Népszava, 1971. április (99. évfolyam, 77–101. sz.)
1971-04-08 / 83. szám
011. április 8 Újpest, Megyeri út 45. Kétemeletes, sárgára vakolt saroképület: a Munkaügyi Minisztérium 24. számú Kilián György Szakmunkásképző Intézete. Délután 4 óra. A nagyablakos osztályteremben minden pad foglalt. Huszonnyolcan vannak, férfiak, fiatalok. Reggel 5- kor keltek, munkásszállásról, albérletből, a szülők szoba-konyhás lakásából indultak Vácra, Csepelre, Lőrincre. Egész nap görnyedtek, gépet szereltek, házat építettek. Sötétedés után tizedestörtet számolnak, igét ragoznak, elektromos feszültséget mérnek. Meccsről, ultipartiról, moziról önként lemondtak. A családosok három évig legfeljebb vasárnap láthatják ugrálni, nevelni gyermekeiket. A nőtlenek a következő években alighanem megtartják függetlenségüket. Segédmunkások. De elhatározták, hogy a villanyszerelés mesterei lesznek. Valamennyien az esti szakmunkásképzés legelső részvevői. Egyetlen szenvedélye a rajzolás volt, az általános iskola befejezése előtt kis akvarelljével pályázatot nyert az NDK-ban. Tanára biztatta, grafikus szeretett volna lenni. A körülmények másképp hozták. Segédmunkás, esztergályos, kórházi műtős volt különböző városokban. Egy idő óta úgy érzi, megtalálta helyét, célját. — Másfél évvel ezelőtt újsághirdetésre jelentkeztem a 43-asnál. Villanyszerelő mellé kerültem segítőnek. Ha csodálkozik is, kimondom, ez a munka vonzott. A Füredi úti lakótelepen dán házakba szereljük fel a villanyvezetéket. Nem könnyű meló, de egyszerű, jól is fizetik. A vállalatnál nemrég felajánlották: kitanulhatom a szakmát. Azóta érzem igazán, hogy szükség van rám. Tudja, az sem mindegy, hogy csak pofonegyszerű dolgokat bíznak rám, vagy érdekesebbet, bonyolultabbat is ... Az ember nem élhet önbecsülés nélkül. Sosem késő! Esti szakmunkástanulók Csöppet sem hízelgő képet fest pályaválasztási tanácsadásunk jelenlegi gyakorlatáról és hatásfokáról a Kelenföldi Textilgyár KISZ-bizottságának legutóbbi felmérése. Hatvan ipari tanulót fogtak „vallatóra” élőszóban és kérdőívekkel, hogy megtudják: milyen szálak fűzik őket munkahelyükhöz, leendő szakmájukhoz, és mi a véleményük egy sor más dologról. A hatvan gyerek közül mindössze öt hallott az iskolában, osztályfőnöki órán erről az elhelyezkedési, továbbtanulási lehetőségről. Negyvenketten (!) apróhirdetésből értesültek arról, hogy szövő-fonó tanulókat keresnek, míg a többiek barátnők, szülők, rokonok tanácsára választották ezt a két szakmát. Ráadásul nagy részük előbb más, divatosabb, rokonszenvesebb pályával kísérletezett, s csak azután jelentkeztek a textiliparba, amikor ott nem sikerült a felvétel. Ezek után nem csoda, hogy csak elvétve válaszoltak „igen”-nel arra a kérdésre, hogy tanulmányaik végeztével megmaradnak-e szakmájukban. A többiek pedig? Ki ezért, ki azért, már most elhatározta, hogy csak ideig-óráig folytatja mesterségét, azután odébb áll. Nyilvánvaló, hogy a későbbiekben a vándorútra készülő gyerekek jó része megtalálja helyét a Kelenföldi Textilgyárban, de nagyon is elgondolkodtató az az útravaló, amivel a gyerekek elindultak az általános iskolából. A kitérők, zsákutcák jó részét mind elkerülhették volna, ha nemcsak papíron, hanem a valóságban is bölcsen meggyőző és reális tanácsot kapnak a pályaválasztáshoz. Hazánkban először A gyárak és a termelővállalatok szakmunkás.éhsége” évről évre növekszik. Akárcsak munkájuk, feladataik menynyisége. A gépesítés lassú üteme, az ember részvételét, leleményét talán sohasem nélkülöző munkák még mindig nagy száma és az ipari tanulóintézetek által szárnyra bocsátott fiatal szakmunkások két év óta immár ritkuló serege — mindez fontos lépés megtételére késztette az illetékes minisztériumokat. Az általános iskolákban, a középiskolákban, valamint az egyetemeken folyó esti oktatás két évtizede után 1971. február 1-én — egyelőre, két szakmában, három vállalat dolgozói részére — Magyarországon első ízben megkezdődött az esti szakmunkásképzés. A szakmunkásképzés esti tagozatának tanulmányi ideje — akárcsak a tananyag — megegyezik a nappali tagozatéval. Némely szakmában két, de a legtöbben három év tanulás szükséges a segédlevél megszerzéséhez. Mit nyerhetnek hát rajta a vállalatok s a fiatalok? A 28 villanyszerelőjelölt között Pető József az egyetlen, akinek az általános iskolainál magasabb végzettsége van. Kecskeméten, közgazdasági technikumban érettségizett, utána évekig könyvelőként dolgozott. Éppen három éve annak, hogy felszámolta addigi életét, s elszegődött segédmunkásnak a Villanyszerelőipari Vállalathoz — Sohasem akart főkönyvelő lenni? — Soha. A falusi életet szerettem, nagy ügyetlenül könyvelő lettem. Egész nap körmöltem: áruforgalom, pénztár-, bankállomány... Este 8-ig, néha 10-ig is firkáltam, szabadnap csak papíron volt. Mindenki a másikat leste, a főnöknőnk valamennyiünket. Nem férfinak való munka ez. A katonaság után már nem sokáig bírtam... Anyám először szörnyülködött, ma már talán örül is. A menyasszonyom gyógyszerész, úgy látom, őt sem zavarja, hogy kérges a tenyerem. Váltakozó munkahelyeken: a Dunai Cementműnél, az Egyesült Izzóban, a Csepeli Papírgyárban villanyszerelő brigádban dolgozom. Nem tagadom, hajtom magam, de jól is keresek. Soha életemben nem éreztem magam ilyen erősnek és nyugodtnak. Megtalálta helyét ÉVM 43. sz. Építőipari Vállalat, Dávid Mihály munkaügyi főosztályvezető: — Tavaly 6450 lakást építettünk fel, az idén 7400 a tervünk. Évente ezerrel több lakást kell átadnunk a budapestieknek. Bárki azt mondhatná, hogy „csak” panelházakat építünk... De hát éppen ez okozza a gondot, mindig több és több szakipari munkásra: villanyszerelőre, lakatosra, víz-, gázszerelőre, parkettásra lesz szükségünk. A jó kereset, az ötnapos munkahét nem minden; az idén 4 millió forintot fordítunk dolgozóink szakmai továbbképzésére. Ebből az öszszegből fedezzük 11 fiatalunk szakmai oktatását, valamennyien villanyszerelők lesznek. Kilián Miklós még csak 24 éves lesz, de máris hányatott élet áll mögötte. A Heves megyei Erdőkövesden született, Dunaújvárosban nőtt fel. Amikor szülei elváltak, felkerült Budapestre. Könyvelő kérges tenyérrel Jók a feltételek Az esti szakmunkásképzés alapos előkészítő munka után kezdődött el. A színvonalas oktatás szakmai, tárgyi és személyi feltételei hiánytalanul rendelkezésre állnak. Az első sajtójelentések óta nem kisebb vállalatok, mint a Magyar Hajó- és Darugyár, az Egyesült Izzó, a Láng Gépgyár és a Budapesti Közlekedési Vállalat jelentette be szándékát: a következő tanévben szívesen taníttatná szakmával nem rendelkező dolgozóit. Máris hosszú listákon sorakozik azoknak a fiataloknak a neve, akik nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésükért szíves örömest ülnének viszsza az iskolapadba. Mert tanulni sohasem késő. Hargitai Pál Máris vándorútra készülnekJEGYŐZHETŐ Bemutatok egy miskolci fiatalembert, akinek a sorsa olyan, ahogy „a nagy könyvben van megírva”. Ez a „nagy könyv” tulajdonképpen az a társadalom, amelyben él, benne a munkáscsalád, amely felnevelte, de a sorsáról szóló sorokat ő is írta. Jó néhány munkásdinasztiát ismerek a Diósgyőri Gépgyárban, de az a dinasztia, amelyből a 23 éves Tóth Gyula esztergályos származik, nem tartozik a szokványosak közé. Apai nagyapja lakatos volt a vasgyárban, anyai nagyapja pedig hírneves öntőmester. Édesapja lakatosból lett művezető, de afféle nyugtalan emberként nem elégedett meg iskolai végzettségével és 50 éves korában érettségit tett a gépipari technikumban. Gyuszit vonzotta a gyár és ösztönözte édesapja példája is. Előbb a vonzást követte: esztergályos lett, hat évvel ezelőtt jelesen vizsgázott a horizontesztergán. Ezt a jelest éppen olyan büszkén emlegeti, mint a nagyapák mesterségbeli tudását. Nem valami egyéni büszkeség ez, beleillik annak a brigádnak a színvonalába, amelynek Gyuszi is a tagja. Ifjúsági brigád. Helyesebben ma már nem is az, mert 11 tagja is közül már csak négyen harminc éven aluliak. De van-e pontos mérce arra, hogy meddig fiatal valaki? A brigád ugyanis fiatalos lendülettel dolgozik s mivel van élettapasztalatuk, szakmai gyakorlatuk is, a lendület még értékesebb. Eddig hatszor nyerték el a szocialista címet, tavaly ezüst jelvényt is kaptak. A jó közösséggé alakult szocialista brigádokról közhelyszerűen hangzik az a megállapítás, hogy mindenben segítik egymást, gyakran járnak együtt kirándulni, együtt mennek kulturális rendezvényekre és így tovább. De van ebben a brigádban valami más is, valami több is. Nemcsak maguknak élnek. Találkoztam már velük, amikor katonasírt gondoztak. Régi hagyományuk, hogy rendszeresen ápolják három szovjet katona sírját, három hősét, akik Miskolc felszabadításáért estek el. S törődnek a leendő szakmunkásokkal is. Egy ízben felkeresték az egyik általános iskola igazgatóját, felajánlották, hogy a végzős kisdiákoknak előadást tartanak a szakmájuk szépségéről, elmondják, hogyan becsülik meg őket az óriásgyár nagy családjában. Vagyis: lenne elég okuk arra, hogy elégedettek legyenek magukkal. De nem azok. Gyuszi 18 éves volt, amikor a brigád arra ösztönözte, tanuljon tovább. Nem lehetett ellenállni, hiszen a tanulásra Gyuszinak otthoni „érve” is volt: az 50 éves korában érettségizett édesapja. - -Gyuszinak azonban be kellett vonulnia. Hányszor megtörtént már, hogy egy fiatalember, aki a katonai szolgálat előtt tanulni kezdett, miután leszerelt, örült a szabadságnak és a civil életnek, aztán elfelejtette folytatni a tanulmányait! Gyuszit nem ilyen fából faragták. Beiratkozott a gépipari technikum esti tagozatának második osztályába. Az idén érettségizik. Egy osztályba jár a 43 éves Horváth József esztergályossal. Ez nem lenne érdekes, ha „Józsi bácsi” nem ugyanabban a brigádban dolgozna, mint ő. Ha hozzáteszem mindehhez, hogy Gyuszi a KISZ-alapszervezet szervező titkára is, mondhatná valaki: nem sok ez? Hogyan győzi idővel? Valóban, ez a legnehezebb. Ezt tudja legkevésbé nagyon sok fiatal. De Gyuszi akkor becsüli meg az időt, amikor a legtöbb van neki, amikor fiatal, amikor csupa erő és energia, amikor a sokféle tevékenység harmóniájában talál magának kielégülést, mert ő is úgy érzi, hogy így válik harmonikus emberré. Mire jut hát ideje? Hetenként háromszor délután 145-től este 29-ig: iskolapad. Ilyenkor már fáradt, de a szellemi munka valahogy kikapcsolódásnak tűnik. S lehet még emellett hobbyja is? Van! Találkoztam már vele, amint a hegyek közé ment, túrázni szokott, s hóna alatt verseskönyv volt. Ady vagy József Attila, vagy Radnóti. Otthon, a könyvespolcán is verseskötetek sorakoznak. Szerelem? Három évvel ezelőtt Szegeden járt egy lakodalomban. Megismerkedett egy diáklánnyal, azóta leveleznek. Az idén egyszerre érettségiznek. De még nem házasodnak össze, mert a lány a közgazdasági egyetemre készül, Gyuszi pedig mérnök akar lenni. Találkozni azonban többször szeretnének. A nyárra kocsijuk lesz, helyesebben Gyuszi szüleivel együtt spórolta össze az autóravalót. Majd bejárják vele az országot. — Hova visz az első utad? — Szegedre. Ez a válasz üzenet is annak a bizonyos szegedi kislánynak. Szívesen vagyok közvetítője. Tarján István IRÁNY AZ EGYETEM (Földes Vilmos rajza) Egy kiállítás képeiA cím egy szimfonikus műre utalna, Muszorgszkij muzsikájára , de egy egészen más kiállítás képei közé invitálom az olvasót. A képeken csupa fiatal szerepel. Ennek ellenére semmi vigasztaló, vagy éppen kedves nincs a falakon, a tablókon: elhagyott kültelki bűntettszínhelyek, zugutcabeli kerítések, kések, s a hagyományos diszkréció fekete álarcfoltjaival letakart fiatal arcok. A Fehérvári úton vagyok, a fiatalkori bűnözés legfrissebb dokumentációját feltáró és bemutató kiállításon. (Holnaptól már Újpesten látható.) Itt van a Nagyfa-galeri, a sötét arcú, „Fekete kéz”, Lólé-banda, itt a Falbontó-galeri, gépelt jegyzőkönyvek kinagyított részletei, krimiregényírók fantáziáját megszégyenítő gonoszság és sötétség és szellemi nyomor. Miért kell kiállítani? Ezt a kérdést ott a helyszínen is sokan elmondják. A szép művelődési otthon ruhatáros nénije és portása is utal rá, hány látogató viszolyog a képektől, tartja fölöslegesnek „szennyesünk kiteregetését”. Pedig hát ezek nem nagymenő bűnözők: nem holmi angliai vonatrablás sokmilliós értékeit tulajdonítják el, egy-egy Trabant vagy Moszkvics feltörésének vagányai és mindenekelőtt a felelőtlen és könyörtelen erőszaké. Nézem az egyik bandát, amelynek tagjai a megerőszakolt lányt minden esetben bántalmazták, a „vezér” egy ízben annyira, hogy az áldozat eszméletét vesztette. Nehéz őket az ember gyűjtőfogalom alá venni. S abba a kategóriába sem, hogy „mai fiatalok”. Pedig fiatalnak a fiatalok. És a különböző statisztikáik egyértelmű tanúsága serint korántsem a talaját vesztett nagyburzsoázia, vagy éppen földbirtokos osztály gyermekei. Ugyan semmiféle osztály nincs bebiztosítva a bűnözés hatásai ellen, s természetesen a deklasszálódó rétegek sem — de ezek a statisztikák kellemetlen tényeket közölnek. 1969-ben a fiatalkorú terheltek között általános és középiskolás volt 17,3 százalék — ipari tanuló 17 százalék — ipari munkás 36,5 százalék; összesen tehát az üzemek fiatalságából a bűnözés „tartalék hadseregének” a fele került ki, pontosabban 53,5 százalék. Kenjük el? Ne kenjük el, általában semmit ne kenjünk el, ami igaz. Mióta életünknek ez a politikai gyakorlata, azóta fogósabb kérdéseket is megoldottunk, de hát ez a legszélesebb hátterű problémák közé tartozik. Volt valamikor a Horthy-korszak meglehetősen demagóg pap-költőjének, Mécs Lászlónak egy verse, amelynek refrénje így szólt: „E fiúkért valaki felelős”. Könnyű lenne aktualizálni. Ezekért a fiúkért is felelős valaki. Vajon a társadalom, amely mindenkinek tisztességes munkalehetőséget biztosít? Olvassátok el, kiállításlátogatók a jegyzőkönyveket: „Az édesanyja és a nagyszülők semmi tekintéllyel nem rendelkeztek ... Ötödik osztály után határozatlan körülmények között kimaradt az iskolából, azóta nem jár ...” — „Családon belüli érzelmi sivárság — „Terhelt anyja is alkoholista” — „A szülők alkoholizmusa a fiatalkorú terheltek 15 százalékánál szerepet játszik” — „A szülőknek terhes, volt gyermekük után nézni, az édesanya megelégedett azzal, hogy fia barátai rendesen vannak öltözve” — „Az apa gondolatvilágában csak az anyagi javak megszerzése áll”... Vég nélkül, vég nélkül folytatható sor. Szóval, a szülők felelősek? Akik isznak? De hiszen 85 százalékuk nem iszik. És nem mindegyiknek a gondolatvilágában uralkodnak kizárólag az anyagiak. Ugyan, ne felejtsünk ki még egy tényezőt! -Magát a fiatalt. Nem hiszem, hogy a bűnözéssel még csak érintkezési felületet sem talált, mindenféle priusztól mentes fiatalember vállalná azt a dicstelen és méltatlan szerepet, hogy mindazért, amit életében — bármilyen rövid is az — elért, jó bizonyítványért, elismerésért, munkasikerért, sporteredményért ő egyáltalán nem felelős, csak a szülei, meg a társadalom, és mindent nekik köszön Óvónénik és tanító nénik és a különböző folyóiratok gyerekpszichológiai cikkírói köteteket beszélnek és írnak össze a sikerélmény jelentőségéről. Az ember már csak úgy van megalkotva, hogy el nem engedné kezéből a maga eredményét — ha iskolabeli „piros pont” és „csillagos ötös” az, ha kormánykitüntetés. Még senkitől se hallottam, hogy áthárította volna eredményeinek felelősségét valaki másra. Ez csak a bűnözés furcsa világában válik néha megtévesztő mentséggé. Persze, a fegyelmet tartani nem tudó, vagy a szerzés kizárólagos mámorában élő szülő felelősségét se vitatja senki. De nincs az a 17 vagy 20 éves fiatalember, aki — akármilyen apja van és akármennyire nem tiszteli a nagyanyját — ne tudná megítélni, hogy falbontó betörést elkövetni vagy gépkocsit lopni nem a családi szokásokba ütköző vétség. A felelősségnek ez az áthárítgatása tulajdonképpen még a fiatal bűnözők szellemi képességeit is lebecsüli. Hát még a társadalomét, amelytől azt várja, hogy csoportos nemi erőszak háteréül és indokául fogadja el az otthon sivár légkörét. A kiállítás képén a fiatalembereket egy valamire emlékeztetik és figyelmeztetik. A saját felelősségükre. Nem prédikálnak a képek — közölnek. Nézzétek meg! Baktai Ferenc