Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)

1965-07-25 / 174. szám

A béke, a barátság és a humanizmus fesztiválja M­ost, néhány nappal az ünnepélyes ered­ménykihirdetés után, még élénken él az ember­ben a felejthetetlen él­mény. A Kongresszusi Palota minden világítóteste nap­pali fényt árasztott, telje­sen elűzve az árnyakat a bordó huzatú ülések, a fa­burkolatú falak közül. Ün­nepélyes csend fogadta a hivatalos üdvözlő szavak után a mikrofonhoz lépő Geraszimov szovjet rende­zőt, a nemzetközi zsűri el­nökét. Lélegzetvisszafojt­va figyelte mindenki a nagyszabású nemzetközi filmvetélkedőnek a végső eredményét. Már korábban több jel­ből gyanítottuk, hogy a mi versenyfilmünk, a Húsz óra, tisztességes he­lyet vív ki magának a me­zőnyben. De arra talán még a legvérmesebb re­ménykedők sem számítot­tak, hogy a nagydíjat nyerjük el, megosztva Bondarcsuk Háború és békéjével. Nem azért, mert nem hittünk filmünk művészi erényeiben. Inkább azért, mert tartottunk tőle, hogy — főleg a nyugati zsűri­tagok — nem érzékelik eléggé húszéves történel­münk sajátos éveit. Azo­kat a problémákat, ame­lyek egy új világot építő országban minden más nemzettől különbözően je­lentkeznek. Ezt gondoltuk, ugyanak­kor éppen ez volt a siker titka. Sánta Ferenc köny­ve nyomán Fábri Zoltán rendezőnek sikerült egy nép életét megeleveníteni mindenki számára közért­hetően. Azt a képet kibon­tani, hogy a szocializmus egy ország határain belül milyen vajúdások közepet­te születik, majd alakul, formálódik további sorsa. A filmművészet huma­nizmusáért, a népek közti békéért és ba­rátságért — ez volt ne­gyedszer ismét a moszkvai nemzetközi filmfesztivál jelszava. És bár a bemu­tatott versenyfilmek meg­lehetősen változó, általá­ban megítélve közepesnek mondható színvonalúak voltak, de a látottak mind­egyike mondanivalójában híven tükrözte a fesztivál nemes jelszavát. Az egyik nyugati tudó­sító — akiről hírlett, hogy tolla kevésbé barátságos, ha szocialista országokról van szó — az utolsó záró­fogadáson, a két hét élmé­nyeinek hatása alatt, őszintén kijelentette, hogy ez a fesztivál elgondolkoz­­tatóan bizonyítja a Szov­jetunió béketörekvéseit, minden nyilatkozatnál ékesebben. Elmondhatjuk valóban, hogy a filmművészek bé­ke-világtalálkozóján vet­tünk részt, ahol az egyes nemzetek felszólalásait a mozivászon közvetítette. Nem szólamszerűen, ha­nem a művészet őszinte hitével és mély meggyő­ződésével. Így többek közt a fran­ciák Fejünk felett az ég című alkotása az atomhá­ború elleni egyértelmű til­takozás. Az olasz katona­lányok viszont a háború idejét idézve, perel min­denfajta háború ellen. De említhetnénk másokat is, amelyek az ember elem­­bertelenedését jelenítik meg a gyilkos viszonyok között, megmutatva, hogy a tisztességesekben mi­ként nyiladozik a felis­merés. Az arra való rá­­döbbenés, hogy nem a há­borúért, hanem az ellen kellene tenni valamit, háború idézése még sok tanulságot tartal­mazhat az utókor számára. Az elmúlt évek fesztiváljain tapasztalhat­tuk, hogy a bemutatott filmek többségének témája a nagy világégés volt. Az arány most megváltozott — ez alkalommal némi­képp megcsappant az ef­fajta filmek száma. A be­mutatott alkotások többsé­ge a mindennapi élet em­beri viszonyait, a békében élők gondjait, örömeit, kü­lönféle magatartását igye­kezett felderíteni. És ez új vonása a nemzetközi se­regszemlének. Arra vall, hogy a világon szerte fo­kozottabban megnőtt az alkotók érdeklődése az egyszerű emberek életé­nek bemutatására. Felelős szavú vallomá­soknak lehettünk tanúi, amelyek változó sikerrel, de mindenesetre bizonyos fajta igényességgel közelí­tették meg a köznapok vi­lágát, nem rejtve véka alá azt sem, hogy ebben — csöndes örömek mellett — mennyi gond, szomorúság van, sőt, tragédia is akad. E tekintetben szép élményt adott a norvégek 4X4 cí­mű játékfilmje és a riport­eszközökkel dolgozó, len­gyel Három lépés a földön. Három riport, három eset a lengyel valóságból. A mindennapok ábrázo­lásában nem lehet említés nélkül hagyni a líraian megragadó Ketten című szovjet rövid játékfilmet. Egy siketnéma lány és egy fiú találkozása. Mesterien érzékelteti azt a riadal­mat, amely a fiúban tá­mad, amikor rádöbben, hogy aki után utcákhosz­­szat kószált, az nem hall, nem beszél. Ugyanakkor a lány bánatát is, aki ködö­sülő tekintettel néz távolo­dó alkalmi lovagja után. A fiút azonban megérinti a leány lényéből áradó vala­miféle vonzás, s mégiscsak találkoznak újra, papírral, ceruzával, de főképpen pillantásokkal beszélgetve. A látott filmek közt kü­lön meg kell említeni a látványos, szórakoz­tató alkotásokat. Ezek leg­többjét a szokványos film­eszközök jellemzik, nem adnak sok újat a filmvíg­játékok hagyományos for­máihoz. Ámbár részletek­ben sok-sok eredeti, friss ötlettel is találkoztunk, így például az amerikai Nagy utazás című filmben egészen kitűnő volt az első tizenöt perc, amelyben a technika eszközeinek pa­­rodikus változatait vonul­tatták fel. A franciák víg­játéka egy sete-suta, de a végén mégis talpraesett ember kalandjairól szól. A sok közhelyet Bourvil kitűnő játéka segítette át­hidalni. Bondarcsuk hatalmas vállalkozásáról, a Háború és béke filmváltozatáról — amely a magyar film­mel együtt megosztott nagydíjat nyert — a be­mutató után már beszá­moltunk. A rendező első­sorban nagy képekben építkezik. Csatajelenetei, képi megoldásai látványo­sak. A szereplők közül el­sősorban a bájos Ludmilla Szaveljeva emelkedik ki. Natasája törékeny, a kez­deti, csélcsap kamaszlány­ból észrevétlenül érik meg nővé. Az emlékezetes bá­lon kezdődő szerelem, amelyet Andrej herceg iránt érez, mint finom háló borul föléje. Sok nemzet sokféle filmjét láttuk, drámát, vígjátékot, paródiát, me­sét. Minderről nehéz volna alkalmi összegezést adni. Szándékunk, most, a fesz­tivál után elsősorban az, hogy érzékeltessük az el­múlt két hét leglényege­sebb vonását, a humaniz­must, amelyet a város­szerte feszülő transzparen­sek hirdettek. D­e a nemzetek közti bé­ke és barátság szálai nemcsak a Kreml­­palota nagytermében, a vászon előtt szövődtek. Számtalan alkalom nyílt az ismerkedésre, a barát­ságos, olykor szenvedélyes eszmecserékre a filmmű­vészetről, a világ dolgai­ról. A hagyományos szim­­pozion vitáiban mindenki szabadon fejthette ki né­zetét. Ha voltak is véle­ményeltérések, azonban egyben minden nép fia megegyezett, bármely vi­lágtájon süt is a nap szü­lőföldje fölött, hogy az igazi művészet csak az emberről, az emberért, an­nak jobb sorsáért szólhat. S amikor a küldöttek visszaindultak hazájukba, díjjal vagy más emlékkel poggyászukban, sorban az­zal búcsúztak egymástól: köszönjük a vendéglátást, ezen az emlékezetes ünne­pi találkozón a film nem­zetközi nyelvén a mind­nyájunk számára közös dolgainkról beszélhettünk. Szombathelyi Ervin A tó / L. Szaveljeva és V. Tyihonov a Háború és béke egyik jelenetében 1963. július 25 . KÉT KIÁLLÍTÁS Grafika az építészetben Indiai művészet Felzárkózni a korszerű szemléletnek arra a szint­jére, ahol a zene, a film, az irodalom, az építőmű­vészet már tart nálunk — pillanatnyilag nincs ennél égetőbb kérdés képzőmű­vészetünkben. Megoldását helyzeti adottságainál fogva a legközelebbi mű­vészeti ághoz kapcsolód­va keresi a művészek egy része. A közelmúltban ad­tunk hírt fiatal iparmű­vészek csoportjának ilyen értelmű törekvéseiről, a Kultúrkapcsolatok Inté­zetének legfrissebb kiállí­tásán pedig kilenc gra­fikus ad számot a műter­mekből a nyilvánosság elé kívánkozó kísérletei­ről. A kiindulás ellenté­tes: az iparművészek az alapanyagok sajátosságai­ból bontakoztatják ki mű­veik formáját, a grafiku­sok pedig formai ötlete­ket valósítottak meg, egy­előre esetleges alapanya­gokból (papír, rajzszögek, műanyaghulladék, tojás­tartó dobozok stb.). A végcél azonban azonos: az építészettel egy tőről fakadó síkdíszítés és tér­alakítás. Az egyes művek elbírá­lására most nincs terünk. Annak megállapítása elől azonban nem térhetünk ki, hogy úgy látszik, már törvényszerű jelenségnek kell tekinteni: a képző­művészet előrelendíté­­sét — legalábbis részben — iparművészek és az al­kalmazott grafika műve­lői vállalták magukra, mégpedig bármiféle hiva­talos támogatás nélkül. (Mindkét említett kiállí­tás tárgyainak túlnyomó többsége megrendelés nél­kül készült.) S az sem vé­letlen, hogy — mint meg­nyitó beszédében a kiál­lítók egyike nyomatéko­san hangsúlyozta — nem is tekintik céljuknak, hogy beálljanak a nagy­szabású megbízásokra pá­lyázók sorába. Mindeh­hez csak azt fűzhetjük: jó lenne, ha a hasonlóan igényes törekvések nem szorulnának a művészeti élet mellékösvényeire. Az Ernst Múzeumban megnyílt »Indiai miniatú­­rák« című kiállítás a vi­lág egyik legősibb kultú­rájának szép terméséből ad ízelítőt. A legkorábbi darab egy képekkel díszí­tett, XII. századi buddhis­ta kézirat fényképe, a ki­állítás zömét a XV—XIX. században festett miniatú­­rák alkotják, végül pedig ismét fotók következnek a mai India életéről, tánc- és színházművészetéről, modern létesítményeiről. A rendezvény címét megadó miniatúrák, vég­telenül finom rajzukkal, erőteljes, de összehangolt színeikkel, a díszítőelemek burjánzó, de sohasem sa­ját jelentőségük fölé emel­kedő alkalmazásával a »mesés Kelet« világáról adnak hírt — de többről is. A képek tárgya révén megismerkedünk a mon­davilág isteneivel, akik az emberek között otthono­sak, a sárkányölő hősök­kel, a szörnyekkel teli éj­szakai erdőn át szerelme­sükhöz siető lányokkal, a vízipipájukat szívó és köz­ben zenében gyönyörködő hercegekkel és hercegnők­kel. Megelevenedni látjuk pompás környezetüket, a stílusok és témák váltako­zása mögött pedig ott rej­lik egy nép évszázados története. Ha képzeletben időrendbe csoportosítjuk az alkotásokat, kitűnik, hogy a népművészettel ro­konságot tartó, színeiben harsány, formálásában erőteljes ősi kultúrára ho­gyan telepszik rá a hódító mohamedán népek kifino­multabb udvari művésze­te (mogul miniatúrák), és hogy végül is hogyan hat­ja át egyik a másikat. A kiállítás látogatóinak gyönyörködését és eligazo­dását azonban igen meg­zavarja a magyar nyelvű feliratok hevenyészett vol­ta. Helyes lett volna, ha nem elégedett volna meg az angol szöveg bántóan szolgai — sőt helyenként hézagos és hibás — fordí­tásával, és vagy a képek mellett, vagy különálló táblákon röviden ismertet­ték volna a nálunk kevés­sé ismert indiai művészet­re és a képek témájára vo­natkozó legfontosabb tud­nivalókat. (havas) 1962 telén — vendég­művészként — Peter Kar­vas »Éjféli mise« című színművében mutatkozott be a budapesti közönség­nek a Madách Színház kamaraszínpadán. Palát alakította, a megalkuvó, karrierista Palát, egy sa­játos és egyedi kispolgár­figurát ... És a debreceni Csokonai Színház fiatal művésze, a »Tisztességtu­dó utcalány« Fredje, s az özvegy Kamyóné kele­kótya Lipitylotyja itt Pesten is meghódította a közönséget... Szerepfel­fogása, ökonomikusan fel­épített pompás jellem­rajza — intellektuális él­ményt nyújtott. Azután Rómeó... Va­lójában akkor kevesen hittek sikerében. Két­kedő hangok, apró gán­­csoskodások, érvek és el­lenérvek csapongtak a színészi berkekben — nem minden rosszhisze­műség nélkül. És Latino­vits ismét sikert aratott. Szokatlan, sajátos színek­kel állította elénk a shakespeare-i szerelmes tiszta, lángolóan fiatal és szép ifjúját. »Nem a dél­ceg Rómeót játszotta, sok­kal inkább az érzékenyt, a tulajdon szenvedélyétől megrémültet, az intellek­tuálisát« — vallotta róla egyik méltatója. S a La­tinovits teremtette Ró­meót Hamlet nagyságával mérte össze. Ilyen előzmények után öltötte magára Latinovits Zoltán Savonarola és Ci­polla köntösét... Jellem­ábrázoló erejét, színészi tüzét eddig is ismertük. Hiszen elsősorban ez ra­gadta meg a színházi szakemberek figyelmét, amikor a fiatal ifjú — mérnöki diplomával a zsebében — először lé­pett fel a színpadra. De igazán, s valójában ké­pessége most bontakozott ki teljességében, erőtel­jességében a Körszínház színpadán. Savonarola és Cipolla ... Savonarola a reneszánsz színektől pompázó, dús és gazdag Firenzében, a da­rócruha leplében, hamis aszkétizmussal tör az élet ellen. Cipolla a huszadik század embertelen sátána. Mágikus erejével, bohóci öltözékben pusztítja ma­ga körül az emberséget. Különböző korok, kü­lönböző figurák é­s lé­nyegükben mégis azonos, Thomas Mann-i testvér­ötvözetek. Világos és érthető a párhuzam Latinovits Zol­tán játékában. A belső tűz, a hideg elme, a sátá­ni indulat, a tudatos ke­gyetlenség, az embertelen hatalom és uralkodási vágy kapcsolja össze a két figurát. Latinovits lenyűgöző. Szinte ritka színészi eré­nyekkel rendelkezik. Tombol, játszik önmaga lehetőségeivel, s a közön­séggel is. Hol félelmete­sen szuggesztív, hol pas­­­szívan ernyedt. De egy pillanatra sem engedi el a közönséget. Ezernyi szín, ezernyi hang, játék, kidolgozott, apró mozdu­lat , mely szerves része a tudatos, okos, intellek­tuális szerepformálásnak. Valójában Latinovits Zoltán átélt színészi já­téka egyik legnagyobb eseménye nemcsak a nyá­ri, de az elmúlt színházi szezonnak is. G. I. SZÍNÉSZésSZEREP ^aiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiwaiiiinitiiaiHmiiiiiiiiiimiiiaiaiMuiaiuiuiiiiiii^iiiiiifliiiiHiifflii Latinovits Zoltán NÉPSZAVA Hírünk a nagyvilágban Magyar hanglemez — külföldön »Ez a lemez káron meglepő tanulsággal szol­gált számomra Magyar­­ország zenei életét ille­tően. Az egyik, hogy olyan zeneszerzői vannak, mint Szervánszky Endre, a másik, hogy olyan elő­adói vannak, mint Jeney Zoltán, a harmadik pedig az, hogy Magyarország igen-igen fejlett hangfel­vételi technikával rendel­kezik!« — Ezeket az el­ismerő sorokat a »Fono­­forum« című nyugatné­met zenei szaklap egyik kritikusa vetette papiros­ra lapjában, amikor meg­hallgatta az egyik Quali­­ton lemezünkön Szer­vánszky Endre fuvolaver­senyét! E néhány kritikusi, el­ismerő mondat már csak azért is jelentős, mert a magyar hanglemezeknek, zenei kultúránk követői­nek igen­­erős­ verseny­társai vannak — ahogy mondani szokás — a vi­lág hanglemezpiacán. Pél­dának okáért a magyar zeneművészeknek, zene­karoknak, világhírű mű­vészekkel, világhírű ze­nekarokkal — BBC, a londoni szimfonikusok, Furtwängler, Richter, Ojsztrah — hírnevével és tehetségével kell felven­nie a versenyt. Arról nem is beszélve, hogy a ha­talmas hanglemezgyártó monopóliumok különféle intézkedésekkel, magas védővámokkal őrzik a »­zenei kultúra« piacát is. Ennek ellenére igen biztatóak az eredmé­nyeink. Néhány évvel ez­előtt a csekély mindössze a cigányzené­re, s az operettre korlá­tozódott. Ma már bátran elmondhatjuk, kibővültek a kapcsolataink, méghoz­zá a komoly muzsika ja­vára. Megnőttek az »üz­leti« lehetőségeink is. (Nem csak a népi demok­ratikus államokban, ha­nem nyugaton is!) Nap­jainkban már nemcsak a külföldön élő magyarok keresik, kutatják a ma­gyar felvételeket, hanem a francia, az angol, a nyugatnémet zeneszerető emberek is szívesen vásá­rolják a Hanglemezgyár­tó Vállalat új lemezeit. Kitűnő példa erre az is, hogy a »Record and Re­cordings« angol zenei szaklap legutóbbi­­best­seller listáján« a második helyen szerepelt Bartók Béla a »Fából faragott királyfi« magyar hang­lemezfelvétele, melyet a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara tolmá­csolt, Ferencsik János ve­zényletével. Vagy például az »American Report Gi­de« kitűnő kritikája nyo­mán újabb rendelés ér­kezett (méghozzá a több­­szöröse az eredetinek!) Maros Rudolf »Bányász­ballada« című alkotásá­nak a felvételére. jelentős eredmények elsősorban annak kö­­szö­ntek, hogy a Magyar Hanglemez­gyártó Vállalat és a Kul­túra külkereskedelmi in­tézmény vezetői­­ igen okosan felismerték, fel­mérték, kikutatták a ma­gyar zene lehetőségeit a világ »hanglemezpiacán«. Ugyanis a magyar előadó­művészeknek és a zene­karoknak elsősorban o­lyan műveket kell be­mutatniuk — speciális klasszikus és mai magyar zeneműveket —, amelyek ritkaságszámba mennek s éppen ezért keresettek a hanglemezboltokban. (Hiszen ma még irreális az a követelmény, hogy magyar zenekarok mér­kőzzenek világhírű zene­karokkal, mondjuk egy Beethoven-szimfónia tol­mácsolásában!) Ennek az »üzleti fogás­nak« az exportfeladato­kon túl, van egy rejtet­tebb, és nemesebb célja is. Ezek az apró, vagy nagyobb bakelit lemezek — hordozói „zenei exportunk" a szép és a magyar muzsika, a mai magyar zenei kul­túra szép eredményeinek. S hogy mennyire lát­ják el ezt a nemes és szép feladatot, íme, né­hány példa: A »Politiken« című dán lap — néhány magyar lemezt értékelve — erre a következtetésre jut el: »ahol ilyen felvételek készülnek, az a város az európai zenei élet egyik centruma kell, hogy le­gyen!« A New York Ti­mes — Andor Ilona gyer­mekkórusának felvételei­vel kapcsolatosan —, a magyarországi zeneokta­tás fejlett eredményeire hívja fel a figyelmet. A »Hamburger Post« kriti­kusa annak a reményé­nek ad kifejezést cikké­ben — Kodály Zoltán Székelyfonójának meg­hallgatása után — »Itt lehetne az ideje, hogy a német operaszínpadok is műsorukra tűzzék Ko­dály Zoltán kiváló dal­játékát.­« Ez esetben tehát az üz­let találkozott egy neme­sebb feladattal is! A hanglemezek követőivé váltak a magyar kultúrá­nak! Gantner Ilona Táncfesztivál Pécsett Július 30-án nagyszabá­sú táncfesztivál kezdődik Pécsett, az ország több mint harminc táncegyütte­sének részvételével. A se­regszemlén számot ad­nak amatőr táncmozgal­munk két évtized alatti eredményeiről, fejlődésé­ről és meghatározzák a mozgalom feladatait. A háromnapos fesztivál ki­emelkedő eseménye lesz a Húsz év legszebb táncai című est, valamint az Új utakon című összeállítás. A fesztivál keretében ren­dezik meg a kisipari szö­vetkezeti tánccsoportok VI. országos találkozóját is. Az együttesek Pécsvá­­radon, Komlón, Mágócson, Mohácson és Siklóson is bemutatkoznak. A feszti­válon francia, bolgár és jugoszláv vendégegyütte­sek is részt vesznek. A 20 év néptáncművészetének eredményeit összegező szakmai konferenciát augusztus 2-án tartják.

Next