Népszava, 1965. június (93. évfolyam, 127–152. szám)

1965-06-01 / 127. szám

Amiről beszélni kell Ha mindenki ilyen lenne A közelmúltban a Vegypapírgyárban jártam, ahol a munkások mint a személyes példamutatás kiemelkedő alakjáról beszéltek a közülük kikerült igazgatóról, aki most az összevont vállalat főmérnöke. Igyekeztem részleteket is megtudni — a mások szemével — a főmérnök életéből, hogy lemérhessem a környezetére gyakorolt hatását Rendkívül egyszerű, ugyanakkor nagyon bonyolult dolgokat mondtak el azok a munkások és vezetők, akik évtizedek óta együtt dolgoznak vele. A pontosság a munkában, a szavahihetőség, a törődés az emberekkel, a szakmai ismeretek állandó felfrissítése, a tanulás — ezek a fogalmak ismétlődtek újból és újból. És mindenki részéről ez: tiszta családi élet ellen áskálódnak az emberek. — Ezekről minél többet kellene beszélni — mondotta Istvánfy József főellenőr. — Mert bármennyire igaz, hogy több ma már a jó példa, mégis kirívóbb a rossz, többet beszélnek arról az emberek, hamarabb általánosítanak az egész társadalmi életre vonatkozóan. Személyes példamutatás A hatás, amelyet a vezető példája jelent, felmérhetetlen. Kiváló kollektíva, egymást segítő és szerető munkásközösség alakult ki a gyárban. Az illető talán nem is tudja, hogy az ő személyes példamutatására miként vált szocialista emberré számos férfi és nő a környezetében. Őt látták maguk előtt, benne testesült meg a szocialista ember eszménye és igyekeztek példáját követni. Nem is hallottam ebben a gyárban egyetlen alkalommal sem a nemtörődömségről vagy a felületességről. Az itt gyártott termékek jó minősége éppúgy a személyes becsület dolga, mint a magatartás. Ebben a közösségben kérhetnek is a társadalmi szervek bármilyen erőfeszítést jelentő segítséget, szívesen teszik. És kerülhet olyan helyzetbe az egyén, amikor csak a társai segíthetnek rajta — nem kell szólnia egy szót sem, biztos lehet, hogy a támogatást megkapja, hiszen ő is számtalan esetben állt már mások mellé. És még egy dolog: Ez a vezető könyörtelenül eljár azokkal szemben, akik mások ellen uszítanak, vagy intrikus légkört akarnak teremteni. *Ha a világon mindenki ilyen volna« — mondja az Ismert film címe. Nos, mi nem vagyunk maximalisták, mert tudjuk, ma még nem is lehet mindenki ilyen, mert az emberek szocialista tudatának formálása a szocializmus építésének egyik leghosszadalmasabb tennivalója. Évszázadokig az ellenkezőjére tanították az embereket, húsz év alatt nem lehetett mindenkinek a gondolkodását a szocialista embereszményhez méltóvá tenni. Az önzés, a csak magammal törődés sokszor szül ferde nézeteket és okoz másoknak kellemetlen perceket Ezek ellen küzdeni hosszú felvilágosító, nevelőmunkával és személyes példamutatással lehet Nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy mindenki szocialista módon gondolkodjék. Ma már egyre kirívóbbá válik az a vezető, aki megtűri maga körül az embertelen légkört a hanyagságot, a fúrást, a rosszindulatú intrikát — Mi az, hogy megtűri? — veti közbe Kárász József dunántúli agronómus. — Magam tapasztaltam, hogy van, aki előidézi. Higgyék el, hogy a rossz vezetési módszerek szinte minden esetben megtalálhatók azokban az üzemekben, ahol egymás 1965. június 1 l emlékhang. A meghatottság, a szubjektív elfogódottság természetes és jogos. A háború legeszeveszettebb esztendejében álltunk mi is ebben a kórusban, énekeltük ugyanezeket a szerzeményeket (korábban ugyanezen a helyen is) , s akkor Vándor Sándor, a kedves, nagy tudású és nagyszívű »Vénes« állt a karmesteri dobogón. Mégis helyesebb félretenni a szubjektivitást és az objektív tanulságoknak szentelni ezt a kevés helyet. Mert sok a tanulság ebben a szerény és szép hangversenyben, amely május 29-én hangzott el a Zeneakadémián. Az utóbbi években — hála emléke és életműve hűséges ápolóinak — életre kelnek a húsz éve halott, kiváló kommunista zeneszerző művei. (S immár nemcsak kórusművei.) Az ember hallgatja őket — s ha nem is volnának olyan erősek a szálak, sőt, kötelékek, amelyek személyéhez és tanításához fűzik — új és új megerősítést kap esztétikai elveiben. Vándor Sándor életműve hallatlanul mostoha körülmények miatt torzó maradt, befejezetlen. De ebben a mivoltában is beszédes, meggyőző, ami a szocialista realizmus fogalomkörébe vitathatatlanul beletartozó alkotói magatartását, módszerét illeti. Szerencsém volt az ide vonatkozó elveket Vándor Sándor személyes kifejtésében hallani — no de ez régebben volt. Itt maradt ellenben a beszédes muzsika. "Minden szónál Vándor Sándorseny a Zent hűségesebben példázza, hogy a kommunista alkotó (ezúttal József Attila barátjáról, s mondhatni költészetének megszállottjáról van szó) a kor művészete legjobb anyagába, legmagasabb színvonalú kifejeződési formáiba ötvözi mondanivalóját, hozzáadva szubjektumát, meggyőződését, no és természetesen tehetségét. Törekszik a közérthetőségre , de ezt sosem értelmezi vulgárisan, sosem tesz engedményt az olcsón populárisnak, nem adja el művészi hitét. Mindez félreérthetetlenül rajzolódik ki Vándor most közelebbről megismert vokális és hangszeres művein, amelyeken Debussy és a szerző által már akkor nagyon tisztelt Bartók hatása nem vitás — de hiszen Vándor egyáltalán nem is akarta, hogy vitás legyen. Hála és elismerés jár a megkapó hangversenyen közreműködő kiváló művészeknek, akik tudásuk teljességével igyekeztek közel hozni a mai hallgatókhoz a tragikusan félbeszakadt életmű ránkmaradt alkotásait. Székács János a mélyhegedű szólószonátát, a Szécsiquartett a Vonósnégyest, Varsányi László a zongora szvitet és a »Gép« című zongoradarabot, Hevesi Judit és Banda Ede a hegedű-gordonka duót adták elő igen magas művészi színvonalon. Legjobb dalénekeseink közül a nagyszerű Sándor Judit a szerző József Attila megzenésítéseiből adott akadémián elő. Réti József a Barbusse ,Kosztolányi-, Bányai-, Radnóti- és ugyancsak József Attila-feldolgozásokból énekelt. Mindkettőjüket Dénes Erzsébet kísérte zongorán, nagyon szépen. Az ÉDOSZ központi énekkara Csongrádi Kornél, a mai Vándor-kórus Révész László vezényletével a híres Vándor-kórusművekből szólaltatott meg néhányat, Füzesén Tibor, illetve dr. Fenyő Péter zongorakíséretével. A műsor az immár közismert »Mondd, mit érlel...« hangjaival zárult. Ha Vándor Sándor csupán ezt a József Attila megrázó verséhez méltó kórusművet alkotta volna meg — máris volna neki is »mégegy élete«, amelya proletár utókoré«. • Rajk András ! Kirívó a rossz A főellenőr ezután elmondott egy esetet arról az igazgatóról, aki még mérnök korában elkészített egy felhasználási és karbantartási rendszert a vállalat gépparkjára. Saját kizárólagos tulajdonának tekintette ezt és bármennyire is hibásnak minősült, nem engedett változtatni rajta. Különösen amikor igazgató lett, ragaszkodott saját elképzeléséhez. Többen bírálták és tanácsokat adtak, hogyan lehetne megjavítani az ő módszerét Mindezt nyíltan, ő ebben is rosszindulatot látott és attól félt, oda lesz a tekintélye, ha bebizonyosodik, hogy valamit rosszul csinált Pedig senki nem akarta lejáratni, a helyére sem pályáztak. Egyszerűen segíteni akartak a közös ügyön. Nem lehetett Sőt, annyira elfajult a helyzet, hogy az igazgató mindenkit lehetetlenné tett maga körül. Magatartásának rossz hatása felmérhetetlenné vált A vállalat két részre oszlott. Egyik csoporthoztartoztak, akik elvtelenül mindenben az igazgatónak adtak igazat, míg a másik táborhoz tartozók még a jó intézkedésekben is csak rosszat láttak. Amellett a rossz példát egyesek igyekeztek utánozni és az igazgatónak nem volt többé erkölcsi alapja, hogy fellépjen ellenük. Szabad prédává vált mindenki, aki bírálni mert. A személyeskedések és intrikák közben a termelőmunka elsikkadt, sokan visszahúzódtak, mert nem akartak a párharcban részt venni, mások pedig ebből húztak sápot Ki látja a kárát? Ki látja kárát az ilyen vezetésbeli hibának, kinek a zsebében érződik legelőször? Mindenekelőtt a társadalom — amely szerintem nagyon türelmes és nagyon sokat elvisel —, de kárát érezték azok az emberek is, akik tulajdonképpen csinálták, előidézték. A korábbi 18— 19 napos nyereségrészesedésből tavalyra már csak 4 nap maradt, az idén pedig semmi, ők maguk is a zsebükön érezték tehát a rossz példa hatására létrejött káros légkört De szemrehányást elsősorban saját maguknak tehetnek, mert tűrték. Felteszik a kérdést az emberek, és hol voltak a felsőbb vezetők? Látniuk kellett volna, hogy az irigység, a pozícióféltés, a bírálat elfojtása hová vezet Azok is elkövettek egy súlyos hibát: csak az irodából és csak a jelentésekből ismerték az üzem életét nem mentek el a műhelyekbe, a termelési értekezletekre, és így nem jutott el hozzájuk a tömegek hangja. Az a hang, amely figyelmeztet a legfontosabbra, ebben az esetben a bírálat szerepére és a személyes példamutatásra, amely egy egész üzem életét megmérgezheti. Lendvai Vera • HORIÁ _______llllllllllllllllllHllllllllllllilllllllllll'lllllllllllllllllll — Hétfő este az Erkel Színházban a London Symphony Orchestra adott nagy sikerű hangversenyt. A vendégegyüttest Colin Davis vezényelte. Az est műsorán Berlioz-, Tippet- és Bartóik-művek szerepeltek. — Fehér Klára és Nemes László ma délután 4—6 óra között a Lenin körúti Táncsics Könyvesboltban dedikál. Karsai Elek a Keleti pályaudvarnál levő könyvsátorban dedikálja könyveit. Az Egressy Idegennyelvű Klub az általános iskolák V— VIII. osztályos tanulói részére egésznapos, nyári, vidám foglalkoztatót szervez. A diá- I ONT ~7 i:iiiiiiiiiii!iii![iiiiiiiiiiiii:iii!iiiii!i!mi kok az időt a Hűvösvölgyben töltik, ott is ebédelnek. Érdeklődés a részletek iránt és beiratkozás naponta délután 5—7 óráig a X. kerületi Petőfi Művelődési Házban, minden szombaton 5—8 óráig a Dália Presszóban. A klub orosz nyelvű összejövetelei minden kedden délután 5 órától a Belvárosi Kávéházban, angol és francia nyelvklub a Royal pálmakertjében minden szerdán 5 órától, olasz, spanyol, német nyelvi klub minden csütörtökön fél 6 órától a Deák Kávéházban. Az olaszországi Pesaróban vasárnap este nyitt meg az »Új filmművészet« első nemzetközi fesztiválja, amelyen Magyarországot Gál István »Sodrásban« című filmje képviseli. Könyvek a „városképben“?... A hűvös, esős időjárás nem kedvez az ünnepi könyvhét utcai eseményeinek, elsősorban a szabadtéri könyvvásárnak. A vasárnap ennek ellenére szép sikerrel zárult, különösen a fővárosi érdeklődéssel és forgalommal lehetünk elégedettek. Az eső szerencsére elkerülte a könyvek utcájává kinevezett Váci utcát, amelynek élénk forgalmát, az újdonságok között válogató tömegét, böngésző fiataljait és idősebbjeit, az irodalombarátok sokezres táborának elmélyült könyv utcai sétáját a televízió kamerái is követték egy ideig. Lenne miről beszélni már a könyvhét első napjainak elteltével is, maradjunk azonban most a Váci utcánál, amely kétségkívül a könyv idei ünnepének legérdekesebb színfoltja. Ha valamit érdemes külföldi példára követni — ez az. Az ötlet nagyszerű, az elképzelésről ugyanezt mondhatjuk. A megvalósításról azonban már korántsem. Amikor felröppent a hír, hogy a könyvhét idejére a forgalomtól amúgyis elzárt Váci utcában a könyvsátrak hosszú sorát állítják fel, és minden arra sétálónak alkalma lesz válogatni, ismerkedni az újdonságokkal, a legtapasztaltabb könyvkereskedelmi szakembertől kezdve a legifjabb gyermekolvasó is olyan kibővített könyvesboltra gondolt, amelyben szinte egymást érik az asztalok, amely valóban kiérdemli az elnevezést: könyvek utcája. A déli tv-közvetítés után a budapestiek ezrei iktatták vasárnap délutáni sétaprogramjukba a Váci utcát, az érdeklődéssel tehát nem volt baj. Arra azonban kevesen gondoltak, hogy mindössze nyolc asztalka jelenti itt a könyv belvárosi utcahódítását. S ezért is milyen harcot kellett vívni a tanács illetékes képviselőivel, akik elsősorban a »városkép” elcsúfítására hivatkozva, a tervezett 16 könyvheti sátor helyett nyolc asztalkát engedélyeztek ... — mondják a könyvterjesztők, akik még ilyen szegényes és mostoha körülmények között is egyetlen vasárnapon igazolni tudták a könyv-utca létjogosultságát, szükségességét, hasznát, és cáfolni azt, hogy a kirakott könyveket megsínyli a városkép ... A Váci utcai asztalokról 120 ezer forint értékű könyvet emeltek le és vittek haza az olvasók egyetlen napon. Hát még akik csak megtekinteni jöttek az újdonságokat, azzal, hogy a mai, holnapi fizetés után mint vásárlók térjenek vissza ebbe a szabadtéri böngészdébe. Néhányszavas villáminterjú egyetlen kérdésre: Kinek miért tetszik — s miért nem? — a könyvek utcája? Bartalos Andor könyvelő: Ide minden »vételkényszer« nélkül lóg be az ember, könnyű a válogatás, minden a szemünk előtt van, de több árusítóhelyre lenne szükség. Gábor Antal textilgyári munkás: Séta közben, együtt a családdal még soha nem vásároltam könyvet... Ez az egyik élmény. A másik inkább bíráló megjegyzés. A könyves standok szakosítva vannak ugyan — szépirodalom, ismeretterjesztés, klasszikusok stb. — de mégis keverni kénytelenek, mert kevés az árusítási lehetőség. Kurucz Béla gépkocsivezető: Az ötlet valóban nagyon jó — érdemes lenne gondolkodni, nem lehetne-e a Duna-parton például egy szakaszon nyárra állandó jelleggel ilyen könyv-utcát állítani — azonban nyolc asztal még nem utca, túl sok az érdeklődő rá. A maival együtt még hat nap van hátra a könyvhétből. A megvalósítás hibái ellenére is sikeres volt a könyv-utca premierje, tanulságait azonban sürgősen megszívlelve érdemes lenne a hátrelevő napokra olyan vásárt kialakítani benne, amilyet a könyvterjesztés eredetileg elképzelt. Hatásában, jelentőségében ugyanis ez az utca a könyvheti események nagyon fontos színtere, s egy nemes hagyománynak induló kezdeményezés kísérleti műhelye. Kiss Gy. János NÉPSZAVA 3 | Munkaerő*f gazdálkodás és létszámgondok in. A rossz munkaszervezés morálisan is kárt okoz Munkaerőgondjaink megoldásának egyik legnagyobb kincsesbányája az üzem- és munkaszervezés. Régi keletű probléma, hogy iparunk ütemtelen termelése lehetetlenné teszi a dolgozók egyenletes leterhelését. Lapunk hasábjain is számos esetben szóvá tettük, hogy a negyedévi, év vé- Normaszi, — jobb mi A Központi Statisztikai Hivatal felmérése szerint a kohászat, a gépipar, a vegyipar és a könnyűipar 1964 januári átlagos napi termelése 18 százalékkal volt kevesebb, mint az előző év decemberében, bár a létszám nagyjából változatlan maradt. A helyzet azóta javult egy keveset, ám veszteségidő — különösen a hajrákat követően — változatlanul nagy: a szakszervezetek tapasztalatai szerint üzemenként 5—30 százalék között mozog. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az öszszes kieső idő 50—70 százaléka a munkástól független okokból keletkezik. S ez már nem egyszerűen gazdasági kérdés. Különösen napjainkban nem, amikor is az üzemek legtöbbjében már befejeződött a korábbi mulasztások következtében fellazult normák ki- A veszteség A vállalatok — néhány elvétellel — általában rendszeresen készítenek veszteségidő tanulmányokat. Nagy hiba, hogy ezek a felmérések döntő többségükben a teljesítménybéres munkaterületekre terjednek ki. Az időbéres munkákról ilyen veszteségtanulmányok csak szórványosan készülnek, annak ellenére, mi hajrák idején az emberek egészségére és a termékek minőségére egyaránt káros, feszített munkatempóban, szinte éjt nappallá téve dolgozik mindenki, majd ezt követően a kapun belülimunkanélküliség keletkezik, s az emberek jó részének egyszerűen nincs mit csinálnia. javításért okaellátást igazítása. A tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a munkások nagy többsége megértéssel fogadta a lazaságok felszámolását. Hangoztatták viszont, hogy a norma szigorításáért tökéletesebb programozást, jobb gyártáselőkészítést és általában folyamatos munkalehetőséget várnak cserébe a gazdasági vezetőktől. S ahol ezt nem kapják meg, érthető a méltatlankodás. A nagymértékű veszteségidők változatlansága ilyképpen igen súlyos erkölcsi, politikai kárral is jár. Nehéz a fegyelmet megkövetelni, a normarendbentartás indokoltságát megmagyarázni az olyan üzemben, ahol a megfelelő munkafeltételek hiányában a dolgozók egy része tétlenkedik vagy felkészültségénél kisebb tudást igénylő munkát kényszerül végezni. Idők forrása hogy itt jóval több a feltárásra érdemes lazaság. Figyelemre méltó megállapítása továbbá a mintegy 200 üzemben végzett vizsgálatnak, hogy a munkanap-felvételek rendszertelenek, nem a legfontosabb területeket elemzik. Kevés a visszatérő, ellenőrző mérés. Szépíti a helyzetet, hogy a többműszakos üzemekben majdnem mindig az első, a jobban szervezett, erősebb munkafegyelmű műszak munkáját vizsgálják, s azokat is gyakran a rohammunkák idején. A mérési adatok a legtöbb helyen eljutnak az intézkedésre jogosult vezetőkhöz. A veszteségidő csökkentésére, a feltárt műszaki és szervezési hiányosságok kiküszöbölésére, az adott helyen feleslegesnek minősített munkaerő átcsoportosítására azonban ritkán történnek megfelelő intézkedések. Érthetetlenül. Mert igaz ugyan, hogy a vállalattól független okok, mint például az esetenkénti tervmódosítás és a kooperációban kapott anyagféleségek késedelme gyakran felborítják az elképzeléseket, kapkodást és szervezetlenséget szülnek — ám a veszteségidők jó néhány forrása mégis csak a kapun belül található. Természetesen az objektív és szubjektív okokat meglehetősen nehéz különválasztani. Így történhet meg, hogy az üzemek egy részében — nemegyszer a mozgalmi szervek, köztük az szb-k tudtával és beleegyezésével — a saját hanyagságukat is a külső körülmények sokat elbíró zsákjába bújtatják. Megengedhetetlen az ilyen magatartás, melyre egyébként az MSZMP 1964 decemberi határozata is nyomatékosan felhívja a figyelmet Ilyen vonatkozásban a párt- és a szakszervezeti aktivistáknak jobban a sarkukra kellene állni, mert ez sem csupán gazdasági probléma. Az üzemen belüli mulasztások elhomályosítása, a felelősség elhárítása akarva akaratlan olyan látszatot kelt az emberekben, hogy egyrészt a meglevő gondokért csupán a felső szervek tehetnek, másrészt ha ez így van, akkor kár a fáradságért, hiszen »házilag« úgy sem szüntethetők meg. Az ilyen nézet és gyakorlat demoralizálja, tétlenségre kárhoztatja a máskülönben tettre kész embereket. Pontosan számba venni a tennivalókat A problémák megoldását már a tennivalók pontos és precíz számbavételével kell tehát kezdeni. A vállalatok minden évben elkészítik az úgynevezett komplex intézkedési tervüket. Ezekben központi helyet foglal el a termelékenység növelése. Szinte mindenhol előre megtervezik, hogy termelésük időszükségletét mennyi normaórával kívánják csökken-’ teni. Sajnos, a termelékenység tervezett növekedését nem mindenhol támasztják alá műszakiszervezési intézkedésekkel. A már említett 200 üzemben szerzett tapasztalatok szerint a tervezett normaóra-megtakarításokat csupán 40—60 százalékban alapozzák műszaki intézkedésekre. Ráadásul ezeknek többsége beruházási vagy felújítási jellegű. A szervezési intézkedések alapján tervezett munkaidő-megtakarítás nagyon sok helyen minimális. Nem bizonygatjuk tovább: a sokat hangoztatott munkaerőhiányt csak viszonylagosnak szabad elfogadnunk. Ha a termelés és munkaszervezés, a gyártmány- és gyártásfejlesztés jól ismert tartalékait a jelenleginél következetesebben hasznosítjuk, akkor rövid időn belül a mostani foglalkoztatási arányok mellett is minimálisra csökkennek munkaerő-gondjaink. (M. K.)