Népszava, 1971. május (99. évfolyam, 102–126. sz.)
1971-05-01 / 102. szám
4 Az éjjeliőr Egyik tudósításban olvashattuk 1970. május 17-én: „Tunyogmatolcson idős Nagy János éjjeliőr péntek este óta kint ült a vizek között, vigyázott a 200 tehénre és a 70 bikára.” Új háza teraszán emlékezik azokra a napokra Nagy János bácsi. é éjfél- kor jött a víz, Györtelek felől... én este 6-tól reggel 6-ig vállaltam szolgálatot a tsz-ben. Senki sem mert maradni, mondtam magamban: János, ha a te tehenecskédről, borjacskádról lenne szó, itthagynád-e? ... Maradtam. Etetni is kellett az állatokat Mesélték később, akik látták, egyik istállóban már csak 15—20 centis levegőréteg volt a mennyezet alatt. A szarvasmarháknak csak az orruk látszott ki a vízből... aztán... lebuktak a hullámsírba. Hát én menteni akartam, ami menthető. Később egy katonai kétéltű vett fel. Már nagyon fáztam...” Nagy János 1954 óta tsz-tag. Tavaly augusztusban megbénult az egyik lába. Havonta 306 forint járadékot kap. Saját háza összedőlt, jószágait elvitte a víz. Ez a ház a lányáé, neki pedig van egy külön szobája. A tunyogmatolcsi tanácselnök Juhász József az újjáépült falurész kedves, vidám házsorai között vezet (egészen messziről egy motorkerékpár asztmás hangja ér ide a csöndbe). — Május 14-én délután megnéztem a folyót, nagyon magasan állt Másnap hajnalban 4 órakor szakadt át a gát, de addigra százával jöttek a járművek ... Feleségem Csengerben dolgozik, telefonon beszéltünk ... aztán megszakadt a vonal... nem tudtam, mi van vele és a gyerekkel ... Az emberek innen nem akartak elmenni. Teherautók, buszok álltak üresen. Magyaráztam és magyaráztam, de hiába... A karhatalmi őrnagynak szóltam: Elvtárs, segítsenek! Minden emberért úgy kellett külön elmenniük. Udvariasak, komolyak voltak a katonák. Egyesek mégis kiabáltak, elégedetlenkedtek. Itthagyatják velünk a házat, a jószágot?!... Három hét múlva aztán már csak nekem tudták megköszönni, amit azok tettek... Május 15-én éjjel esett, dörgött, villámlott, s jött a víz a kertek alatt... Láttam, amint katonák csáklyával megbontották egy ház tetejét. Öttagú család alatta. Ijesztő roppanással nyílt ketté a ház fala, a víz egy konyhaasztalt sodort ki a résen, rajta egy szelet kenyérrel... Egy hétig nem aludtam ... Találkozom a feleségemmel, kerekre nyílik a szeme. Édesapa, tiszta fehér a hajad... Egy hét alatt megőszültem. (Kesernyésen nevet.) Állnak viszont már a házak. Két szoba, konyha, fürdőszoba. Baromfi kapargás körülöttük, idén télre malac is lesz... Jószerivel nem is tudja az ember, kik is jöttek ide építeni az ország minden tájáról, önmagáról Juhász József nem is beszél, háttérbe húzódik, korrekt, illedelmes módon. Pedig ő is egyike volt a segítő gépezetet, működtetőknek. Idős Nagy János éjjeliőr Ez a tábla nem látszott ki a vízből NÉPSZAVA Egy évvel a „hadüzenet nélküli háború“ után Prológus tikffik májusában a máskor békésen folydogáló lyl Szamos és testvérfolyói 3 nap alatt féli7 balatonnyi, 1 milliárd köbméter vizet zúdítottak átszakadt gátjaikon keresztül 100 000 holdnyi területre, csaknem félszáz községre. Az első napon az MTI hírül adta: 44 község részleges vagy teljes kiürítését rendelték el, ami annyit jelentett, hogy 35—38 000 embert kellett biztonságos helyre költöztetni, menteni asszonyt, gyereket, öreget, de állatot, terményt is, ha lehet. Megmozdult az ország, s mint a szív a főütőereken a vért, szállította a vasutakon, az országutakon és a levegőben a segítség roppant anyagi és emberi erőit. Az árvíz egész története bármely ellene küzdő tetteiben benne foglaltatik. A kormánybiztos, a tanácselnök, a néni, az éjjeliőr, a főorvos, a tsz-tagok, munkások, kőművesek, gépkocsivezetők és mindenki, aki részt vett ,ebben a harcban, magában hordozza a mi világunk, a mi életünk becses vonását, az áldozatkészséget, a munka szeretetét, a helytállást, a másokén végzendő cselekvés akaratát, mert ilyenné nevelte őket az a társadalmi „közeg", amelyben dolgozunk. Ezért és csakis ezért tudtuk megnyerni a „hadüzenet nélküli háborút". Állt a harc, folyt a hadüzenet nélküli háború a természet vak erőivel szemben. Milliós értékek pusztultak el, de ember?... Ember, három-négy! Azok is, mert magukra zárták víz öntötte lakásuk ajtajait, s elbújtak a segítő kezek elöl. És az összedőlt otthonok, lerogyott istállók, ólak? ... Állnak már az újak, szebbek, jobbak a régieknél. Egy év alatt!... Kik voltak e háború hősei, kik résztvevői, kik az új élet építői, s honnan az elemeknél is óriásibb erő? A krónikád szeme e maroknyi emberen át, mint ablakon, beláthat egész mai világunkba. Gondunk: bizonyos pontokat átlátszóvá világítani, és úgy kiválasztani, hogy a leglényegesebbet, az emberi akaraterőt, karaktert, jellemet fedje fel. Ezt kíséreljük megtenni írásainkban. Dyer egy folyó, ha békésen csordogál Drámai órák , a pusztító ár ellen — Amikor az 1970-es nagy árvízre emlékezem, a drámai harcok ezernyi adata és pillanata elevenedik meg előttem — kezdi a beszélgetést Dégen Imre államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke. — Amikor a nagy csata kezdődött, a mi embereink már nagyon fáradtak voltak. Heteken át viaskodtak az áradó Tiszával , aztán órák alatt öt-hat métert emelkedett a folyók vízszintje. Volt olyan időszak, amikor egyszerre tizenkét folyó áradt Május 13-a és június 1-e között a Tiszán 12 milliárd köbméter víz „futott” le. Hat Balaton, 2,8 millió holdat, községeket városokat üzemeket 350 milliárd forint értéket kellett védeni. A terület 3 százaléka került csak víz alá. Az ország minden segítséget megadott Csak néhány adat: 800 millió forintba került a védekezés, 4,8 millió homokzsákot 38 ezer tonna követ, 478 ezer négyzetméter műanyag fóliát használtunk fel, több mint 5000 gépet és szállítóeszközt alkalmazhattunk a védekezésben. S ami a legfontosabb, átlagosan naponta 32 ezer ember, összesen 25 millió munkaórát dolgozott a gátakon. A gátak erősítéséhez és a lokalizációs vonal építéséhez valójában hegyeket mozgattunk meg, csaknem kétmillió köbméter földet, kétszer annyit, mint a nagy dunai árvíznél. A védekezés legnagyobb erejét az emberek összefogása jelentette. A katonák helikoptereikkel ötezer embert, mentettek ki a vízzel körülzárt területekről katonák, gátőrök, munkások, parasztok és diákok dolgoztak, ha kellett 10—14 órát a gátakon, s aztán fóliába takarózva aludtak. Az üzemek, a Lenin Kohászati Művek, a Dunaújvárosi Hengermű s a többiek, maiden megrendelésünket soron kívül teljesítették, a vasúton zöld utat kaptunk. Nem ismertek lehetetlent. Amikor a foki hídnál úgy tűnt, már nem tudják a gátat tartani, a debreceni utcákról hozták a követ. Minden intézkedésben az összetartozás, az egymásért aggódás volt érezhető. A víz még alig vonult le, de máris mérnökök százai láttak munkához, köztük Czigler Endre és Ráth György, a VÁTI munkatársai. — Fehérgyarmaton a házasságkötő-teremben dolgoztunk. Nappal a felméréseket végeztük, tárgyaltunk, éjszaka terveztünk. Egy-egy község terve három nap alatt készült, „békeidőben” ez minimálisan három-négy hónap. A térElőször Győrteleken találkoztunk. A kép megdöbbentő volt. Egy háztető az alatta maradt szekrényekre támaszkodott A falak már elúsztak. Csak a villanypóznák jelezték, hogy itt valamikor utca volt Félelmetes, a pusztulást jelző robajok törték meg a csendet jelezve újabb és újabb otthonok semmivé válását dr. P. Szabó Gyula, a Szabolcs megyei tanács elnökhelyettese mégis hitt abban, hogy sikerül a vizet legyőzni, ismét talpra állni . Tavaly május 13-a életem legemlékezetesebb, legszomorúbb napja volt Vártuk a Tiszáról, a Szamosról a vizet, aztán hátba támadott — emlékezik. — Az első órákat a kétségbeesés, a következőket az élni akarás, az életért való harc jellemezte. Délelőtt 10 órakor jelentették, hogy Garbócot körülvette hát látni. mészet borzalmas szanálást vitt itt végbe. Mi megpróbáltunk modern, az urbanizálódási törekvéseknek megfelelő falvakat tervezni. Nem volt könnyű, hiszen az emberek ragaszkodnak mindahhoz, amit ők és apáik megszoktak. Mégis úgy érezzük, sok község már magán viseli a mai elképzeléseket, olyan lett, mint amilyennek mi holnap szeretnénk a falvaa víz. A mieink több órányi járásra voltak, a szovjetek közel a határhoz. Náluk is kilépett a Tisza a medréből, ők is bajban voltak, mégis megpróbáltunk segítséget kérni. Egy napra kértünk néhány száz katonát ,s ők 11 órakor már mentették a lakosságot. Hetekig dolgoztak éjjel-nappal Repülőgépről dobták le a gyógyszert, az élelmiszert is sír olyan községbe, amely a víz rabságába került Kevesen tudnak egy „határsértésről”. A paladiák, a víz elől menekülve, átsétáltak a Szovjetunióba. Olyan jól érezték magukat, hogy hetek múltán is alig akartak visszajönni. A példátlan méretű áradás 44 községben pusztított, sokszor még a háborúnál is félelmetesebb képet hátrahagyva. — Sikerült talpra állni? — Tiszaszentmártonban születtem, amióta az eszemet tudom, négyszer vitte el falumat a víz. Akkor tíz-tizenöt év sem volt elég, hogy a nyomokat eltüntessük. Most az ország legkülönbözőbb részeiből jöttek hozzánk segíteni. Szántottak, elvitték az állatainkat a Hortobágyra, tartották, hizlalták őket. Pénzt küldtek. Ma egy százalékkal több állatunk van, mint egy évvel korábban, 30 ezer vagonos almatermésre számítunk, 4500 család költözött új otthonba. Az árvíz ma is mindennapos beszédtéma, de már egy olyan Szabolcsban, amelyet nem is egészen egy év alatt talpra állított az ország. Sikerült talpra állni Tervezőiroda a házasságkötő-teremben Mátészalkán 190 újonnan betelepült lakik a Dobó István és a Szamos utcában 1971. májust A néni... Újsághír 1970. május 19-én: „Mátészalkán özvegy Berde Gyuláné, született Bakos Lenke és családja 30 menekült embert fogadott házába." Bakos Lenke édesanyja a néni, itt áll most előttem, vékony bőrű kezefején a kék erekkel, a 73 esztendő érzés és kívánság nélküli mosolyával az arcán és a szobakonyhás lakás egy évvel ezelőtti állapotáról beszél: — A padlón is aludtak, persze, kinek hol jutott hely... Letérhettünk zsákokat, takarót, párnát... öregek, gyerekek is voltak ... örültünk, hogy segíthettünk... Az első éjszakájuk viselte meg őket legjobban, reggel felkeltek, körülnéztek, hol vannak... Ijedten tágult a szemük... haragot, csodálkozást láttam rajtuk ... aztán az egyik asszony felugrott, azt hittem, nekem jön... de átkarolt és zokogott a vállamon. „Kedveském, kedveském”... csitítgattam... Pünkösdkor két sor asztalt terítettünk az udvaron, húslevest készítettünk, töltött káposztát, mert az jó kiadás, én fánkot... Igen, a kamránk kiürült... " Ha még egyszer lenne árvíz? Újból így cselekednénk. Elbúcsúzunk, a néni félrehúzza ablakán a függönyt és utánunk néz, az idős asszonyokról mintázott szobrok megfoghatatlan, tettenérhetetlen nyugalmával. A néni, özvegy Berda Pálné édesanyja A sebész-főorvos A Népszabadság 1979. május 26-át írta: „Dr. Romhányi Tibor, a kiürített fehérgyarmati kórház főorvosai csüggedten ült a kórház lépcsőjén, de nem ment el, mert még maradtak emberek az intézetben.” A 270 ágyas, gyönyörű, modern kórház tetején a haragoszöld mezőkre, a község földszintes házacskáim mutat a főorvos. — Itt, közben víz hömpölygött. Háborúban átéltem bombázást, sebész vagyok, naponta operálok, a halál sokszor megállt már mögöttem. De amikor itt egyedül ültem és éjszaka hallottam az összeroppanó épületek zaját, amit a bömbölő hullámok csak azért mostak el, hogy újabbak követhessék... megborzongtam. A kórházból először az idősebb betegeket vittük el... katonákkal együtt raktuk őket hordágyra, aztán kétéltűekre. A Tisza-hídnál már várták őket... A megyei főorvossal URH-n kapcsolatban álltam... Itt mindent nagyszerűen megszerveztek ... A kórház pincéi, a kábelek, aggregátorok tönkrementek a vízben. A kár 1,5 millió volt. De mi volt ez a Fehérgyarmaton összedőlt 600 házhoz képest... Hát kérem, ilyenkor látszott, milyen csodálatos összefogásra képesek bajban az emberek. — Halottuk, ön is bőven kivette részét a munkából. Szabadkozik. Nem tett mást — mondja —, mint oltott. Mindenkit, aki csak „mozgott”. Az orvosi brigádok pár nap alatt 40 000 embert oltottak be, hogy ne legyenek járványok. Az meg csak természetes, hogy a sérülteket, akikre ráesett egyegy deszka, vagy szegbe léptek a vízben — napi 18 órai munkával gyógyította, holtfáradtan, oltás után. Sokan kaptak helytállásukért kitüntetést, jutalmat, semmit, de hát persze, nem is azért tette és ki is emlékszik már a lépcsőn ülő „doktor úrra”?! Irta: Moldován Tamás és Szűts Dénes Fotó: Rédei Ferenc A főorvos űri