Népszava, 1965. augusztus (93. évfolyam, 180–204. szám)

1965-08-01 / 180. szám

Vissza a társadalomba A SZOCIALISTA BÜN­TETŐJOGBAN álta­lában a büntetés megelő­ző hatása, illetve nevelő jellege kerül előtérbe. Ezért büntetés-végrehaj­tási szerveink céltudato­san munkálkodnak az el­ítélt átnevelése, megjaví­tása érdekében. A szabadságvesztésre ítélt rövidebb-hosszabb időre elszakad családjá­tól, munkahelyétől, meg­szokott környezetétől. A szabadságvesztés letölté­sének ideje alatt más jogszabályok szerint, más körülmények között él, mint a szabad ember. Már ezért sem könnyű a szabadságvesztés letöl­tése után visszatérni a társadalomba. Megnehe­zíti a visszatérést sokszor a társadalom egyes tag­jainak indokolatlan kö­zönye, a szabadult sorsa iránti közömbössége is. Kormányzatunk látta és felismerte ezt az aka­dályt, s ezért a társadal­mi szervek bevonásával biztosítani igyekezett a szabadultnak a társada­lomba való beilleszkedé­sét. Az intézkedések so­rát az 1960 decemberé­ben kiadott kormány­­rendelet nyitotta meg, amely többek között ki­mondotta: Az állami vál­lalatok, intézmények, il­letve szövetkezetek nem tagadhatják meg az al­kalmazást amiatt, hogy a munkavállaló a börtön­ből szabadult, ha az al­kalmazásnak egyéb ko­moly és alapos akadálya nincs. A munkaügyi mi­niszter utasítása pedig részletesen szabályozta a tanácsok és a vállalatok tennivalóit Ugyanakkor a kormányrendelet előír­ta azt is, hogy a börtön­ből szabaduló személy kérelmére, munkába ál­lítása érdekében a bör­tönparancsnokság a sza­badulás előtt legalább­­négy héttel tájékoztassa a lakhely szerint illeté­kes tanácsot az elítélt szakképzettségéről és sze­mélyi körülményeiről. A KORMÁNYRENDE­LET megteremtette a hidat a börtön és a szabad élet között Ta­pasztalataink azonban azt mutatják, hogy a jo­gi szabályozás önmagá­ban nem elegendő. Sok vállalatnál, szövetkezet­nél először nem értették meg a jogi szabályozás cél­ját és válogatás nélkül mindenkivel szemben bi­zonytalanságot mutattak, aki bűncselekményéért megbűnhődve, börtönből szabadult és munkára je­lentkezett Lassan azon­ban megváltozott a gaz­dasági vezetők szemléle­te, sőt esetenként az el­lenkező véglet is meg­nyilvánul: kellő körülte­kintés nélkül állítanak börtönből szabadultat olyan munkakörbe, mely korábban is bűnözési le­hetőséget nyújtott. A sik­kasztó boltvezetőt ismét boltvezetőként a társa­dalmi tulajdont megká­rosító raktárvezetőt is­mét raktárvezetőként al­kalmazzák. E­gyéni és társa­dalmi ÉRDEK a szabaduló zavartalan be­illeszkedése a társada­lomba. Több panasz, le­vél érkezett az ügyészi szervekhez, amelyekből kitűnik, hogy a szabadu­lók részére adtak ugyan munkát, de — mint ír­ják — »megdermedt, fa­gyos légkörben kellett dolgozniuk«. Többen hiá­ba dolgoztak lelkiismere­tesen, a megérdemelt el­ismerés helyett megalá­zás, háttérbe szorítás volt az osztályrészük. Mindez — gyakran jogos — el­keseredést szült, s végső soron ez az elkeseredés ismételt bűnözésre kész­tette őket. Nem ritka, hogy a régi, a szabadságvesztés végre­hajtásának ideje alatt le­nyesegetett jellembeli, erkölcsi fogyatékosságok újra jelentkeznek. A sza­badult sokszor nem ké­pes ezek ellen az eltorzu­lások ellen harcolni, sőt fel sem ismeri önmagánál a régi hibákat, rossz tu­lajdonságokat Ilyenkor a munkába helyezés önma­gában nem elég, a kol­lektíva segítségére, támo­gatására vagy éppen eré­lyes fellépésére van szük­ség. S ma már ez a se­gítség nem puszta óhaj. A Szakszervezetek Or­szágos Tanácsának 1964. november 3-án kiadott felhívása részletesen meg­határozta a szakszerveze­tekre háruló feladatokat. Ma már nemcsak az ál­lami szervek, hanem a társadalmi szervek is tö­rődnek a szabadultakkal. A SZABADULTAK je­­lentős többsége meg­értéssel fogadja a beil­leszkedést elősegítő álla­mi és társadalmi intézke­déseket A Legfőbb Ügyészség 1963 II. felé­ben több száz szabadult helyzetét vizsgálta. Ezek­nek 82,3 százaléka a sza­badulás után munkát ka­pott és dolgozott, 13,6 százaléka azonban — többségében saját hibájá­ból — nem illeszkedett be megfelelően a társa­dalomba. Lényegében kedvező volt ez a kép, de a be nem illeszkedők 13,6 százalékos aránya magas. Nem lehet szó nélkül hagyni a vizsgálat során tapasztalt, szaba­dulók részéről megnyil­vánult negatív jelen­ségeket. Ezek közül néhány: sokan nem veszik igénybe a részük­re biztosított segítséget, nem kérik a támogatást a szabadulás utáni elhe­lyezéshez. Feltűnő, hogy különösen a visszaesők hárítják el maguktól a támogatást a munkába­­helyezéshez. Ebből a szempontból jelentős előrehaladást je­lent a kormány új, most, július 11-én megjelent rendelete, amely hatályon kívül helyezte a régit és előírta, hogy hivatalból kell az illetékes tanácsot értesíteni a többszörösen visszaeső, vagy konok bűnöző szabadulásáról. A tanács gondoskodik arról, hogy ezek a személyek a szabadulás után munkát kapjanak. I­NDOKOLATLANUL­­ VÁLOGATTAK viszont egyesek, és kellő indok nélkül elutasították a ré­szükre biztosított munka­­lehetőséget. Jellemző az is, hogy sokan kértek ugyan segítséget az elhe­lyezkedéshez, jelentkez­nek is az illetékes tanács­nál, de a részükre bizto­sított­­ munkahelyen nem veszik fel a munkát. Már utaltam arra, hogy a fentebb vázolt, negatív vonások elsősorban a visszaeső szabadultakat jellemzik, pedig a társa­dalomba visszavezető út mindenki, a többszörös visszaeső számára is nyit­va áll. Gyakorlati ta­pasztalatok mutatják, hogy akár a tízszeres visszaeső is a társadalom rendes tagjává válhat, né­ha azonban nem elég az állam és a társadalom se­gítsége, ehhez magának a szabadultnak az aka­rata, szándéka is kell. Beszélhetünk arról a többszörös visszaeső nő­ről, aki ma az egyik tex­tilgyár megbecsült mun­kása. Szólhatunk azokról a többszörös visszaesők­ről, akik jelenleg a mun­kában élenjárnak, a sok hányódos, hosszú börtön­évek után élvezik a be­csületes munka örömeit. Ezek az emberek akar-' tak becsületesek lenni, igénybe vették a részükre biztosított segítséget, s meg is találták a helyü­ket a társadalomban. Az elmúlt öt év tapasz­talatai jelzik a szabadul­takkal való törődésben a fejlődés útját. Megmutat­­­­koztak azonban a most hatályon kívül helyezett rendelet negatív vonásai is. Ezek közül elsősorban azt kell kiemelni, hogy túlságosan egyoldalúan kezelték a szabadultakat, azaz csak a gyámolításra, a támogatásra fordítottak gondot. Ugyanakkor nem kérték számon, hogy a szabadult ezt a segítséget igénybe veszi-e, vagy ép­pen miért utasítja el. Nem érvényesült az az elv, hogy nemcsak a kö­zösségnek van kötelessé­ge az egyénnel (adott esetben a szabadulttal) szemben, hanem az egyén­nek is van kötelessége a közösséggel szemben. A SZABADSÁGVESZ­TÉSBŐL szabadult személyek munkába ál­lításáról rendelkező új rendelet már igényli a szabadulttól a társada­lommal szembeni köteles­ség teljesítését, így töb­bek között előírja, hogy a szabadult a szabadulást követő nyolc napon belül köteles jelentkezni annál a tanácsnál, amelyhez a Büntetésvégrehajtási In­tézet Parancsnoksága a szabaduláskor az értesí­tést küldte. Ha a szaba­dult a jelentkezést elmu­lasztja, erről a tanács a rendőrséget tájékoztatja. Az új kormányrendelet már számít a szakszerve­zetek közreműködésére és más társadalmi erők be­vonására is. Előírja töb­bek között, hogy a tanács a szakszervezet közremű­ködésével és más társa­dalmi erők bevonásával — rendszeresen kísérje figyelemmel, hogy a sza­badult személy folyama­tosan dolgozik-e, s törek­szik-e a társadalomba újra beilleszkedni. A szabadultak — kü­lönösen az új jogszabály hatálybalépésével — még fokozottabb támogatásra számíthatnak, de »az ér­dekeltek« ugyanakkor ta­pasztalhatják majd azt is, hogy államunk és társa­dalmunk segítő­készségé­vel nem lehet felelőtlenül visszaélni. dr. Gláser István, a Legfőbb Ügyészség csoportvezető ügyésze 1965. augusztus 1 Negyedmillió erdőkertesi tégla A negyedmillió erdő­kertesi tégla története nem bonyodalmak nélkü­li. A gyár, amelynek ter­ve évi 14 millió (ugyan­azokkal a kemencékkel, amelyekkel Ferenc Jó­zsef korában 3—4 milliót adott ugyanez az üzem a tőkésvilágnak) , már májusban derekas fel­ajánlást tett, akkor még a nyugat-dunántúli árvíz­károsultak házainak új­jáépítésére. A felajánlás A segítség Nem lehet tudni, me­lyik pontosan ez a 125 ezer tégla (öt, egyenként kétszobás házra való tég­la), ott van a többi kö­zött. Tekinthetem úgy, hogy az egyik vagy a másik, vagy a harmadik szárítószín rejti őket Vagy hogy ■ még a kávén vannak, amely most gör­dül be a kemencébe. Vagy ez már a hatodik ház anyaga? Mindegy. Az erdőkerte­­siek kezdték, ők akartak először házakat adni a házak helyébe. Gondoltak rá. Miért? Nem keresik a magyarázatát, nem is igen kedvelik a gömbö­lyű mondatokat. (Csak az egyeneseket Azzal kap­csolatban is, milyen hosz­­szadalmasan alakult ki a segítség formája.) Bejött a kis igazgatói irodába Sándor János bedöntő, meg Cziporka Pál az agyagbányából, körülbe­lül ezzel a mondattal: »Vargányi elvtárs, vala­mit kellene csinálni.« — Itt most nincs me­leg, ez enyhe éghajlat — körülbelül ez jön ki ab­ból, amit körülöttem mondanak. Val­óban, aligha több 40 foknál. A túloldalon, ahol ki­hordani kell — egyszeri­hullámvonalban haladt a különböző szerveken ke­resztül. Itt róluk megyei lap és kijött a tv, megdi­csérte őket a miniszter­­helyettes. A dunai árvíz azután új akcióra ösztö­nözte őket is, sok társu­kat is. És kikristályoso­dott a segítség formája. Pénzt ajánlanak fel ők is. De ezenkívül, terven fe­lül, 250 ezer téglát. A fele már megvan, törvénye Mindenütt így kezdő­dött Ez volt a Törvény, a segítség törvénye, ame­lyet nem fektettek le semmiféle szabályzatba. Emberek bajban vannak Vasban vagy Baranyá­ban — segítsünk. A gyár dombok közt fekszik, békességes, ked­ves tájon, ahol az iparra csak ez a két kémény emlékeztet, egy nyurga meg egy köpcösebb. Pe­dig alig egy órányi Pest­től az út, de azért ez vi­dék. A gyári lakások előtt színes virágok pom­pája és óriás tányérú napraforgók, az égen bo­dor kumuluszfelhők. Az emberek? Barna arcok — itt nem kell strandra jár­ni a jó bőrszínért. Se a bányában, se a kocsiren­dezőknél, se a rakodók­nál. A melegért se kell strandra menni. Egy kávé mögött ha­ladva — szikár, őszülő férfi tolja —, bemegyek az égetőbe. ben megcsap a kemence­forr­óság Nem mértük meg, le­het hatvan fok. A téglagyáriak meg­rántják a vállukat: aki érzékeny, menjen más szakmába. De ők itt van­nak. A kemencemunká­sok itt töltenek a hét munkaórából ötöt-hatot odabent. A téglagyár kör­nyéke is csupa virág. Még ahol a présgép ki­felé dobálja a megfor­mázott nyers téglát és Tóthné pettyes kendősei (majdnem minden bri­gádtag ezt viseli) kocsira rakják, hogy a szárítók­ba vigyék, még ott is vi­rág szegélyezi a síneket. És a gép fölött (másképp nem fért el) fehér üveg­váza lóg spárgán. De ab­ban is virág van. Ez otthon is, nemcsak gyár. Ez az otthon akart se­gíteni a többi otthonnak. És segít is. Nos, hogyan? Felajánlották egy vasár­napi műszak keresetét — ez a pénzbeli oldal. De hát mit tesznek a negyed­milliós plusz téglameny­­nyiségért? Hát ilyen Miért? Büszkék rá. A szó legszorosabb értelmé­ben védik ezt az egyszerű tényt, hogy ők kezdték, a segítséget Mit ad nekik ez a tudat? Nem ad fo­rintokat (Először fizetés nélkül akartak dolgozni, meg kellett értetni, hogy erre nincs törvényes le­hetőség. . Máig­­ bántja őket, hogy eredeti elgon­dolásukat, az egy va­sárnapi kereset fel­ajánlását keresztezte a vállalat 3 százalékos egy­séges »normája«. Mert ők többet akartak adni.) No, de most már a »plusz téglán« dolgoznak. Vasár­nap is dolgoztak. És ma is, amikor ezek a sorok megjelennek, dol­gozik a törő, a prés, az izmok megfeszülnek, a kávé (megrakva 3 mázsa) gördül be a­­melegről, ki a melegre. (A különbség? Legfeljebb 30 fok a ke­mence javára.) Az asszo­nyok kezén négyesével Bagger a bányában! Rakodás. Kis csillék. Ki­­lencszáz méteres pálya. Jön az agyag a törőbe, megy a szekrényes ada­golóba. Itt kerül a tégla alapanyagához a szén­por (lignitpor) és a moz­­donypernye, a gyárveze­tő újítása révén. Ezer tégla égetési költségét 84 forintról leszorították 17- re. Nem rossz arány. A felajánlásról beszél­getünk a szapora kezű és nótázni is jókedvű asz­­szonybrigáddal, aztán a kis Dömölkinével, aki 14 éves kora óta itt dolgo­zik, meg a férjével, meg a szűkszavú, komoly párt­titkárral, s az szb-titkár­­ral, Ványi Jánossal. Még mindig a kezdet nehéz­ségeit emlegetik. De még inkább azt, hogy kezde­ményező mivoltukat csak viták után ismerték el, vasárnap repül a tégla. A szárítók­ban csak annyi a meleg, amennyit a meteorológia közöl, de persze a mun­ka melegét semmiféle előrejelzés nem jósolhat­ja meg. Dolgoznak. Hat ilyen vasárnap kell hozzá, hogy meglegyen a negyedmillió tégla. A tíz ház. Azaz: hat pihenéste­­len hét Vállalták. Ra­gaszkodnak hozzá. Nagyon egyszerű em­berek, falusiak a váci dombvidék lankái közül, öt brigádjuk akar szocia­lista brigád lenni. A fo­galmazásuk nem mindig pontos. A szándékaik igen. »Sokat írjon ró­lunk« — mondták búcsú­zóul. De hát mi az, hogy sok? «» Negyedmillió tégla. Az a sok. Baktai Ferenc Virág, üvegvázában NÉPSZAVA 3 ÉVTIZEDES HAGYO­MÁNY immár Surányli­­geten az »avatás«. Aki itt telket vásárol, fehér asz­tal mellett, baráti össze­jövetelen fogadalmat tesz: hűséges lesz ehhez a szép helyhez, s mindent meg­tesz azért, hogy Surány a Duna-kanyar gyöngyévé váljék. A szertartás, per­sze, inkább tréfás, mint komoly. Meghonosítója csupán azt akarja elérni vele, hogy megkönnyítse az új jövevény beillesz­kedését, ugyanakkor kis­sé figyelmeztesse is: a közösségért mindenkinek tennie kell. Az ősz hajú, idős férfi, a hagyomány megterem­tője, akinek a kezébe le­teszik a fogadalmat, rend­kívül kedélyes, tréfaked­velő ember. Azt az egyet azonban, hogy az idejáró dolgozó emberek nyugod­tan, a lehető legjobb kö­rülmények között pihen­jenek, végtelenül komo­lyan veszi. Annyira, hogy­­ ennek él. Tulajdonképpen nem is őslakó. Amikor az első telkek gazdára találtak, ő még a Közel-Keletet jár­ta, mint a Ganz Villa­mossági Gyár utazó­mérnöke. A felszabadulás után gondolt csak arra, hogy jó lenne valahol sze­rény, állandó víkendta­­nyát verni. Valaki aján­lotta: nézzen meg Su­­rányban egy eladó telket. A telep akkor, 1946-ban, még alig száz házból állt. Csak nehezen tudták megközelíteni a homok­tengeren keresztül. Fele­sége csüggedten leült a Duna-parton. »Nem me­gyek tovább és többet nem is jövök ide.« A férfi egyedül indult el a fasor­ban. — Mit tagadtam, fiam, beleszerettem — mutat körül a nyaraló apró te­raszáról a 70 éves Bihari Sándor. — Hat éve, mióta nyugdíjas lettem, már jó­formán állandóan itt élek. MENEKÜL A VÁROS­TÓL? Nem. Csak itt min­dig talál valami sürgős­nek, halaszthatatlannak vélt munkát. Most pél­dául hosszú szál deszká­kat fest pirosra. Ezekből szabja ki egy új közte­­recske pihenő padjait. A műhelynek átalakított kis fészerében­­meg egy sereg utcanévtáblára bukkanok. Az egyik vállalat 30 000 forintot kért azért, hogy elkészítse a csupa virág- és gyümölcsneveket meg­örökítő utcák útbaigazító jelzéseit. Sándor bácsi le­gyintett az ajánlatra, majd lemezeket kutatott fel valahol, s megvásárol­ták az egészet hatszázért, hozzá a festéket négyszá­zért. Hatszáznyolcvan táb­lát készített el eddig sa­­játkezűleg, a javát már ki is függesztette az »ille­tékes« kerítésekre. De hát ez szerinte csak afféle »aprómunka«. Igaz, nagyobb dolgok is fűződ­nek Surányban az ő ne­véhez. AZ ALMÁSKERTET MEG CSAK MAGÁNAK csinálta. Gyönyörű jona­tán-telepítés, eleinte ki­nevették érte. »Nem ma­rad az itt meg.« Ám az akkor még aktív mérnök elvégezte az ezüstkalá­szos gazdatanfolyamot, s amikor az ő gyümölcsösé­nek sikere láttán, divattá vált Surányban a jona­tán-termesztés, már szak­szerű, tudományos taná­csokat adhatott az érdek­lődőknek. Így kapcsoló­dott be a közösségbe, s így fedezte fel, mennyi itt még a tennivaló. Ettől kezdve többet dolgozott a köznek, mint magának. Mindenekelőtt kiharcol­ta, hogy a telep a talpon­álló helyett rendes kis­vendéglőt kapjon. Utána mindjárt napirendre tűz­te a fűszerüzletet, majd a zöldségboltot. Az idén már »hús­keretet« is kap­nak a surányiak. Ám a kereskedelemmel vívott csaták mégsem értek vé­get ... A központ olykor el-elfeledkezik az áruel­látásról, úgyhogy Sándor bácsi ma is sokat talpal, s ontja a szemrehányá­sokat: »Itt a szezonban hétköznaponként is 1500 —2000 dolgozó pihen, nem beszélve a hétvégi 4000— 5000-es létszámról!« Nem volt könnyű a közlekedés megteremtése sem. Odaát, a gödi olda­lon, egymást érik a vo­natok, autóbuszok. Igen ám, de az átkelő hajó ré­gebben rendszertelenül járt. Először ezt zaboláz­ta meg Sándor bácsi any­­nyira, hogy ma már órán­ként, menetrendszerűen, percnyi pontossággal mű­ködik a rév. Azután a ha­jósok »puhítására« kerí­tett sort. Az eredmény: nyári idényben naponta háromszor fordul a vízi­busz. A FÁRADHATATLAN EMBERT akkoriban már nemcsak »a liget atyja«­­ként emlegették, hanem hivatalos rangra emelték. Megválasztották tanács­tagnak. Ő képviseli a pócsmegyeri testületben a surányi üdülőtelep 564 nyaralóházának s a 21 vállalati üdülőnek a né­pét. Emellett vezeti a Duna-kanyar Intéző Bi­zottság céljaiért küzdő helybeli, 16 tagú bizottsá­got is. (A tagok névsora híven tükrözi a surányi társadalom sokszínűségét. Ilyen foglalkozásokat ol­vasok: asztalos, lakatos, egyetemi tanár, ács, fő­orvos, szabó kisiparos, gyári művezető, honvéd­százados, törvényszéki bí­ró, hajóvezető.) Tanácstagi működését azzal kezdte, hogy hozzá­fogott utakat létesíteni a telepen. Két év alatt, ahogy a KÖFA-keret en­gedte, kilenc kilométer utat építettek a homok­tenger helyén. Az idén megcsinálják az 1200 mé­teres bekötőszakaszt is — ez végre a szigeti köves­­út felől megközelíthe­tővé teszi Surányt —, a sokat emlegetett »Bihari­betonból«. A nevezetes »beton« iszap és sóder keveréke. Mindkettőt helyben nyerik, ezért épít olcsón Sándor bácsi. S a szinte filléres keverék ki­tűnően bevált. Az árvíz idején százával sürögtek­­forogtak a dömperek, megrakott teherautók, de a »Bihari-betonnak« nem sokat ártottak. A járás vezetői mesél­nek arról, amit Bihari Sándor a nehéz hetekben tett. Egyik este azonnal ki kellett üríteni Pócsme­­gyert. Hatszáz embert in­dítottak el teherautókon a kevésbé veszélyeztetett Surányba, ingóságaikkal együtt. Hogy elhelyezhes­sék őket, fel kellett nyit­ni az üres nyaralókat. Sándor bácsi két segítőt vett maga mellé — az ugyancsak kitelepülő po­­mázi tanácselnököt, meg egy éppen üdülő kerületi elnökhelyettest —, s a rögtönzött vezérkar élén villámgyorsan és hatáso­san intézkedett. Leltározó csoportokat alakított, ki­jelölte a szállásokat, sze­mélyesen irányította az elhelyezkedést. Hajnali háromra minden család beköltözött, értékeivel együtt. HETEKIG ÉJJEL­NAPPAL talpon volt. Most pihenhetne, de nincs nyugta. A padfestést ugyan abbahagyta a ven­dég kedvéért, ám ahe­lyett, hogy üldögélne, sé­tálni invitál: »Surányt mindenkinek meg kell is­merni!« Gyönyörű fészek, szentigaz. A kisebb-na­­gyobb, élénk színű, vi­dám házak alig látszanak a fák, virágok sűrűjéből. Nagyszerű a levegő, cso­dálatos a csend. Ezt ugyan most felkavarja Sándor bácsi megjelené­se. »Bihari papa, egy pil­lanatra« — kiabál kertje mélyéből egy fürdőruhás fiatalasszony. Arról ér­deklődik, mikor cserélik már a kiégett utcai égő­ket. »Tessék megnézni, micsoda remek járdát csi­nálunk a ház körül« — hívja ugyancsak harsá­nyan két csákányozó férfi. Egy szemüveges, verejté­kező fiatalember viszont a favágás rejtelmeiről érdeklődik: »Hová tegyem az éket, Sándor bátyám, hogy úgy dőljön, ahogy akarom?« NAGY A HELY VON­ZÁSA, de még erősebb Sándor bácsié. Könnyen foglyul ejti az embert. Mert jó lehet itt élni, pi­henni a napi munka után az egészséges levegőn, valóságos kis paradicsom­ban. Barátságban az egész ligeti társadalommal, Bi­hari Sándor gondoskodó, mindent eligazító »fenn­hatósága« alatt. Miklós Dezső A liget atyja

Next