Népszava, 1969. november (97. évfolyam, 255–279. szám)
1969-11-22 / 272. szám
A Kommoff tompán ragyogott a gázlány fényében, a füst karikákban kergetőzött az olvasó, kapucinerező és vitatkozó fejek felett, amikor beléptek. A Szép utcára néző egyik üvegablak mellett szúrós szemű, hatvan felé induló komor férfiú ült. A felfelé fésült tömött szőke haja hátul az inggallérjába hullt, sűrű bajuszában, franciás kecskeszakállában ezüst kígyók tekeregtek, újszülött fehér viperák. Az ifjúság szőkeségét makacsul őrző oldalszakállt két borotvált sáv választotta el az áll szőrzetétől. — Vajda János — súgta Reviczky a nála fiatalabb, borzas szakállú Komjáthy Jenőnek. A homályból fényre törő filozófus költő nem ismerte Gina énekesét. A Magány poétája előretartott cilinderével köszönt Vajdának, akit sokra becsült, de akivel alig érintkezett. A magyar Ura viharsasa zordan biccentett fejével és visszasüllyedt szikrázó magányába, amelyet csak a Kammonban osztott meg néha a Palágyi-fivérekkel. — Komédia és gazság! — hirdette minden mozdulata és tiszta, hideg kék szeme, amely már nem tudta megenyhíteni ezt a mindig felhős arcot. Megközelíthetetlenül trónolt a kávéházi piros bársonyszéken és irodalmi területenkívüliségén. Már az „akadémiai kritika fegyelmezett rabszolganépe” sem ingerelte az elmúlt szerelmeibe és a rímmel küszködő múltba temetkezett óriást. Az esztergomi érseki főszentszék nemrégen választotta el Rozamundától, a nála harmincnégy évvel fiatalabb Bartos Rózától. — Asztaltól és ágytól — mondta ki az egyházi bíróság, de már majdnem azóta éltek külön, amióta — elvette feleségül második szerelmét, a hanyatló férfikor utolsó üszkös lángolását. .. két Palágyi között ült, akik egymás hallgatását ellenőrizték. Az idősebb Palágyi testvér, Menyhért, matematikával, természettannal és filozófiával foglalkozott. Most Petőfiről írt tanulmányt és németül is dolgozott. Hét évvel volt idősebb, mint Lajos öccse, a költő. Szegény zsidógyerekeknek születtek, apjuk, az öreg Silberstein nem tudta sokáig taníttatni kisebbik fiát, aki akkor még Lázár volt. Lajos így csak néhány középiskolát végezhetett, de keményen küzdött tovább és tizennégy éves korában már verseket hoztak tőle a lapok a pesti utcáról, a munkásnyomorról, a külvárosról. Szocialista lett, elszántan, elméletben és a valóságban s ellentmondott mindennek, amit a kor szentnek hirdetett. Reviczkyék letelepedtek a Vajda - asztallal átellenben. Szikár, piszkosan szőke hajú, ritkát, és rönkdkürszakállas fiatalember mellé. Dohánysárga, vékony bajusza úgy csüngött le, mint Madáché. — Ambrus Zoltán — mutatta be Reviczky Gyula barátjának Jules Lemaitre, a francia impresszionista kritikus tanítványát. A fölényes, gúnyos modorú, alig huszonöt éves fiatalember a nyáron jött haza Párizsból, ahol a „College de France”-ban és a Sorbonne-on hallgatott esztétikát és a Quartier Latinben „lepkéket kergetett” ... Amióta itthon van, párizsi tárcákat ír s Flaubert-től, Maupassant-tól és Lemaitre-től fordít. Gyulával eleinte ellentétes állásponton voltak. A költő csak az angolokat és a németeket olvasta, Ambrus pedig nem tudott másról beszélni, mint az új franciákról. Később a franciák tanítványa Reviczky kedvéért megismerkedett Kleisttel, amikor Gyula éppen a Heilbronni Katicával esett szerelembe. Reviczky pedig, aki egyre jobban Európára figyelt, elmerült Baudelaireba és Flaubert-be. A napokban olvasta Gustave Flaubert remek „Három elbeszélését”. A Trois Contes darabjai közül az utolsó hatott rá legmélyebben: a Coeur simple, a jámbor Félicité története. Nemcsak a művészi gondolat, a tökéletes stílus fogta meg. Az egyszerű francia cselédlány messze vezette. Félicite visszavitte a ködös felvidéki emlékek sűrűjébe, az Árva patak partjára, a szlovák parasztlány imbolygó alakjához, édesanyjához. Lulu, az öreg Pont-l’Éveque-i cseléd papagája személyes ismerőse lett. Nyugtalan estéken, zavaros hajnalokon körülötte repkedett a zöld testű, sárga begyű, kék homlokú madár. Tisztán látta, hogy a szárnya hegye rózsaszín és hallotta rikoltó hangját: Jó napot, Mariska! Számára éppúgy eleven maradt a kitömött papagáj, mint a lassan eszelőssé vált öreg francia szolgáló előtt, aki fakó életének minden színes álmát, becéző kedvét és szeretetsóvárgását az egzotikus madár pompázó tollaiba rejtette. — A zöld papagáj! — szorongott Gyula olvasás közben és azóta mindig izgalom rohant rajta végig, amikor Flaubert szóba került. Most is szórakozott volt kicsit, mert Ambrus nyomban a franciákra emlékeztette és csak akkor kapcsolódott a beszélgetésbe, amikor a Lemaitre-rajongó kötekedve hozzáfordult, a Kleist-fordításra célozva: — Mi van Katicával? — Hogy érzi magát Madame Bovary? — udvariaskodott vidáman Reviczky és Komjáthy felé fordult. — Már beszéltem neked Zoltán érdekes esztétikai nézeteiről, Lemaitre követője és azt vallja, hogy a stílus önálló művészet. — A gondolat, az eszme a lényeg ... és hogy a hang egyéni legyen — nyúlt a kérdéshez Komjáthy, általánosságban, mert most nem érzett magában erőt vitatkozni. — Nem a mi, hanem a hogyan a fontos — hajolt előre Ambrus. — Lélekelemzés és stílművészet a modern irodalom útja. A verizmus, az igazlátás ... Nem dadogó csacsogás, a műkedvelő semmitmondás ... Két fiatalember haladt végig az asztalok között. Majdnem egyformán öltözködtek. Magas keménygallért, hosszú nyakkendőt, háromgombos zakót viseltek, mindegyik gomb begombolva. Ettől lett oldali ráncos a dohány színű kabát és még karcsúbb a két sovány alak. Sétapálcát és puhakalapot tartottak a kezükben. A félfejjel magasabb szőke szakállt és vékony bajuszt hordott, a haját hátrafésülte; a másik gyermekesen sima arcán nem látszott semmi szőr és hullámos haja a homlokába hullt. — Arisztokraták — állapították meg azok is, akik először látták őket. Pedig csak a kisebbik volt mágnás: Batthyány Géza gróf, a másik szenttornyai földesúr, Justh Zsigmond. — Hozzánk! Zsiga — intett feléjük Reviczky. A pincér az urakhoz ugrott s elvette a botokat és kalapokat. Justh költő-barátja mellé ült, a gróf kicsit tétován várt valami jelre, aztán Koroda Pali szomszédja lett. — Mi az, hogy itthon látjuk? — fordult Justh felé Ambrus. — El tudta hagyni Párizst? — Az orvosok ... — válaszolta az író. — Hazarendeltek. .. Valami nincs rendben a tüdőmmel... Nyáron a pusztán kell lennem és éppenhogy felnéztem Pestre, Géza barátommal ... — De télen visszamehet Franciaországba? — kérdezte Pali. — Télen Cannes, aztán Afrika, esetleg India .. . — irigylem — sóhajtott Gyula. — Bevallom, nagyon irigylem. — Ugyan! — legyintett Justh. — Csak futok a nap után ... — s finoman, tartózkodóan köhögött. — És miből gondolja ... hogy .. . a tüdővel... — hajolt közelebb Zsigához Reviczky. — Nincs étvágyam ... éjszaka izzadok ... — Én is! — szakadt fel a rémület Gyulából, de nem mondta ki. — Nem, az mégsem lehet, hogy ő is... — És a melle is fáj? — Szúr — bólintott Justh — és lázam is szokott lenni... — Nekem is — esett ki a szorongó hang a költőből. — Nekem is szúr olykor a mellem. Nyilall... — Vizsgáltassa meg magát — nézett Reviczkyre a beteg, majdnem milliomosnak számító földesúr. — Pihennie kellene ... — Arra nincs időm — zárkózott el a koldusköltő — különben is talán csak megfázás, vagy egyszerű fáradtság — fúlt köhögésbe a hangja. A többiek ijedten nézték és egyszerre csend lett a márványasztalnál. — De kell! Ha megengedi, szólok az orvosomnak ... — Nem, nem, köszönöm, majd... ha nem javulok... — húzódott el még jobban Gyula. — Majd ... Talán még csak egészen kezdetleges a baj... Ez most divatos betegség. — Mint a pesszimizmus és a florenzi női kalap — szólt közbe Pali és arra gondolt, hogy Gyula verset írt Justh-hoz, az „Ifjú pesszimistához”, olyan jóban vannak ... Sőt még egy másikat is „Ugyanannak” címmel. Mennyi hévvel, mennyi hittel Csüngsz e szócskán: pesszimizmus! Bár a szíved csupa ábránd, Eltagadott titkos ábránd. Milyen különös, hogy Reviczky Gyula tagadja a pesszimizmust és ebben a két költeményben is azt mondja: „Tanulj meg élni!” Mindig az életről beszél mostanában és csupa várakozás... — Nem is sajnálom Párizst! — beszélt csedesen Justh. — Elég volt. Megnyílt a szemem ... megtanultam látni! — felmelegedett a hangja. — Párizsban vettem észre, hogy mi van itthon! A magyar falu, a magyar paraszt... — Mit akar a néptől? — nyomta el cigarettáját Ambrus. — A magyarság újjászületését csak a kétkeziektől várhatjuk! Ez nem elmélet! — szippantott hoszszan, izgatottan cigarettájából a fiatal író. — Valóság. Odahaza Tornyán, meg Gádoroson megismertem őket. Az övék a magyar jövő, a földtáró néptől kell tanulni értelmiségnek — így fogalmazta, szóban és írásban, nem mondott se intellektuelt, se intelligenciát, se középosztályt. — Ők az igazi magyarok. Lábukkal mélyen az anyaföldbe gyökerezve, magasba néző tekintetükkel. — A békési földesúr és a párizsi dekadens europoer beszél igy? — pillantott mély ámulattal a fiatal íróra Reviczky. — Baudelaire rajongója. Zola tanítványa? — Tőlük csak az irodalmi igazmondást veszem át — vitázott felhevülten Justh Zsigmond — Zola „Rougon Macquart”-jához hasonlóan, regényciklusban akarom megírni a magyar társadalom legsúlyosabb kérdéseit, szociális és biológiai alapon. Tíz vagy tizenkét kötetben. Azt bizonyítom, hogy ez a társadalom tönkre fog menni, mint a többiek is elpusztultak. Ekkor következik a mi szerepünk: a parasztság segítségével újjáalkotni a magyarságot, megteremteni a nép országát. Jöjjön le egyszer Tornyára — törülgette batisztzsebkendőjével verejtékes homlokát — meg Gádorosra. Könyvtárat rendeztem be a népnek. Társulatot szerveztem a parasztokból. Erős Jánosok és Gányó Julcsik játsszák a „Rómeó és Júliá"-t, meg a „Botcsinálta doktor”-t. Shakespeare-t és Moliére-t adunk elő a pusztai parasztszínházban. Én így kezdem a forradalmat. — Tehát: forradalom felülről — mondta Reviczky. — Igen, forradalom, de pusztulás nélkül. Az alap azonban feltétlenül az alföldi parasztság. A leétkeztet ébredező serege. — Mit szól ehhez ön, gróf úr? — fordult Komjáthy a másik csendes hallgatóhoz. — Tökéletesen egyetértek Zsiga barátommal! — emelte fel vékony karját Batthyány Géza. — Csak így lehet elkerülni a véres revolúciót és megmenteni a nemzetet! — Bravó! — ujjongott Pali és tapsolni szeretett volna. Most került hozzá közel a nyugati kultúra és most látta meg Európa igazi hatását a magyarságra. — Ezennel meghívom az urakat laposmajori premierünkre! — hajolt meg könnyeden Justh Zsigmond s Reviczkyhez fordult. — Önt már többször hívtam! — Feltétlenül lemegyek ... Majd! — mondta Gyula és újra érezte mellében a szúrást. — Mindenképpen. — Várom! — állt fel Justh és kezet fogott Gyulával, aztán a többiekkel, majd Batthyány gróffal kifelé indult. A társaság utánuk nézett, míg a szakállas, rajongó s nemcsak álmaiban merész író szenvedő arca, lázas szeme és kicsit előre esett alakja el nem tűnt a mindig nyíló és csukódó ajtóban. Koroda Miklós Optimista pesszimisták NÉPSZAVA 1999. novemberét Gerő János Arany töltőtoll Apámat elvitték katonának. Búcsúzkodáskor anyámmal együtt mindnyájan sírva fakadtunk, mert akkor már hallottuk a hírt, hogy újabb hadosztályokat visznek ki az orosz frontra. A sírás azonban nem segített, a SAS-os behívóval nem lehetett ellenkezni. Apám július első reggelén otthagyott bennünket, s katonaládájában elvitte a jó meleg pite szagát a kaláccsal együtt, amit anyám sütött neki az útra. Másnap Szilády igazgató úr, aki éppen akkor érkezett haza szabadságról, lejött hozzánk a hátsóudvarra — mert mi ott laktunk hátul, az altiszti lakásban —, és megkérdezte anyámat: — Na, mit csináljunk a hivatallal? Jánost elhívta a haza iránti kötelesség, a bankot viszont takarítani kell. Anyám ijedten nézett Szilády úr aranykeretes szemüvegébe. — Hát, igazgató úr, mit csinálnánk? A cégvezető úrnak már megmondtam. Takarítok én tovább, hiszen tetszik tudni, nagy szükség van a pénzre. Mit csinálnék anélkül a kis fix nélkül öt gyerekkel? — Ne ijedjen meg, nem akarom én magukat kenyér nélkül hagyni — mosolygott kedvesen Szilády —, csak ugye, tisztázni akarom, hogy s mint leszünk ezután. — Takarítok én az uram helyett — mondta még egyszer anyám, aztán várta, hogyan dönt Szilády úr. — Nézze! A takarítással rendben is lennénk, de mi lesz napközben? Ki megy a postára, bíróságra, ki kézbesít és ki végzi el a nappali teendőket ? Én itt állottam anyánt mellett és szorongva figyeltem, mit felel az igazgató úrnak. — Itt van Jancsi fiam — mutatott rám anyám —, más nagy gyerek, elvégzi ő, amit kell. Anyám szorosan mellém húzódott, szinte hallottam a szive verését. Vékony kis kezét fejemre tette, testem átvette ideges remegését. — Tizenhárom éves már, tessék nézni, majdnem olyan nagy, mint én. Tavaly nyáron is helyettesítette már az apját, tetszik tudni, amikor Jani feküdt egy hétig. Szilády megtörölgette szemüvegét, összehúzta a szemét, és azt mondta anyámnak: — Maga tudja. Ha úgy gondolja, nekem nincs kifogásom ellene, csak rend legyen. Rend! Az nagyon fontos a hivatalban ... És mi lesz, ha megkezdődik az iskola ? — tette hozzá rövid szünet után. — A gyereket nem vonhatja el az iskolától. — Ó, istenem! — sóhajtott anyám. — Még csak június van, szeptemberre talán Jani is hazajön. Hát tessék mondani, mit kezdenek ott egy negyvenöt éves emberrel? Nem találnak fiatalabbat, akinek nincs öt gyereke ? Az igazgató zavartan köszörülte torkát, majd csendesen így szólt: — Ne lázadozzon a sors ellen, Takácsné! Ez ellen úgysem tehet semmit. Háború van ... Legyen nyugodt, mi gondoskodunk magukról. A János fizetését teljes egészében megkapják, ha minden rendben lesz. Mennyi is az? — Hetven pengő és a családi pótlék. — Na látja, milyen szép kis summa. Maga okos asszony, biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi konfliktus közöttünk. Nyugodjon meg, na! Maga takarítson, és hétfőn legyen bent a gyerek. Sóvágó úr majd megmutatja neki a teendőket. Ügy is lett. Hétfőn, miután letörölgettünk mindent, megmosakodtam, kicsit idegesen és kapkodva megreggeliztem, aztán fél nyolckor már ott ültem apám székén a nagyteremben. A faragott, csikós falióra, amit reggel felhúztam, hangosan ketyegett az üres irodában. Évek óta ismertem már, sokszor letöröltem róla a port, de a hangját még soha nem figyeltem meg. Most a csendességben, hogy kettesben voltunk, hallgattam til-takozását. Tik-tak, ketyegte ütemesen, de ahogy tovább ügyeltem, mintha megváltozott volna mondókája. Itt vagy, itt vagy, ezt kiabálta a falról szüntelenül. Visszafojtott lélegzettel hallgattam, valósággal félelem vett erőt rajtam. Sosem voltam babonás, nem akartam elhinni, hogy az óra beszélhet. De mégis!... Minél jobban hegyeztem a fülem, annál jobban hallottam: itt vagy, itt vagy! Aztán kicsit változtatott, s most szinte gúnyolódott: megvagy, megvagy! Szekér zörgött kint a kövesúton, elnyomta az óra ketyegését. Ez lelket öntött belém, megembereltem magam. Megkerültem a pultot, odaálltam az órával szemközt, kihívóan. — Na, itt vagyok! — Tik-tak, tik-tak — feleselt viszsza, de már a megszokott hangján. Pár perc múlva megérkeztek a tisztviselők. Nyolc órakor bejött Sóvágó úr is, és csakugyan megmutatta, mit, hogyan kell tennem. Nem volt nehéz dolga, hiszen járatos voltam itt... Hamarosan elindultam a postára, és félóra múlva már hoztam a csekkeket, leveleket a postakönyvben, a hónom alatt. Míg a girhes, szemüveges Strausz úr, a cégvezető el nem küldött a Nagyhangyába cigarettáért, kikerestem a teherlapokat a ládikából — ami ott állott a nagy, hosszú márványpult előtt — és odaadogattam Sóvágó úrnak, aki az adósokkal, kamatfizetőkkel tárgyalt. Egyik-másik embert már régebbről ismertem. Ismertem Szatmári nénit is, aki már évek óta másfél havonként megjelenik a nyolcszáz pengős váltó kamatát fizetni. Szatmári néni majd' mindig hozott nekünk valamit. Hol almát, hol krumplit, mikor mije volt, a kamat fizetését apámra bízta, ő pedig sietett vissza a tanyára. Mióta meghalt az ura, alig lehetett bent látni a faluban. Fonott vesszőkosárral a karján, úgy igyekezett kifelé a faluból, mintha az emberek elől menekülne. Én most is soron kívül el akartam intézni a Szatmári néni váltóját, de most nem azért kereste fel a bankot. Halasztást akart kérni a kamat fizetésére — úgy mondta —, a szólóból árul majd egy kis pénzt, mert a búzából nem lett semmi. Sajnos, én ebben nem tudtam segíteni. Pedig szerettem volna, sejtettem, hogy hiába fordul Sóvágó úrhoz, halasztást nem kap. Még beszélgetni sem tudtunk azonban, mert menni kellett a cigarettáért. Egész nap jöttem-mentem. Szakadt rólam a veríték, hisz én nem voltam hozzászokva a cipőhöz, ruhához, ilyenkor nyáridőben egy szál rövid tornanadrágban jártam én mindig. De hát a hivatal az hivatal. A tekintély miatt tűrnöm kellett a ruhát és a magas szárú cipőt. Pedig sokszor már úgy éreztem, nem bírom tovább. Alig vártam, hogy este legyen. Takarításkor már könnyed öltözetben segédkeztem anyám mellett, így ment ez másnap is és így ment egész héten. Szaladtam a postára — igyekeztem a hűvösebb oldalra húzódni —, siettem a községházára, a járásbíróságra. Gőzön ügyvéd úrhoz, a falábúhoz, a Nagyhangyába cigarettáért, tíz deka cukorkáért lelkének, a gépírónőnek, este takarítottam anyámmal együtt, korán reggel pedig sorba simogattam a törlőronggyal a nagy márványpult tetejét és az íróasztalokat ... Egy szerdai nap kora délutánján, amikor éppen Gózon ügyvédektől siettem hazafelé, találkoztam Balog Péterrel, legjobb cimborámmal. Veres hajáról már messziről megismertem. Kerékpárral jött, tornanadrágban, kis kék trikóban és így szólt: — Nem jössz fürödni a Kállóra? — Nem... — feleltem szomorú szívvel. — Most a bankban vagyok apám helyett, nem érek rá. Péter nem vette komolyan az én hivatalomat. Nevetett. — Azt hittem, temetésre indultál, hogy így kiöltöztél. Először meg se ismertelek, majd' elhajtottam melletted. Gyere na, ülj fel elől, megjárjuk hamar. Én se maradok soká. Károly bátyám csak egy óraütésre adta ide a gépet. — Nem lehet — bizonygattam, de ő csak unszolt. — Dehogynem! Ne legyél már ilyen gyáva! Hamar megfürdünk, aztán hazáig viszlek, öt perc alatt kint vagyunk, csak lehűtjük magunkat és jövünk. Észre se veszik azt a pár percet. Az ígéret után számvetést tettem magamban. Biciklivel valóban ott vagyunk pár perc alatt. Negyedórát fürdünk, aztán ha Péter hazáig visz, három óra előtt már bent is leszek az irodában. — Mi lenne, ha Szilády úr látná, hogy a Kállón fürdünk? — villant agyamba a gondolat, de mindjárt meg is nyugodtam. Hiszen ő ilyenkor kánikulában a ventillátor mellett ül, nem jön az utcára. Főleg a Kálióra nem. — Hazáig viszel? — kérdeztem biztonság kedvéért. Péter, a tőle megszokott fölényességgel nyugtatott. — Ha mondom! Egész az iskoláig elviszlek, ott leteszlek, nehogy meglássanak bennünket. Ez a megható áldozatkészség lecsillapította furdaló lelkiismeretemet. — Nem bánom, menjünk — adtam meg magam. — Csak siessünk, mert ha rajtakapnak, nagy baj lesz. A kerékpárra felülve, még eszembe jutott, hogy könnyen úgy járhatunk, mint tavasszal, amikor az erdőn voltunk és kipukkadt a gumi. Akkor másfél órát tartott, míg hazáig gyalogoltunk és nagyon kikaptunk a tanítótól, mert elkéstünk az iskolából. Persze a Kálló sokkal közelebb van, onnan jó negyedóra alatt gyalog is hazaérek — így számítottam és nem gondoltam többé Szilády úrra. Csuda jólesett a Kálló köldökig érő vizében fürödni. A pajtások közül sokan voltak ott, csakhamar vízi csatába bonyolódtunk. Két csapatot alakítottunk és kiszorítást játszottunk sárgombóccal. A lövedék elől vízbe kellett bukni. Akit eltaláltak, az halott lett, annak ki kellett feküdni a partra. A harc addig tartott, amíg valamelyik csapat minden tagja kihullott a játékból. A győztesek ekkor elvonultak a „hullák” előtt és becsmérlő szavakkal illették a gyáva ellenséget. A feltámadás csak a győzelmi szemle után következhetett. A kényszerpihenő elteltével természetesen a harc még élesebben lángolt fel. Mindenki azon igyekezett, hogy kiüsse azt, aki az előző játékban őt harcképtelenné tette. Az idő múlását nem vettük észre. Már alaposan elintéztük egymást, amikor egyszer váratlanul belém ha