Népszava, 1963. november (91. évfolyam, 256–280. szám)

1963-11-01 / 256. szám

A történet kijut a gyárkapun Magyar Adócsőgyár. A porta annak rendje és módja szerint ellenőrzi a jövő-menő embereket. De esténként nemcsak mun­kások és tisztviselők hagyják el a gyárat, ha­nem velük és bennük . Ismeretes, közhelyszám­ba menő téma már, hogy a gyárak egyesítését sok­szor alaposan megnehezí­tette az a párviadal, amely a vezetői poszto­kért folyt. Nos, az Adó­csőben nem volt ilyen párviadal, és az emberek az Orionnal történő ösz­­szevonás napjaiban elvit­tek magukkal egy mon­datot: — A másik főkönyvelő jobb képességű, mint én... Ezt Klemanovics György mondta, aki több, mint negyed százada dolgozik a gyárban, s egészen a legutóbbi időkig főköny­velő volt. Most a gazda­sági osztály vezetője. Ta­lán van benne emiatt megbántottság? Talán csak egy gesztus volt az a mondat? Bizonyítékok vannak az ellenkezőjére. S ezek a bizonyítékok ugyancsak történetek, amelyek Klemanovics György személye köré fo­nódnak.­­ De van a gyárban másfajta történet is. El­szomorító és nagyon-na­­gyon elgondolkoztató. Hő­se egy művezető, akiről így vélekednek a munká­sok: — Nem tud ember len­ni! Ezt a mondatot ismé­telgetik, s ezt viszik haza is, feleség vagy férj, ide­gesítő témának, refrén­­szerűen visszatérő pa­nasznak. Hogy miért? Íme, egy ok a sok közül: A munkás vidéki. Vo­nattal jár. Természetes­nek tartja, hogy mindig késő este vergődik haza, a munkaidővel nem lehet tréfálni, azt be kell tar­tani. Igen ám, de egy nap más, mint a többi. Szüle­tésnap. A feleségéé. Még sötét van, amikor öltözik, korábban indul, hogy nyerjen egy félórácskát, történetek is. Nincs az az ellenőrzés, amely meggá­tolhatná ezeknek a min­dennapi történeteknek hazavitelét, amelyekben lehet fájó teher, vagy fel­emelő, szép újság... Délután négy óra. Az osztály dolgozói szedelőz­­ködnek, indulnak haza­felé. Az osztályvezető marad. Előkészíti a más­napi munkát. Jön az igazgató. Szász László. — Gyere, itt a kocsi, hazaviszlek! — Csak induljatok, ne­kem még dolgom­­van... S az igazgató már nem tudja, hogy nevessen-e, vagy bosszankodjék, mert ezzel a sovány arcélű, csendes-makacs emberrel nem lehet, bírni. Egyszer már meg is kérdezték tő­le, hogy mire jó ez a nagy szorgalom, amire csak ennyit felelt: — Főkönyvelő már vol­tam. Most el kell érnem, hogy jó osztályvezető le­gyek, ami semmivel sem könnyebb... S miközben valóra vált­ja célját, százak vesznek példát róla és tisztelik benne a szerény vezető mintaképét Ugyanis ennyivel kell ko­rábban letennie a szerszá­mot, ha még vacsora előtt köszönteni akarja a párját. És nagyon akarja. Kétszeres lendülettel dol­gozik, azután ... azután odaáll a művezetője elé: — A feleségem szüle­tésnapja van. Csak egy félóra, már rádolgoztam... — Mit? Hát ez nem át­járóház, kérem! Menjen a dolgára!... S ott legbelül, a szív táján valami nagyon sa­jog. Már nem is az asz­­szonyra gondol, csak a megaláztatásra. Nem szól semmit, munkához lát és legyártja, hónapok óta, az első selejtet. Nem akar­ta, de a mardosó indulat­tól ügyetlenné vált a­ ke­ze, mint egy kezdőnek. És viszi a történetét ajándék helyett, amely éget, mint valami szégyenbélyeg... elegendő csövünk ... Csö­veket kérünk... Vannak csövek, de nem lehet szállítani őket, mert nincsenek még bemérve. A gyár vezetői tanácsta­lanok. A bemérések üte­mét nem lehet gyorsítani, már csak azért sem, mert tekintettel kell lenni a nagyfrekvenciás forrasz­tásokra, amelyek zavar­ják ezt a kényes mun­kát. Azután feláll egy fiatal mérnök, egy spor­toló, a vasas válogatott vízipóló-kapusa és kije­lenti: — A forrasztásokra nem kell tekintettel len­ni! Nem? Hát hogyan? De a fiatalember szája szeg­letében már ott bujkál a mosoly, amikor feleli: — Egyszerű, mint egy pofon. Bejövünk néhá­­nyan vasárnap és lemér­jük azokat a csöveket. Akkor legalább­ nyuga­lom van... Az emberi programozás: szerénység, áldozatvállalás És Lukász Tamás — mert így hívják az ifjú mérnököt — lemondja a vasárnapi kirándulást a mérések kedvéért. Akik ezt a történetet mesélik róla otthon, vagy baráti körben, rendszerint azt is hozzáteszik: — Ez a fiú nem így in­dult, amikor odakerült a gyárba. Eleinte bizony az edzés volt minden gon­dolata, de valahogyan ki­cserélődött. Ember lett belőle... A gyár nemcsak mo­dern termékeit, hanem az ilyen és ehhez hasonló történeteket is ontja ma­gából. Jó hírnevéhez pe­dig hozzátartozik, hogy ezek a szállóigékké lett esetek is helyes »­progra­mozás« alapján szülesse­nek. Egy program alap­ján, amely megköveteli a vezetőtől a szerénységet, az áld­ozatvállalást és nem tűri, hogy a művezető ne tudjon ember lenni. A szocialista élet prog­ramja ez. Fodor Gábor Példamutató szerénység Aki nem tud ember lenni Egyszerű, mint egy pofon A Finommechanikai tefon az igazgató szobája­ Vállalat mikrohullámú­ban:­láncot készít a Szovjet- — Gyorsabban is tud­­unió számára. Cseng a fe­­nénk dolgozni, ha lenne Felkai Ferenc? Három évvel ezelőtt meg­halt a Víziváros budaszerte híres kályhása, özvegye fe­leslegesnek ítélte a két­­szoba összkomfortos lakást, csökken­teni akart a házbéren, hosz­­szas tépelődés után úgy dön­tött, hogy hirdetés útján társ­bérlőt keres. A Vízivárosban a hirdetésnek ősi módja: hal­­enyvvel cédulát ragasztani a sarki házak falára, vagy a vadgesztenyefák törzsére. Ol­csó és biztos, mert az új lakó­házak tövében még megma­radt öreg házak lakói ezúton jutnak a Jancsi­x-nak keresztelt kis vaskályhához, jó állapot­ban felkínált húsdarálóhoz, »keveset használt« varrógép­hez. Ezt a lehetőséget vette igénybe az özvegy is. Így ju­tott fél évvel ezelőtt társbér­lőhöz. Eleinte megfértek, nem volt semmi baj. A fürdőszoba használatban és minden apró­lékos kérdésben megegyeztek. A társbérlő kis faliszekrényt vásárolt rá hirdetés útján —, abban tartotta szappanét, bo­rotváját, kölnijét, fogkeféjét, fésűjét. Két hónapig zavartalanul éltek. Ritkán találkoztak, rendszerint csak vasárnap. Az előszobában. A baj egy kis önérzeteske­­dő megjegyzéssel kezdődött. Olyan volt, mint egy kis lan­gyos szellő, de már vemhes a vihartól. — Látom, pántot fusizott a kis faliszekrényére — csípte el az előszobában társbérlőjét mosolyogva az özvegy. A férfi idegeskedve nézett az asszony gúnyosan mosoly­gó szemébe. Régen elmosódott szürkéskék szempár idéződött emlékezetébe. Volt felesége mosolygott ilyen kihívóan, fö­lényesen, amikor válásukat ki­mondták. Azóta mindig borzo­­lódnak idegei, ha gúnyosan villan egy nő szeme. Kerüli is mindig a női társaságot. Ba­ráti köre — ismerve válásá­nak történetét — tapintatosan tudomásul vette nőgyűlöletét. Az asszony várt a válaszra. Mosolyogva. A pánt bántotta, udvarias magyarázkodásra szá­mított. A férfi eddigi fegyel­mezettségét meglazította a ki­hívó mosolyra jelentkező in­dulathullám, de igyekezett fé­kezni magát. Zavartan, mellé­beszélve, a gúnyosan mosoly­gó szemekbe nézve mondta: — A pántot azért szereltem fel, mert a bejárónő túl sokat használja a kölnimet. — Tévedés — mosolygott az asszony —­, nincs is bejáró­nőm. A férfit most már bőszítet­­te a fokozottan gúnyos mo­sollyal tálalt kihívás. Nem korrigált. — Lehet, hogy nincs bejáró­nője, ebben tévedek, de ab­ban nem, hogy feltűnően fogy a kölnim! Az asszony mosolya elfo­gyott, arcába futott a vér. — De kérem... — Ez a tényállás — mond­ta rekedten a férfi és bement a szobájába. A hadüzenetet rövidesen háború követte. A következő vasárnap az előszobában az asszony ismét elcsípte. Nem mosolygott. Hangját izgalom fűtötte. — Legyen szíves fürdés után kimosni a kádat és fel­­törölni a locs-pocsot. — Mindig az történik! — Soha! Nem vagyok haj­landó ön után takarítani! Ha még egyszer előfordul, pa­naszt emelek — mondta eré­lyesen az asszony és becsapta az ajtót. Estére lángralobbant a gyúj­tóanyag. Az első összecsapás a folyosóra nyíló előszobaajtó­ban zajlott le. A szomszéd la­kások lakói előbb ennyit hal­lottak: — Ne hordja be a sarat! Ott a lábtörlő az ajtó előtt! Később ezt: — A kölniről beszéljen! Aztán: — Vegye tudomásul, hogy feljelentem! Rágalmazó! — Kölnitolvaj! Másnap este az ügyvédi közösségben elkészült a felje­lentés. Becsületsértés, rágal­mazás ... A társbérlő viszon­­vádat emelt. A kölni­ ügyet nem bolygatta, nem volt bi­zonyítéka, de elpanaszolta, hogy az asszony állandóan be­leköt, tönkreteszi vasárnapi pi­henését, csip-csup dolgokkal szekírozza. A második tárgyalásra meg­vastagodott a per aktája. Az asszony kérte, hogy szüntes­sék meg a fürdőszoba közös használatát. A társbérlő meg­állapodásukra hivatkozott és kérte, hallgassák ki a házfel­ügyelőt, akinek többször elpa­naszolta, hogy fürdési napon az asszony mindig hamar ha­zasiet, bevonul a fürdőszobá­ba, jó másfél óráig lubickol, és így, mire őrá kerül a sor, megszűnik a melegvíz-szolgál­tatás. Sokszor feljött kérésére a házfelügyelő és erről szemé­lyesen is meggyőződött. Eskü alatt vallani fogja... Télen, tavasszal folyt a harc. Nyáron kicsit csendese­dett. Szabadságok, üdülések idején a szomszédok csak fel­váltva számoltak be egymás­nak a szélcsendről. Jólesően vették tudomásul a nyári nyu­galmi állapotot, ami egyéb­ként is érthető a jogerős íté­let előtt. Most őszre tűzték ki a har­madik tárgyalási napot. Két tanú kihallgatása volt már csak hátra — és az ítélet. A két ügyvéd idegesen rendez­gette aktáit — mindkét ügyfél késett. Elsőnek a házfelügyelőt szó­lították. Csodálkozva állt a bíró elé: — Kérem szépen, nem tu­dom miért kaptam idézést? Nem érkezett ide még az ak­ta??... — Micsoda akta? — Hát amiben mindent visz­­szavontak, merthogy két hete nagy csendben összeházasod­tak és most nászúton vannak a Kékesen... 1963. november 1 NÉPSZAVA 3 Haladj kétszáz métert a Keletitől a Zugló felé, kanyarodj balra a Mu­rányi utca sarkán s az emeletes házak árnyéká­ban falusi vásári soka­­dalomra bukkansz, amely úgy hömpölyög eléd, mint egy régi nép­színmű tarka dagálya. Kapható itt aranygyű­rű valódi rézből, fülön­függő, falonfüggő, lábra­—­ Mesevilág! — düny­­nyög egy rekedt árus, akinek szabályos ipar­­engedélye van s akinek a pultján, a ponyva alatt a mesevilág követ­kező fejezeteit lapozzuk át, szúrós szagú karton­ra mázolva: Hófehérke és a hét törpe.* Hófehérkének pi­ros lázrózsák nyílnak az arcán, általában egy ré­gi társadalmi színmű tü­dőbajos utcalányára em­lékeztet, akit a kapita­lista törpék éppen meg­vásárolnak ... Hamupi­pőke, aki szendén sze­mezi a hamuból a len­csét, miközben a mese­beli királyfi fehér lovon az ablak alá rugtat s bajszát pederve kancsít be a szobába, szemügyre véve Hamupipőke piskó­ta lábát, amely véletle­nül éppen kilóg a szok­nya alól... Ledér va­dászjelenet XIV. Lajos francia király környeze­téből. A fehér parókás márkik éppen a gím­szarvast űzik jó meklen­­burgi söröslovak hátán, míg a fővad­ász — fel­tehetőleg a király sze­mélyesen — éppen paj­zán ajánlatot tesz egy márkinőnek a bokor­ban ... János Vitéz ér­kezése a Tündérek Biro­dalmába, egy szakasz huszár élén. Iluska sze­mérmesen fogja a saját térdét, mint akinek el­szakadt a harisnyagumi­való­s fejrevaló, fakanál és kerti törpe, kardigán és játékpisztoly, használt gomb és gatyamadzag, virágkosár s nylonsza­tyor, s falvédők, falvé­dők és falvédők hegyek­ben, halmokban, ládák­ban és zsákokban, vala­mennyi alkalmas arra, hogy abszolút győztes le­gyen egy nagy, nemzet­közi giccsolimpián. Ja, a jobb tündérek szemlesütve, de azért egészséges női kíváncsi­sággal szemlélik a nyal­ka huszárszakaszt... Falusi házaspár válo­gat e válogatott gyönyö­rűségek tündérkertjében, — galgahévíziek, — s A Keleti felől szaka­datlanul érkeznek a cso­magokkal felszerelt vi­dékiek erre a keleti ba­zárra, mintha mágnes húzná őket. A pesti ba­zárban vannak egyszerű eladók és vannak ne­mesi rangok. Vannak kis sovány öregasszonyok, akik három szénlapát és egy horpadt vödör fö­lött merengenek a nagy üzletről s vannak feje­delmek, mint a pertliki­rály és a gombcsászár. Ezek szomszédok — eb­ben a demokratikus vi­lágban összehúzódnak a koronás fők —, az egyik iszonyú pertligu­­bancot árul, amelyből a vevő maga fejti ki a szíve szerint való fehé­ret, vagy feketét, véko­nyat, vastagot. Húzzák, vonják, fejtegetik és boncolgatják ezt a re­ménytelen és végtelen gombolyagot, aztán ki­próbálják a darabot szálmentében és kereszt­ben, megalkusznak és vi­szik haza. Talán azért is van az egész, mert itt végül János Vitéznél kötnek ki, mivel az mégis magyar, ugyebár, s a rekedt árus düny­­nyögve csomagolja be a falvédőt: , — Ami szép, az szép, tisztelt asszonyság, e szerzemény lesz a lakás dísze, a gyermekek örö­me ... A galgahévíziek el­mennek a gyermekek örömével, s jön a követ­kező házaspár, amely Robin Hooddal kacérko­dik, csak nem tudják eldönteni a nemzeti ho­­vatartozandóságát, az árus pedig ilyenkor hall­gat. A második házas­pár végül megoldja Ro­bin pajtás származását: — Ez Rózsa Sándor ... , elviszik... alkudni lehet, s az alku szenvedélye még él az emberekben. Alkudni jó, akkor is, amikor felfelé alkuszik az ember... A gombkirály büszke ember lehet, alig szól a vevőkhöz, hagyja őket válogatni és turkálni ab­ban az óriási ládában, amelyben az árut őrzi és cipeli. Van itt pityke­­gomb I. Ferenc József király és császár mono­gramjával, van itt láj­­bigomb, amelyhez már sehol sem szőnek fekete brokátmellényt, vannak itt fényevesztett gyöngy­házgombok és testes sza­rugombok, amelyekre jobbára diákok vadász­nak, mivel innen merí­tik a gombfocihoz az utánpótlást. Nyeszlett, vastagbar­kós legényke turkál kö­nyökig a gombhegyben, kihalász öt tulaezüst gombot s megveszi rövid alkudozás után az ötöt hetvenöt forintért — Mire kell? — Mellényre — mondja tartózkodó mo­dorban a fiatalember és széttárja paradicsompi­ros zakójának szárnyait Alatta kanárisárga mű­vészmellény, egyelőre gombok nélkül. — Passzol? — kérdést bizalmasan. — Halában — fele­lem. Eladója válogatja Merítőkanállal kacér­­kodik egy fiatal me­nyecske. Előbb messziről, aztán közelebbről. Az eladó, fülig beöltözve vastag bekecsbe, sálba és sapkába —­ a fal mellett ül a kisszéken, napozik és közben a körmét festi a vörös gyöngyház lakkal, fél­szemmel kísérve a me­nyecskét aki végre bá­torságra kap, közelebb lép és felvesz egy kana­lat.­­ — Mennyiért adja? — Bele van írva — szól az eladó foghegyről és vattába törli körmé­ről a fölösleges masza­­tot. A menyecske is lát­ja, hogy bele van írva, de ez a szép ebben a vásárban, a puhatolózás, az áru fityikálása, a kapcsolat megteremtése az eladóval. A felét ígéri annak, ami rá van írva, mire az eladó be­fejezi a manikürt, oda­lép és kiveszi a me­nyecske kezéből a kana­lat . — Magának nem el­adó, szentem. A menyecske elpirul. — Másik eladónál le­het válogatni. — Eladója válogatja — mondja büszkén az asszonyság és a Garay tér felé fordul, mintha onnan okosabb vevőket várna... Ez itt a hang. Kis asztalra bizonyos női alsónemű halmait rakja ki az eladó, ott kelletik magukat a Hernád utcai iskolából arra özönlő gyerekek előtt, akik felállnak a járdán, s ha egy fiata­labb nő vevőszándékkal közelít a kereskedő felé, kórusban vihognak. Épü­letes perc... Kora délután — vo­nat érkezett, vagy indul nemsokára a Keletiből, megint elözönli egy csa­pat vidéki ember a Mu­rányi utcai keleti bazárt s viszik a gipsz kerti törpét pirospettyes gom­bának támaszkodva, vi­szik XIV. Lajost a már­kinővel, a tóparti rande­vút, amelyen szederjes arcú hölgy borul egy csapzott férfi vállára, mint egy vízből mentett hajadon a megmentő vállára s viszik a gics­­cset, a rézfüggőt. János Vitézből a hetedik da­rabot csomagolják, Hó­fehérkéből a negyediket, elkelt ezenkívül három őszi alkony, egy téli va­rázs és három pár sütö­­gélt gilicemadár, amint csőrében hordozza a há­zibéke jelét, a főzőkana­lat. .. Valahonnan pecse­nyeszagot hoz a szél — talán saslikot süt egy élelmes vállalkozó a ka­pu alatt —, a keramikus szövetkezet boltja három lépéssel odébb kong az ürességtől, de a fogfá­jós kutyák, virándulás­ban szenvedő ballerinái­ utaznak az égtájak felé, hogy örömet, derűt és ízlést vigyenek a vidéki otthonokba. Iparenge­déllyel, persze... Az ember lélegzetet vesz, amikor kifordul a Mu­rányi utcai keleti bazár­ból, kezét a homlokához érinti és mélyen megha­jol: — Allah akbár... A török néhányszáz éve kivonult Pestbudá­­ról, de a bazár itt ma­radt Baróti Géza Ami szép — az szép A pertlikirály és a gombcsászár

Next