Népszava, 1965. augusztus (93. évfolyam, 180–204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

Bertalan Tivadar: ROSSZULLÉT A kis öregasszony jött az utcán, karján bevásárló kosár, fehér haján kendő, sűrű, mély ráncai között a szemgolyóin fürge fények. A kapu előtt megtorpant, majd gyors félfor­dulatot tett, lassú mozdulattal nekitámaszkodott a falnak, tér­dei megroggyantak, teste kissé lecsúszott a fal mentén és úgy maradt mozdulatlanul. Nézte a halvány Napot. A fiatalember nem vett ész­re semmit. A nagy, kétszárnyú vaskapuval bajlódott. Meg kel­lett emelnie és araszolva ki­tárni, mivel a rozsdás rácstö­meg roggyant tömege ráhup­pant a kemény félre. Az öregasszony elvette tekin­tetét a Naptól, de csak a szem­golyóit fordította a fiatalember felé. Várt mozdulatlanul. Vál­lára fehér port hintett a ledör­zsölt vakolat s göcsörtös ujjai­val ütemesen markolászta ko­sara peremét. A fiatalember sarkig tárta a kapuszárnyakat, majd bement az udvarra. Egy bódéhoz tar­tott, az udvar végében. Amikor felnyitotta, akkor látszott, hogy a bódé: garázs. Szép, csillogó, égszínkék autó szorongott a deszkafalak homályában. A fiatalembe­r beült a kocsi­ba és indított. Túráztatta a mo­tort és nem is hallotta, hogy va­laki szól hozzá. Csak arra fi­gyelt fel, hogy valami kocorog a kocsi oldalán. Az öregasszony ott imboly­gott a bódéban, a keskeny tér­ségen, amit két oldalról a kocsi és a garázs fala határolt és ko­sarát kocogtatta a kocsi olda­lának. A fiatalember ideges lett a dukkó miatt. Gyorsan lekurb­­lizta az ablakot. Az öregasz­­szony arca sápadt volt, szoro­san összezárt, keskeny ajkai re­megtek. Amikor végre megszó­lalt, hangja is remegett s csak nehezen lehetett érteni, mit mond: — Rosszul vagyok, kisfiam. Nagyon rosszul vagyok — sut­togta és szabad kezével bele­kapaszkodott a kocsiba. — Szegénykém — mondta a fiatalember —, de várjon egy picikét, ki sem tudom nyitni magától az ajtót. Mindjárt hát­ra tolatok és elviszem az or­voshoz. Hol van az orvos? Na, várjon csak. De eressze el a kocsit, drága ,nénikém, nehogy elrántsam. Egy pillanat! Ugye, meg tud állni egy pillanatra? Az öregasszony nem vála­szolt, tehetetlenül topogott, vé­gül eleresztette a kocsit és ösz­­szehúzta magát a fal mellett. A kocsi kifarolt és a fiatal­ember ugrott, hogy megtámo­gassa az öregasszonyt, közben szóval tartotta, mintha gyerek­kel beszélne,­­ így szépen. Adja ide a ko­sarat, mert így nem fér be az ajtón. Mindjárt ott leszünk az orvosnál. Mi a baj tulajdon­képpen? Biztosan kis, múló rosszullét. Na, nincs semmi baj. Ugye nincs? Na jól van. Szépen dőljön hátra. Itt a ko­sár, ezt ide teszem maga mel­lé. Vagy le akar feküdni, itt hátul? Na, mindegy, mindjárt ott leszünk. Mit érez? Ugye, már jobb is. Mondom én, hogy nem komoly ... Máris me­gyünk, csak becsukom a ga­rázsajtót. Az öregasszony nem szólt, hátra se dőlt az ülésen. Úgy maradt, ahogy a fiatalember beültette. Amikor maga mel­lett érezte a kosarat, könyökét ráhelyezte a peremére és csak ült, merev tartással, csak pi­ciny szemgolyói mozogtak für­gén. Tekintete felfedező útra indult a kocsi belsejében, majd törzsével alig észrevehetően, még jobban előre dőlt, hogy jobban lássa a műszerfalat. A fiatalember kihajtott az utcára, a vaskapuval már nem is törődött, úgy hagyta tárva­­nyitva. Miközben balra fordult, hátra szólt: — Ehhez a körzeti orvosi rendelőhöz tartozik, nénikém? — Nem tudom, kisfiam, de még rosszul vagyok — mondta az öregasszony. Szavai olyan tétován hangzottak, mint aki­nek egészen máshol járnak a gondolatai. — Na jól van. Mindegy. Én itt ismerem az orvost. Majd mindjárt rendben lesz minden — mondta a fiatalember és be­letaposott a gázba. Egy szűk kis utcában szágul­dottak a piac mellett. Az utca végében megszólalt az öreg­asszony: — Nem. Ne menjünk orvos­hoz. Nem akarok orvoshoz menni. — Hiszen rosszul van! — Én itt kiszállok. Ne men­jünk orvoshoz. — Fölemelte a kosarát és készülődött. A fiatalember lassabbra vet­te az iramot. — Ne vicceljen, nénikém. Miért fél az orvostól? Hiszen sápadt! Remeg! Kell valamit csinálni! Az öregasszony a kilincs felé kaparászott. — Nekem itt jó. Nekem itt éppen jó. Én itt kiszállok. Nem megyek az orvoshoz. Nekem bevásárolni kell itt a piacon. Hogy kell kinyitni? A fiatalember bekanyarodott az utca végében, a járda mellé irányította a kocsit és­­tanács­talanul megállt. — Biztos, hogy jobban van? — Jaj, kisfiam, az isten áld­ja meg, de áldott jó fiú maga! Istenem, de áldott jó gyerek! Én éppen ide készültem. Nem akarok én máshová menni! Ne­kem itt venni kell sok min­dent. Nézze, itt a cédula a ko­sárban. Ami ide föl van írva, az mind kell. Persze, írni tud­ják a listákat, de pénzt nem adnak eleget. Azt mondják, osszam be. De mit osszak be? Jaj, csak zöldséget el ne felejt­sek venni. Pont a zöldség nincs fölírva. Pedig kell. Csinálok egy kis zöldséglevest. Nézze csak meg, kisfiam, ezt az egy szót itt nem tudom elolvasni. Látom én jól, de olyan kriksz­­kraksz .. . A fiatalember kézbe vette a cédulát, és rábámult az apró betűkre. Kínlódott, betűzgette, de nem jutott eredményre. — Mamikám, maga ezt az írást szemüveg nélkül látja? — Látom, mondom, hogy lá­tom. Persze, van énnekem szemüvegem, írt az orvos, de azzal nem látok, olvasáshoz egyáltalán nem jó. Na, mind­egy, aranyosom — mondta az öregasszony — tanuljanak meg írni, engem ne okoljanak. — Vissza­tette a cédulát a kosár­ba. — Majd veszek, amit ve­szek. Úgyis én tudom, mi kell. — Majd megveszi később; ha egyszer rosszul van, a bevásár­­­lás igazán várhat. Hiszen itt vagyunk, itt a rendelő a sar­kon! — Jól van, kisfiam, nyissa ki az ajtót, én nem tudom ki­nyitni. A fiatalember kiszállt és megkerülte a kocsit. Az öreg­asszony elhárította a segítsé­get. — Hagyja csak, kedvesem. Majd én. — Még a kosarat sem engedte ki a kezéből. Für­gén fölemelkedett és kilépett a járdára. Hogy milyen ara­nyos gyerekek vannak még! Megáldja a jó isten, majd meg­látja! Én most megyek a piac­ra, bevásárolok és majd szép lassan hazasétálok.­­ Fél ke­zével elsimította a ruháját és kipirult arccal nézett körül. A fiatalember tehetetlenül széttárta karjait. — Én igazán .. . nagyon szí­vesen . .. Nem is tudom, itt­­hagyhatom-e. . . Nem lesz sem­mi baj? Hiszen olyan sápadt volt és úgy remegett. Egészen megijesztett. Biztos, hogy jól van? Az öregasszony arcán össze­húzódtak a ráncok. A pénztár­cáját helyezgette a kosár fene­kén, majd állhatatos tekintettel felnézett a fiatalemberre. — Most már jól vagyok. Egészen jól. Én már sokszor láttam ám magát, ahogy ki-be autózik a kapun. Mindig meg­vártam, amíg elmegy, vagy amíg elteszi a kocsit. Én itt la­kom nem messze. Mindennap én jövök a piacra, mert a nő­vérem lánya, akinél lakom, dolgozik, ő nem ér rá és per­sze, a férje is dolgozik, az az­tán tényleg nagyon elfoglalt ember, így hát én jövök. De bírom, hála istennek, még bí­rom. Na, megyek, kisfiam, mert még sok munka vár rám oda­haza. Még ki kell takarítanom, meg kell főznöm, mire haza­jönnek, közben meg a gyere­kért is el kell szaladnom a napközibe. Hanem magának milyen szép kocsija van! Maga igazán nagyon okos gyerek le­het, hogy ilyen kocsija van. De legyen is és áldja meg az is­ten, mert jó szíve van. Én még sohasem ültem autóban. De most már tényleg megyek — mondta és fürge, apró lép­tekkel megindult. — Jöjjön, mamikám, me­gyünk még egy kört! — kiál­tott utána a fiatalember. — Ugyan, gyermekem, nem vagyok én olyan — felelte az öregasszony és beleveszett a soka­dal­omba. 8 Sz. Lukács Imre: íaláM \Jiuee luíals luacad... A hűség a földnél kezdödike. A két-három holdaknál. Aztán ott is folytatódik. A nagy táb­láknál. Köt, fogva tart a haj­dani mezsgyék varázsa, a kö­zös táblák ígérete. Eső nem árt neki, aszály nem fog rajta, el sem verheti a jég — mara­dandó, akár az ember. Aszály Nagy a mi városunk határa. Majd­­hogy bejárhatatlan. A tanyák, az emberek, akikről leginkább szó lesz, kiszorultak a székb­e. Hepehupás kö­­vesút vezet errefelé, két oldalán lombjuk­ hullató kőrisfákkal, ám vé­gül azok is elmaradnak, miképpen a villanypóznák. Messze esik a vá­ros, a jó szárnyú madár is elfárad, míg ideér. Itt a világ végé­n tréfálkozunk néha, amiből persze annyi a való, hogy szövetkezetünk központjánál megszakad a kövesút, és azon túl már csak a dűlőutak kallincsálnak nyáridőben végtelen sok porral, ősz­után pedig végtelen sok sárral. Nin­csen se villany, se vasút. • És eső sincs már hónapok óta. Le­perzselt a nyár mindent, a legelő kiszikkadt, s a juhász is szótlanul ballag a nyár után. Elárvult az it­teni világ. Kevés szó talál gazdára, az is a pusztító szárazságról. Az em­berek menésben lehajtják fejüket, bele-belerúgnak a porba, de eső — nem jön. Megaszalódott a répa, a kukorica összezsugorodott, akár a reménységünk. Mert a földművelő öröme csak annyira nőhet, mint az évi termés. — Elnök úr, csináljon már ezzel az emberrel valamit, furcsán visel­kedik mostanában — szólított meg a Falábú Vince felesége. — Tudja, az este is hazajön, leül a kanapé sar­­­kára és hallgat. Eléje teszem a va­csorát. Csak turkál benne. Ül meg­kövülten, s bámulja a szoba földjét. — Jó, jó majd beszélek a fejével — ígértem, s indultam a területre. Más esztendőkben ilyentájt öröm a határt szemlélni. Most keserűség. A föld keményebb a kőnél. Csak a lánctalpasok bírnak a kiszáradt ta­lajjal. A kisebb gépek néhány ujj­nyi porréteget kapargatnak össze a tárcsákkal, amibe mégis elszórható a jövő évi kenyér magja. Az emberek árnyékba húzódtak, s komótosan kiporciózzák maguknak a harapnivalót, szalonnát, zsírt, lek­várt, kinek mi adódik. Falábú Vince messzire szakadva a többitől, ott gubbaszt egy csutkakúp tövében. Két nagy, erős keze lecsüng tétlenül combjaira, és széles ujjai önkéntele­nül félkörbe görbülnek. Az imént még törte a kukoricát, de a dél pi­henőt szab a megfáradt deréknak. Ül és bámul. Előtte hatalmas ku­koricaföld, fele már letörve. Sat­nya, fonnyadt csövek vigyorognak rá a csomókból. A tök se fúvódott na­gyobbra egy maroknál. — Jó munkát — telepedek mellé. — Jóót? — nyújtja el gúnyosan. Zörög a szár. Ha valami szellőcs­ke erre téved, hangossá válik a kör­nyék. — Vékony lesz a zsírozó. Ép lábát hosszabbra fekteti, ba­kancsa sarka belebillen egy repedés­be. — Hiába, nem tehetünk róla. Meg­sült — bizonygatom csendesen. — Megsült... Pedig négyszer ka­páltam ... Négyszer ... Elővesz egy csövet. Markába veszi, morzsol róla két-három szemet, s beszél hozzá: — Látod-e, mennyire büntetsz ben­nünket? Pillantása a szükséglábra esik. Nézi, forgatja a fonnyadt csőcsutkát. Homlokán a barázdaárkok telefut­nak gyöngyökkel. Hallgatunk. Kar­ját lendíti, eldobja a csövet. — Eredj, te hűtlen. Vasárnapon­ként hányszor hozzád jöttem? Csak úgy, senki meg ne lássa, mert beszéd lett volna rólam, hogy csodájára já­rok a közös kukoricájának. S nem fizettél. Mondhatom a gyerekeknek, ha enni kérnek: kisebbet kanyarint­­satok a kenyérből, mert szűkös lett a közös esztendő. Ránk tapad a csend, meg a szomo­rúság. Mondanom kellene valamit. Pár szót, hátha lábra kapna tőle. De nem megy. Hiába, szűk marékkal mérte jósá­gát az esztendő. Kicsire parancsolta a jövedelmet, rogyadozik bennünk a reménység. Eső meg nem jön. Mi­lyen lesz a jövő évi kenyér? Megint nézi a kukoricát. — Az egész élet abból áll: kezde­ni, hinni valamiben és újrakezdeni. — Hinni, elnök? Hinni? — szakad föl gúnyosan belőle. — Egyszer rád mosolyog a föld, másszor meg soványka a termés, jég veri el, vagy aszály apasztja sze­gényre. Elaléltak a fák, tikkadtan pihen­nek a táblák. A föld repedezett koc­kákból áll. — Ne csüggedj. — Ne csüggedj? — fordítja utá­nam a fejét. — Hát a hiába munka? És az osztás? Mi lesz velünk, elnök ? A tanyai boltnál kocsik állnak. Szakadt gúnyájú emberek. A kuko­ricatörés eszi róluk a ruhát. Egyikük megszólal. — A föld elűzi, elzavarja magától azt, aki nem szereti. De minket mi­nek sújt? Nem esik az eső. Eső November közepén megjött. Éjsza­ka. Ahogy reggel kitekintek, minde­nütt egyszínű az ég — egyszínű szürke. S esik, esik szaporán. Gumicsizmákból, esőköpenyekből áll ilyenkor a világ. Az emberek be­szorulnak a tanyákba, foglalatoskod­nak a ház körül, este televíziót néz­nek a központban, amelyhez agre­­gátor fejleszt áramot. Átlépek Vincéékhez. Ügyeskedik. Valahonnan gyékényt kerített, papu­csokat, szakajtókosarakat fon. — Pénzt hoz ez is. Hiszen mit fi­zet a szövetkezet? Tizenöt-húsz fo­rintot? Hát mi az? Számold csak, el­nök, mennyit is kerestem én. Kínlódva kacag. — Na, számolj! — Az aszály ... mióta a hó elment, nem esett itt eső. — Élnünk is kell, elnök. Most indulnak a gyerekek az isko­lából. Veri, pacskolja őket az eső, összehúzzák magukon a gúnyát és iparkodnak fedél alá. — Édesapám — szalad be a na­gyobbik gyerek —, még mindig esik. — Esik — így ő. Szeme se rándul, arca kifejezéste­len. — Mi van abban? Esik. — De hisz’ édesapám mindig vár­ta, hogy kukoricára, répára milyen jót tenne ... meg, hogy áldás lenne ránk. — Régen volt... — mondja közöm­bösen. Telnek a napok. Méricskéljük az esztendőt. Becsapott bennünket. A szárazság kiölt itt mindent. Talán a hitet is. Most meg vigasztalanul esik. Néhány táblán meggyűlt a víz. Félő, hogy kimossa az őszi vetést. Le kel­lene vezetni róla. Beszólok Vincének. — Nem megyek. Néhány forintért a kutyámat se vetném ki. — És jövőre miből osztunk? — Bánom is én. Rohadjon meg az egész világ! — Tenyerébe temeti ar­cát, s úgy folytatja. — Kiszárította a reményt belőlem az esztendő. Most esik már? Hát essen ... essen rogyá­­sig. Fulladjon bele a határ. Járom a tanyákat. Keserves út. Po­csolya, lábszárig érő sár mindenütt. Másnap heten vagyunk a munkánál. Lapáttal lefolyókat nyitunk a víznek. Falábú is ott szorgoskodik közöttünk. Ügyesen forgatja magát. — Ki látott már ilyet? Állandóan esik. Nyáron összeaszalódunk a szá­razságtól, most beledöglünk ebbe a töméntelen vízbe. Kiönt bennünket.. Megcsúszik. Elveszti egyensúlyát, s elvágódik a pocsolyában. Ordít be­csületesen: — Száradt volna el a lábam, ami­kor idejöttem. Hát megéri a föld, hogy egy tapodtat is menjünk utána? Megéri, megfizeti ezt nekünk? Két öklével fenyegeti az eget. Ami­kor lecsitul, pólyába rakja a szomo­rúság. Révedezve tekint a felázott földre. Hull, hull szakadatlanul... Aratás Gyakori a mulatság. Asztalokat, lócákat kerítenek, bandát fogadnak a városból. Néha disznó-, vagy birka­pörkölt teszi változatosabbá az estét. Ahogy éppenséggel telik. Ital is ke­rül. Az emberek nótáznak, táncolnak. Mulat mindenki. Dobogás, füst, ordi­­bálás. Homlokba csüngő haj, borgő­zös beszéd. — Elmegyek. Meglátjátok, búcsút intek a tanyának — kiabálja Falábú Vince. — Visszajössz te! — Soha. Fütyülök az egészre. Ér­titek? — Nem tudsz te elmenni, idegen helyhez szokni, távol a földtől — so­rolom. — Különben lesz még gazda­gabb is az esztendő. Lassan ürül a terem. Egy-egy jó­kedvű legény távozóban ajtóig mu­zsikáltatja magát. Nem utazik ilyenkor senki sem. Falábú Vince ül hallgatagon. Az üres buszban hol ide, hol oda röpteti te­kintetét. Az állomáson letelepedik. Később indul csak a vonat. Hat lépés előre, hat lépés hátra. Unalmas. — Odahaza kezdik az aratást — villan eszébe. Leül a padra. Nem halad az idő. Ha valami neszt hall, felkapja fejét, hátha jönne egy ismerős. Senki... — Magára marad az asszony. A föld is ... Valahogy mindig nyáron szeretett legjobban a tanyán. Mintha a föld üzent volna: arassál, ember, itt va­gyok, oltalmadra. A váróteremben két poros plakát lóg a falon, a cukorrépatermelés és a sertéshizlalás előnyeit bizonygatva. Szembe áll velük, nézi, majd elhúzza a száját. Odalép az ablakhoz. — Jövőre gazdagabb lehet az esz­tendő. Tavaly az aszály, most meg az eső, a víz bántotta a földet, a ter­mést. S én elszaladnék?.. . Néhány utas érkezik. Leteszik a táskákat, várakoznak. Csend. Idege­nek. S hány meg hány ilyen út áll­hat még előtte. — Gyávaság lenne — mondja ma­gának — megfutamodás. S nézi egykedvűen a berobogó sze­relvényt, mintha semmi, de semmi köze se lenne az utazáshoz. Ott állok a tábla szélénél. Nézem, ahogy az érett búzatengert meg-meg­­simítja a szél és arra gondolok, majd csak lesz valahogy, majd csak kilá­balunk a bajokból. Nehéz esztendők jutnak eszembe, s ez a mostani, a komisz, esős tavasz. Mert a föld nem mindig egyformán, s csak jól fizet, sokszor az időjárás is sújtja a gaz­dát. Jártak már szomorú esztendők szövetkezetünkre, de mindig mi győz­tünk, nem ingathatták meg hitünket, akarásunkat. Így lesz most is. Az emberek kis kaszával vágják itt a rendet. Nedves a föld, a laposabb részeken még tócsába is lépünk. Megérett a termés, vágni kell, ne pe­regjen a szem. Nem várhatunk ad­dig, míg a gépeket megbírja a talaj. Falábú Vince az elsők között halad. Nagy, széles rendet hagy maga után, szép munkát. Néha megáll, kézfejé­vel megtörli a homlokát,­­ így is a mienk, elnök — mondja. Bólintok. Kaszát kerítek, ledobom az inget és beállok a sorba. Várnai Zseni: Szavak a Holdhoz Szép holdvilág, lásd új világ veti rád pillantását, , földi eszközök filmezik vad tájaid határát. Mit rejtegetsz, mily kincseket? ez a tudomány dolga ... Ütött az órád, Holdvilág, ki ősidőktől fogva keringsz köröttünk, mint a föld ponyvára vetett foglya. Kiszálltunk néma partjaid magányát megzavarva, már dúl a nagy felkészülés a csodás viadalra, mert szűk határ a föld ma már, a csillagokba vagyunk ... Szép égi szomszéd, te leszel legelső állomásunk. Ma még gyanútlanul keringsz, mint évmilliók óta, az örök törvények szerint égi utadat róva, s holnap már, — nem utópia — kiköt rajtad a föld fia, új Ádám, és a párja ... Mi jön azután? Nem tudom, nem állunk meg a félúton ... széles az idő szárnya. A Hold némán suhan tovább, tűri,­hogy ostromolják, hogy furcsa apró madarak fészküket reáhordják... Nem érez ő, és nem beszél, körötte zúg a Világszél, hő és fagy ostromolja, de ő nem érzi ezt, sem azt,­­ mert soha még nem szült Tavaszt... mert se fia, se borja! NÉPSZAVA 1965. augusztus 8

Next