Népszava, 1963. július (91. évfolyam, 152–177. szám)

1963-07-28 / 175. szám

! Ki mit vár a szocializmustól? Az orvos hivatásszeretete, anyagi és erkölcsi törekvései — és a nép egészségének ügye ... Fiatal orvosok vol­tunk még, amikor a VI. kerületi kommunista ifjú­sági mozgalom illegális helyiségében össze-össze­­ültünk — tervezgetni, hogy mit csinálunk majd, amikor megvalósul, amiért küzdünk. Mit vártunk akkor a szocializmustól? A nép­betegségek felszámolását, azt, hogy hazánk élelme­zés tekintetében sem lesz — Azóta az akkori »áb­­rándozóknak­ i­s folytat­ja —, kinek így, kinek úgy, módjában áll lemér­ni, honnan indultunk, meddig jutottunk. És sze­retném leszögezni, hogy én még nagyon sokat vá­rok a szocializmustól, jóllehet akkori álmaim eagy része valósággá vált. Sőt, a közegészségügy például olyan változáson ment át, amit akkor leg­merészebb álmainkban sem tudtunk elképzelni. A nemibetegség gyakorla­tilag megszűnt, a gyer­mekbénulás réme, amely néhány esztendővel ez­előtt rettegésben tartott minden szülői szívet, az állam áldozatkészsége folytán vereséget szenve­dett. Tudom, hiszem, né­hány esztendő kérdése és a tbc népbetegség jellege is a múlté lesz.­« Ezt nagyon sokszor el kell mondani, különösen a fiataloknak, akik türel­metlenek elégedetlenek. De ilyenkor mindig akad közöttük is, aki szavakba foglalja a lényeget: egész­ségügyi ellátásaink rend­szere igen jó. A betegek különösen a kórházban fekvő betegek, olyan­or­— Higgyék el — foly­tatja a gondolatot dr. V. J. VII. kerületi körzeti orvos —, hogy az úgyne­vezett paraszolvencia (borravaló) néha szinte égeti az orvos markát. Jólesik, amikor erején felül dolgozik, küzd egy­­egy betege egészségéért, életéért, s utána a beteg igyekszik hálájának — valóban hálájának — ki­fejezést adni. De szégyel­lem magam helyette, s társaim helyett, akik esetleg hozzájárultak e Európa egyik legmosto­hább országa. Azt remél­tük, hogy nem maradnak jelentékeny területek, 100 kilométeres körzetek, mint például a Tiszántú­lon, kórház nélkül... Egyik legnagyobb fő­városi kórházunk igaz­gató főorvosa, dr. G. Gy., végigsimit homlokán, ami­kor idáig jut az emléke­zésben.­vosi és gyógyszerellátást kapnak, amely a lakos­ság többsége részére a kapitalista társadalomban szinte megfizethetetlen lenne. Az elvitathatatlan ered­mények elismerése mel­lett refrénként tér visz­­sza a kórházi, klinikai, körzeti orvosokkal, ápoló­nőkkel folytatott beszél­getésekben, hogy mégis, lehetne jobb is. És sajá­tosan egybeolvadnak az orvos, az egészségügyi dolgozók és a betegek gondjai a klinikán, a kór­házban, a körzetben egy­aránt. — Sok minden van, ami bosszantja az em­bert, olyasmi is, ami nemcsak bosszantó, ha­nem fájó is — mondja dr. B. M., a Tétényi úti kórház II. belgyógyásza­tának orvosnője. — S ta­lán leginkább az fáj, amikor általánosítanak, amikor a beteg viselkedé­séből az derül ki, hogy az orvosokat általában »pénzéhes társaságnak« tartja, amikor a lelkiis­meretességet is csak pénz­­szerzési manőverként nyugtázza. magatartás kialakításá­hoz, amikor előre nyújtja a borítékot... — Én mindig tiltako­zom, amikor az etikai problémákat orvosi és nem társadalmi problé­mának tüntetik fel. Amel­lett szerintem az orvosi etika nemcsak a boríték­kal függ össze — nyilat­kozik dr. F. T., a II. szá­mú Belgyógyászati Klini­ka fiatal gyakornoka —, hanem főként munkaer­kölcs dolga. Amikor én nyugodt lelki­ismerettel kijelentem, sőt a tollba is mondhatom«, hogy nálunk megkülönböztetés nélkül minden beteg megkapja a magas színvonalú díjtalan ellátást, azt hiszem, nem sokat változtat a lénye­gen, ha néha nemcsak köszönettel adnak kifeje­zést hálájuknak a bete­gek. — Igen, de ne feledjük el, hogy ennek anyagi háttere van — szól köz­be dr. K. F. gyakornok. Ami az orvoshián. — Ámbár a hibák el­leni határozott fellépésre a jelenlegi körülmények között is lenne mód — folytatja dr. B. E. tanár­segéd. — Valahogyan olyan helyzet alakult ki, hogy nem torolják meg a súlyos visszaéléseket. Nem csoda, ha az emberek általánosítanak, és né­hány erkölcstelen mani­puláció ódiuma a több­ségre, a becsületes orvo­sokra hárul. Utalok pél­dául a sajtóban kipellen­gérezett néhány kollégá­ra, akit megbüntettek ugyan, de másutt ismét mint orvos dolgozik, ahe­lyett, hogy elvennék a diplomáját, eltiltanák az orvosi gyakorlattól. És nem annyira írni kellene erről, mint inkább csele­kedni! — De — szól közbe valaki — orvoshiány van ... — Olyan orvoshiány ma már nem lehet, hogy »moral insanity«-kra, al­koholistákra bízzanak em­beréletet. — Ha már az orvos­hiánynál tartunk... — fűzi tovább a szót dr. N. Z. tanársegéd —, azt is várjuk a szocializmus­tól, hogy munkakörülmé­nyeink kedvezőbbé válja­nak, s hogy megnyugta­tóbb módszert találjanak a helyettesítésre ... A helyettesítés az egészségügy valamennyi területén egyaránt gondot okoz. — Miért kötelező ne­kem helyettesíteni a sza­badság, betegség, katonai szolgálat vagy tovább­képzés miatt távollevő kollégát — méltatlanko­dik a körzeti orvos —, s napi 100 beteget ellátni. — A fiatal orvosok, nővé­rek elég nehezen élnek. Fizetésük viszonylag ala­csony, igényük van vi­szont kul­túrál­ódásra, jó megjelenésre és így to­vább. És én azt is várom a szocializmustól, hogy olyan fizetést biztosít ré­szünkre, amelynek alap­ján a rendtartást egyér­telműbbé lehetne tenni, a »kézzel fogható« hálanyil­vánítást megtiltani és drákói szigorral fellépni az anyagiasság ellen. Gyal sem fér össze Rossz ez nekem is, de még rosszabb a betegnek ... — Tulajdonképpen egy­másnak adunk szabadsá­got orvosok, nővérek is, mert a beteget éppen úgy el kell látni ilyenkor is, mint amikor teljes a lét­szám — teszik szóvá a Tétényi úti kórházban. — Itt csak az úgynevezett »fregoli brigád« jelentene megoldást — de reméljük, ezzel nem kell megvárni a kommunizmust. Ügyelet és létszám — Vagy: itt van az éj­szakai ügyelet, ami jelen­leg két okból is sérel­mes — mondja dr. K. F., a belklinika KISZ-titkára. — Aki ügyel, sem előtte, sem utána nem kap sza­badnapot, tehát 30—36 órát van szolgálatban egyfolytában. És az ügye­let — nemcsak készenlét. A sebész szinte 100 százalékig az egész mun­kaidőt, a belgyógyász pe­dig legalább a felét effek­tíve végigdolgozza. És — íme, a sérelem másik ol­dala — 30 forintot ka­punk egy éjszakai ügye­letért ... De nem is any- Határidős réti — Nemcsak az iparban, hanem az egészségügy­ben is van pazarlás, még­hozzá munkaerővel — méltatlankodik dr. M. L. sebész-alorvos. — Itt van például az úgynevezett határidős rendelet. A kórházi, klinikai állásokat határidőhöz kötik. A cél: egyrészt a területnek jól képzett orvosokat adni, másrészt a fiataloknak nyira a forinton van a hangsúly, hanem inkább a megbecsülésen, amit ki kellene fejeznie. — Azután — fejtegeti dr. B. M., a Tétényi úti belgyógyász orvosnő — igazán hálásak vagyunk azért, amit a szocializmus már eddig is nyújtott a nőknek, gondolok például az idei év eleji rendelke­zésekre — de a szociali­­mus teljes felépítésére a nőkről való gondoskodás munkaügyi, létszámvonat­kozásait is meg kellene oldani. — Nővérek dolgában sem dicsekedhetünk — veszi át a szót V. L- né, a II. belosztály nővé­re —, nekünk is renge­teg a munkánk. Bizony, gyakran előfordul, hogy nincs időm néhány szót váltani a betegekkel, nyugtatni őket, lelkileg is foglalkozni velük. Pedig van erre igényük. És so­kan éppen azért adnak pénzt a nővérnek, hogy az effajta gondoskodás­hoz is hozzájussanak. — Ha megkérdezik, hogy én mit várok a szo­cializmustól — folytatja, de ugyanezt vallja klini­kai kartársnője is —, csak azt felelhetem: a munkámnak járó anyagi, erkölcsi megbecsülést. A nővérek jó része érettségi után megy a kétéves tan­folyamra, szinte főiskolai, de legalábbis szakmunkás végzettséggel rendelkezik, s keresete jóval alatta marad az iparban dolgo­zókénak. Pedig ember­életért felel. — Tökéletesen igaz — s ezt már az orvosok mondják —, és ha ezt a problémát orvosolják, alig­ha lesz arra példa, hogy drága pénzért kiképzett ápolónők százán­il helyez­kedjenek el az iparban. Kelet nélkül? helyet biztosítani a kór­házakban. Igen ám, de mit kezdjek én a 12 esz­tendős sebészi gyakorla­tommal? Körzeti orvos­nak nem mehetek, ren­delőintézetben ritkaság az üres sebészi státus. El­mehetek üzemorvosnak Tisztelet-becsület az üzem­orvosnak, de ott nem gyümölcsöztethetem tu­dásomat, gyakorlatomat... — Annyi szó esett már a kórház—rendelőintézeti egységről — szólal meg dr. Z. P., az igazgató főorvos. — Ha ez meg­valósulna, lényegtelen problémává válnék a ha­táridős rendelet végre­hajtása. Váltogatni lehet­ne a szakrendelés és a kórházi osztályok orvo­sait. — Bizonyos, hogy a je­és a falu, a vidék el­látása? Erről is sok szó esik a beszélgetések so­rán. Szóvá teszik a lakás­­viszonyokat, a közlekedé­si nehézségeket. — De szívesen me­gyünk mi vidékre is — magyarázza dr. N. Z. ta­nársegéd a II. Belklini­kán —, ha ez nem jelent egyet a tudományos am­bíciókról való lemondás­sal. — Intézményes meg­oldás kell ide — hangzik a radikálisabb vélemény —, megfelelő, 1—2 eszten­dős előkészítés után né­hány évre minden fiatal orvost falusi, vidéki mun­kára kellene kötelezni, s csak azután nyújtani le­hetőséget klinikai vagy kórházi beosztásra. — És ha kényszeríted, hogyan ösztönzöd arra, hogy jól dolgozzék? Mert ezt nem lehet csak a hi­vatásérzetre bízni... A kérdés új, parázs vi­tát indít. Az orvosok ér­dekeltsége a gyógyításban — mindenütt igen izgal­mas kérdésnek mutatko­zik. — Én bizonyos korlátok között feltétlenül lehető­séget adnék szabad or­vosválasztásra —­ véleke­dik a sebész-alorvos — és úgy gondolom, ha a betegeket kérdeznék meg, mit várnak a szocializ­mustól, ezzel kezdenék a sort. Az ember szabadon megválaszthatja, hol ve­szi a húst, hová megy moziba, kivel vágatja le a haját. — Körzeti or­vosát — nagyjából a kórházi ágyat is — azon­ban »kiutalják« neki. És ha ragaszkodik valaki­hez, csak mint privát be­teg keresheti fel. Tehát a fennálló szervezeti forma óhatatlanul a privát pra­xis malmára hajtja a vi­zet. Jenlegi megoldás nem ösz­tönöz eléggé a továbbta­nulásra és nem hat ked­vezően a kórházi osztá­lyok munkájára — vallja dr. G. Gy., a Péterfy Sándor utcai kórház igaz­gató főorvosa. — Célszerű lenne visszatérni a jól bevált pályázati rendszer­re a másodorvosi állások betöltésénél. — Legalább kísérlet­képpen egy kerületben bevezethetnék, hogy a beteg 3—4 körzeti orvos közül választhasson. És az orvos váljék abban anyagilag is érdekeltté, hogy minél több beteg legyen iránta bizalommal. — A kórházaknál is szabadabbá kellene tenni valahogyan a beutalási rendszert — vélekedik dr. G. Gy. — És ha a pro­tekció megszüntetését, mint a szocializmus kri­tériumát szóvá teszem —, akkor elsősorban arra gondolok, hogy bizony, aki jól meg van áldva »szo­cialista összeköttetéssel«, annak a részére most is van választék. Csak az újság néhány hasábja választ el ben­nünket a kiinduló pontul szolgáló visszaemlékezés­től. És egy történelmi korszak, amely felszámol­ta, illetve fokozatosan fel­számolja a népbetegsége­ket, amely orvost küldött a falunak, kórházat épí­tett — a többi között — a Tiszántúlnak. — A népi demokrati­kus rendszer megszüntet­te az ingyenes gyakor­­nokságot, a végzett hall­gatók elhelyezkedési gondját — summázza a fiatalok véleményét az egyik klinikai tanársegéd. — Nekünk már nem az okoz álmatlan éjszakát, hogy kapunk-e kenyeret. Amiatt fő a fejünk, hogy érdeklődésünknek, ambí­cióinknak megfelelő le­gyen a beosztás. És szol­gálja az egészségügyi helyzet további javítását. E két tényező mind tö­kéletesebb összehangolá­sát várjuk a szocializmus­tól a mi legsajátabb terü­letünkön. Hogy nem hiába — az eddig megtett út a bizto­síték rá. Lukács Mária Álom — és valóság Borravaló vagy hála? Mit várnak a betegek 1963. július 28 NÉPSZAVA 3 Várkonyi Mihály: Aligha volt még két ember, akik annyit gáncsoskodtak egymással, mint Eszti és Ró­zsi. Pedig akár testvérek is lehettek volna: majdnem egy­szerre születtek, talán még óvodába, iskolába is egy hely­re jártak, egyidőben kerültek a gyárba, a szokásaik, vélemé­nyeik között is rengeteg azo­nos volt, és még külsőre is hasonlítottak. Mindkettőjük­nek vastag, erős, tömött sző­ke haja, pisze és pici orra, kék­ mandula szeme, s olyan pulykatojás képe volt, hogy aki rájuk nézett, nem állhat­ta meg mosolygás nélkül. S különösen, ha együtt voltak, a hasonlóságuk még több mo­solyt fakasztott, mint máskor. Talán éppen ezért, nem tu­dom, de ki nem állhatták egy­mást. Nem volt olyan össze­jövetel, szusszanásnyi pihenő, kirándulás, bármi, ahol­ ne igyekezett volna az egyik a másikat­­­faragnia és viszont. Mert amellett, hogy ennyire nem állták egymás szokását, véleményét, bármilyen meg­nyilvánulását, még a hallgatá­sát sem, talán késsel sem le­hetett volna különválasztani őket egymástól. A leányszál­láson egy szobában laktak, egy műszakban, egymás mel­lett levő géneken dolgoztak, ahová az egyik ment, ment a másik is — nem is hívták őket másként a gyárban, csak »őrült ikreknek«. Ami azt il­leti, rá is szolgáltak az elne­vezésre. Különben, úgy külön-külön szorgalmas és megbízható kis­lányok voltak. Esztinek szép énekhangja volt, Rózsi sok verset tudott és szavalt is, soha nem hiányoztak egy pró­báról sem — csak ha össze­kerültek, akkor nem lehetett bírni velük. Ha Rózsi csak megnézte valamelyik leány ruháját, Eszti már biggyesz­tette is a száját, s ha ő mond­ta valamire, hogy szép, akár egy vers, akár valakinek vagy valaminek a fényképe is volt az __ Rózsi már csattant is rá: »15, de még mennyire! Persze, csak neked!« A töb­biek meg nevettek rajtuk, ha ismerte őket, még az is, aki­nek esetleg a kárára szólt a vita. ötvenegyben aztán úgy adó­dott, hogy majdnem egy egész hónapig kötelességszerűen tör­vényesíteniük kellett ezt az állandó hadiállapotot. A kul­­túrcsoport valami színdarabra készült, minden szerepet ki­osztottak már, csak még a­­­cél női főszereplőt nem jelölték ki. Egy komédiát akartak elő­adni, melyben a bonyodalmat az okozta, hogy minduntalan összecserélnek két lányt, akik termetre, külsőre valóban ha­sonlítanak, az egyiknek tulaj­donítják azt, amit a másik mondott vagy cselekedett és viszont — egészen addig, amíg azok életre-halálra kezdik ke­resni egymást, hogy megbosz­­szulják a méltánytalan sérel­meket, s ez rengeteg kacag­tató bonyodalommal járt. A darabra már alig is emlék­szem, azt hiszem, ott kezdő­dött, amikor mindketten bosz­­szút esküdtek egymás ellen — a címe is valami ilyen volt: »Nők egymás ellen« — a lé­nyeg azonban az, hogy míg csak természetesen rendbe nem jött minden baj, a két főszereplőnek gyűlölniük kel­lett egymást. Kinek jutott eszébe, hogy Esztire és Rózsira bízzuk a szerepeket, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy először lehurrogtuk az ötletet. »Hogy­ne, hogy még a színpadon is öljék egymást! Akkor aztán bízni sem lehet velük!« De a rendező, aki valamelyik szín­háztól járt ki hozzánk, s mint ilyen, nem értette, miért is aggályoskodunk, már felfi­gyelt az ötletre. S amikor megmutatták neki a két kis­lányt, hamar döntött is, hogy velük játszatja a szerepeket. Egy hónapunk sem volt az előadásig, minden másodnap tartottunk próbát. Szerencsé­re, Eszti is, Rózsi is komolyan vették a dolgot, már az első hét közepére megtanulták a szerepüket — ha megkapták a fújták, fújták rendü­letlenül, mint a gramofon, alig lehetett megállítani őket. Eleinte kicsit félszegek és da­rabosak voltak, mint minden­ki, aki először kerül fel a színpadra, később aztán ez el­múlt, természetesebb lett a mozgásuk, nyugodtabb, érthe­tőbb a szövegmondásuk. Oly­kor — ha a darab szerinti ud­varlóikkal beszéltek — bele is élték magukat a helyzetbe s igazán önfeledten játszottak, de amint szembekerültek egy­mással, mintha megfagyasz­tották volna mindkettőjüket. Már­pedig elég sokat voltak együtt a színen, a rendező fogta is a fejét. »Esztike, ké­rem ... Rózsika, kérem, ért­sék meg már, maguk ellen­ségei egymásnak. Hát eszerint kell játszaniuk. Nem úgy, mintha két közömbös idegen beszélgetne ...« Mi persze ne­vettünk eleinte, s csak vala­mivel később csodálkoztunk. Mi van ezekkel? A két lánynak tetszett a szerep is, az is, hogy ilyen so­kat foglalkoznak velük — buzgón bólogattak, valahány­szor a rendező ilyesmi miatt megakasztotta a próbát. »Tu­dom én — nyelvelt Rózsi —, csak hát ezzel a szepléssel nem lehet rendesen játszani« — intett Eszti felé. Az persze máris készen volt a válasszal. »Te veled nem lehet. Úgy áll­dogálsz, mint egy darab fa. Mintha a szállás mosogatójá­ban ábrándoznál.« »Ez az! — csapott az asztalra a rendező. — Így kell, értik? Ugyanígy támadják egymást a szerep szerint is. Na, most kezdjük megint a jelenetet.« Elkezdték — nem ment. »Nem értem, nem értem — hajtogatta a rendező. — Hát olyan nagy maguk között a barátság egyébként, hogy játékból sem tudják meggyűlölni egymást?« Később aztán — mert más megoldás nem volt — minden mozdulatot, minden hangsúlyt külön is betanított velük. Ez valamennyit segített, ha nem is sokat; mindenesetre, az elő­adást meg lehetett tartani anélkül, hogy botránytól kel­lett volna félni. A közönség sokat nevetett, tehát siker volt, aztán úgy, ahogy voltak, a szereplők hely etfoglaltak a kultúrterem egyik kis benyíló­jában, a szokás szerinti »f­alé­­ria-vacsorára«. Nemcsak a vacsora volt szokás szerinti, hanem a fogá­sok is. Csontleves, cérnametél­tes, bécsiszelet burgonyával és egy szelet torta. Télen-nyáron ezt ette mindenki, ha valami­lyen üzemi rendezvény volt. — Már megint bécsiszelet — kiáltott fel komikus ijedt­séggel Eszti, amikor meglátta a második fogás tálait. — Már a könyökömön is csupa bécsi­szelet nő lassan! Én éppen a két lány között ültem, hirtelen elátkoztam a véletlent, amelyik ide ülte­tett. Kezdik már, kezdik — gondoltam, mert abban biz­tos voltam, hogy Rózsi nem hagyja ezt szó nélkül. Nem is ők lennének az «őrült ik­rek«, ha nem kapnának haj­ba minden alkalommal. Legnagyobb csodálkozásom­ra azonban nem történt sem­mi. Nem hallotta — pislog­tam megkönnyebbülten Rózsi felé és enni kezdtem. De ké­sőbb, amikor Rózsi mondott valami nagyon vitatható dol­got az előadásról és Eszti sem szólt vissza, már elcsodál­koztam. Mi van ezekkel? Be­tegek? S mert több ilyen alkalmat hagytak ki aznap este is, máskor is, amikor együtt vol­tam velük, egyszer megkér­deztem. — Mi az, gyerekek, mi tör­tént veletek, hogy nem vagy­tok állandóan egymás hajá­ban? — Miért lennénk? — cso­dálkozott rám. Rózsi. S Eszti csúfolni kezdett. — Nézd csak ezt a nagy okost! Azt hiszi, hogy még mindig a színpadon va­gyunk ... Többször nem választotta be őket a rendező a szerep­lők közé, nem akart kínlódni annyit a darabbal. Pedig iga­zában a két kislány kínlód­hatott sokat, amikor rájöttek, hogy amit eddig saját termé­szetük szerint szívből csinál­tak, most a szín­ nádi végsza­vak és mozdulatok előírt rendjébe állítva kényszerül­nek megtenni. Hogy nem bír­ták, s inkább maguk változ­tak meg, csakhogy érezzék a különbséget a szerep és a va­lódi önmaguk között, ezen ma már nem csodálkozom. JÚLIUS

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék