Népszava, 1966. június (94. évfolyam, 128–153. szám)
1966-06-14 / 139. szám
A szabadságvesztés-büntetés — nem előny Fiatal, érettségizett leány volt. Túlzottan szerette a szórakozást, s anyagi erejét meghaladó mértékben költekezett. A reá bízott pénzből folyamatosan kisebb-nagyobb összegeket sikkasztott el. Amikor bűncselekményeire fény derült, azzal vigasztalta magát, hogy „ő is kibírja azt a hét-nyolc hónapot...” A fiú egy nagyüzem megbecsült munkása volt, barátait azonban nem válogatta meg. Így vált egy züllött, gátlástalan galeri tagjává, s végül is erőszakos nemi közösülés bűntette miatt elítélték. Szülei kétségbeesését magabiztos kijelentéseivel akarta csökkenteni: „Még fiatal vagyok, mi ez a három év?” — kérdezte fennhéjázón ... Egy vasutas a szállítmányokból rendszeresen építkezéshez szükséges deszkákat lopkodott. Zárkatársainak kijelentette: „Megvolt az én hasznom, megérte a nyolc hónapot. Kit fog az érdekelni, hogy én nyolc hónapig börtönben voltam?” Indokolt ez az álláspont? Jogos ez a fennhéjázás? Valóban a szabadságvesztés egyetlen hátránya a büntetés letöltése és azután minden rendben van? A becsületes dolgozók ellenszenvvel viseltetnek a bűnt elkövetőkkel szemben, erkölcsileg megvetik és elítélik a bűnözőt és a bűnözést. Az erkölcsi elítélést nem lehet jogszabállyal korlátozni, s ez az egyik, talán legsúlyosabb hátránya a szabadságvesztésre ítélésnek. Ezt a hátrányt a szabadságvesztés letöltésével még egyáltalán nem küszöbölte ki az elítélt. A bűncselekmény elkövetésével eljátszotta a becsületes dolgozók bizalmát, s ezt a bizalmat bizony sokszor nagyon nehéz visszaszerezni. De sokan nem gondolnak erre a bűncselekmény elkövetésekor, s csak a szabadulást követően érzik a súlyát. A felfogás tehát nem indokolt és ez a szemlélet arra vall, hogy a bűnt elkövető felelőtlen a családjával, a társadalommal, de önmagával szemben is. Erkölcsi hátrány ... 5.Csak” ez? Csak ennyi az egész? Ezt is kibírom — mondhatják egyesek. Az erkölcsi hátrány azonban nem kevés és nem is minden, mert a szabadságvesztés letöltése után jelentkeznek a büntetőjogi hátrányok is. A szabadságvesztésre ítéltet hosszú időn keresztül büntetett előéletűnek kell tekinteni. Az egy éven aluli szabadságvesztésre ítélt a törvény erejénél fogva mentesül ugyan a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, de csak a szabadulását, illetőleg a büntetés végrehajthatóságának megszűntét követő öt év elteltével. Az egy évet meghaladó szabadságvesztés esetén már csak bírósági mentesítésnek lehet helye, mégpedig a büntetés mértékétől függően 5, 10 és 15 év elteltével. Az ismételt bűnelkövetés és ismételt szabadságvesztésre ítélés esetén az elkövetőt már visszaesőnek kell tekinteni. Ez először is az újabb bűnügyben lényegesen szigorúbb büntetés kiszabását, a feltételes szabadság korlátozását, vagy teljes kizárását, a bűntettet előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítéshez szükséges várakozási idő lényeges meghosszabbodását eredményezi. A Büntető Törvénykönyv lehetőséget ad ugyan — meghatározott feltételek mellett — az elítéléshez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítésre (rehabilitáció), sokan azonban elfelejtkeznek arról, hogy visszaesőnél a bíróság a már rehabilitált büntetést sem hagyja figyelmen kívül, adott esetben. Ez mind igaz. De elmúlik a hosszú idő is és megvan a rehabilitáció, s különben is, nem mindenki lesz visszaeső. Ha csak ennyi a hátrány, nincs nagy baj — hangzik néhanéha az ellenvetés. Csak ennyi? Valóban nincs több hátrány? Van. S nem is kevés, mert még nem szóltam a polgári jogi és munkajogi következményekről. A szabadságvesztésre ítélt állampolgár fontos, illetőleg bizalmas munkakört nem tölthet be. Lehet tehát, hogy egyesek számára nem hosszú az 5—6 hónapi szabadságvesztés letöltése, azonban az már igen érzékeny hátrány, hogy a szabadulást követően 5 évig nem tölthetnek be sem fontos, sem bizalmi munkakört. A szabadságvesztésre elítélés alapját képező bűncselekmény sok esetben azt eredményezi, hogy az elkövetőt vállalatától fegyelmi úton elbocsátják. A fegyelmi úton elbocsátott dolgozó pedig egy éven át nem foglalkoztatható olyan munkakörben — a darabbérrendszerben foglalkoztatott dolgozó kivételével —, melyben keresete meghaladja előző munkahelyén elért átlagkeresetét; munkaruhát — egészségügyi, illetőleg szolgálati szempontból szükséges munka-, forma- és egyenruha kivételével — egy évig nem kaphat; rendes szabadságra vonatkozó joga csak tizenkét hónap eltelte után nyílik meg, két éven át nem részesülhet nyereségrészesedésben stb. Nem közömbös az sem, hogy a munkaviszonyban töltött idő számításánál figyelmen kívül kell hagyni a munkaviszonynak börtönbüntetés (szabadságvesztés) miatti szünetelését. Úgy vélem, nem lebecsülendő hátrány a szabadságvesztésnek a nyugdíjjogosultságra gyakorolt hatása sem. Szüneteltetni kell a nyugellátás folyósítását arra az időre, amíg a jogosult szabadságvesztését tölti, ha az az idő egy hónapnál hosszabb. Az egy hónapot meghaladó szabadságvesztésre ítélt a szüneteltetés idejére utólag sem kaphatja meg a nyugdíjat. Az egy hónapot meghaladó tartamú börtönben töltött idő nem számít be a nyugdíjjogosultság szempontjából figyelembe vehető szolgálati időbe. Hosszabb tartamú szabadságvesztésnél ez eléggé komoly hátrány, az 5 évet meghaladó szabadságvesztés letöltése után pedig a büntetés megkezdése előtti szolgálati éveket sem lehet figyelembe venni. A szabadságvesztésre ítéltnek végül szembe kell néznie a szabadulás utáni elhelyezkedés nehézségeivel is. A vállalatok dolgozói és vezetői sokszor indokkal, sokszor indok nélkül bizalmatlanok a börtönből szabadultakkal szemben, s ezt a bizalmatlanságot bizony nehéz eloszlatni. Mondhatná valaki: ha ennyi hátrány fűződik az elítéléshez — s még nem soroltam fel mindent —, egyáltalán milyen perspektíva állhat még az elítélt előtt? Lehet-e remélni azt, hogy megbocsát a társadalom, végül is elfelejti-e azt a roszszat, amit az elkövető a társadalomnak okozott? Amilyen helytelen a szabadságvesztésre elítélés erkölcsi és jogi jelentőségét lebecsülni, épp oly helytelen azt állítani, hogy a szabadult teljesen reménytelen helyzetben van. Nálunk külön jogszabály biztosítja a szabadulás utáni munkalehetőséget, szocialista államunk szervezetten igyekszik elősegíteni a szabadultnak a társadalomba való beilleszkedését. Elsősorban tehát a szabadulttól függ, hogy munkájával, életmódjával kivívja a becsületes dolgozók erkölcsi rehabilitációját is. A gondolatok átformálása azonban nem megy egyik napról a másikra. A társadalom minden tagjának össze kell fognia ahhoz, hogy megértessük: nemcsak tilos a bűnözés, de nem is érdemes. Sokan még helyeslően bólogatnak, vagy éppen mosolyognak, ha a fennhéjázó beszédet hallják: megérte a pár hónapot ez vagy az a cselekedet. Ez a felfogás mindanynyiunknak kárt okoz. A bűnt elkövetőnek éreznie kell a társadalom roszszallását is, nemcsak a jogi hátrányokat. S ha vezekelt, ha bizonyította megváltozását, akkor kell feloldani a rosszallást, az erkölcsi elítélést. Így lehet csak felszámolni a „megérte azt a pár hónapot” felfogást, s így lesz világos: a szabadságvesztés-büntetése nem előny. Dr. Gláser István, a Legfőbb Ügyészség csoportvezető ügyésze A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMA 224-819* 1966. június 14 Péter-Pál még messze, de az aratás már kezdődik Péter-Pál az idén nem az aratás kezdetét jelenti, hanem akkorra már, különösen a déli megyékben, a munka dandárja folyik. Fejér megyében, különösen a déli fekvésű járásokban már szőkül az árpa. Az elmúlt néhány meleg nap pedig kasza alá olcsóbb az felelősség — Irányelveket dolgoztunk ki — mondja Lipthay Károly, a megyei tanács mezőgazdasági osztályának vezetője —, a régi szokásokat figyelembe véve, modernebb eljárásokkal, korszerűbb felfogás alapján beszéltük meg az aratási terveket, amelyekhez kikértük a legjobb termelőszövetkezetek vezetőinek a tanácsait is. Az elmúlt héten a járásokban is megvitatták a tennivalókat, különös tekintettel a vetőmagtermelésre. Ettől az évtől kezdve az üzemeknek saját maguknak kell megtermelniük a vetőmagot, nem kapják központi készletből. Eddig évente ezer vagon vetőmag érkezett a megyébe, mázsánként 30 forintos állami dotációval, s a szállítási költségekkel. Most már csak négyévenként úgynevezett másodfokú vetőmagot , a továbbszaporításra alkalmas fajtiszta alapanyagot vásárolhatnak központi készletből, abból kell a saját parcellákon a kellő mennyiségű vetőmagot megtermelni. Így : A gépeket elosztottuk a szövetkezetek között, így már most minden kombájnos tudja, hol dolgozik, s valamennyi termelőszövetkezeti elnök is, hogy melyik gépállomási kombájnos érkezik hozzá. Ahol a domborzati viszonyok úgy kívánják, ott több kombájnt biztosítunk, így például a móri járásban, máshol, a sík területen nagyobb kapacitást várunk el. Az északi területen arató kombájérlelte a legkorábban aratásra kerülő gabonát. Helyenként nagy károkat okozott a szél, összekuszált, ledőlt gabonák sínylették meg az elmúlt hét viharait A megyében ezeket figyelembe véve, módosították a felkészülés programját államnak, a tsz-nek csökken a költség országosan, növekszik a szövetkezetek felelőssége is. Az idén már csak 30 vagon Bezosztája, 4 vagon Fertődi és 1 vagon őszi árpavetőmag érkezik a megyébe. Ezekben a napokban az Országos Vetőmag Felügyelőséggel és a Vetőmagtermeltető Vállalattal együtt szigorúan ellenőrzik és minősítik azokat a parcellákat, ahonnan vetőmagokat takarítanak be, mert ez képezi majd a jövő évi termelés alapját A megyében az idén biztatóbb a felkészülés, mint az elmúlt évben volt, mert minőségileg javult a géppark. Tavaly még sok gondot okozott, hogy a kombájnállomány fele gyenge minőségű és kis teljesítményű B—62-es volt. Ezek ma már zömében selejtbe kívánkoznak, és helyettük a kombájnosok és termelőszövetkezeti tagság által rendkívül nagy teljesítményű és üzembiztos gépnek minősített SZK jelű szovjet kombájnok érkeznek. A nyolcvan új gépből már hetven a helyszínen van, nők csak később kezdhetnék meg a munkát, ezért az árpaaratás első szakaszára ezek a gépek is a déli területeken dolgoznak. Ezzel megelőzzük a torlódást, és biztosíthatjuk a gépek kihasználását, a kombájnosok jó keresetét. — Az idén nagyobb arányban kívánjuk alkalmazni a kétmenetes betakarítást — mondja Lipthay Károly. — Elég sok szélkár ért bennünket, sok a nyitott toklász, ezért olyan módszereket kell keresnünk, amelyek nagyobb lehetőséget adnak a szemveszteség csökkentésére. Munkásvédelmi szempontból fordulat történt a megye szövetkezeteiben: az idén kiemelten foglalkoznak az emberek védelmével. Ebben a szemléletbeli előrehaladásban döntő szerepük van a szakszervezeteknek, amelyekhez ugyan nem tartoznak a termelő. A megyei termelőszövetkezetek 75 százalékának gépesített kombájnszerűje van. Ez azt jelenti, hogy a szárítást, a tisztítást és a szállítást is gépekkel végzik. Igyekszünk minél több ember válláról levenni a gabonászsákokat. A gabonafelvásárló vállalat, különösen a gyengébb termelőszövetkezetekben, s ahol munkaerőhiánnyal küzdenek, technikai felszerelést biztosított, a mag szárítását külön megszervezte. Beszélni kell a legfontosabbról, miként gondosszövetkezetek, de a munkás-paraszt szövetség velejárójának tartják, hogy segítsék a biztonságos munka megszervezését. A szakszervezeti munkásvédelmi felügyelők mindenütt részt vesznek a gépszemléken, és felhívják a figyelmet az előforduló hibákra és a rejtett baleseti veszélyekre is. — Milyenek a betakarítás egyéb feltételei? — kérdeztük a megye vezetőit: Todnak az aratás alatt a Fejér megyei termelőszövetkezetekben az emberekről? Hogyan veszik át azokat a szokásokat, amelyeket az ipari üzemektől tanulhattak? A premizálási módszerek, a bérezés különböző formái igazságosaknak, ösztönzőnek látszanak. A szállást, étkeztetést és az emberek szállítását is körültekintéssel szervezték meg. Azt azonban, hogy a munka hevében milyen pontosan érvényesülnek a most elfogadott elvek, arról csak az aratás adhat bizonyítványt. Lendvai Vera Szemléletbeli változás Az eredmény bizonyít A déli megyékben megkezdődött az aratás. Képünkön: a vajszlói (Baranya megye) gépjavító állomás rendrearató gépe az ősziárpa-táblában arat (MTI Fotó : Bajkor József felvétele) Pikay István: A ne legyünk maximalisták! Számtalanszor olvastam mindenféle írásos kútfőkben, hogy a sajtó, modern korunk e vívmánya, a hatodik, azaz hogy a hetedik, illetve a mit tudom én hányódik nagyhatalom. No meg, jómagam is elég régi újságskribler volnék; van már annak három és fél évtizede is, hogy először láttam kinyomtatva »alkotásomat« (röstellem, de ultramodern szatirikus versezet volt az akkori írósüvölvények egyik lapjában), majd később jó néhány újságba dolgoztam, sőt a háború alatt két napilapnak is valóságos belső (nem titkos) munkatársa voltam paralel. Annyi hiteles történetet, színes históriát, csípős anekdotát hallottam tapasztalt, sok vihart megélt idős kollégák szájából a sajtó nagy hatalmáról — minisztereket, kormányokat buktatott már meg, hadvezéreket vert tönkre, bankokat és konszerneket robbantott, nímandokból csinált glóriás nagyságokat és nagy emberekből szerény holtakat —, hogy minden fenntartás nélkül hinnem is kellett volna ebben a szörnyű nagy hatalomban. A m. ördög tudja, valahogy mégis tamáskodtam mindig benne. Nem csupán azért, mivel hát az újságírók, amióta csak megszületett a mesterségük, azóta is szerettek nagyokat mondani, inkább azért, mert arra gyanakodtam, hogy a kollégák efféle sztorijainak szülőanyja bizonyára a hivatás gőgje lehet. Tudvalévően minden szakmának, mesterségnek megvan a maga gőgje. Miért ne volna meg hát az újságcsinálásnak? De még mennyire, hogy megvan! S nem is csak magukat az újságírókat feszíti. Eszembe jut most például a mi Miklósunk, aki egyik hajdani újságomnál tevékenykedett mint fullajtát, azaz szerkesztőségi segéderőt. Nagyon jó indulata, de kissé fuzsitos legény lévén, persze hallatlanul mulatságos is volt néha. Egyszer valamit nem úgy csinált, ahogy főszerkesztőnk utasította. A gazda, aki gyomorbajához ráadásul még minden áldott éjszakáját a Caprimulatóban töltötte, természetesen az örökös kialvatlanságtól állandóan ingerlékeny hangulatú volt a kora reggeli lapcsinálásnál. Szokása szerint ordítozni kezdett vele. Amire aztán Miklós egy szerkesztőségi segéderő sértett önérzetével így szólt: — Főszerkesztő úr, kérem! Velem ne tessék kiabálni! Tudom én, mit csinálok. A főszerkesztő úrnak is megvan a maga technikája, meg nekem is megvan a magam technikám ... Jilos, ha még Miklósban, ’ a szerkesztőségi segéderőben is ekkora szakmai önérzet lefedzett, hogyne dagadt volna az újságírókban, akik elvégre is urbi et orbi Félnek a dolgokról. Hát emiatt hajlottam rá, hogy a sajtó nagy hatalmáról elhangzott kijelentéseket puszta szakmai gőgnek tulajdonítsam. S tán éltem fogytáig meg is maradok ebben a téveszmémben, ha nem történik a minap valami, ami kipenderít belőle. Olyan valami, ami a napnál fényesebben bizonyítja, hogy minden eddigi gyanakvásommal ellentétben a sajtó mégiscsak és valóban nagy hatalom. Ha emlékszenek rá még, néhány héttel ezelőtt írtam egy szatirikus karcolatot a kávéról, hogy belkereskedelmi hatóságaink raktározási politikája jóvoltából a jelek szerint most már nyilván az idők végezetéig, illetve holtom holtáig ilyen antidiluviális kávét kell majd innom. Engedelmet, hogy már megint ezzel a témával foglalkozom! De hát nem élek sem litergénsavval, sem meszkalinnal, még csak heroinnal sem, csupán e szubtropikus gyümölcs fekete lenével, így tán érthető a dolog. Különben sem szégyen ez. A nagy Balzac, aki elég könnyelműen literszám itta, valóságos dithirambust írt róla, a mi Mikszáthunk pedig, bár kevésbé patetikus, de annál szellemesebb aforizmát: »Minden ebéd csak elkeseredett küzdelem azért, hogy feketekávéhoz jusson az ember.A karcolatomban arról keseregtem, hogy miért kell nekem rossz kávét innom, mikor jót is ihatnék , ha kapnék. Ám bármelyik üzletbe állítok is be kísérleti vásárlás céljából, mindenütt csak lejárt szavatossági idejű nyers kávét találok, melyet a rajta levő biléta szerint még 1963 októberében csomagoltak különféle tasakokba. Végül mint született szkeptikus, megkockáztattam azt a pesszimista jövendölést. Nos, ez a karcolat fordulópont több évtizedes újságírói pályámon. Halomra dőlt bennem minden téves nézet. Végre. .. Ugyanis valamelyi nap, hogy kávébeszerzés céljából betértem egy önkiszolgáló üzletbe, kezembe véve a 10 dekás I/aa minőségű nyerskávé-csomagot, nem akartam hinni tulajdon két szememnek. Ez állt a szavatossági bilétán:1963 február« ... Ilyenformán évtizedes aztán három zsurnalisztapályám legnagyobb elégtételével konstatálhatom, hogy karcolatomnak és humorba csomagolt bírálatának, úgy látszik, megvolt a maga áldásdús hatása; az illetékesek levonták belőle a levonandókat. Tökéletesen meg vagyok elégedve: nem kel már hátralevő egész nyavalyás életemben 1963 októberébenkiszerelt« kov innom. Ennél többet kívánni «,» az már igazán maximalizmus lenne. NÉPSZAVA 3