Népszava, 1963. október (91. évfolyam, 229–255. szám)

1963-10-19 / 245. szám

ISKOLARÁDIÓ - BUDAPEST A láthatatlan iskolá­nak több száz osztálya és több ezer diákja van. Ka­tedrája csak egy — a Bródy Sándor utcában. »Igazgatói irodájában« Havril Andrásné és Hu­szár Tiborné intézi en­­­­nek a nagy létszámú, ka­— külföldön már gaz­dag hagyományai vannak a rádiós oktatásnak. Több országban önálló, kizá­róan e célra létrehozott adók működnek, s gazdag —­­a tananyaghoz kapcso­lódó —, magas színvonalú műsorokat sugároznak. A mi rádiónk, bár eddig is hozzájárult a különböző ismeretek terjesztéséhez — a felnőtteknek szóló Rádióiskola adásai pél­dául nagyon népszerűek — az iskolarendszerű ok­tatásnak közvetlenül nem nyújtott segítséget. Már­pedig a korszerű techni­kai eszközök — köztük a rádió — alkalmazását az oktató-nevelőmunka egy­re sürgetőbben igényli. A közelmúltban Róma­ Nem véletlenül válasz­totta ezeket a tantárgya­kat a műsor gazdája, a rádió ifjúsági és gyer­mekosztálya. A nyelvtaní­tásban például a helyes kiejtés gyakoroltatása a legfontosabb, ez okozott a legtöbb gondot. A műsor­ban orosz és angol anya­nyelvű pedagógusok ad­nak tökéletes leckét az ál­talános iskola VII., VIII., valamint a gimnáziumok III., IV. osztályai számá­ra. A kiejtésben, a szó­kincsgyarapításban, az élő beszéd gyakoroltatá­sában felbecsülhetetlen segítség ez, hiszen a mű­sorokat magnetofonsza­lagra rögzítheti a tanár, így hétről hétre értéke­sebb, gazdagabb lehet a­­nyelvlecke-készlete«, az órákon tetszés szerint fel­használhatja a kt­­lönös iskolának ezernyi teendőjét. Együtt beszélgetünk az érdekes kísérletről, az Iskolarádió október eleji tanévnyitásáról, a kezde­ményezés céljáról és első fogadtatásáról. ban zajlott le az iskola­rádiók európai kongresz­­szusa, amelyen megfigye­lőként a magyar küldöt­tek is részt vettek. A hasznos tanácskozás után kezdődött meg a hazai kí­sérleti adások megszerve­zése, s ennek eredménye­képpen ma már a Kos­suth- és Petőfi-adó hul­lámhosszán gyakran hall­hatjuk. Az Iskolarádió megkezdi műsorát... — Az orosz, és angol nyelv tanítását, az ének­es zenei ismeretek elsajá­títását, valamint az osz­tályfőnöki órák keretében a bonyolultabb erkölcsi és etikai problémák meg­értetését szeretnénk adá­sainkkal elősegíteni. — A zene- és énektaní­tást pedig elsősorban a vidéki, hozzáértő szak­tanárral kevésbé rendel­kező falusi, tanyasi isko­lák kedvéért írtuk az Is­kolarádió órarendjébe. Az »Énekeljünk együtt« cí­mű adást az általános is­kola I—VIII. osztályai számára sugározzuk 7 óra 54 perckor és min­dennap más-más osztály dalanyagára épül. Az »Énektanítás« viszont közvetlenül az órára is bekapcsolható, hetenként kétszer húsz perces mű­sor. Másodikos és harma­dikos általános iskolások­nak szól minden kedden és csütörtökön a Kossuth­­adón. Az első levelek és te­lefonhívások alapján a legnagyobb érdeklődés — noha még csak két adás hangzott el — az Iskola­­rádió osztályfőnöki órái iránt nyilvánul meg. A heti 15 perces műsor ide­jét úgy választották meg, hogy az általános isko­lák VII., VIII., valamint a gimnáziumok III., IV. osztályai péntekenként közvetlenül bekapcsol­hassák azt a hatodik órá­ra. Világnézet, meggyőződés, fegyelem A tanárnak öt perc áll rendelkezésére az óra előkészítésére, majd 12 óra 50 perckor megkezdő­dik a programban meg­jelölt téma vitaindító műsora, amely dramati­zált szituáció, párbeszéd, megelevenedett vita, vagy szubjektív hangvételű monológ­j aszerint, hogy miről szól és melyik osz­tálynak. A 15 perces adás végén a lehetséges vita­kérdéseket is megfogal­mazzák a szerkesztők, s úgy adják át az óraveze­tést a tanárnak. Egy pil­lantás az osztályfőnöki órák műsortervébe: Az igazi barátság (október), Világnézet, meggyőződés, Pályaválasztás, életcél (november), Fegyelem a közösség életében, Önfe­gyelem (december).­­ Nagy izgalommal várjuk a pedagógusok és a diákok leveleit, véle­ményeit. Igaz, máris sok­­sok levelet kapunk, első­sorban azoktól az isko­láktól, amelyekben köte­lező adásainkat hallgatni. Több mint negyven ilyen iskolát jelölt ki a fővá­rosban és vidéken a Mű­velődésügyi Minisztérium, hogy ezek tapasztalatai alapján jövőre szélesebb alapokra helyezzük a most még csak kísérleti jellegű működésünket. Szeretnénk azonban, ha a kijelöltek mellé minél több iskola csatlakoznék, s szinte minden osztály élne a rádió adta nagy­szerű lehetőséggel. (k. gy. j.) Orosz, angol, ének, zene, osztályfőnöki órák A falusi iskolák kedvéért 1963. október 19 A JUBILÁNS gyár ÚJ TERMÉKE. Az ötvenéves Villamosgép- és Kábel­gyár egyik legújabb gyártmánya, a daru ve­zetőülés (MTI Fotó : Mező Sándor felvétele) Nyíltan beszélni az emberekkel Százkilencven aláírás van a levélen és a mellé­kelt papírlapokon.­­A főváros egyik leg­szebb és legegészsége­sebb hegyvidékének ren­geteg gondot és nehézsé­get okozott a múltban az élelmiszer beszerzése; hosszú idő után, renge­teg lakógyűlés, tanácsta­gok és a sajtó segítségére volt szükség, hogy végre 1953-ban a KÖZÉRT fű­szer-csemege üzletet nyis­son azon a helyen, ahol A kocsi fürgén szalad az utcákon. Nézem a ki­lométer-számlálót. Az autóbuszmegállótól, ahol a 12408-as bolt mű­ködik, mintegy három­száz métert mutatnak a gyorsan pergő számocs­­kák, mire az »alsó« új üzletbe érünk. Amikor pedig a most létesülő, még újabb, a Márton­­hegyi út 20/A-val szem­ben épülő üzlethez érünk , hatszázat. De ez a hatszáz méter jókora szintkülönbséget is jelent, különösen a ka­nyargós hegyi autóúton, ahol nincs is mellette a hegy legtöbb útvonala összetalálkozik, a Márton­­hegyi út és a Fodor utca, a Tornaalja utca és a Pelsőc utca keresztező­désénél. Az üzlet a kör­nyék lakóinak élelmiszer­­ellátását biztosítja. Az utóbbi években a Már­ton hegyen egész új ut­cák létesülnek. A KÖ­ZÉRT, helyesen, az új te­lepülésen is tervez üzle­tet, sajnos, azonban ezzel egyidejűleg a régit, a központban levőt, meg akarja szüntetni...« járda. A háziasszonyok­nak igazuk van, ha lefelé mennek üres kosárral , visszafelé kell hegyet mászni, felfelé, a hosz­­szabb utat választják, az ezután létesülő üzlet irá­nyában, akkor a kapasz­kodás történik üres ko­sárral — a megrakott nagymamák, vagy vásá­rolni küldött gyerekek »lejtmenetben« egyensú­­lyozgathatnak a teherrel. Azon a helyen, ahol a 12804-es működik, 1953-ig üres, kihasználatlan ga­rázs állt. Micsoda öröm volt ez a kis üzlet! A vevők sem új boltot akarnak, csak a régit megmenteni — mert ez közel esik a lakásukhoz. ■ Azok, akik kissé távo­labb laknak, a Farkasrét irányába, még így is gya­logolnak 3—400 métert. Ha megszűnik a bolt, ehhez a 400 méterhez jön a további 600, vagy 300, így egy bevásárlás eset­leg 2 kilométeres hegy­vidéki sétává, vagy cipe­­kedéssé válhat. De hát, ha ennyi az ésszerű érv a bolt mellett, miért akarják megszün­tetni? A KÖZÉRT attól tart, hogy a középső szintet el­foglaló üzlet a két új bolt — a Deres utca tor­kolatánál már meglevő és a hegyoldalban feljebb. Dr. Vass László, a ke­rületi tanács vb-elnök­­helyettese, akivel két íz­­ben beszéltem a 12804- esről, az első alkalommal azt a választ adta, hogy nincs szó »lezárt ügyről«, ki kell alakítani a lakos­ság kívánságának és a vállalati érdekeknek az összhangját. Másodszorra — miután még szélesebb körben in­formálódott — azt a vá­laszt adta: el kell oszlat­ni a köztudatba bedobott A mártonhegyi boltocska tanulságai előreláthatólag jövő nyár­ra elkészülő bolt — kö­zött nem lesz rentábilis. A lakók aláírása azonban elég jó érv az ilyen aggo­dalom ellen. A tanács egy ízben már leállította a kis bolt megszüntetését, amely körül most ismét nyugta­lanságot, bizonytalansá­got tapasztalni. Vajon csak kényelmi kérdésről van szó? Per­sze, arról is. De érzelmek­ről is szó van itt: az em­berek ragaszkodásáról va­lamihez, amit kivívtak, megszoktak, a magukénak éreznek. És az emberek szeretik, ha ezt az érzelmet, ezt a derék és tisztességes in­dulatot is figyelembe ve­szik, riadalmat, és ennek a leg­jobb módja: nyíltan be­szélni az emberekkel, ki­kérni a véleményüket. Nyáron, amikor a »felső bolt­", azaz az új üzletház elkészül, összehívják a környék egész lakosságát, és megvitatják, milyen bolt legyen, maradjon-e a fűszerüzlet a Fodor ut­ca sarkán? »Szavazza­nak.­« Valóban, biztató távlat: döntsön a környék. (b. f.) A hegy mindig meredek Kiverekedtek — nem adják fel De hát — üzlet-e ma hét a tervet teljesíteni is? benne, sőt, 120 százalékot Hortobágyiné, a vezető is, ami tehát a gazdasá­­azt mondja, mindig jo­­gosságot illeti, nincs baj. Nyáron szavazhat a környék... NÉPSZAVA 3 Akkor délután végre egye­dül jött ki a gyár kapuján Vera. És azután sem csapó­dott mellé senki. Magában lépkedett, kicsit ringatózva a tűsarkain. Rövidre nyírt, sző­kített haját hátra fésülte a szembe fújó szél. Péter a másik oldalról fi­gyelte. Már hetek óta leste minden délután. A lány rend­szerint egész kis társaság kö­zepén indult hazafelé, de, ami még rosszabb, elég gyak­ran kettesben Dezsővel, av­val a laposfejű, nyurga focis­tával, avval a harmadosztá­lyú, begőzölt alakkal. A fene sem érti ezeket a lányokat! Mit esznek ezeken a sportlegényeken? Mit tud összevihogni egy ilyen értel­mes kislány is, mint ez a Vera, az ostoba szövegen, amivel szórakoztatják? Ő is volt már ebben a tár­saságban sokszor, de csak hallgatott. Nem értette a nyelvüket, nem tudott szólni velük. Egyszer lenézte őket, hogy üresek, másszor irigyel­te őket, hogy értenek a lá­nyokhoz. Egyszer elítélte az erkölcstelenségüket, másszor fájt neki, miért nem tud ő is olyan gátlástalan lenni. Azután elhatározta, ha ez kell Verának, a süket duma, az egyértelmű viccek, hát jó. És kidolgozta a tervét. Vera már messze jár és még mindig egyedül. Eddig csak tekintetével követte, most gyors léptekkel megin­dul utána. Elhúz mellette, majd két lépésről visszafor­dul, megjátssza, mintha a szeme sarkából vette volna észre. — No, nézd csak, ki baktat itt! — vigyorog Vera szeme közé. — És merre? Lehet, hogy hazatér a kislány? — Telitalálat, gratulálok — mosolyog a lány és kezét nyújtja. — Szia! — Csapo — viszonozza a köszönést Péter és elkapva a felé nyújtott kéz középső uj­ját, ajkához emeli és csókot lehel rá, ahogy ezt a jópofa vörös képű Pali szokta csi­nálni. — Ha jól rémlik, te valahol a víztorony környékén laksz. — Igen, de most szíves en­­gedelmeddel az Orgona utcá­ba tartok. — Ott van egynéhány csi­noska. — Sajna, nem csinoskához, csupán csinoskához tartok. — Vera kérdőn ránézett, tehát megmagyarázta. — Ha a csi­noska nőnemű, a csinoska hímnemű. — Én is jártam iskolába — utasította vissza az oktatást a lány. — Egy barátomhoz megyek — folytatta Péter az elkészí­tett szöveget —, csinál rólam néhány felvételt. — Fénykép? — Nem, magnó. — Saját verseidet szavalod szalagra? — Nem szavalom, csak el­mondom. Nem tudok szaval­ni. — És­ a múltkor a kultúr­­ban? — Ott is csak elmondtam. — Egész ügyes kis vers volt. Ha jól rémlik, valami pecázó gyerekről szólt, aki ha majd felnő... — Hadd el! — legyint Pé­ter, taktikája szellemében, bár jólesik neki, hogy Vera így emlékszik a versére, s kí­váncsi lenne, megértette-e a lényegét. Sólyom László: — No, nem szégyen az, ha valaki költő — mondja a lány és nem lehet eligazodni a rekedtes hangján, hogy ko­molyan beszél-e vagy gúnyo­lódik. — Amit én csinálok, az in­kább csak verselés. — Nem mondanád el a leg­újabb »■verselésedet*'? — Nagyon színsen — ra­gyog föl a fiú, mert ebből készült. Már kezdi is, igen komolyan, hosszas torokköszö­rülés után. — Tehát: Akinek nincs kénye, az kénytelen; aminek nincs éke, az éktelen; akinek nincs vére, az vérte­­len; aminek nincs híre, az hirtelen; akinek nincs faja, az fajtatan; s akinek nincs haja, az kopasz. Vera jajgató vihogással di­cséri a versikét. — Van egy kolosszális ötle­tem! — csap a jókedvébe Pé­ter, s mikor már­­kimondta, hallja röstelkedve, hogy a laposfejű focistól vette köl­csön a kifejezést. — Térjünk be eme presszóba. Egy kis fe­ketére, egy nagy dumára. — Ám, térjünk — mosolyog pimasz-kedvesen a lány, s megnézi óráját — álcád egy fél órám. De duma helyett verseket kérek és a fekete helyett hubit. — Inkább a versek helyett is hubit kérjél — mondja Pé­ter és erősen töri a fejét, mi lehet az a hubi. És beültek a presszóba. A lány rutinosan rendelt két fél hubit, s csak utólag magya­rázta meg, hogy koccintani szeretne a fiúval. Aztán gé­pies mozdulattal a táskájába kotort, elővette a cigarettáját, kínálva odanyújtotta. — Köszönöm, nem! — há­rította el Péter, s rögtön rá az ajkába harapott, amiért hagyta kisiklani a hangját. Szerencsére Vera nem vett róla tudomást, élvezettel fújta a füstöt, s kuncogva rácsil­logtatta a zöld szemét. —­ »Kinek nincs faja, az fajtalan, s kinek nincs haja, az kopasz.« Nagyon jó! A kisasszony letette eléjük a két fél hubit. Péter majd­nem fölrikkantott, hogy »hát persze, hubertus«! — Szia! — emelte föl po­harát Vera. — Csin! — koccintotta hoz­zá a magáét Péter, majd lop­va figyelte, milyen tempóban iszik Vera. A lány értőn kortyolt egy kicsit, aztán egy hajtásra le­öntötte a barna folyadékot. A fiú nem akart szégyenben maradni. Fölhajtotta az ita­lát. — Most pedig hallhatom a verset? Ha szabad választa­nom — szerelmes verset ké­rek. Biztos van raktáron. A fiú rábólintott. Persze, hogy van raktáron, írt ő Ve­rához nem egyet. De az tilos! Tiltja a taktika. Inkább va­lamit improvizálni kellene, valami jópofát. Megvan! Már kezdi is: — Ülök­ a presszóban ve­led, te az italt nyeled, én pe­dig nyelem a ... nyelem a ... nyelem a... — és belepirul, mert hallja, hogy megakadt a tű a lemezen. Igen, meg-­­akadt a tű és nem megy to­vább. Az a tű, az egyénisége, vagy mi a szösz, az okosabb, mint ő, az valakibb, mint az ő bolond vágyakozása, ma­jomkodása. Az a tű nem hagyja, hogy bohócot csinál­jon magából. Fölkapja a fejét. Hirtelen nem érti, hogy került ide. Mi történt? Ez a féldeci lötty megártott neki? — No, mi a baj, fiúka? — kérdezi Vera. — Az a baj — néz szúró­san a szeme közé Péter —, hogy az ember nem tud ki­bújni a bőréből. Én más va­gyok, mint a te társaságod. — Hogy evvel sikerült megtér­nie önmagához, megkönnyeb­bülten fölsóhajt, s fogalma­­zatlanul szól, ősi vallomással. — Szeretlek. — És megcsilla­podva, lehajtja a fejét. — De én komolyan szeretlek. Ér­ted? Komolyan. — Ne haragudj, Péter, de nekem komolyságból elegem van otthon. Anyám két éve fekszik. Most hazamegyek, rendbe rakom a lakást, meg­főzök holnapra, aztán elme­gyek a fiúkkal marháskodni. — Elnyomja a cigarettá­ját, s magát mosolygó fátyolos te­kintettel néz szembe a fiúval. — Ha nem mondtad volna, hogy szeretsz, szívesen járnék veled. De szerelem... Abból nekem elég volt az első. — Fölsóhajt. — Két hónapig jó volt, fél évig nyavalyogtunk, aztán egy évig fájt. Hát ezért? Nem, barátom. — Le­gyint, majd inkább magát erősítve, rázza a fejét és nyi­tott tenyerét védekezőn feszí­ti maga elé. — Egyelőre nem! — Megértelek, Vera és vá­rok — szólal meg kis csend után Péter és hiába uralko­dik magán, ostoba szentimen­tálisan remeg a hangja. — Várok és írom a verseket. Poétasors. — Nekem? — Hozzád. — Azért­­ elmondhatnál egyet. Péter még hagyja kéretni magát egy kicsit, aztán a lányra emeli tekintetét, s el­indul belőle a vers, a leg­újabb, a legszebb, a vallo­más: — Ha jönnél velem egy csendes estén, ősi szokással, kéz a kéz­ben ... Ekkor a mellettük levő asz­talon pontos időt mond a tás­karádió. — Máriám! — ugrik föl Vera. — Apám, mindjárt ott­hon van — s miközben ciga­rettáját táskájába dobja, bo­csánatkérőn néz a fiúra —, ha nem teszem elé az ebédet, rumlizik az öreg. Különben jó ember, de ... Ugye, nem ha­ragszol? Majd legközelebb el­mondod a verset. Jó? Szia! És elviharzik. Péter pedig ott marad magában. Fölemeli a kezét, hogy »fizetek«. De amikor a kisasszony odamegy, még egy féldeci hubit kér. Aztán kiveszi a hamutartóból Vera fejében elnyomott ciga­rettáját. Föláll, odalép a tás­karádióshoz és tüzet kér. Mélyet szív, a füst kegyet­lenül kaparja a torkát, ka­varja a gyomrát. Jólesik le­öblítenie a hubival.

Next