Népszava, 1970. szeptember (98. évfolyam, 204–229. sz.)

1970-09-01 / 204. szám

f munkaerőgondok a Közértnél Egy vállalat hiányzik Augusztusban 146 élel­miszerbolt volt zárva a fővárosban munkaerő­­hiány miatt. Nem új, s nem is csupán nyári — a szabadságokkal magya­rázható — jelenség ez, de mind nagyobb méreteket ölt. 1968 első felében még csak 7419, a következő év azonos időszakában 9914, 1970 első hat hónapjában pedig már 13 519 napon át nem nyitottak ki Kö­zért-üzleteket azért, mert nem volt, aki kiszolgálja a vásárlókat. Hogy mit jelent a fo­gyasztó számára, ha friss kenyér és tej helyett le­húzott redőnyt talál, azt aligha kell ecsetelni, min­denki elképzelheti. In­kább az okokat és a meg­oldás lehetőségeit kutat­juk. A Közért-vállalatok gaz­dájánál, a fővárosi tanács élelmiszerkereskedelmi irodájában mondják: Szakképzetlen eladók — Tizenkilenc vállalat tartozik hozzánk, s jelen­leg több mint ezer mun­kahelyünk betöltetlen, ami azt jelenti, hogy egy teljes vállalat létszáma hiányzik. Szinte az egész kiskereskedelemben mun­kaerőhiány van, de a leg­súlyosabb a helyzet az élelmiszerkereskedelem­ben. A nehéz fizikai, és ugyanakkor szellemi mun­kát is igénylő terület, amely még szombaton is hosszabbított munkaidő­ben foglalkoztatja a bolti dolgozókat, sőt, néha va­sárnapi elfoglaltságot is követel, nem vonzza a szakembereket, de még a szakképzetleneket, a fia­talokat sem. Az iroda munkatársai tanulmányt készítettek a Közért-vállalatok lét­szám- és bérgazdálkodá­sáról, amelyben a többi között megállapítják, hogy egyes helyeken a bérszín­vonal tartásával is fokoz­ták a munkaerőhiányt, s hozzájárultak a nagymér­tékű munkaerő-vándorlás­hoz. Míg 1966-ban a Kö­zért-dolgozók 19,16 száza­léka, 1969-ben már ennek kétszerese, az alkalma­zottak 38,86 százaléka vál­toztatott munkahelyet. A munkaerő-hullámzással párhuzamosan csökkent a szakképzetlen dolgozók aránya; az 1969-ben belé­pett új dolgozóknak már több mint 70 százaléka volt szakképzetlen. A nem szakképzett dol­gozók gyakran a legele­mibb ismeretekkel sem rendelkeznek, sokan kö­zülük nem tudnak szá­molni, nem ismerik az árakat, s ez hol a vevők pénztárcáját, hol a válla­lat, a népgazdaság érde­keit sérti. (A próbavásár­lások során az esetek 13 százalékában kevesebbet, 45 százalékában többet számoltak az eladók.) Mindez növeli a vevők és az eladók közötti konf­liktus lehetőségeit, s a krónikus munkaerőhiány a pult mögött állókra sú­lyos terhet ró: lényegesen nagyobb intenzitással kénytelenek dolgozni, hi­szen eközben a vevők száma nem csökken, ha­nem inkább növekszik. Tanuló vagy segédmunkás Ilyen körülmények között különösen fontos az után­pótlás biztosítása, a tanuló­­képzés. A szakmunkás­­képző iskolába jelentkező fiatalok általános iskolai tanulmányi eredménye igen alacsony, többségük nem hivatásszeretetből választja az eladói pályát. Ritka az olyan élelmi­szerkereskedelmi tanuló, akinek egyik vagy mind­két szülője szakmabeli. Bár az elmúlt négy év­ben a végzett szakmun­kástanulók száma majd­nem 50 százalékkal nőtt, az utánpólás mégsem meg­felelő. Jellemző erre, hogy a tanulóidő alatt a beirat­kozottak mintegy 20 szá­zaléka kilép, s újabb húsz százalék még a szakmun­kásvizsga letételének évé­ben elhagyja az élelmi­szerkereskedelmet. 1966- ban 628 gyermek kezdte meg a tanulást a szakis­kolában, közülük 518 (82,4 százalék) végzett is, fél évvel később azonban már csak 407-en (64,8 száza­lék) dolgoztak a közért­vállalatoknál. Sajnos, a képzés sem zavartalan, hiszen néhány jól veze­tett tanbolton kívül alig akad szakember, aki fog­lalkozik a tanulókkal, ehelyett megesik, hogy segédmunkásként hasz­nálják őket. Csak mellesleg jegyez­zük meg, hogy nem sok­kal jobb a munkaerő­­helyzet a nem bolti mun­kakörökben sem. Kevés a számlaellenőr, a boltel­számoltató, a bérelszámo­ló, a gépíró. A közért­vállalatoktól olyan mun­kahelyekre vándoroltak, ahol jobbak a kereseti le­hetőségek. Nem kellett so­kat keresgélniük, hiszen a népgazdaság más ágai­ban is szívesen látták az ilyen képzettségűeket, mert a bérszínvonal tar­tása erre ösztönözte a többi vállalatot is. A fő­városi­­ élelmiszerkereske­delemből eltávozott admi­nisztrátorokat egész egy­szerűen nem tudják pó­tolni. Iskolások, nyugdíjasok a pult mögött Fokozza a gondokat az az örvendetes körülmény is, hogy a már-már női szakmává vált élelmiszer­kereskedelemből mind többen veszik igénybe a gyermekgondozási segélyt. A 19 vállalatnál 5475 fia­tal — 35 év alatti — nő dolgozik, s ennek a leg­aktívabb korosztálynak 17,3 százalékára egy ideig nem szállíthatnak. A lét­számhiány csökkentése érdekében tavaly éves átlagban 140 fiatalkorút, 206 iskolai tanulót és 568 nyugdíjast foglalkoztat­tak. Mindez azonban távol­ról sem oldja meg a gon­dokat, hiszen mint a be­vezetőben említett szá­mok is jelzik, a munka­erőhiány mind nagyobb méreteket ölt, s mind több üzlet áll kihaszná­­­latlanul, miközben a vá­sárlók kénytelenek a min­dennapi élelmiszerekért a szokásosnál messzebbre járni. Milyen megoldást lát a szakszervezet? A KPVDSZ budapesti bizottságának titkárságán a következőket mondják: — Jól ismerjük, ma­gunk is többször vizsgál­tuk az élelmiszerkereske­delem súlyos munkaerő­­helyzetét, amely elsősor­ban az alacsony bérekkel és az ezzel nem arányos igénybevétellel magyaráz­ható. Véleményünk sze­rint azonban a vállalatok vonzóbbá tehetnék a szakmát, méghozzá több­féle módon is. A szakszervezet javaslatai — Melyek ezek a mó­dok? — Az egyik, ha az ed­diginél is jobban szor­galmazzák az élelmisze­rek előrecsomagolását. Ha a felvágottak, sajtok nagy része így kerül az üzle­tekbe, kevesebb eladóra van szükség. Megkönnyít­heti a munkát az is, ha több kisgépet alkalmaz­nak, s a lehetőségek sze­rint gépesítik a fizikai munkát, a súlyos áruk rakodását is. Szívesebben maradnak az asszonyok a szakmában, ha a közért­vállalatok fejlesztik a gyermekintézményeket, s több bölcsődés, óvodás el­helyezését teszik lehetővé. A szétszórt kereskedelmi hálózatban nehéz meg­szervezni az üzemi étke­zést, s emaitt szintén so­kan hagyják el a szakmát. A vendéglátó vállalatok­kal együtműködve, úgy­nevezett repülőjegyekkel, amelyeket az eladók a legközelebbi vendéglátó­­helyen válhatnak be, ezt is meg lehetne oldani. Nem utolsósorban fontos a munkahelyi légkör ja­vítása, hiszen a dolgo­zók döntésében — hogy maradnak-e vagy másutt vállalnak munkát —, igen nagy szerepe van a mun­kahelyi közérzetnek. So­kan az alacsonyabb kere­seti lehetőségek és a hosszabb munkaidő elle­nére is maradnak, ha jól érzik magukat, ha jó vi­szonyban vannak munka­társaikkal, vezetőikkel. A jelenlegi körülmé­nyek között nemigen ma­rad más eszköz arra, hogy megakadályozzák az élelmiszerkereskedelem további elnéptelenedését. Félő, hogy a bolti nyit­­vatartás tervezett meg­hosszabbítása is sokakat késztet majd arra, hogy más területen keressenek munkát. Éppen ezért kü­lönösen fontos, hogy a szakszervezet által java­solt, a dolgozókat ma­rasztaló, a munkakörül­ményeket megkönnyítő, javító módszereket a vál­lalatok minél hatéko­nyabban alkalmazzák. Gál Zsuzsa : Az MHG szekszárdi műszergyárában készítik a Szovjetunió megrendelésére a szovjet Vilszlo ko­csikhoz a tömlöseszmélőket (MTI Fotó : Mező Sándor felvétele) A titkárnő hazudik. Hangja kedvesen me­leg, modora közvet­len, csevegő — de amit mond, az nem igaz. Nem valami létfontosságú ügy­ben, sarokba szorítva, nem olyan helyzetben, ahonnan önvédelemből — részben menthetően — keres ferde kiutat. Kis tü­relmet kér, elmegy, meg­mondja az igazgatónak, ki keresi, s míg én a kagy­lóval játszva várok, oda­benn készül a válasz. Mi­kor a titkárnő visszajön és folytatja, már mindenkép­pen hazudik, mert vagy úgy tesz, mintha véletle­nül megtalálta volna, vagy úgy, mintha véletlenül nem találta volna meg főnökét. Azaz, dehogy tesz úgy. S én a vonal másik végén szintén nem teszek sem úgy, mintha elhinném, sem úgy, mintha nem hinném el ezt a kis bo­londér­iát. Hallgatólagos egyezség van közöttünk a dolog általános játéksza­bályai szerint. Ő tudja, hogy én mindent tudok, s azt is tudja, hogy én ezt tudom róla ... Csak most, hogy letet­tem a kagylót, jut eszem­be, vajon miért kell ez? Kinek jó ez, miért alakul ki közöttünk a hétközna­pi élet e hétköznapi ügyé­ben ez a magától értetődő hazudozás, finomabban szólva füllentéssorozat, vagy még az sem, mai szóhasználattal élve: fa­lazás? Persze mindez nem olyan lényeges, a fontos, hogy beszélhessek az igaz­gatóval, s meg tudjam vele tárgyalni, amit aka­rok.* B­ejutok hozzá. Kicsit kényesebb a téma, azért kezdem. Igaz­gató elvtárs, az utóbbi időben (kezdem a fala­zást, mert nem az utóbbi időben, hanem most) azt hallottam (fala­zás, mert nem véletlenül hallottam, hanem X. Y., vagy valamelyik főható­ság, ellenőrző szerv konk­rétan felhívta a figyel­mem), olyan jelenségek tapasztalhatók (falazás, mert nem jelenségekről van szó, hanem tények­ről, visszaesett a terme­lés, sok a baleset, vagy valami hasonló)... Az igazgató válaszol: Kétségtelen, hogy az utób­bi időben (kezdődik a mellébeszélés) voltak olyan jelenségek (falazás), de a tendencia ..., ha az üzem egészét nézzük (fa­lazás) ez a dolognak csak az egyik oldala, mert nemcsak negatív jelensé­gek ..., az utóbbi időben számos ... bizonyos szem­pontból ... felfigyeltünk mi is ... felléptünk az itt-ott előforduló ... min­dent megtettünk ... Végül két mondatnyi ténnyel tá­vozom. A többi mellébe­szélés, köntörfalazás és köntör nélküli falazás. Öi is tudja, én is tudom az igazságot, és mindket­ten tudjuk a másikról, hogy tisztában van a do­loggal, de egyikünk sze­me sem rebben, eszembe sem jut kereken rákér­dezni, szemrehányást ten­ni. Vajon miért? Miféle já­tékszabályok, az érintke­zés miféle formái ezek, milyen talajon jöttek lét­re a nyílt magatartást, a dolgok lényegét kerülő beidegződések? Az igaz­gatót is, engem is úgy igyekeztek nevelni otthon, iskolában, szűkebb és tá­­gabb környezetünkben, hogy nyíltak, őszinték le­gyünk. Mindketten így neveljük gyermekeinket, s mégis képesek vagyunk szemrebbenés nélkül akár órákig folytatni a ma­gunk kis játékát. Persze lehet, hogy mindez nem olyan lénye­ges, fontos, hogy az ügyek végül is elintéződnek, az emberek közös véle­ményre jutnak, a dolgok tisztázódnak. * N­incs jó véleményem a nálunk folyó protek­ciózásról, s ha az lenne, nem állnék ki ve­le a nyilvánosság elé. Mégis, meggyőződésem, hogy a valóságos protek­ció tulajdonképpen töre­déke, egészen kis része annak, amit a közvéle­mény protekciózásnak könyvel el. Például az egyetemi felvételek. Ha előfordul is, nagyon kevesen juthat­nak be összeköttetés ré­vén az egyetemekre, főis­kolákra — mégis zömmel a protekciónak tulajdo­nítják a sikert, és hiányá­nak a sikertelenséget. Pe­dig az egész csak falazás: vissza nem utasított ba­rát, gyermekkori játszó­társ, rokon, ivócimbora, katonapajtás, lelkiisme­retlenül szórt ígérgetés, nehezen megszülető vá­laszlevél, vállveregetés, „persze, persze”, könnyű sóhaj a protekciót kérő távozása után. Igen, lehet, hogy mind­ez nem fontos. A lényeg, hogy mégsincs akkora protekciózás, mint gon­dolnánk, mert a kérelmek kis töredékét viselik szí­vükön a megkértek, s en­nek még kisebb töredékét képesek elintézni egyete­mi és más ügyekben is. Ö­­r­ü­lünk a hivatalban, s előadóteremben, bá­­rt­ván hallgatjuk az előadót, hallgatjuk a be­számolót, az indoklást, a jelentést, ülünk s nem értjük, vagy vájt fülünk­kel már értjük is, de fo­galmunk sincs róla, mit. Azt hisszük, a nyelv miatt, ami olyan hivata­los, nehéz és idegen: nyer, történik, megvalósul, ke­rül. De hiába keressük a nyelvben a hibát, mégsem értjük, mert mindez csak formába öntése egyfajta gondolkodásnak, az érint­kezés nélküli érintkezés­nek. (Persze, a nyelvtani­lag csúf mondatok is tük­röznek valamit. Régen nem azt mondták, hogy „mérlegelésre kerül”, ha­nem „mérlegeltetik”. De hát „a tatik-tetik nem használ­tatik”,­­ az a vi­lág már elmúlt. Vagy mégis visszakívánkozik?) A jelentésben intézke­dés történik a hibák ki­küszöbölése érdekében, a felmérés megtörtént, az építkezés megvalósul, a program befejezést nyer — s az előadó el sem pi­rul. Talán maga sem tud­ja már, hogy nem a nyel­vet töri, hanem — mellé­beszél. Oldalakon át olvashat­juk a jelentést, beszámo­lót — sehol egyetlen pici, igazi alany, sehol egy olyan fordulat, ahová akár véletlenül is beke­rülhetne az én, te, ő. Nem nyelvészeti kérdés a „ke­rül” szó szédületes kar­rierje. Minden „kerül”: a pénz beruházásra, a hiba kijavításra, a jelentés fel­olvasásra. Hogy ki által kerül sor az építkezés be­fejezésére? Ó, ez ravasz! Ha jó dolog, még az is le­het, hogy én csináltam, ha rossz, az is lehet, hogy más. Ki tudja?!... Az utca népe társadal­mi munkára vonul. Ők úgy mondják: kimegyünk, fát ültetünk. Az erről szóló jelentésben a társa­dalmi munka „el lett vé­gezve”, a fásítási prog­ram „befejezésre került”. Oldalakon át olvashatjuk a „lényegében”-t, a „tu­lajdonképpen”-t, s tulaj­donképpen semmi lénye­gest nem tudunk. Pedig a munkás sohasem azt mondja, hogy „a tengely megesztergálásra került”, vagy „a készülék össze­szerelés­t nyert”, hanem „megesztergáltam”, „ösz­­szeszer­eltem”. * L­ehet, hogy mindez nem is olyan fontos. Mégis,­­ kinek jó e nagy szem­forgatás, kinek a jófiús­­kodás, a személyek és a felelősök elsikkadása, ígérgetés, visszataszítóan mosolygó nyájaskodás, mellébeszélés, falazás? Két ember, aki egy­mással szemben ül, nem érti egymást, vagy ha érti is, csak így: te tudod, hogy én tudom, s ezt mindketten tudjuk egy­másról. S mi van, ha a harmadik, akitől mindez idegen, nem érti, s azt sem érti, miért van így? Nem hiszem, hogy mindez csak forma, s nem hiszem, hogy mindez nem lényeges. Eötvös Pál Köm főtt nélkül A nemzeti jövedelem egy százalékos emeléséért Spontán „gyűjtés" után tudatos elhatározás „Egyszerűen nem tud­tam leállítani az embere­ket. Csak jöttek, s halom­ba rakták a pénzt az asz­talra. Hiába mondtam, hogy várjunk még, amíg valami határozat lesz, nem hatott. Hatvanezer forint gyűlt össze. Ez nem került semmiféle számlára, de a kispesti áruházban bevásároltunk, s két busszal mindent le­vittünk Mátészalkára.” „A Kőbányai Gyógy­szerárugyár dolgozói az alábbiakat vállalják: X. A növekvő gyógy­szerigények kielégítésére az 1970. évre eredetileg tervezett 120 millió forin­tos termelésnövekedést további 75 millió forinttal emeljük. 2. A termeléstöbblet alapján: a hazai gyógy­szerellátás céljaira 10 szá­zalékkal több terméket bocsátunk rendelkezésre, mint 1969-ben. Az export­­értékesítést az előző év­hez képest 130 millió fo­rinttal növeljük.” És a vállalás értékét tu­lajdonképpen csak a kö­vetkező mondatok mutat­ják meg. Mégpedig, hogy „a termelésnövekedést több mint 70 százalékban — Először vállalati szinten mértük fel, hogy mire képes a gyár — magyarázta Füzesi József, a vállalat üzemgazdasági főosztályának vezetője. — Utána lementünk a brigádokhoz és elmond­tuk, hogy teszem föl, két tonnával többet kérünk valamilyen termékből és tízmillió forintos önkölt­ségcsökkentést szeret­nénk. A brigádok ezt az­tán megtárgyalták, s ők is megtették a vállalá­sukat. De hogy milyen módon, milyen eszközök­kel valósítják meg az el­képzeléseket, azt már tel­jesen rájuk bíztuk. S ha őszinték akarunk lenni, ez utóbbi a nehezebb fel­adat.­­ Nem ment minden ilyen egyszerűen. Teljesít­hetetlen kérések nem kerülhettek a brigádok­hoz. Másrészt arra is vi­gyázni kellett, hogy a Hitesy Lászlóné, a Kő­bányai Gyógyszerárugyár szb-titkára mondotta el a történetet. Mert a Gyöm­­rői úti gyárban — felhí­vás nélkül is — megmoz­dultak az emberek, s ten­ni kartak valamit. A hat­vanezer forint csak első mozzanatnak számított. És ezt követően már szer­vezettebb, összehangol­tabb munka következett, a termelékenység javítá­sával valósítjuk meg”. Természetesen elisme­résre méltó a millió forin­tokkal jelzett termelésnö­vekedés is. Főként, ha fi­gyelembe vesszük, hogy az elképzelések között a bel­földi piac jobb ellátása is szerepel. De az, hogy a termelékenység jelentős szerepet kapott, mást is jelez. Gépesítik a munka­­folyamatokat, nagy gon­dot fordítanak a műszaki fejlesztésre és csökkentik az önköltséget. Csakis eb­ben az esetben teljesít­hetik a még június elején kitűzött célokat, s ezt a gyárban is tudják. A vál­lalásban ezeket a gondo­latokat meg is fogalmaz­ták: készletek ne növekedje­nek, vagyis ne raktárra termeljenek. A vállalás óta eltelt három hónap azt mutatja, a számítá­sokba nem csúszott hiba... A kémia V-ös üzemrész csak az elmúlt év köze­pén kezdte meg a ter­melést. Azt megelőzően a szintetikus gyógysze­reket szétszórtan, több helyen gyártották. Most viszont sokkal gazdasá­gosabban, egy helyen ál­lítják elő az évi 30—40 milliós értékű gyógyszert. A látogatónak azonnal szembetűnik, hogy a cső- és tartályrengeteg között alig találkozik em­berrel. A háromszintes épületben mindössze het­venen dolgoznak. Igaz, három műszakban. — Itt gyártjuk többek között a vérnyomáscsök­kentő Diaphylint és a Midetont, ami eredeti ma­gyar szabadalom — ma­gyarázta Füzesi József. — Főként e két gyógy­szernél és a Kiionnál fe­szített a munka. Ezen a területen máris jó eredményeket értek el. A Klionnál 40 százalék­kal csökkentették az ön­költséget. Pontosabban először javították a mi­nőséget, ami átmenetileg emelte a ráfordítási költ­ségeket , s csak a má­sodik lépésben érték el a 40 százalékos javulást. A gyógyszer tisztasága ugyanakkor meghaladja az előírtakat. — Most a Midetont vizsgáljuk hasonló szem­pontból — jegyezte meg az üzem vezetője. — Itt is 15—20 százalékos meg­takarításra számíthatunk. De az eredmények való­jában nem itt, az irodá­ban, hanem az üstöknél, a brigádoknál dőlnek el. Szocialista szerződés — A laboratóriumi eredményeket már meg­kaptuk a Miceton „fej­lesztéséhez” — mondta Minkó Róbert, ötszörös szocialista brigádvezető. — De más a helyzet a lombikok között,­ és itt a gyártásnál is más nehéz­ségekkel találkozunk... A legfontosabb az, hogy az alapanyagokat időben megkapjuk. Éppen ezért a kémia IV-es és VI-ossal szocialista szerződést kö­töttünk. Nem hagytak minket cserben, eddig minden simán is ment... A keverőbe nátrium­karbonátot öntenek, s ez­zel csapatják ki a gyógy­szert. Egy kis hiba hosz­­szú leállást okozhat. Ha például ezt a színtelen folyadékot gyorsabban zú­dítják a keverőbe, kát­rány keletkezik, s leg­alább fél órát kell vár­niuk, amíg — tisztítás után — újra beindíthat­ják a motorokat. De mostanában a ké­mia V-ösben nem állnak a motorok. Mélykúti Attila Középpontban a termelékenység Hibátlan számítások NÉPSZAVA 1970. szeptember 1­5

Next