Népszava, 1963. szeptember (91. évfolyam, 204–228. szám)
1963-09-01 / 204. szám
A tudatlanság ősi tájairól, társadalomkötetbe... A végvári gyermekorvos Meglelni a hangot, melyre egy idegen anyanyelvű, ismeretlen érzésvilágú s az emberi műveltség első fokait meztelen talppal tapogató néptöredék felfigyel. Megtalálni a kulcsot, amely a nomád életmódból kilépő majdnem ötezer délbaranyai cigány rejtelmes indulatainak, babonás félelmeinek, titkos hagyományainak ajtaját nyitja. Megállítani e boldogtalan vándorok gyermekhalandóságának növekedését s az évezredes számkivetettségből az emberi társadalomba vezetni a következő cigánynemzedéket Erre vállalkozott a siklósi járási kórház gyermekosztályának főorvosa, dr. Horváth Mihály, egy negyvenöt éves baranyai A rendelés órájában érkezünk a déli végekre, ahol még aszal a nyár. (Az imént a siklósi várban jártunk, Kanizsai Dorottya fülledt várkertjében második termésüket ringatják a bolond fügefák.) A várószobában három anya közül kettő cigány. Egy tarka ruhás menyecske megindító félelemmel szorítja keblére a lázas csecsemőt. A fehér viaszos vászon asztalon gyorsan kibomlik fehér pólyáiból a barna gyermek. Szép, fejlett kisfiú, nyári bélhurutja van. Amíg injekciót kap, az anya — kezébe temetve festői arcát —, rettegve elfordul. A nővér visszacsomagolja pólyáiba a porontyot, az orvos megérinti a kis cigányasszony vállát. — Anyuka holnapután megint behozza a babát. (Vajon ki nevezte először anyukának a cigányanyát?) A válasz értetlen, üres bólintás. Az orvos türelmes és gyöngéd. — Milyen nap van ma? — Nem tudom. — Ma kedd van... Milyen nap lesz holnapután? — Nem tudom. Elérkeztünk a bűvös vonalhoz. Ezen átvezetni a cigányságot, biblikus páratlan feladat s ez a kis kórház vajon mit tehet majdnem negyedmillió nomádért és félnőzsellérivadék, aki nappal tanítva, éjjel tanulva 1944-ben szerezte a diplomáját, volt egyetemi dékánhelyettes Pécsett, országos szakszervezeti vezető Budapesten, majd egy szép nyári napon öszszecsomagolta a családját és hazament Baranyába gyógyítani. Azóta külön gyermekosztálya van a siklósi járási kórháznak egy régi beszálló vendéglő épületében s e kisded, vakítóan tiszta kórházacska öklömnyi betegeinek a nagy része cigánygyermek. Ezek a kis fehér ágyak arra hivatottak, hogy belőlük az emberi egyenrangúság tiszta csúcsai felé induljon el egy évszázadokon át megvetett nép. — Csütörtök lesz. Milyen napon hozza be a babát? — Csütörtökön. — Rendben van kedves ... Most elmehet, öreg, lompos cigányasszony két unokáját hozza. Szájuk sarka csupa varas seb, amúgy élénkek, fekete gombszemük csillog. Az oltótű láttán vadul visítanak, az anya cigányszavakat mormol, attól megnyugszanak. Az orvos egymás mellé állítja őket s hozzánk fordul: — Hány évesek ezek a gyerekek? — Három-négy évesek. — Az egyik öt, a másik hét múlt. Hét hónapos korukig, anyatejen, általában úgy fejlődnek, mint más gyerekek. Akkor áttérnek a felnőtt étkezésre. Anyatej után vizesdara, sűrű bableves. Fejlődésük megáll, szellemileg elmaradnak. A kis cigányt mégis már hétéves korában iskolába viszik, ott ül, hároméves fejlettségű aggyal s nem ért meg semmit. Valahogy átkínlódja az iskolaéveket, gyönge marad testileg, szellemileg, képtelen teljes értékű munkát végezni, másért? Mint a példa mutatja, rengeteget. S meg is teszi. A végvári orvossal végigjárjuk a kórházat. (Végvári orvos nemcsak földrajzi, de emberföldrajzi értelemben is, ötezer cigány orvosa, aki amolyan társadalmi végeken él.) A fehér padon kis cigánylány szoptatja gyermekét, menyétsurranással akar eltűnni, amikor arra megyünk. Az orvos visszaülteti. — Alsószentmártonból? — Onnan... — Csak szoptasson tovább. Három lépéssel távolabb: — Tizenegy kilométerről gyalogol be naponta megszoptatni a gyermekét. Általában megrendítő módon ragaszkodnak a gyermekeikhez, de nem adnak neki vitamint, fehérjét. Tejet nem isznak, húst nem esznek, ők maguk is rendkívül hajlamosak a betegségre. A két év előtt lezajlott inrulenza tömérdek koraszülést eredményezett s a koraszülésekből sok csecsemőhalált. Napközis bölcsőde kéne, mert ahol A folyosón megint elfogja az orvost egy cigányasszony: — Doktor úr, gyógyítsd meg a gyereket, adok neked ötszáz forintot. Az orvos mosolyog: — Rendben van, felírom az orvosságot. — Mit kóstál? — Lesz három forint. — Hát annyi pénzem nekem nincs ... Szegények, keveset keresnek, de amikor elszámol a termelőszövetkezet, minden cigányházban liba sül. Másnap kezdődik megint a bableves. A csecsemőhalandóság országos aránya az 1921— 30-as 18 százalékról az elmúlt évig 4,8 százalékra csökkent, de még mindig magas. A cigányok körében a csecsemőhalálozás általában többszöröse az országos aránynak: Szabolcsban 1961-ben csaknem ötszöröse volt, Somogyban pedig a csecsemőhalottak fele volt cigány. Ebben súlyos szerepe van a koraszüléseknek, mert a "korababák" nagy részét a leggondosabb orvosi segítség sem tudja megmenteni. S a koraszüléseknek cigányoknál és nem cigányoknál egyik súlyos oka: az értetlenség és nemtörődömség a terhes anyákkal szemben, a cigányiskolások rendes ételt kapnak, egyszerre megindul a testi és szellemi fejlődés. A járási tanács és a járási főorvos segítségével született a kis kórház, amelynek mindig minden ágya foglalt. Ha egy kis cigány betegen születik, mindannyiszor behozzák, valahányszor megbetegszik. Csak Alsószentmártonban nyolcszáz cigány él, többségük dolgozik, állami gazdaságokban és tsz-ekben, de a szoptatós anya nem mozdul a gyermekétől. A végvári orvos újabban havonta kétszer ellátogat a nagyobb cigánytelepülésekre. Munkája szinte emberfeletti. A kis szoptató cigánylány mindennapos gyalogútja huszonkét kilométer hosszú, de milyen hosszú ezeké az orvosoké, nővéreké, akik a tudatlanság ősi tájairól csalogatják társadalom közelbe ezt a népet. Az órák múlnak, a siklósi várból előkúsznak az esti árnyak. Fügeszagú, forró szél fúj s Villány felől piroslanak a szőlősdombok. A kórház előtt, az utcakövön magányos cigányasszony ül, oly ernyedten s színesen, mint egy nyaláb réti virág. A látogatásra vár, koraszülött ikrei feküsznek odabenn, ezerhétszáz gramm születési súlyról hozták fel odabenn az orvosok és nővérek. Magyarul alig ért, a műveltségből csak a televíziós képernyőt ismeri, ami a falusi kultúrházban működik, a többit kihagyta. Parázs, fekete szeme olyan bizalommal függ a kórház kapuján, hogy majdnem lángra lobban az ajtó. Ez a forró pillantás majdnem annyit ér, mint a tüllfüggöny mögött alvó apró, barna csecsemők egyenletes lélegzése. Egy szétszórt, elvadított, megalázót, elhagyott néptöredék kezdődő szellemi életének első hulláma: bizalom és ragaszkodás. Arra gondolok, amit a végvári gyermekorvos mondott, amikor halkan megkérdeztem tőle a kórteremben: — Miért csinálja, doktor úr? — Mert ők is embernek születtek... Baróti Géza Megáll a fejlődés Hosszú az út „Menjen, ahová tetszik! koznia kell, összecsukható festőállványt kapott s arról ábrándozik, hogy Párizsba, Olaszországba utazik tanulmányútra, az érettségi után. S éppen ebben a helyzetben, megjelent megint a házban Tamás, a rádiós. Boglyas haja szürkül, fogai ritkulnak — de ugyanabban az operáiban jár. Megint rádiós korszak következnék? Fiam szemében nem a gyerekkor boldog fényei villantak fel . Tamásra bízta, válogasssa ki, mire van szüksége? S a gyerekek barátja megtömte feneketlen zsebeit, elvitt két pár fülhallgatót, amelyekért annyit kuncsorogtam volt az Amatőrök Boltjában. Fiamat felelősségre vontam, amint a gyűrött tízeseket zsebre vágta. — Pótolni kell a hiányzó festékeket, apu... — No de... — Tudod, ha meg kell javítani valamit, számíthattok rám, de haszontalanságokkal már nem foglalkozom. Tamás elvitte a zsákmányt. S fiam fütyörészve festeni kezdett. Nyár végi fények egy szénaboglya körül. Nem a készülő képet néztem s fiamat sem, aki immár elmúlt tizenhét éves , hanem a kertben lefelé osonó rádióst, akinek megvannak most is a barátai, a tizedik éven alig átlépett fiúk, akik áhítattal hallgatják s megkötik vele a kis üzleteket. Tamás visszaintett a kertből. A kapuban három srác várta izgatottan, kapkodtak a fülhallgatókért, de elintette őket, hogy csigavér, fiúk! Itt nem kötünk üzletet. Fiam is a rádiós után nézett. S azt mondta dörmögve: — Nagy svihák ez! — Honnan tudod? Fiam nevetve legyintett. — Becsapja a gyerekeket. Ugyanazt a holmit hordja mindig ... Minket is magával csalt, hitegetett... Ha legközelebb idejön, kidobom! — S a képhez fordult, nagy figyelemmel. 1963. szeptember 1 Nyári árnyék sötét lett a kerten. Vadgalambok burukkoltak a fenyőkön. S engem meglegyintett a múló idő szárnya. Annak idején komolyan vettem, hogy a fiam rádiószerelő lesz. S ő már fitymálva emlékszik rá. Képekből áll neki a világ. Tamás jó ideig hiába kerülgette a házat. Villogó szemű gyerekek kisérgették. Egyszer beszólítottam őket, s rászabadítottam a társaságot a padláson: vigyék, amire szükségük van! Azt a boldog válogatást, cipelést. Szinte úgy rohantak el a gyerekek. Még azt sem bántam, hogy Tamás mindennek megszabta az árát. Egy délutánon aztán nem festett a fiam, azt mondta, nem jó a fény. Sétálni ment , vagy öt sráccal tért haza. A padlásra invitálta őket. Mit tagadtam, hallgatóztam. Bizony, nem sok rádiós holmit találtak már. Fiam mentegedezött a fiúk előtt. Azzal bocsátotta el őket, majd beszél érdekükben Tamással, hogy megkapják, ami kell. S mikor kettesben maradtunk, zavartan hallgatott a fiam. Majd arról beszélt, el kéne menni Fehérvárra, megnézni a Csontváry-kiállítást. Semmit sem válaszoltam. S a vékony, tizennyolcadik éves, szemüveges fiatalember így szólt: — Apu ... mit szólnál... ha mégis építenék neked egy világvevőt? Hallgattam. — Hát, ha nem akarod ■. ■ majd lefestelek. Csináltam vázlatokat... De te olyan vagy, nem tudsz nyugodtan ülni öt percig sem. Később azt mondta a fiam: — Nem baj, hogy odaadtad a gyerekeknek ... Tudod ... le akartam festeni Tamást, a rádióst. Megszerezte a cuccot, most már üzenhetek neki, ide nem jön az... Nagyon anyagias. Pedig Tamásnak remek feje van. Bement és skiccelt. Kitűnően eltalálta Tamást, néhány vonással is. Néztem a rajzokat és elszállt minden szomorúságom. NÉPSZAVA Ahol a bányásznap született L város nő ! A VÉRTESBEN A város fölött kattognak a csillék. Szakadatlanul járnak, mint valami mindig működő óra, jelzik folyamatos kattogásukkal a múló időt és az elsuhanó másodpercekkel a föld mélyéből kifejlett tonnákat. A különös vashíd, amely átível a tájon, itt feszült már akkor is, amikor az a régi szeptemberi délután megtelt kiáltásokkal, feszültséggel, csizmák dobájával és a sortűz kemény, száraz ropogásával. A tér akkor poros volt és szürke, szomorú és kietlen, mint valami századeleji film esős, zavaros kockája. Most fényes, mint a nagyvárosi parkok. A virágágyakban piros, sárga, lila ragyogás — az ég kék, szinte földközi-tengeri kék üvegbúra a táj felett. A változó város, a szépülő város hűségében változatlanul, város mivoltában megsokszorozódva köszönti a 44. szeptembert. Hogy miért is voltak vélemények. Amit az isker tüntetés — amelyet legális Bányamunkás írt, aztán a sortűz követett lényegében megállja a — arra nézve eltérnek a helyét: abban az időben a fehérterrorban megbízható támaszt látó bányatulajdonosok idejét látták, hogy tizenkét órára emeljék a munkaidőt, s 30 százalékkal leszállítsák a béreket. Ez ellen tiltakoztak a bányászok vezetői, mire a csendőrség bezárta őket. Közben — a felháborodást látva — eldőlt, hogy a vállalat mégsem hajtja végre a munkaidő-hosszabbítást. A bányászok márcsaktársaik kiszabadításáért tüntettek. És akkor dördült el először Huber főhadnagy revolvere — azután a puskák. Azok az évek, a megelőző esztendők és aztán a Horthy-világ évei leperegtek az idő rostáján. Hova lett a negyvennégy évvel ezelőtti csillék kattogása? Hol volt becsukva Frank bácsi? Néha egy-egy öreg bányász, évfordulók közeledtén, bekocog a szakszervezetbe, a pártbizottságra, vagy a megyei könyvtárba, ahol Bárdos Laci bácsi gyűjti a múlt emlékeit. Így jött most be az öreg Frank — egy csomó régi Népszava előfizetési blokkal, tán még a századforduló éveiből. Bejött a könyvtárba és az első szava ez volt: — Hű, az istenit, hiszen én itt voltam becsukva! Ami tény és való. Frank bácsit ugyanis annak idején a csendőrőrs fogdájában őrizték, ugyancsak sztrájk miatt. A csendőrőrs pedig ez a földszintes ház volt, vasrácsos ablakokkal, az első középület Tatabányán. Egy bizonyos Ranzinger nevű bányaigazgató már 1898-ban levelet írt az összes illetékeseknek: "Nehogy a szocializmus és anarchizmus fészke legyen Tatabánya«, kérte, létesítsenek sürgősen csendőrőrsöt. A kérést példamutató sebességgel teljesítették. Az iskola lassabban ment. Persze, a könyvtár most már kinőtte a nyugalmazott csendőrőrs-épületet. Ott a falon az új könyvtár tervrajza. Szellős, modern, szinte légies: 1965-ben állnia kell. Megyeszékhely ! Változó Tatabánya ... Itt a könyvtár körül ligetessé vált a város: a szép kis halászcsárda egész környéke inkább valami üdülőhelyre emlékeztet. Árnyas fák, színes kerti székek, lágyan simogató szellő. A strand a másik ilyen — legkevésbé sem iparvidék jellegű — pontja az új városnak: három óriás medence, alig kőhajításnyira a Ságvári Endre utcától, tehát a város legforgalmasabb részétől, és mégis csend, erdőillat, pázsit, virág, hűs víz csobbanása. A nehézipart a távvezeték magasban elhúzódó huzalai képviselik, meg egy toronydaru, amely a lakásépítés munkájából időnként bekukkant a völgybe. Van mit nézni mindenütt. Különöseen hangzik ez azon a Tatabányán, amely, várossá alakulásakor lényegében négy falu sajátos gyöngysora volt egy, 11 kilométer hosszút út fonalára fűzve. Maga a régi Tatabánya, Alsó-, és Felsőgalla, meg Bánhida, magyar, szlovák és német telepek, régi barakkok, parasztházak, öreg sírkövek a temetőkben, nyílt árkok csatornák helyett. Ez megyeszékhely? — kérdezték sokan. És még ma is kérdezik, nem kevesen. Ma már felel nekik a város. Felel az Újváros, pasztellszín utcasoraival, parkjai lombjával hivatali épületei, iskolái, de rrég inkább most születő új házai minden falával. Az üzletsorral, a postával. Felel az Alsóközpont, kedves, virággal telefuttatott erkélyeivel, a sportpálya pázsitja. Az E—5-ös — köznyelven az új műút, amely gépkocsin 40 percnyi távolságra hozta Budapestet. És persze, az autók, amelyekkel most már hétszáz bányász teszi meg mind gyakrabban ezt az utat. Meg a tv-antennák a tetőkön: az egész, változó és mégis hűséges bányászváros. Száztizenegy év... A bányamentő állomáson ülünk Fábián Tóni bácsival, aki ebben a pillanatban a tröszt fődiszpécseri posztját is betölti; itt van a piros képű, jókedélyű Weber György, Bakonyi József, Bittmann Mihály és mint legfiatalabb, Gulyás János és itt ül Barnafi szaki is, aki az összes mentőfelszerelés felelős szertárosa Ahogy kapásból összeszámoljuk, a hat tatabányai férfi 111 évet töltött a föld alatt összesen. Évtizedek a szénfalnál, évtizedek a mentőszolgálaton, forró órák füstben, mély fekete éjszakában, lezúduló kövek fergetegében. Úgy ismerik az aknákat, mint a várost. Hogy a várost mennyire ismerik? Kimutatnak az ablakon, az erőmű irányába. — Oda nézzen, ott három méterrel az épület alatt már szénréteg kezdődik. Ezért nem is olyan sok itt a hely: a régi Tatebánya szénre települt. Hogy az új Tatabánya hogyan és mire települ és milyen lassan készül el egyik vagy másik új sarka, azt élesebben figyelemmel kísérik, mintha ők lennének a beruházók. Nagyon sürgetik a szállodát. Szemben a »belker« véleménnyel, úgy érzik, hogy Pesttől 50 kilométerre nagyon is elférne egy korszerű, szép szálló, ahonnan a főváros háromnegyed óra. — Legalább nem abajgatnának engem szállodai szobáért, ha művészek jönnek — teszi az öklét az asztalra Tóni bácsi. A történet teljes ismeretéhez hozzátartozik, hogy Tóni bácsit, mint fődiszpécsert, minden elképzelhető és elképzelhetetlen kérelemmel zaklatják. Ha vagont tud szerezni... márpedig azt is tud , szerezzen szobát is késő éjszaka, színészek jöttek ... Bányásztémák 1963 De tréfa lenne azt mondani, hogy Tóni bácsi csak ezért sürgeti a tatabányai szállodát. Van itt más vonatkozású sürgetés is: valamilyen könnyűipari üzem Tatabányára telepítése létkérdés mintegy öt-hatszáz családnak, mindenekelőtt magános asszonyok, vagy özvegyek családjának. A városi tanács nagyon, kemény erőfeszítéseket tesz évek óta , és az első fecske már megjött, egy játékáru üzem. Május 1-én az első 34 munkásnő már az új műhelyben gyártott csörgőkkel vonult fel... De ez a fecske még valóban nem csinált nyarat. Ha Tatabánya a magyar játékáru-gyártás központja lehetne... A város vezetői egyébként ugyanígy és majdnem ugyanezekkel a szavakkal beszélnek minden kérdésről. Ha az építővállalatok összehangolatlanságát bírálják, nem tér el egymástól a véleményük. Ha a régi barakkok bontása a téma, teljes az egyetértés. Sőt, még a bányászok a sürgetőbbek, mondván, "ha szocialista város, hogy fér bele, hogy még új negyedben is van nyílt árok?" A Mártírok terén van ez a mentőállomás, alig 100 méternyire az egykori sortűz színhelyétől. Ha azok a régiek hallanák, miről folyik itt a szó! Ha tudnák, hogy a parkosítás, sőt, a garázskérdés is bányásztéma lett. (A beszélgetés hat résztvevőjéből kettőnek van saját kocsija) Ha hallhatnák ... De elporladtak már. Utcanévtáblák beszélnek róluk. Ma koszorúk is, szép ünnepi szavak, de életével, ünnepével és hétköznapjával örökké szól róluk a mindig hűséges és mindig változó Tatabánya. Baktai Ferenc