlt délután, a szerkesztőségben. Odakinn a májusba forduló április áradozott, e gyönyörű, termékeny dagály, időbenn kriptakövek kongtak s hamuvá lett árnyak kúsztak elő a szavak mögül. A szöveg fekete volt, mint a munkások sorsa abban az ötven esztendőben, amely az ezeréves Magyarország hangos ünnepétől a második világháború utolsó napjáig eltelt, de a fekete szövegben vörös iniciálék lobbannak fel, forradalmi tettek jelei... A három férfi: Steinherz Simon öreg vasas, Misángyi István veterán kőműves és Markovics József kereskedelmi alkalmazott, aki korra fiatalabb, de a történelem keserű levének legsűrűjéből merített, a második világháború büntető századának testi és lelki szenvedéseiből. A Vexapor elmarad A legidősebb köztük Misángyi István, aki Pécsett született, kőművesinas lett abban a városban, ahol a kőnél keményebb építőmunkások szerveződtek s ahol az inasgyerek hamarabb tanulta meg az osztályharcot, mint a vakolókanál forgatását. A mesterség elsajátításának és a harci képzésnek az évei a századfordulóra estek. Arad és Világos már ködbe tűnt, a polgárság Kossuth Ferencet ünnepelte, az elöregedett veressipkás honvédek békésen pipáztak, a császári kegy hamis fényében sütkérezett az ország, de a pécsi kőművesek nem felejtettek semmit. Egy tavaszi nap híre ment, hogy Kossuth Ferenc és Apponyi Pécsre látogat. A hivatalos város örömmámorban úszott, de a kősművesek is fogadni akarták a méltatlan fiút, aki elárulta az apját. Nekünk, inasoknak, kiadták az öregebbek, hogy gyűjtsükk a sóderből dunai kavicsot, majd avval fogadjuk Kossuth és Apponyi hintáját a vasútról a város szívébe vezető úton. Olyan kőarzenállal vonultunk fel, mint egy régi csatára... — De a hatalom megsejtett valamit, vagy áruló akadt az utolsó pillanatban, mert a kőzápor elmaradt s vele az ünnepélyes fogadtatás. Kossuth és Apponyi Pellérden leszállt a különvonatról s falusi szekéren tette meg az utat Pécsig ... — A kőzápor elmaradt, a megtorlás nem ... Néhány nap múlva, május elsején a tilalmas vörös helyett nemzetiszínű kokárdával vonultunk fel, a rendőrség azonban megtámadott bennünket, letépte rólunk azt a három színt, amellyel Kossuth fiát fogadta a város. Akkor tanultuk meg, hogy másképpen ítélik meg a munkás hazafiságát és másképpen az urakét... Május elseje után aztán megkezdődött a rendőri üldözés. Mi, kőművesinasok hordtuk szét titokban az előfizetőknek az akkor még hetilap Népszavát, titkos zsebekbe rejtve, de minden kézbesítő út a rendőrségen fejeződött be .. Rühle és Teddy Az öreg vasas — Steinherz Simon nyugdíjas gépész és villanyszerelő — másképpen ismerkedett a kor szellemével. — A század első évtizedének egyik nyarán Babádi Strasszer Sándor milliomos malomtulajdonos és földesúr nyitrai birtokán szereltünk egy házi áramfejlesztő telepet, amely — természetesen — csak a kastélynak és az irodáknak adott áramot. Forrró nyár volt, aratásidő ... Egy nap roskadozó, kivöröslött arcú aratómunkás támolygott be a kastélyudvarra, nyakában cipelve tízéves, vérző fiát, akit a mezőn kóbor kutya mart meg. Az ember attól félt, hogy a kutya veszett volt... Kocsit kért a jószágkormányzótól, hogy a fiát orvoshoz vihesse. A jószágkormányzó rádermedt: »Azt hiszed, ebben a dologidőben arra való a fogat, hogy a kölyködet orvoshoz vigye? Vidd a hátadon, ha annyira félted!...« Az aratómunkás a vállára vette a gyermeket és botladozva elindult a távoli falu felé... — Később, délután a parkban éktelen csaholás, ebrenyitás hangzott fel. A kastély egész személyzete kicsödült, majd megjelent maga az uraság is, aki halálsápadtan vette tudomásul, hogy két kedves foxikutyája összemarakodott a parkban valami elhullott nyúlfióka felett és csúnyán összemarta egymást ... Babádi Strasszer úr azonnal intézkedett, előállt az urasági autó, vánkosokra helyezték a vérző ebeket és egy libériásinas kíséretében azonnal elindultak velük a pozsonyi állatorvoshoz... Még a nevükre is emlékszem, Rühle és Teddy volt a két kutya, hetekig emlegették őket a kastély körül, míg felépültek, hála az állatorvos buzgalmának. A megmart sommásfiúról soha többé nem beszélt senki. A Petőfi-szobornál Fiatal fűszeresinas volt a Heller-féle »Alpesi Vas és Sajt« egyik belvárosi boltjában Markovics József. Heti 80—90 órát dolgoztak s csöndben küzdöttek az embertelen megterhelés ellen, még szervezetlenül, de éledő ösztönnel. — 1928. május elsején arra figyeltünk fel a boltban, hogy nagy, de csöndes tömeg áramlik a Petőfi-szobor felé. Néhányan otthagytuk a pultot és csatlakoztunk a menethez, amely körülvette a szobrot. A Duna-parti szállók és kávéházak kertjéből kiváncsi közönség leste a fejleményeket. A szobornál Palló Oszkár szavalta Petőfi »Egy gondolat bánt engemet« című versét. Mi csendben hallgattuk a verset, de a felvonult lovasrendőrök táncoltatni kezdték a lovakat, aztán kirepültek a kardok és kezdődött a kardlapozás. — A Duna-parton felvonultak a zsupkocsik, a rendőrök válogatás nélkül tuszkolták fel a tüntetőket. Én is bekerültem a hírhedt 200-as cellába, ahonnan néhány napi vallatás után elengedtek. Azt hittem, evvel megúsztam. Néhány év múlva beléptem a szakszervezetbe, illegális oktatásokra jártam, azután kitört a második világháború. Megkaptam a katonai behívót s amikor bevonultam, akkor tudtam csak meg, hogy büntetőszázadba, munkaszolgálatra hívtak be. Katonai törzslapomon ott volt az 1928-as május elseje, mint figyelmeztető feljegyzés. A két világháború között Magyarország politikai élete a panamák és káprázatos szélhámosságok hátborzongató szövevénye volt. Ebben az időben Steinherz Simon, a szervezett munkásság képviseletében bekerül a Fővárosi Törvényhatósági Bizottságba, majd beválasztják az Elektromos Művek igazgatóságába. A »keresztény« és »nemzeti« és »demokrata« főváros evvel a szemfényvesztő választással — egy vörös múltú munkás a nagytekintetű igazgatóságban — törököt fog. Panamisták mennyországa A panamák ebben az időben a miniszterelnöki bársonyszékig s a miniszterelnöki palota szalonjáig nyújtóznak. Gróf Bethlen Istvánnak, a konszolidáció miniszterelnökének felesége áll a »Talbot Centrálé« néven ismert ügy hátterében, amelynek az a lényege, hogy Angliából vásároltak elektromos erőműveket, a Ganz-gyárat viszont milliós ráfizetéssel vásárolt kazánok árán kárpótolták. Ez ellen foglalt állást az »öreg vasas« — akinek otthonában egy nap megjelent a Ganz igazgatója, kezet csókolt a mosogató munkásasszonynak, majd megtette »hagyományos« ajánlatát. — Azt akarták, hogy az igazgatósági ülésen ne foglaljak állást a vaskos panama ellen, viszonzásul felajánlották azt, amit ilyenkor szokás volt felajánlani: az Elektromos Művek és a Ganz Művek nem lesznek hálátlanok. Mivel az ajánlatot elutasítottam, a Közigazgatási Bíróság megsemmisítette törvényhatósági mandátumomat. Egyszerűen hidegre tettek. Azután még förtelmesebb idők jöttek, a fasizmus előestéje, a háború, majd a nyilas világ, amikor — bár hadiüzemben dolgoztam — azonnal lefogtak és a Margit körúti hadbíróság elítélt. A nyílások már elhurcolták a lányomat, fiam már a bori tömegsírban pihent, amikor sikerült megszabadulnom. De akkor már közel jártunk az első szabad május elsejéhez. Az eleven célpont A három férfi sorra megjárta a két háború s az ellenforradalom poklát. Misángyi István szemüvege mögött szelíden hunyorgó mosollyal arról az embertelen, kegyetlen és jéghideg szellemről beszél, amely az első háborúban némította el az emberi igazmondást. — Az orosz fronton húsvéti gyónásra vittek bennünket, ha tetszett, ha nem. A tábori pap kérdésére, hogy milyen bűneim vannak, ezt mondtam: loptam, raboltam, gyilkoltam... A tábori pap rám förmedt, hol követtem el ezeket a bűnöket? Mondtam, hogy itt a fronton. Loptam, ha éhes voltam, raboltam, ha szükségem volt rá, és embert öltem, mert ez volt a parancs. Feloldozás nélkül elzavart, de még aznap este ezredkihallgatásra vittek, ahol az ezredes azt vágta a fejemhez, amit én a gyónási titok alatt a papnak mondtam. Avval büntettek, hogy támadás előtt három órára kikötöttek a lövészárok tetejére, néhány száz méterrel az orosz mesterlövészek távcsöves puskáitól, de odaátról egyetlen lövés sem dördült el ■ — Illetve eldördült egy rövid tüzérségi össztűz, amely különös módon éppen az ezredes tiszti fedezékét találta telibe. Holtan húzták ki a gödörből ... Az eleven célpont, akit a monarchia irgalmatlan katonai fegyelme halálra ítélt még egyszer állt a gyilkos puskacsövek előtt. A szerb fronton egész szakaszával eltévedt s amikor visszavergődött az alakulathoz, sommásan intézték el az ügyüket. Mind a húsz embert halálra ítélték. A kivégzés előtt azonban kitört a forradalom. Májusi emlékkönyv 1963. május 1 »■Hát mink itten rágondotuk magunkat, itt vöt a Munkáskörünk, hogy csinálatunk egy díszzászlót, aztán május elsején ünnepelünk. Azután tartottunk egy választmányi gyűlést, az elhatározta, hogy szóvá a kézi tagoknak kell a pénzt összeadni. Mindenki adakozott öszsze 10—20—30 krajcárt. Azután vöt itten egy Roska Sándor asztalos, az azt mondta, hogy megcsillálja a nyelet. Az atta a nyelet, a nem adott pizt. Meg is csináta és beföstötte a nyelet fehérre, nem szabad vöt pirosra. Az asszonyok varrták, az elvtársak feleségei, a zászlót. Szép, fehér selyemzászló vöt. Egy ódalára — Szabadság — Egyenlőség — Testvériség — a másikra — 8 órai munka — 8 órai alvás — 8 órai szórakozás — vöt piros betűkkel varrva. Ez vöt ráírva.« „Suttyó gyerkőc voltam“ Ezeket az ízes szavakat egy 82 esztendős orosházi parasztember, Szabó József mondotta el a históriásoknak, akik a Magyar Tudományos Akadémia részére gyűjtöttek adatokat az egykori legnagyobb magyar faluról, Orosházáról ... Az 1891-es május elseje az első volt, de nemcsak Orosházán, hanem a magyar falvak között is, s ekkor ünnepelte a pesti forradalmi munkásság is május elsejét először. Csapó Pali bácsi 87 esztendős. A szemtanú, s a részt vevő hiteles szavait halljuk tőle, hiszen ott volt a tüntető kubikosok és a főszolgabíró ablakát kővel dobáló asszonyok között: — Suttyó gyerkőc voltam még ezen a véres május elsején. De ettől kezdve ott voltam mindig mindenütt, ahol az orosházi munkásság küzdött. Pali bácsival, a szép fehér bajuszú, derűs öregemberrel, aki ma is szemüveg nélkül olvas és frissen emlékezik vissza a 70—75 évvel ezelőtt történtekre, az elkobzott zászlóra, s a szuronyos csendőrökre... A csendes tavaszi napon az ambitus alatt üldögélünk. Az öreg most szívesen pihen és mesél. Verset mond, hoszszú forradalmi verset, amelyet hetven évvel ezelőtt szavalt az orosházi munkáskörben, majd később Tomszkban, a hadifoglyoknak. Aztán egy kétszemélyes színdarabot »mond fel«, amelyet ugyancsak a munkáskörben játszottak. — így csöpögtettük, valósággal tölcsérrel, az emberek fejébe a felvilágosodást — magyarázza. Csapó Pali bácsi soha az életben könnyű munkát nem végzett. Egyike volt azoknak a kubikosoknak, akik kétezred magukkal jártak el Dunántúlra és az ország más részeibe, a talicska szarvát tolva maguk előtt. Munkát kerestek. Volt kőtörő és téglaverő, útmunkás és napszámos — talán még most sem tudja, hogy mi is az a fáradtság. Orosházán mindig mozgalmas volt az élet, cselekvésre készen állt a nép. Így hát csak természetes, hogy ő is, más is valósággal belenőtt a felszabadult, új életbe. Az ősök hagyománya Az egykori falu azóta városi rangra emelkedett. S már az első látásra is tudni, érezni, hogy lakói a lelkükben őrzik az ősök hagyományát: a küzdelmet az újért. A város 31 000 lakosának a múlt nagyon élénken és az emlékezetében még most is. Nemcsak a véres május elsejére, az 1891-esre, hanem arra is emlékeznek, milyen volt a földbirtok megoszlása a felszabadulás előtt, kik birtokolták a gazdag, zsíros földeket. — Annak idején — magyarázzák — 1184 paraszt kezén összesen 2605 hold volt. 1500 családnak egyáltalán nem »jutott« föld, 124 família pedig 10 650 holdat mondhatott magáénak. A mostani Kossuth-szobor helyén, a híres emberpiacon, a hétfői és csütörtöki napokon az emberek százai álltak, árulták magukat, erejüket. Csoda-e, ha az ínségmunka után, amely heti egyszeri munkát és egy pengő napszámbért jelentett, törték magukat az emberek. És csoda-e, ha néhány évvel a felszabadulás után, a Rákóczitelepi lovag Zsilinszky uraság cselédei most virágzó termelőszövetkezetet alakítottak azon a területen, villamosították telepüket, kiszépítették házaikat, udvaraikait. A városban hét termelőszövetkezet működik. Mindegyik erős, jól fejlődő. De ha csak ennyit mondanánk, szűkmarkúak és igazságtalanok lennénk. Ez a hét szövetkezet ugyanis a jó terméséből sokat juttat az országnak is. Kukorica, hízott disznó, jó acélos búza és ezerszámra a csirke indul útra évről évre a városokban a munkásságnak. Bizalommal dolgoznak, sokszor követelve vagy harcolva teremtették meg az alapját az iparosodásnak, Orosháza új arcának. Ruhagyárat létesítettek — asszonyok százai dolgoznak benne. Most építik Közép-Európa legmodernebb üveggyárát, 1200 munkásnak ad majd kenyeret. Működik már egy magtisztító, s feltárták a föld alatt húzódó gazdag olaj- és gázmezőket, s tavaly május elsején lerakták a hatalmas kórház alapjait. Például a járda Mert a május elsejét az első véres tüntetés óta nemcsak hogy megünneplik minden évben, hanem amióta mód van rá, valami újjal köszöntik. Két évvel ezelőtt, május elsején rakták le az üveggyár alapjait, tavaly a kórház építését kezdték meg, s az azelőtti dolgos esztendőkre is jut egy-egy esemény. Igen, például olyan, mint a járda. A régi irattárban a tanács dolgozói érdekes aktát találtak. Egyszer, a 20-as években a községháza virilistái arról tárgyaltak, hogy járdát kellene építeni Orosházán. De elvetették a javaslatot, azzal, hogy úgy is csizmában jár az ember, minek ide a járda. Azóta nemcsak csizmában jár az orosházi ember, hanem félcipőben, sőt, az asszonynép tűsarkokon is. Építettek is már sok járdát... Csupán1957 óta 50 kilométer hosszúságban társadalmi összefogással. — Nemsokára — talán május elseje körül — megkezdődik a munkaerőtoborzás az üveggyárhoz — mondja Tódor István, a városi pártbizottság munkatársa. — S ez nálunk különösen nagy de zervek és gondok A büszkeség, a város szeretete nemcsak Tódor István szavaiból csendült ki, így beszélt a városról, annak fejlődéséről mindenki, akivel találkoztunk, az üveggyári portásnő, az illetésföldet éppen kimérő gyári munkás, vagy a biciklijére támaszkodó rendőr. Elég felmenni az épülő üveggyár valamelyik kéményére, vagy víztornyára ahhoz, hogy a látogató is együtt érezzen az orosháziakkal. Innen fontról is látni az éppen zöld ruhába öltöző fák között meghúzódó és egyre terebélyesedő várost. Távolabb a gimnázium, amott a technikum, s van már itt múzeum is. Ide látszik Gyopárosfürdő is, amelyről az országban sokat hallottak, de — s itt kis felhő kerül az égre — bürokratikus okok miatt lassan fejlődik. A határban, az olajmezőkön méltóságteljesen bólogatnak a himbák. Mint a lusta elefánt, hozzák fel a föld mélyéből a drága kincset. A tanácselnök — Sinka Sándor, Csapó Pál bácsi egykori talicskás legénye, kitárja szobája ablakát, mert tőle márhúsz évvel előre látni*: — Itt középen körforgalommal kell számolnunk, az egykori híres emberpiac nyomait sem viseli a múltnak. Parkosított, szép városközpont. De majd ... Ide futnak be a sugárutak, itt épülnek a modern házak, s nyújtanak otthont az orosháziaknak, akiknek talán a legnagyobb gondjuk ma még a lakás. Tervek és gondok. Nagyszerű eredmények és kifogyhatatlan törekvés a jóra. Az orosháziak méltó utódai az 1891-es május 1. tüntetőinek. lu V. Egy város visszanéz Pali bácsi NÉPSZAVA log, hiszen Orosházán munkaerőt sohasem kerestek. A brianszki erdőben Oroszországban győzött a forradalom, Magyarországon akkor elbukott, de a testvéri szálat nem tépte el a huszonöt év. Markovics József ezt a brianszki erdőben tanulta meg, ahol a büntetőszázad toprongyos »katonájának« az volt a feladata, hogy az erdei utakon kis orosz pangefogattal az ellátó oszlop előtt hajtson, repüljön a levegőbe, ha aláaknázták az utat a szovjet partizánok. — Négy-ötszáz méterrel az oszlop előtt hajtottam a kanyargós erdei úton, amikor kilépett a sűrűből egy orosz paraszt Látta rajtam, hogy ki vagyok, mi vagyok, valamit értettem is már a nyelvén. Adott egy húsz méteres kötelet, hogy avval toldjam meg a gyeplőt s jóval a kocsi mögött ballagjak. Megfogadtam a tanácsát, az öreg eltűnt. Az út második kanyarulatánál a ló aknára lépett, a levegőbe repült, én egy kis légnyomás árán megmenekültem. Két és fél évi büntető szolgálat után, negyvenöt januárjában Németországba irányítottak bennünket, én azonban Nógrádban megszöktem. két hónapig barlangokban bujkáltam, azután megláttuk az első szovjet katonát...* Az órák elosontak, magukkal sodorva öt évtized iszapját. A három férfi csendben ül, emlékezve arra a fél évszázadra, melyben fekete volt a munkás sorsa, de a krónikát vörös inunciálék lobogták tele, mint vércseppek, amelyek sűrűn hullottak, míg az első szabad május elsején megjelentek a város és az ország romjain a vörös lobogók. S történelmünk legújabb korszakán már ez a szín uralkodik, mint örökre- Baráti Géza