Népszava, 1968. május (96. évfolyam, 101–126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

MÁJUS ÉS IFJÚSÁG Nemrégiben még a fagyot a hózivatarokat állták, most ép­pen a korai kánikulától szen­vednek az állandóan szabad­ban dolgozó fiatal hajóépítők, az újpesti hajógyár »VIII. Kongresszus« szocialista ifjú­sági brigádjának tagjai. Még sincs köztük senki, aki ár­nyékba húzódna a munka elől, akár percekre is. — Érdekünk, hogy minden körülmények között kihasznál­juk az időt, hiszen nagy célt tűztünk magunk elé — fejte­geti egy hajóborda­­farigcsá­lása­ közben Erdélyi Alfonz brigádvezető. — Apáink a nyolcórás munkaidőért har­coltak, mi az ötnapos munka­hétért, amelyhez magunk te­remtjük meg a feltételeket. Egyelőre nem panaszkodha­tunk, a legfontosabb — a fő gyártmányokra eső normaóra­­terv szigorú betartása, illetve csökkentése — jól megy. Nem­csak nekünk, hanem az egész gyárnak, ezért nyithatja meg a mi üzemünk az angyalföldiek május elsejei felvonulását... Az ünnepi seregszemle és a vidám népszigeti majális után máris nehéz erőpróbákra ké­szülnek majd a fiatalok: az év végi vizsgákra. Ki a mar­xista-leninista egyetemen, ki a gimnázium, technikum, il­letve az általános iskola esti tagozatán. Emellett helyt akar­nak állni a forradalmi ifjúsá­gi napokkal kapcsolatos ver­seny utolsó,­­legforróbb­ sza­kaszában is. — Utána aztán jöhet a jól megérdemelt, változatos fel­üdülés. Már kidolgoztuk a nyári kirándulások program­ját — újságolja Szakos Ká­roly, a KISZ-szervezet titkára. — Az első út kétnapos, pécs—­­Adós—harkányi autóbuszitúra lesz, június végén, ezt még né­hány hasonló utazás követi. Tervezik azt is, hogy meg­szerzik egy napra a­­Kemény Sándort­, a gyár saját jacht­ját, s két-három író társaságá­ban író—olvasó találkozót ren­deznek a Dunán. A szervezés Soós Zoltán költő feladata. — Itt dolgozik a hajóújság­nál — jegyzi meg Bakk Fe­renc, aki­­civilben a kiváló munkásőr szakaszparancsnok. — Köztünk írta a Gorombako­vácsok című kötetét, a legtöbb vers itt, a melegedő bódénk­ban született reggelenként Az ifjú hajóépítő közösség gazdag, sokszínű élete méltán ihlette meg a költőt. Teli van­nak tervekkel, elképzelések­kel, alig győzöm jegyezni »harci céljaikat«. Nyáron az országjáró kirándulásokon túl, hétvégi táborozásra járnak majd Dunakeszire, a vállalat telkére, ahol társaikkal vetél­kedőket rendeznek és tábortűz mellett, régi meg új mozgalmi énekeket tanulva, felelevení­tik az illegális kommunista if­júsági mozgalom természetjá­rásainak légkörét, hangulatát Romantikus fiatalok? Csak részben, hiszen terveik egy ré­sze nagyon is realista, szinte prózai... Ki akarják például dolgozni az önköltségcsökken­tés, az anyagmegtakarítás új, a jelenleginél ösztönzőbb és ha­tékonyabb módszerét... A családalapításra készülők pe­dig — mint Hajdú Gábor, aki három társával egyszerre kí­ván KISZ-esküvőt tartani — nem nyugszanak addig, amíg nem szerveznek meg valami­féle, az üzemi munkásfiatalok­nak is elérhető építkezési ak­ciót Van hát mit írniuk a májusi lobogókra nekik is. Körülmé­nyeik és így céljaik természe­tesen mások, mint a hajdani vasas-ifiké, de tettrekészségük, harci kedvük, lelkesedésük cseppet sem kisebb az elődö­kénél. A katonákkal asztal mellett ülünk: a­­legöregebb­ (ezt csak idézőjelbe téve lehet le­írni) 1945-ben született Az or­szág sok sarkát képviselik — Pesten, ahol alegységük állo­másozik. Ennek folytán bizo­nyára irigyelt katonák, mond­juk Lentiben vagy Mezőtúr tá­ján. Húsz és huszonhárom közöt­ti katonák — Porkoláb Csaba, Juhos András, Papp Károly, Molnár Adorján (ő az a bizo­nyos­­legöregebb­) — arról beszélgetünk: mit is jelent május elseje? — Amit történelem, iskola, KISZ mondott róla, azt értjük, elfogadjuk és tiszteljük — mondja Porkoláb, a karcsú ti­zedes, aki mellesleg a lapki­adás és terjesztés szakembere akar lenni civilben. — De ta­lán nem sértő vagy bántó, ha azt mondjuk: megszoktuk, így nőttünk fel. Igen, jórészt első-második általánosba jártak akkor, ami­kor május elseje már­ egész or­szágot megmozgató, gyerek­fejjel különösen nagy élményt jelentő színes, mozgalmas nap volt. Mit jelent hát nekik most, azon felül, hogy a szolgálat el­látóin kívül a többségük sza­bad lesz és járhatja az ünnep­lő várost? — Emlékeztet — mondják hárman is. — A szerencsés helyzetünkre, hogy nálunk ez az ünnep ilyen lehet. És egyút­tal arra, hogy milyen sok he­lyen nem ilyen még. A­­nem ilyen­ — szélesebb értelemben is jelentkezik: éle­tük körülményeinek rajzánál. Térben — a mai világot jelen­ti: azokat a népeket, amelyek­nek még a szó szoros értelmé­ben verekedniük kell egy nem­zetközi munkásünnepért. Idő­ben a nagyapák már csak tör­ténelemkönyvből ismert ifjú­ságát, amikor nálunk se volt ilyen. — Az ünnepeknek háttere van — mondja Molnár Ador­ján. — A hétköznapok. Civil­ben az, hogy tisztességesen ke­resek, megvan a biztonságom, a szakmám, hogy együtt ünne­pelek másokkal, akikkel be­csüljük egymást. Itt meg — mutat társaira, az egyenruhá­ra — nagyon jó alegységünk van, ahol tisztesség lenni. Az összetétele se rossz. Már az iskolai képzettségnél tartunk. Olyanféle adatoknál, hogy az egység katonáinak is majdnem a fele érettségizett, itt az alegységnél meg éppen­­csak egy van, akinek csak nyolc általános a végzettsége. Hogy ezek a régi nyelvet»­­közkatonák« modorban, csi­­szoltságban, fellépésben mi­lyen távol vannak az apák korszakától, vagyis attól az időtől, amikor május 1. még tiltott ünnep volt... arról nem lehet velük beszélni. Nincs ha­­sonlítási alapjuk. Senki se ugorhatja át az árnyékát, régi igazság. Még akkor se, ha ez az árnyék tulajdonképpen — fény. — És akárhová vezényelnek — ezt Porkoláb mondja, aki az Alföldön és Zalában is szol­gált már —, mindenütt meg­találni az ünnepet, néhol helyi ízekkel, még májusfával is. Hivatalosan tudja az ember: nagy demonstráció, nemzetkö­ziség, béke. De különben: ter­mészetes és kedves ünnep. Abbahagyjuk a beszélgetéstt mindig újra oda torkollik, hogy a munkás szolidaritás, a nemzetköziség, a béke nekünk természetes, kedves. És miért keressek más befejezést? A tranzisztor-akciótól az olimpiáig A nemzetközi munkásszolidaritás eszméjéről beszélgetünk az Anad Áramirányító Gyár fiatal munkásaival. Csak a saját érzelmeikről, tűnődéseikről szóltak, de úgy vélem, hogy spon­tánul csapirngó válaszaikból és töprengéseikből akár százezer­nyi társuk is magára ismerhet,­­ abból is, hogy gyáruk 130 fiataljával együtt derekasan kivették részüket a KISZ tran­zisztor-akciójából. A szőke, tavaly érettségizett Forró Éva betanított műsze­rész ezzel kapcsolatban megjegyzi: — Úgy hallottam, hogy eddig már több száz rádió ára gyűlt össze a vietnami katonák részére. Tudom, hogy ez a ma­gyar ajándék már nem juthat el hozzájuk a mostani nemzet­közi ünnepre, de nagyon jó lenne, ha már ott is úgy ünnepel­hetnének, mint nálunk ... Szívből kívánom nekik ... Éva egyébként 10 éves kora óta vesz részt a májusi fel­vonulásokon. Eleinte szüleivel, később az iskolájával, de most már az üzemével. És mint aki csak most jömn rá egy számára újszerű tényre, romantikus hevülettel magyarázza: — Nekem valami különleges érzés, hogy amikor május 1- én mi is felvonulunk, akkor tulajdonképpen én is részese va­gyok a világon majd mindenütt egyszerre zajló olyan hatal­mas demonstrációnak, amilyet semmilyen más erő nem képes megrendezni, csak a munkásmozgalom, amelynek a nemzetkö­ziségét tartom a legszebbnek ... — Igen, én is így érzem — fűzi hozzá Lengyel Tibor gép­lakatos, meós­i, még akkor is, ha sajnos, nem minden szo­cialista ország és nem minden kommunista párt képes közös nevezőre jutni a fő kérdésekben. Pedig ez rendkívül fontos volna az imperialista gengszterizmus megfékezésére. — De vajon miért nem? — kérdi Éva. — Én ezt máig sem értem, pedig rendszeresen olvasok újságot és érdekel a politika... Mindketten azt várják, hogy a kommunista és munkás­pártok nemzetközi tanácskozását előkészítő bizottság budapes­ti munkája eredménnyel járjon és előbbre vigye közös har­cunk ügyét. A legfiatalabb, Forró Éva, arról kezd beszélni, hogy neki mennyire tetszenek az ifjúság világszerte zajló akciói a békéért és a haladásért, és milyen jó, hogy ebben sok nyugati ifjúsági szervezet is részt vesz. Elítéli és mint mondja, nehezen érti, hogyan sikerülhetett lengyel egyetemistákat szocialistaellenes célok érdekében befolyásolni.­­ Ezek a diákok maguknak is többet használnának, ha zavaros ügyek helyett jobban élnének azokkal a tanulási le­hetőségekkel, amiket sok nyugati egyetemista is irigyelhet tőlük . .. Szinte természetes, hogy szóba kerül az export is, mert a Villamosberendezések és Készülék Művek — amelynek üze­mük is az egyik gyáregysége —, a világ majd minden részébe eljuttatja a termékeit. Ők készítették a girenoble-i téli olim­pia eredményjelző berendezéseit is. Ezzel kapcsolatban Len­gyel Tibi megjegyzi: — Nagyszerű dolog, hogy a nemzetközi szolidaritás és összefogás megakadályozta a fajgyűlölő Dél-afrikai Köztársa­ság részvételét a mexikói olimpián. Szerintem sok ilyen nem­zetközi akcióra volna szükség az emberiség és a haladás min­den ellensége ellen .. És mint szavaik, eddigi tetteik sejtetik". Jó maguk is­­mé­dén ilyen akcióban részt vernének Elismerés, bizalom, feladatok Bokros Vilmos az Országos Villamos Távvezeték Vállalat fiatal mérnöke. Már ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik a nyíló gyerekértelemmel is a szabad májusi ünnepek lát­ványosságát ismerhette meg. Arról a világról, amelyben a munka ünnepét megülni, a munka becsületét követelni gyakran súlyos következmé­nyekkel járó politikai kiállás volt, pontos ismeretei vannak, de nem személyes élményei. Ami emléke, élménye, gon­dolata a munkához kötődik, az mind mai életünkkel kap­csolatos. Ezeket sokszor érez­zük sablonosnak, mindenna­pinak. Lehet, a megszokás miatt. Bokros Vilmosról úgy is lehetne írni, mint egy mai karriert befutott fiatalról. De mert az út, amelyet eddig be­jért — s amelynek távlatait, azt hiszem, még saját maga sem mérte fel —, minden moz­zanatában a munkával kap­csolatos, személyes sorsának alakulása a munka megbecsü­lését, mai rangját példázza. A mostani évek egyik leg­fontosabb energiaipari mun­kája a 400 kilovoltos szovjet— magyar villamos távvezeték megépítése. Amikor a munka megkezdődött, Bokros Vilmos még villanyszerelő volt, bár közben már végezte a Műegye­temet. Az első szakasz üzem­behelyezése óta közismert, hogy a fiatalok védnökségi munkája mindvégig az egyik legfőbb segítője volt az épít­kezésnek, a váratlanul adódott gondok megoldásának. A mér­nöknek készülő fiatal munkás szinte észrevétlenül nőtt fel addig, hogy végül teljesen ke­zében tartotta a fiatalok szer­vezésének meglehetősen szer­teágazó feladatát. Kiváló szak­mai és szervezőmunkájáért a nehézipari miniszter -A ne­hézipar kiváló dolgozója a ki­tüntetéssel, a KISZ pedig aranykoszorús jelvénnyel ju­talmazta. Nem szívesen beszél erről. És ez nem álszerénység. Úgy érzi — s valójában így is van —, hogy személyében a fiata­lok átlagon felüli munkája ka­pott a kitüntetéssel megbecsü­lést. Az a munka, amelyhez nehéz hozzáképzelni a szó sze­rinti örömét, mert az OVIT fiataljainak esetében az időjá­rás viszontagságait jelenti, is­meretlen falvakat, lavórból mosdást, szinte elképzelhetet­lenül nehéz körülményeket. Az ember persze ilyen alka­lommal felteszi a kérdést, hogy a munka ünnepén mit monda­na el a fiatalok és a munka viszonyáról? A válasz ismét nem­­egyszemélyes­: arról be­szél, hogy túl az alkotásból fakadó örömön, a fiatalokat olyan hőfokú felelősségérzet ösztönzi a közösség érdekeit szolgáló nagy feladatok elvég­zésére, amelyre — a napi kö­telességen túl — akár tervezni is lehetne. S ebben nagy része van annak a sokféle szálon ta­pasztalt megbecsülésnek, ame­lyet például a védnökségi te­vékenységükért kaptak. Meg­újuló feladatokban, szóban, ju­talmakban, bizalomban. S ahogy Bokros Vilmos mondja, mindez, meglehet, sablonos egy kicsit. Nem ne­héz hasonlóval találkozni. De ez benne a legfontosabb. Riportok: Baklai Ferenc, Diósdi László, Légrády Eszter, Miklós Dezső, Szenes Imre, Várkonyi Margit. Fényképek Gonda György, Jentetics László. A munka szivárványa Ülnek a világos, napos műhelyekben a Vámos Ilona 15. számú szakmunkástanuló-intézet növendékei, és tanulják nap­ról napra­­ a munkát. Ha megkérdik tőlük, mit tartanak a legszebbnek a munka tanulásában, mind másképpen válaszol. — Én a színeket szeretem — mondja Kamocsai Edit. — Zöld, rózsaszín, világoskék, halványlila; kiterítem a térdemre és álmodozom: mi lenne belőle a legszebb? — Én a kirakatoknak örülök — mondja Szökrön Éva —, amikor a Letttó nagy üvegtáblái mögött meglátom, hogy ott, bal oldalt, azt a szoknyát mi varrtuk, az 1/4. osztályban. — Én a gépet élvezem — mondja Nagy Ilona. — Bekap­csolom a huzalt a konnektorba, csendes zúgás, s aláterítem az anyagot. Kicsit hullámzik a kezem alatt, aztán engedelmes lesz, simul, formálódik. Tizennégy-tizenhét évesek, abban a korban vannak, ami­kor mindent el lehet érni, megszeretni és megérteni valamit — vagy hátat fordítani örökre a gépeknek. Ők — a szeretetet választották. A rúgó, a kiinduló pont végtelenül egyszerű: a diákgye­­rek ösztönszerűen tenni akar. Látni, mit tud, mit végzett. Itt — láthatja. Bejön a szaktanár, elsős kis csitrik ugrálnak fel az asztalok mellől, a tanár kezében kellnék: »Nézzétek, ez a nyersanyag. Még semmi, még csak szálak szoros rendszere. Mit csinálnátok vele?« És milyen dús az ifjú fantázia! Kabátkát látnak a holt anyagban, kis finom ruhát, egy szoknyát,­­mint legyen, úgy a legszebb«, abból a kockásból ingruha lenne talán... Alkotni, igen, ez a legszebb. Már érdemes volt küszködni az alapmű­veletekkel, igaza volt a tanárnőnek, amikor tízszer kijavíttat­ta az öltéseket. Most­­ az övék az anyag. Fárasztó a hajlon­­gás, a szabás, az öltögetés? Ugyan, lehet-e fárasztó valami, ha a fantázia is dolgozik munka közben? A jó munkadarabért kirándulás jár, színházjegy, közös szórakozás a tanárokkal, pajtásokkal. —­­Jó együtt lenni a ta­nárainkkal Megmutatják hétközben ezerszer, hogy nagyon ér­tik a szakmát — megmutatják vasárnap, hogy olyan fiatal a szivük, mint a mienk.« Szállítják a kész darabokat, s a tanár int,­­öt kislány ve­lünk jöhet a Lottóba«. Hátul, a ruhasorok legvégén az osz­tály munkái, kék kiskosztümök.­­Mind elfogyott, egy maradt csak, kisméretű« — mondja a konfekcióosztály vezetője, s a lányok összenevetnek. Büszkék. Heti két nap elmélet. Kinek könnyebb, kinek nehezebb az észjárása, viszolyognak a matektól, történelemtől. -Csak sza­lonmunkát? Az nem megy, lányok. A megrendelővel, a vevő­vel társalogni is kell majd, mérni, szabni és diskurálni. Nincs rosszabb, mint az olyan szakmunkás, akinek csak a keze jár, a feje nem.« Nevetnek, ebben sok igazság van. Alkotni. Alfától ómegáig látni, mit tudnak, mire mennek. Ez a titok, a munka szeretetének titka. Heltai Jenő szép sorait kissé megváltoztatva vezetik őket az úbomé, a munka szépe Is néktek magyarázzam?

Next