Népszava, 1968. június (96. évfolyam, 127–152. szám)

1968-06-06 / 131. szám

A sínek és betonalak katonái Forog a csörlő, a sín lassan emelkedik a ma­gasba. A Balaton-part fö­lött, a fenyvesi állomás környékén mindenütt szik­rázik a napfény és ez a körülmény nem egysze­rűen a riportkezdés me­teorológiai fogása. Lehet vagy 30 fok meleg, de le­hetne 35 is: a vasútépítők ugyanígy dolgoznának, egyenletes mozdulatokkal, begyakoroltan, rutinosan. Kik ezek az építők? Katonák. Papp Jenő, aki mellett megállók, Szalczát Lászlóval forgat­ja kettesben az emelőké­szülék »illetékes« alkat­részét. Ajkáról jött — La­ci viszont Szentgotthárd­­ról. Jenő gimnáziumot végzett és gépkezelő, Laci pedig selyemszövő a szű­­kebb haza kis gyárában. Aki most megmosolyogja a kiegészítő parancsnok­ságot, amiért selyemszö­vőt hív be vasútépítéshez, téved , mert Laci, mint segédművezető, a gépbe­­állításhoz is ért, és egyál­talán nem mozog idege­nül a vágányépítés mun­katerületén sem, tudva, Szemesen fejező­dött be, meghallgatva Hersitzky Lajos vezérőr­nagynak, a néphadsereg műszaki főnökének értéke­lését, dr. Csanádi György részletes, egész közlekedé­si koncepciónkra kiterjed Terveik a Ennél a kiválóan gépe­sített építkezésnél is és mindenütt másutt, egyér­telműen elfogadott tény: a fiatal katonai egységek, az alakulatok új voltát is értve ezalatt — ma már nélkülözhetetlen segítő­társaivá váltak a közleke­dés fejlesztésének. Autóút­építés és vasútfejlesztés gyakorlatilag elképzelhe­tetlen nélkülük. Csak né­hány adat a tervekből: miután modernizálták Csa­jág, Alsóörs, Akafi és Zán­­ka-Köveskál állomásokat, korszerűsítették a csor­na—gyár—ikrényi vona­lat, most a déli parton korszerűsítik a vasút je­­jelentős szakaszát, a ba­­latonfenyvesi alegység 1969—70-ben befejezi a boglár—nagykanizsai vas­dő összefoglalóját, a meg­látogatott helyeken a pa­rancsnokok beszámolóját, és például a 7-es út új szakasza felüljárójának építésénél Matus Erich fő­mérnök részletes tájékoz­tatóját térképen útállomások modernizálá­sát és a pálya átépítését majd Dombóvárra kerül, ahol hozzálát a bátaszék— dombóvári, majd a Rákó­­ca—Godisa és Szentlőrinc közti vonal modernizálá­sához. De szerepel a táv­lati tervekben a tapolca— bobai szakasz is. Munka, kiképzés, szak­­képzettség. Aki leszerel — és nem megy vissza ere­deti szakmájába —, azon­nal helyet kaphat a MÁV vagy a betonútépítő szak­munkás-, sőt művezető­gárdájában. Kevés rá a példa, hogy jönnének — erősebb a régi szakma vonzása. Mert van munka Magyarországon. De utak és vasutak is kellenek. B. F. Munkájuk ! A néphadsereg új ki­képzésű műszaki alakula­tai közül az egyik egység Balaton-parti vasútépítő századánál járunk: az or­szággyűlés honvédelmi bi­zottsága tanulmányozza, bevált-e ez az új kiképzé­si forma, teljesíti-e a vá­rakozásokat az a nem is kis létszámú gárda, amely néhány év alatt ismertté vált az egész országban. Kiképzésük célját azon­ban sokan félreértik. Va­lahogy úgy képzelik — Pap János, a bizottság el­nöke is utalt erre a félre­értésre —, hogy a kato­nák a kiképzésük mellett végeznek népgazdasági ér­deket szolgáló munkát. Pedig maga a munka — a kiképzésük, ezzel kap­ják meg speciális katonai szakmájukat, mert fel­adatuk út-, vasút- és híd­építés, bonyolult viszo­­ s kiképzés nyolc között is, adott eset­ben rombolások helyreál­lítása. Ezt pedig gyakorló­téren nem nagyon érde­mes megtanulni, olyan utak és vasúti pályák épí­tésével, amit aztán szét­bont az ember. Autóútra és a vasútra úgyis nagy szüksége van az ország­nak, fizikai munkaerő pe­dig — tanú valamennyi építővállalat — koránt sincs elég. Annak az egyenletnek az X-e tehát, amelynek egyik oldalán az építési igény, a másikon az adott feladatokra kiképzendő jelentős létszám állt, csak ez lehetett: a teljes jogú szakképzett katonák, akik­nek helyzete teljesen azo­nos a harcoló csapatoké­val , és feladataik sem­mivel sem kevésbé bonyo­lultak. Munkájuk is kiképzés Laktanya, „m És milyen az életük? Ezt a bizottság közvet­len közelről szemléli meg — Úszta Gyula altábor­nagy például a laktanya­életet ismerő katonaem­ber precizitásával még az ágyak rugalmas voltát is ellenőrzi, mert nagy si­kert aratnak a bizottság körében az egyik elhelye­zési körlet kockás plédjei. A titok nyitja: ezeket a körleteket a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium létesíti és rendezi be, s a jelen levő miniszter, dr. Csanádi György örömmel regisztrálja az elismerést. Tisztaság, rend még azok­ban a szálláskörletekben is, ahol — mint a koráb­ban meglátogatott beton­­útépítőknél — barakkok­ban, előre gyártott és ösz­­szeszerelt »laktanyákban« telik a katonaélet. De itt, Fenyvesen, a háromeme­letes, szép külsejű, erké­­lyes­­ házak inkább üdülő­re emlékeztetnek, sőt na­gyon jók lesznek majd annak vagy vasutaslakás­nak, amikor majd a szá­zad elköltözik. Ezek az európai »élvonalban« álló laktanyácskák, kavicsozott parkolóhelyeikkel, kis kertjükkel,­­ jól felszerelt konyhájukkal ugyancsak az új típusú alakulatok közé tartoznak. És a katonák keresnek is. Kereseti szintjük — te­kintettel a teljes ellátás, ruházat, szállás és mi­egyéb ellenértékének hon­védségi számlára utalásá­ra — a 3—400 forintot éri el havonta, a zsoldon fe­lül. Ezzel az összeggel a legtöbben »OTP elvtárs« közreműködésével gazdál­kodnak: divat a takaré­kosság. Papp Jenő, akire otthon már menyasszony­jelölt is vár (felhatalma­zott, hogy megírjam) — január óta több mint 700 forintot tett félre. ade in KPM, a hét öt napján. Ehhez jön egy hatórás katonai kiképzési nap. Nem unat­koznak. A szabad idejük­ben sem, amikor a na­gyon kedvesen felszerelt, mindenféle társasjátékot és a legtermészetesebb módon televíziót is felsze­reléséhez soroló klubban ülnek a sakktábla, vagy állnak az asztali foci mel­lett. A honvédelmi bizottság, amelynek ülése tulajdon­képpen Székesfehérvárott kezdődött, Polgárdiban, majd Fenyvesen folytat Kinőtt civilruhák Persze, vannak különle­ges költségek , és ezalatt nem a szabadnapok kü­lönkiadásait értem. Ta­valy a Baján leszerelt vasútépítők nem tudtak belebújni a civilruhájuk­ba. Két év alatt annyit vállasodott, erősödött az egész gárda, hogy kényte­lenek voltak a félretett pénzből civilruhát venni. Ilyen az élet, pontosab­ban a katonaélet. Kemény munkával. Mert illúziókat senki sem táp­lálhat, itt dolgozni kell. Végzettsége: szakmunkásképző iskola Nézzük csak meg igazolványainkat. Egyetlen he­lyen sem láthatjuk, hogy a szakmunkásképző iskolai végzettséget is bejegyezték volna az okmányokba. Már többször szóvá tettük: ily módon is meg kell becsülni a képzett szakmunkást és teljes értékű iskolai végzett­ségnek kell tekinteni a szakmunkásképző iskolákat is. A legfrissebb hír szerint az illetékesek méltányol­ták ezt az igényt és a munkaügyi miniszter rendelete alapján mindazoknak, akik 1961. január 1 után fejez­ték be szakmunkásképző iskolai tanulmányaikat és nincs ennél magasabb végzettségük, ezt kell feltün­tetni a hatósági bizonyítványokban és más okiratok­ban. A szakmunkás iskolai képzés szerves része okta­tási rendszerünknek és mint a rendelet megállapítja, a tanulmányokat ily módon is el kell ismerni. Őszinte örömmel köszöntjük ezt az intézkedést, hiszen különösen fontosnak tartjuk, hogy a jövő és je­len szakmunkásai érezzék: az elméleti tudás és a gya­korlat egyformán fontos és elismert nálunk. (L v) NÓGRÁDI UTAKON Sanéa meg a dejtári gyerekek Dejtáron süt a nap. Az iskolásokat — befejezve a délutáni tanítást — más vi­szi sportkörre a testnevelő tanár, az új iskolaépü­let friss színei világítanak, a határban asszonybrigá­dok járják a zsendülő ve­tések között a növényápo­lásra szoruló földeket, egy nagy Dutra traktor ekéje nyomában tudós képpel ballag egy gólya és a ki­forduló hantok közül se­bészi precizitással emeli ki a csemegéket. Az óvodában csend van: alszik az aprónép. Palánkiné, az óvoda ve­zetője, az iskolaigazgató­helyettes felesége, őrzi az álmukat és közben kimu­tatásokat készít. A lurkók ellátásáról van szó. Egerek és óvodások kávét és kenyeret reg­geliztek. Gulyáslevest, má­koskalácsot — aki akart, akár négy szeletet is — ebédeltek és volt egy kis befőtt is. Most, ha feléb­rednek, kolbászos kenye­ret kapnak. Ilyenfajta kérdéseket különben minden szocio­gráfiai riportban fel szok­tak adni óvónőknek, taní­tónőknek, valamint azt is, kellőnek tartja-e a válto­zást a község óvodásainak korábbi ellátásához képest, összehasonlító statisztika helyett talán mondjuk el, hogy a régi óvodácska, amelyben az akkor járó kevés gyerek is rejtélyes módon fért el, voltaképpen egy földes konyha volt, kevés korszerűséggel, és sok egérrel. A fiatal óvó­nő — aki mellesleg a vég­zettségét is most szerzi meg a munka mellett — nagyon hasonló állapotok­ra emlékezhet vissza gye­rekkorából, holott Szü­­gyön, ahol élt, megyeszék­hely is volt igen régen. (Zárójelben jegyezzük meg: ez adalék Madách megyéjének amúgy is re­bellis múltjából, volt idő ugyanis, a XVIII. század derekán, évtizedekkel Rá­kóczi veresége után, hogy a megye nemesei nem vol­tak hajlandók Gyarmaton ülésezni, mivel ott német ezred állomásozott, la­banc.) De hát ez olyan régi múlt, és Dejtáron annyira jelen a jelen, ötvenöt gyerek jár az óvodába és egyetlenegy van, akinek nem mindig tökéletes a ruházata. Múlt­kor az illetőt kiállították a sarokba és a kis mackója tisztasági hiányait a kol­lektíva élesen megbírálta, mondván: »Ez mindig ilyen piszkosba’ van!« — Tegyük hozzá — fűzi az emlékhez az óvónő —, hogy Dejtár mindig rátarti volt a külsejére, amikor népviseletben járt, arra, amikor nylonban és mini­ben, akkor arra. »Hogy mit eszel, azt nem látják« — mondták régen. Ma már ezt sem kell mondani, mint az óvodai étlap is bi­zonyítja. Állványozók, krumplitermelők Miből él a falu? A kör­nyező mezőkön szorgosko­dó asszonyok híresek akti­vitásukról: már a tsz-szer­­vezés hajnalán is ismerték munkás kezüket és új gon­dolataikat. Az is igaz, hogy a földek elsősorban min­dig rájuk voltak bízva. Az 1900 lakosú falu férfiai­­nak zöme mindig építő­munkás volt. (Megint a »skatulya nélküli megye« gondolata ugrik előtérbe, ez a paraszti község egyút­tal építőmunkás-falu, ma a férfiak zöme állványozó, magasépítő, de azért van visszaáramlás is a tsz-be. És hogy az asszonyokat jól ösztönzi a tsz, azt a 10 órára jutó 62 forintos jö­vedelem beszédesen bizo­nyítja. Hogy emellett még mindig találni dejtárit — főleg krumplival — a Mik­lós téren, a Lehel piacon és Lágymányoson, az azt bizonyítja, hogy egy kis »túlóra« nem árt. Hát ebből gondtalan fa­lu képe rajzolódnék ki, de Bacsa Ferenc tanácselnök azért tud hozzátenni prob­lémát is. Például, hogy a pedagógusok lakáshiány miatt nem élnek itt, ha­nem jórészt autóbusszal járnak Dejtárra, ami ki­vonja őket a helyi társa­dalmi életből — és a »lám­pásokat« ma sem nélkü­lözheti semmiféle falusi közösség. A másik, hogy rossz a vizük, csak a tsz hidroglóbusza ad igazán jót, a többit klórozni kell, sok még a vénséges vén gémeskút. A törpe vízmű ötmillióba kerülne, viszont a falu hitelkeretét lekötöt­ték az új iskola építésére. A gyerekek ezekből a gondokból aligha tudnak valamit is. Bár a tájékozatlanságot nem lehet a szemükre vet­ni. Gólya, gólya, vaslapát... Úgy ismerik Ivanhoet, az Angyalt, természetesen a tv-készülékek jóvoltából, akárcsak egymást. Olyan kérdéseket tesznek fel négyéves korukban, hogy milyen magasan repülnek a rakéták — és ők újságol­ták az óvónéninek, hogy »meghalt az űrhajós bá­csi«, amikor Gagarinról a szomorú hír érkezett. De azért éneklik a régi da­locskákat is. A minap az udvaron játszottak, ami­kor kiterjesztett szárnyá­val arra repült egy gólya. Máris hangzott a rigmus, kórusban: »Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát!« Kiabált Kovács Hajnalka is, kék szemű pötty, szőke hajjal. De csak amíg az unokatestvé­re figyelmeztetően meg nem rántotta a szoknyács­­káját: — Te ne kiabálj, nektek most hozott! Még valamit irodalmi ismereteikről. Van egy kis szürke hintaszamara az óvodának. Múltkor nagy kör állta körül és valame­lyik ifjú nagy szakértelem­mel bizonyította be, hogy ez a Sancho szamara. Don Quijote se idegen már Dejtáron. Baktai Ferenc A szakszervezet — az egészségügy fejlesztéséről Verseny — több dimenzióban :*­Az életszínvonal emelése megköveteli,... az egész­ségügyi ellátás továbbfejlesztését is, a megnövekedett igényeknek megfelelően az egészségügy tudományos eredményeinek gyorsabb és hatékonyabb bevezeté­sét ... A szakszervezetek javasolják, hogy a következő ötéves terv egyik fontos feladata legyen az egészség­ügy általános korszerűsítése, a megelőzés előtérbe állí­tása ... az ellátás további javítása . .. gyorsabb ütem­ben kel emelni a kórházak ágylétszámát, műszer- és gépellátását. . .*» (A magyar szakszervezetek XXL. kong­resszusának határozatából.) »Többdimenziós« futó­versenyhez hasonlította az egészségügy fejlesztési feladatait a főtitkár az orvos-egészségügyi szak­­szervezet minap megtar­tott, igen érdekes köz­ponti vezetőségi ülésén. »Versenyezünk tízezer méteren az évszázados lemaradás pótlásáért, 1500 méteren az ugrásszerűen megnövekedett igények kielégítéséért, százméteres távon pedig az orvostu­domány fejlődésével, a minőségi követelmények­kel futunk versenyt...« A hármas próbatétel önmagában sem leki­­csinyleni való teljesít­mény. Bizonyítják az kevesebb pénz A kórházak idei költ­ségvetési előirányzata ugyanis általában ala­csonyabb a tavalyinál. Jócskán elmarad a ta­valyi tényszám, sőt az előirányzat mögött is. A csökkenés elsősorban a tanácsi intézményekre jellemző. Íme, néhány példa: az 1968. évi keret az 1967. évi felhasználáshoz viszo­nyítva: a fővárosi János­­kórházban 90,9, a Bajcsy- Zsilinszky-kórházban 91, a Heim Polt-gyermekkór­­házban 92,6, a Somogy megyei kórházban 85,9, a Szolnok megyei kórház­eredmények, amelyek méltatásával nem fukar­kodott a központi veze­tőség. A lendületet azon­ban — a hasonlatnál maradva — időnként fé­kezik a salakpálya hepe­hupái, és a rossz helyre emelt gátak. Ez utóbbi volt a tanács­kozás témája. Tizenhá­rom kórház, illetve sza­natórium felmérése alap­ján értékelték a betegel­látás idei dologi feltéte­leit: a mögöttünk álló öt hónap tapasztalatai sze­rint ugyanis az egészség­ügyben sok nehézséget okoz a költségvetés csök­kentése. A több feladat­ ban 92,9, az ózdi városi kórházban 89,3 százalék. A mínusz igen érzéke­nyen érinti az intézete­ket, hiszen már a tavalyi kereteket is nagyon taka­rékosan szabták meg. A korábbi években a meg­szokott 6—7 százalékos növekedés amúgy is a fe­lére esett vissza. Nem fogyatkoztak viszont a feladatok. Az igények — természetesen — nőnek, a minőségi fejlesztés kö­vetelményei szintén. A do­logi kiadások rubrikájá­ba tartozó fűtés, takarí­tás, élelmezés, műszere­zés, gyógyszer stb., csupa olyan tétel,, amely egy­részt nélkülözhetetlen, másrészt az árak alaku­lásával, a haladással való lépéstartással egyre több pénzt kíván. Az igény korántsem légből kapott. Az egész­ségügyi intézmények tech­nikai, dologi­­színvonala még igen sok kívánniva­lót hagy maga után. A kórházak többsége zsú­folt, az ágyfejlesztés — főként a felszabadulást követő 10—15 esztendő­ben elsősorban az intéze­tek falai közé szorítko­zott. A betegek 50 száza­lékát hét ágyasnál na­ Az igények gyo Az ágy­fejlesztés azon­ban még e zsúfoltság árán is nehezen képes fedezni az igényeket. Az ágyki­használás — főképpen a belgyógyászatokon —sok­helyütt eléri, sőt meg is haladja a 100 százalékot. Az átlagos ápolási idő pedig — ugyancsak a zsúfoltság, a sürgető igé­nyek hatására — csökken. Holott — egy-egy beteg esetében a kórházi ápolás megtoldása megrövidítené a táppénzes időt. Ami sok millió forintban realizá­lódnék a népgazdaság ja­vára. Nyilvánvaló, hogy a zsúfoltság az igények ug­rásszerű szaporodásának velejárója. Annak az ör­vendetes ténynek tulaj­donítható, hogy a lakos­ság 97 százaléka, mint biztosított, igényt tart a díjtalan ellátásra. De ép­pen ez a tény határozza meg az egészségügyi el­látás helyét társadal­munkban, népgazdasá­gunkban,­gyobb kórteremben gyó­gyítják. A régi kórházak és klinikák elhelyezési mutatói az új intézmé­nyek normatíváinak 50— 60 százalékát érik el. (A XII. kerületi Népi Ellen­őrzési Bizottság János­­kórházi vizsgálata pél­dául megállapította, hogy az egy ágyra jutó 6 négy­zetméteres előírás szerint — adott időpontban —, a belosztályokon fekvő 491 helyett csak 318, a szülészeti 206 helyett 58, az elmeosztályi 149 he­lyett csak 26 beteget le­hetett, illetve lett volna szabad elhelyezni tá­ rsabban nőnek Emellett egyéb ténye­zők is feltétlenül indo­kolják az egészségügyi költségvetés nagyobb ará­nyú fejlesztését. Hiszen például az intézmény­­hálózat bővítésével járó fenntartási költségek ön­magukban is évi 3 száza­lékkal gyarapodnak. Az orvostudomány és a tech­nika vívmányainak gya­korlatba ültetése ugyan­csak anyagi eszközöket kíván. Azután: az élet­­színvonallal arányosan kell javulnia a betegek általános ellátásának. (Csupán zárójelben je­gyezzük meg, hogy a so­kat és joggal bírált kór­házi élelmezés nívója is az anyagi-technikai fel­tételek függvénye.) Ide tartozik a néhány tért hódító betegség visszaszo­rítása — a baleseti sérül­tek, a szív-, elmebetegek gyógyítása —, ami szin­tén anyagi feltételekhez kötődik. Végül sok pénzt kíván a szocialista egész­ségügy alapelvének ér­vényesítése, a betegség­­megelőzés is. A felsoroltak — a szakszervezet központi vezetőségének álláspontja szerint — a költségvetés évi 6—8 százalékos gyara­podását kívánják. De semmiképpen sem indok A reális szüksz Az egészségügyi ellátás helyzete tehát nem en­gedheti a csökkenést. El­lenkezőleg, az eddiginél merészebb fejlesztést dik­tálna. De nem indokolják a gazdaságosság sokat emlegetett szempontjai sem. Bár nyilvánvaló, hogy az egészségügy sem nyújtózkodhat tovább­­ a takarójánál. És a gazda­sági reform, a gazdálko­dás tudományának elsajá­títása rá nézve is köte­lező. Csupán az a kérdés, hogy irreális keretek kö­zött elsajátítható-e? A reális szükségletek »alátervezése« nyilvánva­ló irrealitás. És nem elég segítség a Pénzügymi­nisztériumnak a vitában elhangzott — ha úgy tet­szik — felajánlása, hogy szükség esetén idén is ad­nak póthitelt. E nézet ugyanis ellentmond a gazdasági reform szabta feladatnak, a gazdálkodás helyes szempontjainak. A szakszervezet »költ­ségvetési vitája« tehát nem a gazdasági mecha­nizmus bevezetéséből, ha­nem alkalmazásának kö­vetkezetlenségeiből adó­dott. Helyesen hangsúlyozták, hogy a gazdálkodás jogá­val felruházott intézmény akkor képes eleget tenni a várakozásnak, ha reá­lis költségvetést kap­­kolják a költségvetés csökkenését. Az elő­irányzatnak a tavalyi tényszámok alá szorítása a dologi feltételek elég­telen volta, bizonytalan­ná teszi a gazdálkodást. A kórházak sok helyütt csak a pénzügyi fegyelem megszegése árán képesek kötelezettségeiknek eleget tenni,­ égletek szerint Egérút nélkül. A kilátás­ba helyezett póthitel nem gazdaságos, nem is éssze­rű. Közömbösíti a meg­takarítás, a takarékosság iránti érdekeltséget. Terv­szerűtlenné, kapkodóvá, esetlegessé teszi a mun­kát. A gazdasági mechaniz­mus természetéből tör­vényszerűen következik tehát, hogy a megyei, já­rási, városi tanácsok élve a decentralizálás adta le­hetőségekkel, bátrabban fejlesszék saját egészség­­ügyi intézményeiket. (Örömmel nyugtatható, hogy az idén negyven esetben tűzték napirend­re a tanácsok területük egészségügyi problémáit. A cél inkább az, hogy igyekezetükben az eddigi­nél több támogatást kap­janak a pénzügyi hatósá­goktól.­ Ehhez elsősorban a szűk látókörű szemlélet emelte korlátokat kell le­dönteni. Felismerni, hogy az egészségügy­­ nem re­szortfeladat. Hanem — ahogyan a magyar szak­­szervezetek XXI. kong­resszusa megállapította — a nép életszínvonalának, létbiztonságának egyik fontos alkotóeleme. Ezért érdemes is, kell is versenyezni. Több dimenzióban! Lukács Mária

Next