Népszava, 1963. július (91. évfolyam, 152–177. szám)
1963-07-02 / 152. szám
Érettségi szakmunkásoklevéllel Harminchat fiú ül a padokban, ünneplőben. Az óbudai Árpád Gimnázium volt IV/D. osztálya. Egy órája sincs még, hogy véget ért számukra az érettségi. A tanáriban most összegezik az eredményeket Türelmesen várnak, hiszen az utolsó óra ez az iskolában, azután szertefutnak ■valamennyien. Még jó is talán így együtt ülni utoljára a négy év alatt megszokott padokban. Erről a négy évről beszélgetünk, s van bőven mondanivalójuk, mert kísérleti osztály voltak, akik először szereztek az érettségi bizonyítvány mellé szakmunkás-oklevelet is. Harminchat érettségizett fiatalember ül a padokban, s egyben harminchat géplakatos szakmunkás is. Harminchatból három — Hányan dolgoztok érettségi után? Sűrűn emelkednek a magasba a kezek, végül tizennyolcat számolok meg. — Valamennyien a szakmában? A kezek gyorsan leereszkednek, csak három marad fenn. A többiek egymás után mondják a terveket: mechanikai, híradástechnikai műszerészek, meteorológiai gépkezelő, adminisztrátor. Aki új szakmát választ, vállalja azt is, hogy újabb két évet tanul. ■ — Miért? — Nem szerettük meg a géplakatos szakmát Vékony, szőke fiú mondja ezt, nagyon komolyan. A többiek is mind helyeselnek. A véleményekből azt próbálom kihámozni, hogy miért. Az első érvük az, hogy nem erre a szakmára készültek. Amikor összeválogatták ezt az osztályt, azt mondták nekik, hogy technikusok lesznek. Később arról volt szó, hogy autószerelést tanulnak. Végül géplakatosok lettek. — De ezt is megszerethettük volna, ha másképp bánnak velünk. A mozikorszak Élesen elválasztják az első és a második két évet. Az első két évben ugyanis tanműhelyben voltak heti két napot, helyben, a Bláthy Ottó Technikumban. Ez idő alatt nemcsak a lakatos szakma alapfogalmaival ismerkedtek meg, hanem gépekkel és más szakmákkal is. — A hajógyárban leálltunk. Nem azzal a szándékkal tették, hogy most már nem dolgoznak tovább, hanem mert olyanok voltak számukra a munkakörülmények. Egymás után sorolják a kifogásukat. Nem volt hoszszú ideig öltözőjük, kevés munkát kaptak, s ha volt munka, akkor szerszámért kellett verekedni. — Ekkor kezdődött a mozikorszak. Beleuntak abba, hogy lyukat nézzenek a levegőbe, s inkább moziba jártak. Senki nem vette őket szigorúan. És komolyan sem. Volt, aki nagyon ügyesen dolgozott közöttük, annak a sikeres munkából egész szártát adtak. A legtöbbjük azonban azt mondja, hogy bár géplakatosnak készültek, jobbára egysíkú lemezlakatos munkát végeztek. Vita a módszerről Könnyű lenne kimondani a következtetést, hogy ez az osztály eleve úgy indult neki a négy évnek, hogy nem is fogja megszerezni a munkát. Az ellenkezőjét segít bizonyítani — saját érveik mellett — az is, ahogy érettségiztek. Az igazgató büszkén mondta el, hogy az osztály, annak ellenére, hogy a műhelygyakorlatok miatt csak csökkentett óraszámban tanult matematikát és fizikát, és még kisebb mértékben humán tárgyakat, nemcsak, hogy nem maradt le a többi osztály mögött, de nagyon sok tárgyból föléjük is emelkedett. Ezt elérni komoly munka volt. Nem félnek hát a IV/D-sek a munkától. És nem tagadják a szakközépiskola szükségességét sem. — Csak másképp kell csinálni. A frissen érettségizettek határtalan komolyságával mondják ezt, és nagyon őszintén. Röpködnek a javaslatok. Az egyik csoport azon vitázik, hogyha már egyfajta szakmai képzés van, az olyan szakma legyen, amit csak érettségivel lehet megszerezni. És érdekesebb. Híradástechnika például. Mások kiállnak a géplakatos szakma mellé, de azzal a feltétellel, hogy tanítsák másutt, ne a hajógyárban, ahol igen sok a monoton, egysíkú munka. Az osztály egy része egyetlen formában tudja jónak elképzelni a szakközépiskolát: ha nem döntik el már első osztályban valamennyi gyerek szakmáját, hanem több irányú képzést adnak, s lehetőséget a választásra is, mert ahogy gyarapodnak ismereteik, ■■■■■■■■■■■■■■■■■■Br úgy változhat meg ezzel együtt igényük és tervük is. Most is ez történt, de ha új szakmát akarnak tanulni, újabb éveket kell erre áldozni. Hol történt hiba ? Az egyetemre jelentkezők — akik műszakira mennek —, azt mondják, megkönnyíti majd a munkát az egyetemen az, hogy tanultak géprajzot, anyagismeretet, fogalmaik vannak a gépekről. Az osztályfőnök, aki négy éven keresztül vezette a IV/D-seket, s nagyon megszerette őket, azt mondta, hogy a gyerekek mindvégig ilyen kritikusan beszéltek saját dolgaikról. Tudták, hogy kísérleti osztályban tanulnak, de szerették volna, ha egyértelműbb körülöttük minden. Még ilyen körülmények között is úgy érettségiztek, hogy egyformán helyt tudnak állni az egyetemeken is és a műhelyekben is. Mert helyt akarnak állni. De ez kevés. Ennek a négy évnek meg kellett volna szerettetni velük azt a szakmát, amelyet tanultak. Ha egyöntetűen mondják, hogy nem szerették meg — s így mondják — valószínű, hogy nem bennük volt a hiba, hanem a szakma megismertetésének módjában, a velük való bánásmódban. Diósdi László A munkát megszerették, a szakmát nem 1963. július 2 Az első óbudai kísérleti osztály véleménye ÜDÜLŐ A DUNÁN. Új hajó horgonyoz a Margitsziget budai partja mellett, a Sportuszoda háta mögött. Most készült el a MAHART hajóműhelyében a Szaktanács »Visegrád« nevű üdülőhajója. A hajó az egész üdülési idény alatt itt horgonyoz majd, hogy kellemes és kényelmes üdülést biztosítson a beutaltaknak (Gonda György felvétele) NÉPSZAVA Hortobágyi változások Számadók, csikósok, lovak Kilencmillió forintos ménes — Pusztai regény Mozdulatlan lovas áll a metsző fényben, amely oly élesen mutatja alakját, ruhájának fedőzetét, a lósörény játszi lengedezését, mint egy finoman csiszolt fényképészeti lencse. A látvány a Hortobágy ősi jelképe, amelyet az sem zavar, hogy odább halastavak tükröznek, még távolabb mezőgazdasági gépek mozognak, mint óriási komondorok — törve, művelve és gazdagítva a tájat —, amely rég elvesztette egyhangúságát. A fényben fürdő ló és lovas képét nem övezi az az olcsó regényesség, amelyet húsz-huszonöt éve tüzes vassal sütöttek rá a Hortobágyra. Más regényesség feltámadásának vagyunk a tanúi a mai Hortobágyon, s ezt a regényességet nemes szenvedély táplálja. A ló szenvedélyes szeretete, amely nem édeskés pásztoridill, hanem megfontolt gazdasági elv. A magyar ló a híres bécsi verseny után ismét visszanyerte világhírét, ez azonban nemcsak egy telivér mén diadala, de azoké az embereké, akik tenyésztik, nevelik, s nem utolsósorban azzal a rajongással szeretik, amely — nyilván — ősi örökség. A tenyésztő A Hortobágyi Állami Gazdaság főállattenyésztője egészen fiatal ember. Hivatala ott van a csárdától száz méterre, egy sárga házban, munkaterülete a pusztán, ahol hét- százötven ló él, az új törzs, amelynek büszke hivatása van: feltámasztani a hortobágyi Nóniusz nemesi rangját. Szikár, napszítta fiatalember, cserzett arcvonásokkal s könnyű, aranyos lovascsontozattal. Pásztorivadéknak nézem s hátrahőkölök a meglepetéstől, amikor származását így ismerteti: — Budapesten születtem, a XIII. kerületben. Angyalföldi gyerek vagyok, lovat tizennyolc éves koromig alig láttam. Az is nehéz sörösló volt. A főállattenyésztőt Farkasházi Miklósnak hívják. — Voltak itt évek, amikor a lovat valósággal üldözték. Nyolc-tíz éve azonban megint a ló a mi első állatunk. Meg is lehet érteni. Egy hároméves méncsikó ára hatvanezer forint. A számadó keresem a méncsikók számadóját s emlékeim, régi tapasztalataim szerint elképzelek egy őszbe csavart, vén pusztai bálványt, aki a lovával egybeöntve áll a gémeskút mellett, mint egy ércszobor. S odalovagol egy alacsony, zsoké alkatú, lángveres fiatalember, olyan arccal, mintha rézből kalapálták volna. Huszonkét éves, kilencmillió forint van a gondjaira bízva. Az imént a lovaglását figyeltem. Mint egy barnavörös villám, úgy rontott elő a ménes tömegéből, kék kezes-lábasban, fején fakó, kék barettel. Ez a munkaruhája. A régit, a látványosat már csak akkor veszik elő, ha bemutatót lovagolnak, például külföldi üzletemberek előtt. A lóvásárnak ez az üdítő parádéja tehát megtartotta régi rangját és szerepét. Az ifjú számadónál már nem tévedek a származás terén. Ha nem is hortobágyi, ám debreceni termés. Hanem a többi. .. Az már regény. A számadó apja is debreceni volt. Ő negyvenkettőben született s a szülei elvitték Kolozsvárra, abban a reményben, hogy az erdélyi ismeretlenségben megmenekülnek a fajüldözők elől. Nem sikerült, de a fiút a háború alatt valaki mégis megmentette. Később, visszahozták Debrecenbe, hátha él még valakije. Senkije sem élt, beadták az árvaházba. Serdült már, amikor bojtárokat kerestek a Hortobágyra, jelentkezett. A debreceni kis fűszeres fiából csikós lett, s huszonkét éves korára számadó. Az árvaházi évein kívül nem emlékezik semmire. — Itt nyílott ki a szemem, egy pejcsikó hátán. Az ember alakítja a tájat. S néha — mint a fiatal számadó életében — a táj az embert. Az iskola Az oktató csikós az első bennszülött hortobágyi, vér szerint váló pásztor, aki még úgy került a ló hátára, mint Jókai megírta: — Földobtak egy szürkére s lesték, hogy fennmaradok vagy nem ? Fennmaradtam, evvel csikós lettem. A lovak úgy kerengenek körülötte, mint a kiskutyák, pedig ő az, aki hátukra teszi az első nyerget, szügyükre a vonóhámot, s aki az emberi akarat alá töri a vad csikót. Keze alatt válnak a tomboló életerejű, fiatal állatok nemes valutává. — Mit tanul a ló? — Húzni, futni, ugrani, engedelmeskedni. A lóiskolának, mint megtudom, legfontosabb tantárgya úgyszólván lélektani. . — Legelőször azt nézzük, milyen természete van a méncsikónak? Barátságos vagy ellenséges? Mert ha jól tűri az embert, ha barátságos indulatú, akkor tenyészállat lesz, jó tulajdonságait örökíti. Ha nem, akkor selejt. Gonosz indulatú, harapós, rugós, alattomos lovat nem szabad tovább tenyészteni. A második tárgy: a húzóhajlandóság. Könnyű szekérbe fogják a csikót, megismeri a munkát, s ha jó természetű, meg is szereti. A jó vérű, jó természetű ló szívesen dolgozik, öröm számára a munka. — A harmadik tárgy? — A nyereg... Itt jó ugrólovakat is nevelünk, mert a magyar sportlónak világhíre van. Van egy olasz lovas, aki minden két-három évben magyar lovat vásárol, egy dán kórháztulajdonos-orvos versenyistállójában csak magyar ló fut. Egy nyugatnémet üzletember, aki ugyan másfajta üzleti ügyekben jár Magyarországra, bőröndben hozza a csizmát, a lovaglónadrágot, s néhány napra mindig leszalad a Hortobágyra lovagolni... Kifognak a ménesből egy száz csikót, s az oktató lassan magához húzza, beszélget vele azon a csöndes, dünnyögő nyelven, amelynek szógyökeit talán az Amur partján lehetne megtalálni. A nagy, fényes, riadt lószemekben lassan elfátyolosodik a félelem ragyogása, aztán — jó óra múlva — leveszik karcsú, íves nyakáról a kötőféket, s mehet vissza a ménesbe. Fölvág a hátsó lábaival, mintha csillagot akarna lerúgni az égről, s porzó vágtában eltűnik. Akkor veszem csak észre, hogy a nagy, kerek hortobágyi boltozaton előtűnt az este s a láthatáron komor színpadi függönyként Csüngő esőfelhők felett felragyognak a tiszta, gyémánt fényű pusztai csillagok. Báróti Géza . Szabadulása után négy hónappal az erdőgazdasághoz szegődött. Rögtön az első napon összetalálkozott Sajgó Bálinttal, Csép Imre legjobb barátjával, akinek megkéseléséért a három esztendőt leülte. A lehajtó úton kerültek szembe, mind a ketten ösztönösen meghúzták a gyeplőt. A lovak megtorpantak egy pillanatra, s a két ember egymásra meredt, sápadt arcukban szinte lángolt a szemük. Aztán Sajgó az ostora hegyével megcsipkedte a lovak farát. — Ne, ti! ő is indított, be az erdő sűrűjébe, de amíg a fát rakodta, folyton maga előtt látta a másik ember arcát. A mérnök is tudomást szerzett a két ember viszonyáról, külön-külön beszélgetett velük s megígértette, hogy egymásba nem akaszkodnak. Sajgónak fél órát is magyarázott. — Amit Zeke elkövetett, azért megbűnhődött. Senki más nem büntethet, csak a törvény. — Legjobb komám az Imre — mondta csöndesen Sajgó. — Azóta nyomorék, kegyelemkenyéren él. — Úgy tudom, dolgozik — mondta a mérnök. — Portás. Nyolcszázért! Micsoda erejű ember volt! De ez alattomosan ment neki! Szembe nem bírta volna! A mérnök beleizzadt a beszélgetésbe. Végül Sajgó kezet adott, hogy amennyire lehet, elkerüli Zekét, s megelégszik a csöndes haraggal. Arra is gondolt a mérnök, hogy az erdő nyugalmában megszelídülnek, s mint vágatokból a sár, kimosódnak belőlük az ellentétes érzések. A beszélgetést követő szombaton aztán majdnem felborult az egész. Zeke berúgott a kocsmában s elfeküdt az utca porában, mintha meghalt volna. Sajgóban szintén erősen dolgozott a szesz, odament a fekvő emberhez, talált valahol egy rossz fazekat, s azt Zeke fejére húzta. Még bele is akart rúgni, de a többiek elhúzták. — Micsoda ember volt Imre! — kiabálta, szinte sírva. — Ez a nyomorult megcsúfolta! Hétfőre aztán elfelejtődött az eset, vagy legalább úgy látszott. Föl-le vándoroltak a rönkhordó szekerek, mint az el nem fogyó út örökös vándorai. Amikor pihenőbe álltak, Zeke különhúzódott, s legfeljebb a lovaival beszélgetett. Néha odavetette neki valaki: — Jobban tenné, ha máshová menne! — Itt lehet pénzt fogni — mondta ijedten. Kapaszkodott a szekér lőcsébe, olyan erővel, hogy kifehéredett az ökle. Ebéd után beborult. Kényelmes felhők terítőztek az égre, mintha csak az embereket figyelni feküdtek volna. Sajgó a csontjaiban is érezni kezdte az idő változását. Gyorsan kötözni kezdte a rakott szekeret, s odaszólt a többieknek is, hogy siessenek. Zeke nem volt a közelben, üresjárattal jött fölfelé. A többiek Simon Emil: megrakodták, indulni kezdett a sor. Sajgó a fa tetejéről kiabált. — Ha ránk jönne az eső, meghúzódunk a laposon! Akkor már dörgött az ég, ijedten nyerítettek a lovak. Feszültségben erőlködtek a kapaszkodón felfelé. Éppen a laposra értek, amikor esni kezdett. Először nagy szemek hullottak, aztán sűrűn körülvette őket az eső. Letakarták a lovakat, maguk is ponyva alá bújtak. Sokáig nem láttak kifelé, mert a leszálló felhők ködöt borítottak a hegyekre. Fél óra múlva eltisztult a vihar, kihúzódtak a takaró alól, megvizsgálták a lovakat, a szekereket. Nézelődés közben látták meg Zekét. Messze tőlük, a kapaszkodó alján húzatott felfelé, szemben vele agyagtól sűrű víz rohant, ő is, meg a lovai is mélyen benne jártak. Az emberek szóltak Sajgónak, aki még a láncot erősítette a maga szekerén. — Oda nézz, Bálint! Sajgó lehúzódott a lapos széléig, onnan nézte Zeke igyekvését. A többiek is mögéje álltak, ha Zeke felnéz, megláthatta volna őket. De nem nézett. Hajtotta a lovakat, maga is megfeszült, mintha életének minden erejét most ebbe a kapaszkodásba adta volna. Aztán egyszerre megálltak. Föntről is látszott, hogy párát csaptak a lovak, s az ember kétségbeesetten hadonászott. A hangját is hallották. Szavát nem lehetett érteni, valami rekedt, hörgéshez hasonló hang jutott el hozzájuk. Odafönt dermedten állt a csapat. Sajgó körbe járatta rajtuk a tekintetét, s mintha attól a földhöz cövekelődtek volna. Zeke mellett csúszni kezdett a szekér. Alig látható haladással, de a hozzáértőnek elég gyorsan. A lovak is érezték az alattomos visszafelé húzást, lábukat merevítették. Zeke oldani kezdte az istrángot, aztán dorongot kapott a szekérről és a kerekek alá ékelte. De a nagyobb erő kicsapta a fát, őt magát is jól ellökte. — Le kéne menni — mondta valaki a csapatból. — Eredj! — mondta Sajgó. Fenyegető árnyalat érződött a hangjából. A másik nem mozdult. — Eredj! — mondta még egyszer. — Segíts rajta, hogy legyen ereje késeim! Egyikük sem lépett. Mindannyian, ugyanazt érezték, mint Sajgó. — Most talán megbűnhödik — mondta Sajgó. Álltak és figyeltek, egy tömbben, mintha a hegy részei lettek volna. Nem sokáig tartott a küzdelem. A rúd újra kivágott, Zeke elterült a sárban, nem is mozdult. A szekér félrecsúszott, s megakadt egy vastag fában. A megszabadított lovak legelni kezdték a füvet. — Most már mehetünk — mondta Sajgó, s akkor, mintha kötözésből engedték volna őket, szaladni kezdtek lefelé. Zekét ugyancsak megcsúfolva találták. Vére a sárral keveredett, eszméletlenül feküdt. Felkapták, s egy szekérről ledobálva a fát, hajtottak vele az irodára. A mérnök látta el elsősegéllyel, aztán körbe nézett a sápadtan álldogáló embereken. — Mi volt? — kérdezte rekedten. Nem válaszoltak. — Mi volt?! — kiabálta most már, s legszívesebben nekik rohant volna. — Ez a vihar — mondta nagy sokára, csöndes hangon Sajgó. — Mindnyájunkra rávert! A mérnök az erdei emberek között töltötte az életét, arcukról tudott olvasni. — Meddig bűnhődjék ez az ember? — kérdezte a fahordóktól, megkeményedett arccal. Aztán kiment a szobából, otthagyta őket a gondolataikkal, ahogy a vihar az erdőt, törött ágaival.