Népszava, 1965. augusztus (93. évfolyam, 180–204. szám)
1965-08-08 / 186. szám
Bertalan Tivadar: ROSSZULLÉT A kis öregasszony jött az utcán, karján bevásárló kosár, fehér haján kendő, sűrű, mély ráncai között a szemgolyóin fürge fények. A kapu előtt megtorpant, majd gyors félfordulatot tett, lassú mozdulattal nekitámaszkodott a falnak, térdei megroggyantak, teste kissé lecsúszott a fal mentén és úgy maradt mozdulatlanul. Nézte a halvány Napot. A fiatalember nem vett észre semmit. A nagy, kétszárnyú vaskapuval bajlódott. Meg kellett emelnie és araszolva kitárni, mivel a rozsdás rácstömeg roggyant tömege ráhuppant a kemény félre. Az öregasszony elvette tekintetét a Naptól, de csak a szemgolyóit fordította a fiatalember felé. Várt mozdulatlanul. Vállára fehér port hintett a ledörzsölt vakolat s göcsörtös ujjaival ütemesen markolászta kosara peremét. A fiatalember sarkig tárta a kapuszárnyakat, majd bement az udvarra. Egy bódéhoz tartott, az udvar végében. Amikor felnyitotta, akkor látszott, hogy a bódé: garázs. Szép, csillogó, égszínkék autó szorongott a deszkafalak homályában. A fiatalember beült a kocsiba és indított. Túráztatta a motort és nem is hallotta, hogy valaki szól hozzá. Csak arra figyelt fel, hogy valami kocorog a kocsi oldalán. Az öregasszony ott imbolygott a bódéban, a keskeny térségen, amit két oldalról a kocsi és a garázs fala határolt és kosarát kocogtatta a kocsi oldalának. A fiatalember ideges lett a dukkó miatt. Gyorsan lekurblizta az ablakot. Az öregaszszony arca sápadt volt, szorosan összezárt, keskeny ajkai remegtek. Amikor végre megszólalt, hangja is remegett s csak nehezen lehetett érteni, mit mond: — Rosszul vagyok, kisfiam. Nagyon rosszul vagyok — suttogta és szabad kezével belekapaszkodott a kocsiba. — Szegénykém — mondta a fiatalember —, de várjon egy picikét, ki sem tudom nyitni magától az ajtót. Mindjárt hátra tolatok és elviszem az orvoshoz. Hol van az orvos? Na, várjon csak. De eressze el a kocsit, drága ,nénikém, nehogy elrántsam. Egy pillanat! Ugye, meg tud állni egy pillanatra? Az öregasszony nem válaszolt, tehetetlenül topogott, végül eleresztette a kocsit és öszszehúzta magát a fal mellett. A kocsi kifarolt és a fiatalember ugrott, hogy megtámogassa az öregasszonyt, közben szóval tartotta, mintha gyerekkel beszélne, így szépen. Adja ide a kosarat, mert így nem fér be az ajtón. Mindjárt ott leszünk az orvosnál. Mi a baj tulajdonképpen? Biztosan kis, múló rosszullét. Na, nincs semmi baj. Ugye nincs? Na jól van. Szépen dőljön hátra. Itt a kosár, ezt ide teszem maga mellé. Vagy le akar feküdni, itt hátul? Na, mindegy, mindjárt ott leszünk. Mit érez? Ugye, már jobb is. Mondom én, hogy nem komoly ... Máris megyünk, csak becsukom a garázsajtót. Az öregasszony nem szólt, hátra se dőlt az ülésen. Úgy maradt, ahogy a fiatalember beültette. Amikor maga mellett érezte a kosarat, könyökét ráhelyezte a peremére és csak ült, merev tartással, csak piciny szemgolyói mozogtak fürgén. Tekintete felfedező útra indult a kocsi belsejében, majd törzsével alig észrevehetően, még jobban előre dőlt, hogy jobban lássa a műszerfalat. A fiatalember kihajtott az utcára, a vaskapuval már nem is törődött, úgy hagyta tárvanyitva. Miközben balra fordult, hátra szólt: — Ehhez a körzeti orvosi rendelőhöz tartozik, nénikém? — Nem tudom, kisfiam, de még rosszul vagyok — mondta az öregasszony. Szavai olyan tétován hangzottak, mint akinek egészen máshol járnak a gondolatai. — Na jól van. Mindegy. Én itt ismerem az orvost. Majd mindjárt rendben lesz minden — mondta a fiatalember és beletaposott a gázba. Egy szűk kis utcában száguldottak a piac mellett. Az utca végében megszólalt az öregasszony: — Nem. Ne menjünk orvoshoz. Nem akarok orvoshoz menni. — Hiszen rosszul van! — Én itt kiszállok. Ne menjünk orvoshoz. — Fölemelte a kosarát és készülődött. A fiatalember lassabbra vette az iramot. — Ne vicceljen, nénikém. Miért fél az orvostól? Hiszen sápadt! Remeg! Kell valamit csinálni! Az öregasszony a kilincs felé kaparászott. — Nekem itt jó. Nekem itt éppen jó. Én itt kiszállok. Nem megyek az orvoshoz. Nekem bevásárolni kell itt a piacon. Hogy kell kinyitni? A fiatalember bekanyarodott az utca végében, a járda mellé irányította a kocsit éstanácstalanul megállt. — Biztos, hogy jobban van? — Jaj, kisfiam, az isten áldja meg, de áldott jó fiú maga! Istenem, de áldott jó gyerek! Én éppen ide készültem. Nem akarok én máshová menni! Nekem itt venni kell sok mindent. Nézze, itt a cédula a kosárban. Ami ide föl van írva, az mind kell. Persze, írni tudják a listákat, de pénzt nem adnak eleget. Azt mondják, osszam be. De mit osszak be? Jaj, csak zöldséget el ne felejtsek venni. Pont a zöldség nincs fölírva. Pedig kell. Csinálok egy kis zöldséglevest. Nézze csak meg, kisfiam, ezt az egy szót itt nem tudom elolvasni. Látom én jól, de olyan krikszkraksz .. . A fiatalember kézbe vette a cédulát, és rábámult az apró betűkre. Kínlódott, betűzgette, de nem jutott eredményre. — Mamikám, maga ezt az írást szemüveg nélkül látja? — Látom, mondom, hogy látom. Persze, van énnekem szemüvegem, írt az orvos, de azzal nem látok, olvasáshoz egyáltalán nem jó. Na, mindegy, aranyosom — mondta az öregasszony — tanuljanak meg írni, engem ne okoljanak. — Visszatette a cédulát a kosárba. — Majd veszek, amit veszek. Úgyis én tudom, mi kell. — Majd megveszi később; ha egyszer rosszul van, a bevásárlás igazán várhat. Hiszen itt vagyunk, itt a rendelő a sarkon! — Jól van, kisfiam, nyissa ki az ajtót, én nem tudom kinyitni. A fiatalember kiszállt és megkerülte a kocsit. Az öregasszony elhárította a segítséget. — Hagyja csak, kedvesem. Majd én. — Még a kosarat sem engedte ki a kezéből. Fürgén fölemelkedett és kilépett a járdára. Hogy milyen aranyos gyerekek vannak még! Megáldja a jó isten, majd meglátja! Én most megyek a piacra, bevásárolok és majd szép lassan hazasétálok. Fél kezével elsimította a ruháját és kipirult arccal nézett körül. A fiatalember tehetetlenül széttárta karjait. — Én igazán .. . nagyon szívesen . .. Nem is tudom, itthagyhatom-e. . . Nem lesz semmi baj? Hiszen olyan sápadt volt és úgy remegett. Egészen megijesztett. Biztos, hogy jól van? Az öregasszony arcán összehúzódtak a ráncok. A pénztárcáját helyezgette a kosár fenekén, majd állhatatos tekintettel felnézett a fiatalemberre. — Most már jól vagyok. Egészen jól. Én már sokszor láttam ám magát, ahogy ki-be autózik a kapun. Mindig megvártam, amíg elmegy, vagy amíg elteszi a kocsit. Én itt lakom nem messze. Mindennap én jövök a piacra, mert a nővérem lánya, akinél lakom, dolgozik, ő nem ér rá és persze, a férje is dolgozik, az aztán tényleg nagyon elfoglalt ember, így hát én jövök. De bírom, hála istennek, még bírom. Na, megyek, kisfiam, mert még sok munka vár rám odahaza. Még ki kell takarítanom, meg kell főznöm, mire hazajönnek, közben meg a gyerekért is el kell szaladnom a napközibe. Hanem magának milyen szép kocsija van! Maga igazán nagyon okos gyerek lehet, hogy ilyen kocsija van. De legyen is és áldja meg az isten, mert jó szíve van. Én még sohasem ültem autóban. De most már tényleg megyek — mondta és fürge, apró léptekkel megindult. — Jöjjön, mamikám, megyünk még egy kört! — kiáltott utána a fiatalember. — Ugyan, gyermekem, nem vagyok én olyan — felelte az öregasszony és beleveszett a sokadalomba. 8 Sz. Lukács Imre: íaláM \Jiuee luíals luacad... A hűség a földnél kezdödike. A két-három holdaknál. Aztán ott is folytatódik. A nagy tábláknál. Köt, fogva tart a hajdani mezsgyék varázsa, a közös táblák ígérete. Eső nem árt neki, aszály nem fog rajta, el sem verheti a jég — maradandó, akár az ember. Aszály Nagy a mi városunk határa. Majdhogy bejárhatatlan. A tanyák, az emberek, akikről leginkább szó lesz, kiszorultak a székbe. Hepehupás kövesút vezet errefelé, két oldalán lombjuk hullató kőrisfákkal, ám végül azok is elmaradnak, miképpen a villanypóznák. Messze esik a város, a jó szárnyú madár is elfárad, míg ideér. Itt a világ végén tréfálkozunk néha, amiből persze annyi a való, hogy szövetkezetünk központjánál megszakad a kövesút, és azon túl már csak a dűlőutak kallincsálnak nyáridőben végtelen sok porral, őszután pedig végtelen sok sárral. Nincsen se villany, se vasút. • És eső sincs már hónapok óta. Leperzselt a nyár mindent, a legelő kiszikkadt, s a juhász is szótlanul ballag a nyár után. Elárvult az itteni világ. Kevés szó talál gazdára, az is a pusztító szárazságról. Az emberek menésben lehajtják fejüket, bele-belerúgnak a porba, de eső — nem jön. Megaszalódott a répa, a kukorica összezsugorodott, akár a reménységünk. Mert a földművelő öröme csak annyira nőhet, mint az évi termés. — Elnök úr, csináljon már ezzel az emberrel valamit, furcsán viselkedik mostanában — szólított meg a Falábú Vince felesége. — Tudja, az este is hazajön, leül a kanapé sarkára és hallgat. Eléje teszem a vacsorát. Csak turkál benne. Ül megkövülten, s bámulja a szoba földjét. — Jó, jó majd beszélek a fejével — ígértem, s indultam a területre. Más esztendőkben ilyentájt öröm a határt szemlélni. Most keserűség. A föld keményebb a kőnél. Csak a lánctalpasok bírnak a kiszáradt talajjal. A kisebb gépek néhány ujjnyi porréteget kapargatnak össze a tárcsákkal, amibe mégis elszórható a jövő évi kenyér magja. Az emberek árnyékba húzódtak, s komótosan kiporciózzák maguknak a harapnivalót, szalonnát, zsírt, lekvárt, kinek mi adódik. Falábú Vince messzire szakadva a többitől, ott gubbaszt egy csutkakúp tövében. Két nagy, erős keze lecsüng tétlenül combjaira, és széles ujjai önkéntelenül félkörbe görbülnek. Az imént még törte a kukoricát, de a dél pihenőt szab a megfáradt deréknak. Ül és bámul. Előtte hatalmas kukoricaföld, fele már letörve. Satnya, fonnyadt csövek vigyorognak rá a csomókból. A tök se fúvódott nagyobbra egy maroknál. — Jó munkát — telepedek mellé. — Jóót? — nyújtja el gúnyosan. Zörög a szár. Ha valami szellőcske erre téved, hangossá válik a környék. — Vékony lesz a zsírozó. Ép lábát hosszabbra fekteti, bakancsa sarka belebillen egy repedésbe. — Hiába, nem tehetünk róla. Megsült — bizonygatom csendesen. — Megsült... Pedig négyszer kapáltam ... Négyszer ... Elővesz egy csövet. Markába veszi, morzsol róla két-három szemet, s beszél hozzá: — Látod-e, mennyire büntetsz bennünket? Pillantása a szükséglábra esik. Nézi, forgatja a fonnyadt csőcsutkát. Homlokán a barázdaárkok telefutnak gyöngyökkel. Hallgatunk. Karját lendíti, eldobja a csövet. — Eredj, te hűtlen. Vasárnaponként hányszor hozzád jöttem? Csak úgy, senki meg ne lássa, mert beszéd lett volna rólam, hogy csodájára járok a közös kukoricájának. S nem fizettél. Mondhatom a gyerekeknek, ha enni kérnek: kisebbet kanyarintsatok a kenyérből, mert szűkös lett a közös esztendő. Ránk tapad a csend, meg a szomorúság. Mondanom kellene valamit. Pár szót, hátha lábra kapna tőle. De nem megy. Hiába, szűk marékkal mérte jóságát az esztendő. Kicsire parancsolta a jövedelmet, rogyadozik bennünk a reménység. Eső meg nem jön. Milyen lesz a jövő évi kenyér? Megint nézi a kukoricát. — Az egész élet abból áll: kezdeni, hinni valamiben és újrakezdeni. — Hinni, elnök? Hinni? — szakad föl gúnyosan belőle. — Egyszer rád mosolyog a föld, másszor meg soványka a termés, jég veri el, vagy aszály apasztja szegényre. Elaléltak a fák, tikkadtan pihennek a táblák. A föld repedezett kockákból áll. — Ne csüggedj. — Ne csüggedj? — fordítja utánam a fejét. — Hát a hiába munka? És az osztás? Mi lesz velünk, elnök ? A tanyai boltnál kocsik állnak. Szakadt gúnyájú emberek. A kukoricatörés eszi róluk a ruhát. Egyikük megszólal. — A föld elűzi, elzavarja magától azt, aki nem szereti. De minket minek sújt? Nem esik az eső. Eső November közepén megjött. Éjszaka. Ahogy reggel kitekintek, mindenütt egyszínű az ég — egyszínű szürke. S esik, esik szaporán. Gumicsizmákból, esőköpenyekből áll ilyenkor a világ. Az emberek beszorulnak a tanyákba, foglalatoskodnak a ház körül, este televíziót néznek a központban, amelyhez agregátor fejleszt áramot. Átlépek Vincéékhez. Ügyeskedik. Valahonnan gyékényt kerített, papucsokat, szakajtókosarakat fon. — Pénzt hoz ez is. Hiszen mit fizet a szövetkezet? Tizenöt-húsz forintot? Hát mi az? Számold csak, elnök, mennyit is kerestem én. Kínlódva kacag. — Na, számolj! — Az aszály ... mióta a hó elment, nem esett itt eső. — Élnünk is kell, elnök. Most indulnak a gyerekek az iskolából. Veri, pacskolja őket az eső, összehúzzák magukon a gúnyát és iparkodnak fedél alá. — Édesapám — szalad be a nagyobbik gyerek —, még mindig esik. — Esik — így ő. Szeme se rándul, arca kifejezéstelen. — Mi van abban? Esik. — De hisz’ édesapám mindig várta, hogy kukoricára, répára milyen jót tenne ... meg, hogy áldás lenne ránk. — Régen volt... — mondja közömbösen. Telnek a napok. Méricskéljük az esztendőt. Becsapott bennünket. A szárazság kiölt itt mindent. Talán a hitet is. Most meg vigasztalanul esik. Néhány táblán meggyűlt a víz. Félő, hogy kimossa az őszi vetést. Le kellene vezetni róla. Beszólok Vincének. — Nem megyek. Néhány forintért a kutyámat se vetném ki. — És jövőre miből osztunk? — Bánom is én. Rohadjon meg az egész világ! — Tenyerébe temeti arcát, s úgy folytatja. — Kiszárította a reményt belőlem az esztendő. Most esik már? Hát essen ... essen rogyásig. Fulladjon bele a határ. Járom a tanyákat. Keserves út. Pocsolya, lábszárig érő sár mindenütt. Másnap heten vagyunk a munkánál. Lapáttal lefolyókat nyitunk a víznek. Falábú is ott szorgoskodik közöttünk. Ügyesen forgatja magát. — Ki látott már ilyet? Állandóan esik. Nyáron összeaszalódunk a szárazságtól, most beledöglünk ebbe a töméntelen vízbe. Kiönt bennünket.. Megcsúszik. Elveszti egyensúlyát, s elvágódik a pocsolyában. Ordít becsületesen: — Száradt volna el a lábam, amikor idejöttem. Hát megéri a föld, hogy egy tapodtat is menjünk utána? Megéri, megfizeti ezt nekünk? Két öklével fenyegeti az eget. Amikor lecsitul, pólyába rakja a szomorúság. Révedezve tekint a felázott földre. Hull, hull szakadatlanul... Aratás Gyakori a mulatság. Asztalokat, lócákat kerítenek, bandát fogadnak a városból. Néha disznó-, vagy birkapörkölt teszi változatosabbá az estét. Ahogy éppenséggel telik. Ital is kerül. Az emberek nótáznak, táncolnak. Mulat mindenki. Dobogás, füst, ordibálás. Homlokba csüngő haj, borgőzös beszéd. — Elmegyek. Meglátjátok, búcsút intek a tanyának — kiabálja Falábú Vince. — Visszajössz te! — Soha. Fütyülök az egészre. Értitek? — Nem tudsz te elmenni, idegen helyhez szokni, távol a földtől — sorolom. — Különben lesz még gazdagabb is az esztendő. Lassan ürül a terem. Egy-egy jókedvű legény távozóban ajtóig muzsikáltatja magát. Nem utazik ilyenkor senki sem. Falábú Vince ül hallgatagon. Az üres buszban hol ide, hol oda röpteti tekintetét. Az állomáson letelepedik. Később indul csak a vonat. Hat lépés előre, hat lépés hátra. Unalmas. — Odahaza kezdik az aratást — villan eszébe. Leül a padra. Nem halad az idő. Ha valami neszt hall, felkapja fejét, hátha jönne egy ismerős. Senki... — Magára marad az asszony. A föld is ... Valahogy mindig nyáron szeretett legjobban a tanyán. Mintha a föld üzent volna: arassál, ember, itt vagyok, oltalmadra. A váróteremben két poros plakát lóg a falon, a cukorrépatermelés és a sertéshizlalás előnyeit bizonygatva. Szembe áll velük, nézi, majd elhúzza a száját. Odalép az ablakhoz. — Jövőre gazdagabb lehet az esztendő. Tavaly az aszály, most meg az eső, a víz bántotta a földet, a termést. S én elszaladnék?.. . Néhány utas érkezik. Leteszik a táskákat, várakoznak. Csend. Idegenek. S hány meg hány ilyen út állhat még előtte. — Gyávaság lenne — mondja magának — megfutamodás. S nézi egykedvűen a berobogó szerelvényt, mintha semmi, de semmi köze se lenne az utazáshoz. Ott állok a tábla szélénél. Nézem, ahogy az érett búzatengert meg-megsimítja a szél és arra gondolok, majd csak lesz valahogy, majd csak kilábalunk a bajokból. Nehéz esztendők jutnak eszembe, s ez a mostani, a komisz, esős tavasz. Mert a föld nem mindig egyformán, s csak jól fizet, sokszor az időjárás is sújtja a gazdát. Jártak már szomorú esztendők szövetkezetünkre, de mindig mi győztünk, nem ingathatták meg hitünket, akarásunkat. Így lesz most is. Az emberek kis kaszával vágják itt a rendet. Nedves a föld, a laposabb részeken még tócsába is lépünk. Megérett a termés, vágni kell, ne peregjen a szem. Nem várhatunk addig, míg a gépeket megbírja a talaj. Falábú Vince az elsők között halad. Nagy, széles rendet hagy maga után, szép munkát. Néha megáll, kézfejével megtörli a homlokát, így is a mienk, elnök — mondja. Bólintok. Kaszát kerítek, ledobom az inget és beállok a sorba. Várnai Zseni: Szavak a Holdhoz Szép holdvilág, lásd új világ veti rád pillantását, , földi eszközök filmezik vad tájaid határát. Mit rejtegetsz, mily kincseket? ez a tudomány dolga ... Ütött az órád, Holdvilág, ki ősidőktől fogva keringsz köröttünk, mint a föld ponyvára vetett foglya. Kiszálltunk néma partjaid magányát megzavarva, már dúl a nagy felkészülés a csodás viadalra, mert szűk határ a föld ma már, a csillagokba vagyunk ... Szép égi szomszéd, te leszel legelső állomásunk. Ma még gyanútlanul keringsz, mint évmilliók óta, az örök törvények szerint égi utadat róva, s holnap már, — nem utópia — kiköt rajtad a föld fia, új Ádám, és a párja ... Mi jön azután? Nem tudom, nem állunk meg a félúton ... széles az idő szárnya. A Hold némán suhan tovább, tűri,hogy ostromolják, hogy furcsa apró madarak fészküket reáhordják... Nem érez ő, és nem beszél, körötte zúg a Világszél, hő és fagy ostromolja, de ő nem érzi ezt, sem azt, mert soha még nem szült Tavaszt... mert se fia, se borja! NÉPSZAVA 1965. augusztus 8