Népszava, 1971. március (99. évfolyam, 51–76. sz.)
1971-03-14 / 62. szám
1971. március 14 A Muharay-együtt jubileumára 1946 márciusában, huszonöt éve került sor a Nemzeti Színházban a Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttes bemutatójára. Ez az előadás volt az első nagyszabású népi együttesi produkció a felszabadulás után. A négy nyelven (!),— magyarul, oroszul, angolul és franciául — nyomtatott meghívó szerint az együttes „eredeti magyar népi énekeket, táncokat, játékokat és Bartók Béla, Kodrog Zoltán, Muharay Elemér, Szabó Iván, Székely Endre, Tóth Dénes, Vásárhelyi Zoltán és Veress Sándor műveit” mutatta be. A bemutatót követően Muharay-együttes néven vált országszerte ismerté a Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttes. A negyedszázados jubileum szükségessé teszi, hogy azok számára is, akik nem ismerték, néhány szóval felidézzük Muharay Elemér életét, máig is ható szerteágazó tevékenységét és híres együttese tagjainak további sorsát. Muharay Elemér 1901. október 20-án született a jászsági Hajta-pusztán, sokgyermekes szegényparaszti családból. Származása egész életére rányomta bélyegét; szülei Kispestre költöztek, apja vasutas lett, Elemér pedig pályamunkás, majd különböző gyárakban dolgozott. Tizenhét évesen vöröskatona, később színiiskolát végez, némafilmekben játszik és toborozni kezdi a színház és színjátszás megújítására kész híveit. A harmincas évek kezdetétől küzd a magyar színjátszás bartóki szintéziséért, a néphagyományból való megújulásért és a passzív, befogadó jellegű kispolgári kultúrát felváltó aktív közösségi kultúra megteremtéséért. Népmeséket és népballadákat dramatizál, szokás játékokat visz színpadra már első népi együtteseivel is (Dunakeszi — 1937, Fóti Faluszínpad — 1939). Közben a Kelet Népe budapesti szerkesztője és ismert színházi kritikus. Vezeti a vasas színjátszókat és a bőrösök szakszervezeti amatőr együttesét. A felszabadulás után a fényes szellők korának egyik legsokoldalúbb kultúrmunkása. Együttese vezetésén kívül elnöke a Magyar Szabadszínjátszók Országos Szövetségének, létrehozza a Szabadművelődési Akadémiát és a Népi Együttesek Művészeti Kollégiumát, együttese tagjaiból jön létre a NÉKOSZ Központi Tánckara, majd a Honvéd Együttes és az Állami Népi Együttes törzsgárdája. 1950-től 1960. február 2-án bekövetkezett haláláig a Népművelési Intézet néprajzi osztályának vezetőjeként több száz népi együttest patronál, munkatársai között találjuk a népi kultúrával ismerkedő Csoóri Sándort és Bodnár Sándort, írókat, zeneszerzőket, koreográfusokat. Vass Lajos, aki a Röpülj páva révén a tv-nézők millióit vonja be a közös éneklésbe, Muharay tanítványa volt s ma életművének egyik legnagyobb hatású folytatója. Muharaynak mindig remek érzéke volt tehetséges fiatalok kiválasztására és megnyerésére. Együttesének tagjai közül felsoroljuk — a teljesség igénye nélkül — néhány ismert személyiség és művész nevét. Vitányi Iván és Jancsó Miklós voltak a Muharayegyüttes titkárai, a tánckart Szabó Iván, a koreográfusként is kiváló szobrászművész vezette. Az együttesben kezdte pályafutását Benedek Árpád, Béres Ferenc, Kaposi Edit, Keszler Mária, Knoll István, Körtvélyes Géza, László-Bencsik Sándor, Mádi Szabó Gábor, Pálfi Csaba, Papp Oszkár, Tallós Endre és Viola Mihály. Néhány éven át a Muharay-együttes tagjaként járta az országot Török Erzsébet, az akkor már országos hírű énekművésznő is. Muharay Elemér színműveinek, elméleti munkáinak és együttese történetének részletes elemzésére itt nem vállalkozhatunk; a jubileum kapcsán jelezni szeretnénk csupán, hogy közvetett hatása érvényesül a cselekvő kultúráért minden áldozatot meghozó amatőr színjátszók és irodalmi színpadok tevékenységében is. Tasi Jómét kodva előkecmergő asszonyt megpillantva. — Hopp! — nyújtotta fel kezét és testén végigcsúsztatva emelte le feleségét. — Fehérvári út, Gamma, Kábelgyár, a gyárak útja. — Tudom, apukám! — mondta Csákné. — Apukám — ismételte magában az ember, már érzi, hogy vagyok valaki. — Itt, ha kialszik egy lámpa, emberek halhatnak meg — mutatott a széles, forgalmas útra, a síneket szegélyező zúzott kövekre. — De nem alszik ki, ugye? — reszketett az asszony. — Akkor engem felakasztanának. — Jaj! — Ne félj, tizenhét év alatt és még egy intést sem kaptam. — Hol az autó?! — kiáltotta az asszony. — Elment, hogy ne is lásd, a sofőr szabálytalanul jött. — Szóval téged nem szabadott volna felvennie a kocsira, de Csorba András jó barátom. — Te, Zsiga! Az előbb még apukám voltam — Akkor apukám... — A járdáról le nem lépsz, még ijedtebben sem, ha szemed elől eltűnnék. Érted?! — parancsolta Zsiga bácsi és a megbolygatott sínek mentén pörgekalapos, sovány kis alakját a lassan haladó villamosok takarták el. Néha a zúzott kövek között bukkant fel és tűnt el. A járókelők rá-rápalantottak, s ház falához támaszkodó kék plasztik táskáját szorongató, sápadt asszonyra. Később, a sötétség beálltával, vörösben kezdtek a veszélyt jelző kis lámpácskák. A Fehérvári úti ívlámpák fényében emberáradat hömpölygött Az éjszakai műszakosok gyáraik felé siettek. Tíz-tizenöt pencig tartott a nagy forgalom, aztán már csak néhányan rohantak az úton. — Uram, teremtőm! — kapott szívéhez az asszony —, hol van? — kutatott a piros lámpák között és futásnak eredt Messziről úgy látta, mintha Zsiga a zúzott kövek alól törne felfelé, pörge kis kalapja a fején volt — Apukám, apukám' — No, mi van? — Eltűntél előlem. — A járdán maradtál? — Ott, ott maradtam végig. — Láttál? Láttad a munkámat? — Láttam. — A Közértben majd elmondhatod az öregeknek, hogy a lámpákért az életemmel felelek. — Te nem mondtad el még senkinek? — Az sem árt, ha te is elmondod. Egymásba kapaszkodva mentek ki a Móricz Zsigmond körtérre. A Bartók Béla úton felszálltak az 1-es autóbuszra, s bár üres ülőhelyek voltak, mégis a peronon maradtak, szépen összehúzódva. Csák Zsigmondné plasztik táskáját bal karjáról a jobbjára akasztotta, hogy szívével boruljon a férjére. A Szabadság-híd pesti oldalán átszálltak a 63-as villamosra, a Nagyvárad téren pedig az 50-esre. — Hogy van, Zsiga bácsi? — kérdezte a kalauznő. — Köszönöm kérdését jól vagyok. Most a Fehérvári úton építkezünk, pirkadatban megyek oltani és előkészíteni a lámpákat — A felesége? — nézett a fiatal szőke kalauznő az asszonyra — Hát ki más borulhatna a vállamra — Most már ő is többet tud, mint tudott Tudja milyen a vasutasok élete. — Ugye, anyukám? — Igen, apukám. NÉPSZAVA Szobrok, festmények, grafikák Művekről és szándékokról - egy kiállítás kapcsán A Képzőművészeti Szövetség műcsarnoki kiállításának általános értékelésében azt ígértük, hogy az egyes kiállított művek részletes értékelésére viszszatérünk. Nem vállalkozhatunk azonban most sem a bemutató teljes anyagának ismertetésére, elemzésére, csupán egyegy jellemző részletet ragadunk ki; elsősorban olyan műveket, amelyek eredményeikben vagy szándékukban a mai magyar képzőművészet további fejlődését segíthetik elő, vagy e képzőművészet jelenlegi színvonalánál, emeléséhez járultak hozzá. Szükségesnek tartjuk, hogy elöljáróban általános értékelésünk néhány megállapítását újra felidézzük: ezen a kiállításon is a legerőteljesebbek, a legrangosabbak a realista törekvések és művek... Továbbá, hogy a A korábbi nagy kiállításokon leggyakrabban a grafikai anyag volt a minőségileg legértékesebb, legegységesebb együttes. Ezen a kiállításon színvonalban a grafika mellé most a szobrászati anyag is felzárkózik. A szobrászatban a legerőteljesebb művészi vonulat a realista hagyományokhoz kötődő, azt a mai kor követelményeire korszerűen adaptáló művészeti stílus. E stílust olyan egyéniségek fémjelzik, mint amilyen Somogyi József, akinek az előcsarnokban álló, Ókori harcosok című kompozíciójában a szobrászat klasszikus értékei ötvöződnek a modern kor érzelmi, értelmi s formai feszültségeivel. E körhöz, stílusirányzathoz tartozik Szabó Iván, akinek Felszabadulás című bronzsztéléje egyben a közvetlen politikai téma magasrendű művészi megfogalmazásának példája is lehet. Továbbá Kiss István, akinek plasztikáját, úgy tűnik, mind eredményesebben termékenyíti meg a magyar folklór is. Kiss Sándor Partizántemetés című, nagyméretű kompozíciója is a kiállítás rangos műveinek sorába tartozik. Tar István Küzdelem című kisbronzú dinamikájával, monumen-magyar képzőművészet alapvetően realista, elkötelezett művészet, amely a formai kísérletek útkeresése láncolatában is e fő tendencia és eszmei alapállás minél elementárisabb, hatékonyabb kifejezését keresi. Az előbbiekből következik, hogy mostani vizsgálódásunk alapvető szempontja a realista művészet értékeinek feltárása a műcsarnoki kiállítás anyagában. Természetesen ez az esztétikai kategória nemcsak időben változott, bővült, hanem műfajonként is eltérő határai vannak, a művészi értékek más és más tartományát öleli fel. A másik oldalról vizsgálva ezt a kérdést: más az elvonatkoztatás, az absztrakció mértéke és létjogosultsága a grafikában vagy a kisplasztikában, és megint más a táblaképfestészetben vagy a nagyszobrászatban. telis hatásával tűnik ki a bemutatott kisplasztikák közül. S ugyancsak e művészeti törekvés egyik rangos megnyilvánulásaként értékelhetjük Vilt Tibor kétfigurás kompozícióját, amely ugyan elég messze esik a művész legutóbb megismert formai törekvéseitől, ám éppen a tartalom és a forma kivételesen szerencsés összhangja miatt válik ez a műve elementáris hatásúvá. Más indítású, de végeredményében ugyancsak a realista művészet értékeit gyarapító Varga Imre bemutatott alkotása is. Varga Imrének sikerült megvalósítania azt, amit Schaár Erzsébetnek nem, tudniillik hogy a manapság is oly divatos nyugati művészeti áramlat, az op-art elemeit az eredetiség igényével olvassza bele művészetébe. • Varga Imre ezekkel az elemekkel kifejezési eszköztárát gazdagította, s ez az eszközrendszer mindenkor a szobor tartalmának, belső mondanivalójának kifejezésére szolgál; nála, szemben Schaár Erzsébettel, akinél ez a belső mondanivaló is csupán plasztikai probléma. Varga Imre Radnóti című szobrát érezzük éppen az előbb elmondottak miatt is a kiállítás legkiemelkedőbb, legrangosabb alkotásának. örvendetes a szobrászati anyagban a fiatal hatás jelentkezése, s az még örvendetesebb, hogy közülük a legjobbak félreérthetetlenül elkötelezett, társadalmilag felelős, szocialista hitvallást vállaló és kifejező művészek. Közülük is elsősorban a tavalyi SZOT-kiállításon oly sikerrel szerepelt Vasas Károlyt kell megemlíteni, akinek elsősorban Forradalom című, bronzkompozíciójában sikerült a művészi formát a belső tartalommal, mondanivalóval legkifejezőbben ötvözni. Vasas stílusban erőteljes rokonságot mutat Vigh Tamás korábbi művészi periódusának stílusával, sajnáljuk, hogy Vigh Tamástól ezúttal csupán a kísérlet, az útkeresés stádiumában levő műveket láthattunk. A fiatal szobrászok sorát folytatva, Gyurcsek Ferencet, Csíkszentmihályi Róbertet, Szabó Gábort, Ligeti Erikát, Aszszonyi Tamást (elsősorban érmeit), Janzer Frigyest, Kiss Nagy Andrást kell megemlítenünk. Itt említjük meg azt is, hogy Csótszentmihályi Róberttől és Lisztes Istvántól láthattuk a legjobb tematikus érmeket is. SZOBRÁSZAT GRAFIKA Viszonylag egyszerűbb dolgunk van a grafikai anyag értékelésénél. Ez a műfaj most is évek óta kivívott rangjához illően jelentkezik a kiállításon. A mai magyar grafika kifejező eszközeiben modern, zömében elkötelezett tártalmat, mondanivalót hordozó művészet. És mindinkább nyilvánvalóvá válik az is, hogy a modern nyugati művészet tanulságai mellett egyre inkább és egyre eredményesebben hasznosítja a magyar folklór értékeit is. Itt elsősorban Csohány Kálmán, Czinke Ferenc grafikáira és Bálint Endre Allegro barbaro című Bartók-sorozatára gondolok. De idetartozónak érezzük Kerti Károly bemutatott lapjait is. Úgy tűnik más vonatkozásban, hogy a mai magyar grafika legnagyobb hatású mestere még mindig Kondor Béla. Még legújabb stílusvariációinak is akadnak követői. Egyéni hangot és stílust jelöl mai grafikánkban Würtz Ádám, Raszter Károly és Kajári Gyula művészete is. FESTÉSZET A kiállítás legproblematikusabb része a festészet. Részben azért mert e műfajban a bemutatott művek egy része elmossa a képzőművészet és az ornamentális művészet határait, s mert e műfajban találkoztunk a legtöbb kiérleletlen formai kísérlettel is. Azt azonban a bemutatott anyag kapcsán is el lehet mondani, hogy ma már nincs olyan mély szakadék az úgynevezett „urbánus” és a „plebejus” művészek, alkotások között. A mai magyar festészet egyik meghatározó stílusa, ha úgy tetszik — iskolája, e kiállítás alapján is a szentendrei konstruktivizmus, amelynek vezető mestere Barcsay Jenő, és láthatunk a kiállításon művészetét közvetlenül követő és stíluselemeit közvetve felhasználó, olykor éppen ellentétes stílusiránnyal ötvöző fiatal művészek alkotásait. Ez utóbbira a legrangosabb példa Serényi Ferenc festészete, aki Barcsay mester művészetének legfontosabb tanulságait az alföldi festészettel ötvözte. S ha már az alföldieknél tartunk, az alföldi művészek (az alföldi festészet sohasem volt művészeti iskola a szó szóró értelmében, stílusjegyekkel pontosan körülhatárolható művészeti irányzat) jelentkezése és hatása egyre erőteljesebb. Erkölcsi, művészi magatartásuk hatott a merőben más égtájak felől indult festőkre is. A hagyományosan alföldinek tartott művészek közül elsősorban Szurcsik János pannótervét, Németh József, Vecsési Sándor, Kurucz D. István és a fiatalabb művészei közül Patay László, Fejér Csaba és Szalay Ferenc műveit emelhetjük ki. A művek hatalmas tömegében a nézőnek és kritikusnak egyaránt nagyon nehéz eligazodnia. Ezért sok olyan értékes művészeti törekvéssel nem tudunk jelen kritikánkban sem foglalkozni, melyek végső soron szintén a realista művészet nagy szintézisébe ötvözhetők, egészében vagy részeredményeikben e művészetet gazdagíthatják. Így nem tudtunk kitérni Berki Viola, Galambos Tamás, Bartha László vagy Kokas Ignác sok tekintetben problematikus, ám mégis értékelendő új jelentkezésének elemzésére, ismertetésére. Jó filmek rossz sorsai MIÉRT BUKNAK MEG olykor a jó filmek is? Miért nem talál egymásra gyakorta a kitűnő mű és a közönség? S egyáltalán, valóban létezik az a bizonyos „szakadék”, amely manapság ott tátong a korszerű, gondolatgazdag filmművészet és a mai néző között?! Ismerős, szinte már „visszaköszönő” kérdések ezek. Gyakorta felbukkannak a filmművészeti vitákban, újságcikkekben, magánbeszélgetésekben és statisztikai kimutatásokban. És ismerősek a válaszok, a töprengések is. Akadnak olyanok, akik egyértelműen a közönség értetlenségében — és éretlenségében — keresik csak a hibát, mondván: „Beethovent is olykor elutasította, kifütyülte akorabeli közönség.” Megint mások a televízió térhódítására, a film világválságára hivatkoznak, a tudomány és a technika nagy iramú fejlődésére, amely lassacskán teljesen elsöpri a jó öreg, családias „papa moziját". Mondani sem kell talán, hogy ezekben a kérdésekben és válaszokban sok az igazság. Valóban gyakori a tény, hogy a filmművészet új hullámánál" értékes alkotásai (s itt csakis az igazi művészfilmre gondolok) kevés nézőt vonzanak. S a sekélyes, olcsó giccsnél pedig milliósra ugrik a mozizók száma. És gyakran találkozik az ember „éretlenséggel” is, amikor a néző képtelen „beállni” a rendező és a művészek áramkörére — és síppal, dobbal, kereplővel hadakozik a film világa, gondolata, mondanivalója ellen. A televízió konkurrenciájáról szinte már felesleges is beszélnem. Hisz ez is olyan ismert tény , amellyel évtizedek óta „számol” a filmművészet és a mozitulajdonos. De hát mégis, miként találhat egymásra a mai filmművészet és a mai közönség? Megint csak ismerős kérdés ez — s hasonlóképpen ismerős a válasz is. A fanatikusok az iskolai filmesztétikai oktatás, a filmklubok elterjedésében látják a kivezető utat Okos koncepció ez. Hisz valamennyiünk közös kívánsága, hogy a felnövő új nemzedék többet tudjon a filmről (művészetről és technikáról), mint elődei. Értse is, amit lát, hogy ne csak divatból, vagy sznobériából hódoljon az új művészetnek, hanem átfogó vizuális kultúra alapján. Ez azonban még csak a jövő! Sok vonatkozásában a jövő vágya, hogy a mai ifjúságot filmértő felnőtté neveljük. A MAI FILMMŰVÉSZET és a közönség „egymásra találásának” van azonban olyan vonatkozása is, amiről szeretünk elfelejtkezni. S ezt úgy hívják: propaganda. A világon mindenütt óriási propaganda előzi meg a filmbemutatókat — nálunk, még ha akad is hírverés, az vagy kevés, vagy legalábbis „gyanús”. (Félreértés ne essék, nem a külhoni, rossz ízű botránypropagandát hiányolom.) Mit értek azalatt, hogy „kevés” és „gyanús". Ezt is megmagyarázom. Gyakran előfordul: egy-egy kifejezetten rossz filmnél akkora hűhót csaptak, hogy az már szinte egyenlőnek tűnt a közönség becsapásával. (Transzparensek az utcák fölött, hatalmas filmcímekkel száguldó villamosok, riportözönök előtte, alatta, utána, és így tovább.) Máskor meg — például a Szerelem esetében — alig akadt valamifajta szembe csapó felhívás. Holott ez a film — amely művészet és közérthető is egyszerre, amely az egyszerű munkásnak és az egyetemi tanárnak is sugall gondolatokat — megérdemelte volna a legnagyobb, legkiterjedőbb propagandát De továbbmegyek. Gyakran figyelem — a filmszínházakban és a televízióban — az úgynevezett „előzeteseket”. Ha ezekről az előzetesekről azt mondom: csupán formálisak — még nem mondtam semmit Mert inkább csak arra jók, hogy elriasszák a nézőket, s hogy a feleség imigyen szóljon a férjéhez: „No, apukám, ezt a filmet sem megyünk el megnézni.” Mert rendszerint vagy a legunalmasabb részleteket ragadják ki a filmből, vagy pedig valaminő kuszaságot amelyből még a legokosabb néző sem következtethet a film egészére. A másik, szintén a propagandához tartozó dolog: a címadás. Olykor kitűnő külföldi filmek olyan lehetetlen magyarított címekkel jelennek meg a plakátokon, hogy nincs az a mozinéző, aki erre a felhívásra fogja magát és azonnal jegyet vált a pénztárablaknál. Ezt csak egy példával illusztrálom. Pár esztendővel ezelőtt mutatták be Formann egyik nagyszerű, mély társadalmi problémákat boncolgató izgalmas filmjét, Egy szöszi szerelme címmel, őszintén kérdezem — mire gondolhatott az ember, amikor meglátta ezt a plakátot „Na, már megint egy tingli-tangli. Hisz jómagam is — pedig évek óta figyelemmel kísérem a film útját — csak véletlenül ültem be a moziba. (Műsorcsere történt.) Természetesen, amikor megláttam a feliratot, mérgelődtem — majd pedig alig tudtam szabadulni a film hatása alól. No, de nem bízhatjuk a véletlenre, hogy a jó film is eljusson a közönséghez?! A KAD Már — ha nem is kimondottan — úgynevezett művészmozink is. (A Toldy.) Itt az érdeklődő, kis számú közönség azokat az alkotásokat tekintheti meg, amelyek valóban nagyon újnak, szokatlannak számítanak a korszerű kifejezéseket kereső filmművészetben. S ez nagyon jó. Az azonban már kevésbé jó, hogy gyakran olyan filmeket is „száműzünk” ide egy-egy kora esti előadásra , amelyek feltételezhetően a nagyközönség érdeklődését is vonzanák. Például a svédek Adalen 31-ére gondolok. Ez a film progresszív és ugyanakkor lenyűgözően szubjektív, szép alkotás volt a munkásmozgalom egyik epizódjáról. Kimondottan politikai tartalmú volt a film? Kétségtelenül az. No, de láttunk már politikus alkotást is, amely sikert aratott. Gondoljunk csak a Z-re. Gavras filmje a legteljesebben politikai film volt. A MOKÉP mégis vállalta a „rizikót”, hogy a nagyközönségnek is bemutassa. Statisztikai adatok sokasága bizonyítja: a film heteken át futott — zsúfolt nézőtér előtt — a premier és az utánjátszó mozikban. S ha az, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája sikert arathatott — bizonyára az Adalen 31 is elnyerhette volna a nagyközönség tetszését Hogyan találhat egymásra a mai kitűnő alkotó, és a nagyközönség? — kérdeztem a cikkem elején. Az érvek és ellenérvek sokaságában helyet kell szorítanunk a propaganda szükségességének is, az esztétikai nevelés mellett. Mert nemcsak elvi úton , hanem a gyakorlatban is segítenünk kell a jó film és a közönség találkozását. Hasznos és jó propagandával. És ezt is meg kell tanulnunk. A film propagandatanár ... Gantner Ilona