Népszava, 1971. május (99. évfolyam, 102–126. sz.)

1971-05-01 / 102. szám

4 Az éjjeliőr Egyik tudósításban olvashattuk 1970. május 17-én: „Tunyogmatolcson idős Nagy János éjjeliőr péntek este óta kint ült a vizek között, vigyá­zott a 200 tehénre és a 70 bikára.” Új háza teraszán emlékezik azokra a napokra Nagy János bácsi. é éjfél-­­ kor jött a víz, Györtelek felől... én este 6-tól reggel 6-ig vállaltam szol­gálatot a tsz-ben. Senki sem mert maradni, mondtam magamban: Já­nos, ha a te tehenecskédről, borjacs­­kádról lenne szó, itthagynád-e? ... Maradtam. Etetni is kellett az állato­kat Mesélték később, akik látták, egyik istállóban már csak 15—20 centis levegőréteg volt a mennyezet alatt. A szarvasmarháknak csak az orruk látszott ki a vízből... aztán... lebuktak a hullámsírba. Hát én men­teni akartam, ami menthető. Később egy katonai kétéltű vett fel. Már na­gyon fáztam...” Nagy János 1954 óta tsz-tag. Ta­valy augusztusban megbénult az egyik lába. Havonta 306 forint jára­dékot kap. Saját háza összedőlt, jó­szágait elvitte a víz. Ez a ház a lányáé, neki pedig van egy külön szobája. A tunyogmatolcsi tanácselnök Juhász József az újjáépült falurész kedves, vidám házsorai között vezet (egészen messziről egy motorkerék­pár asztmás hangja ér ide a csönd­be). — Május 14-én délután megnéz­tem a folyót, nagyon magasan állt Másnap hajnalban 4 órakor szakadt át a gát, de addigra százával jöttek a járművek ... Feleségem Csenger­­ben dolgozik, telefonon beszéltünk ... aztán megszakadt a vonal... nem tudtam, mi van vele és a gyerek­kel ... Az emberek innen nem akar­tak elmenni. Teherautók, buszok áll­tak üresen. Magyaráztam és magya­ráztam, de hiába... A karhatalmi őrnagynak szóltam: Elvtárs, segítse­nek! Minden emberért úgy kellett külön elmenniük. Udvariasak, komo­lyak voltak a katonák. Egyesek még­is kiabáltak, elégedetlenkedtek. Itt­hagyatják velünk a házat, a jószá­got?!... Három hét múlva aztán már csak nekem tudták megköszön­ni, amit azok tettek... Május 15-én éjjel esett, dörgött, villámlott, s jött a víz a kertek alatt... Láttam, amint katonák csáklyával megbontották egy ház tetejét. Öttagú család alatta. Ijesztő roppanással nyílt ketté a ház fala, a víz egy konyhaasztalt sodort ki a résen, rajta egy szelet kenyér­rel... Egy hétig nem aludtam ... Találkozom a feleségemmel, kerekre nyílik a szeme. Édesapa, tiszta fehér a hajad... Egy hét alatt megőszül­tem. (Kesernyésen nevet.) Állnak viszont már a házak. Két szoba, konyha, fürdőszoba. Baromfi kapar­­gás körülöttük, idén télre malac is lesz... Jószerivel nem is tudja az ember, kik is jöttek ide építeni az ország minden tájáról, önmagáról Juhász József nem is beszél, háttérbe húzódik, korrekt, il­ledelmes módon. Pedig ő is egyike volt a segítő gépezetet, működtetők­nek. Idős Nagy János éjjeliőr Ez a tábla nem látszott ki a vízből NÉPSZAVA Egy évvel a „hadüzenet nélküli háború“ után Prológus tikffik májusában a máskor békésen folydogáló ly­l­ Szamos és testvérfolyói 3 nap alatt fél­­i­­7 balatonnyi, 1 milliárd köbméter vizet zúdítottak átszakadt gátjaikon keresztül 100 000 holdnyi területre, csaknem félszáz községre. Az első napon az MTI hírül adta: 44 község részleges vagy teljes kiürítését rendelték el, ami annyit jelentett, hogy 35—38 000 embert kellett biz­tonságos helyre költöztetni, menteni asszonyt, gyere­ket, öreget, de állatot, terményt is, ha lehet. Megmozdult az ország, s mint a szív a főütőere­­ken a vért, szállította a vasutakon, az országutakon és a levegőben a segítség roppant anyagi és emberi erőit. Az árvíz egész története bármely ellene küzdő tetteiben benne foglaltatik. A kormánybiztos, a ta­nácselnök, a néni, az éjjeliőr, a főorvos, a tsz-tagok, munkások, kőművesek, gépkocsivezetők és mindenki, aki részt vett ,ebben a harcban, magában hordozza a mi világunk, a mi életünk becses vonását, az áldozatkészséget, a munka szeretetét, a helytállást, a másokén végzendő cselekvés akaratát, mert ilyenné nevelte őket az a társadalmi „közeg", amelyben dol­gozunk. Ezért és csakis ezért tudtuk megnyerni a „hadüzenet nélküli háborút". Állt a harc, folyt a hadüzenet nélküli háború a természet vak erőivel szemben. Milliós értékek pusztultak el, de ember?... Ember, három-négy! Azok is, mert magukra zárták víz öntötte lakásuk­­ ajtajait, s elbújtak a segítő kezek elöl. És az összedőlt otthonok, lerogyott istállók, ólak? ... Állnak már az újak, szebbek, jobbak a ré­gieknél. Egy év alatt!... Kik voltak e háború hősei, kik résztvevői, kik az új élet építői, s honnan az elemeknél is óriásibb erő? A krónikád szeme e maroknyi emberen át, mint ablakon, beláthat egész mai világunkba. Gon­dunk: bizonyos pontokat átlátszóvá világítani, és úgy kiválasztani, hogy a leglényegesebbet, az emberi akaraterőt, karaktert, jellemet fedje fel. Ezt kísérel­jük megtenni írásainkban. Dyer egy folyó, ha béké­sen csordogál Drámai órák , a pusztító ár ellen — Amikor az 1970-es nagy árvízre emlékezem, a drámai harcok ezernyi adata és pillanata eleve­nedik meg előttem — kezdi a beszélgetést Dégen Imre államtitkár, az Or­szágos Vízügyi Hivatal elnöke. — Amikor a nagy csata kezdődött, a mi em­bereink már nagyon fá­radtak voltak. Heteken át viaskodtak az áradó Ti­­szával , aztán órák alatt öt-hat métert emelkedett a folyók vízszintje. Volt olyan­ időszak, amikor egyszerre tizenkét folyó áradt Május 13-a és jú­nius 1-e között a Tiszán 12 milliárd köbméter víz „futott” le. Hat Balaton, 2,8 millió holdat, közsé­geket városokat üzeme­ket 350 milliárd forint értéket kellett védeni. A terület 3 százaléka került csak víz alá.­­ Az ország minden segítséget megadott Csak néhány adat: 800 millió forintba került a védeke­zés, 4,8 millió homokzsá­kot 38 ezer tonna követ, 478 ezer négyzetméter műanyag fóliát használ­tunk fel, több mint 5000 gépet és szállítóeszközt alkalmazhattunk a véde­kezésben. S ami a legfon­tosabb, átlagosan napon­ta 32 ezer ember, össze­sen 25 millió munkaórát dolgozott a gátakon. A gá­tak erősítéséhez és a lo­kalizációs vonal építésé­hez valójában hegyeket mozgattunk meg, csaknem kétmillió köbméter föl­det, kétszer annyit, mint a nagy dunai árvíznél.­­ A védekezés legna­gyobb erejét az emberek összefogása jelentette. A katonák helikoptereikkel ötezer embert, mentettek ki a vízzel körülzárt te­rületekről katonák, gát­őrök, munkások, parasz­tok és diákok dolgoztak, ha kellett 10—14 órát a gátakon, s aztán fóliába takarózva aludtak.­­ Az üzemek, a Lenin Kohászati Művek, a Du­naújvárosi Hengermű s a többiek, maiden megren­delésünket soron kívül teljesítették, a vasúton zöld utat kaptunk. Nem ismertek lehetetlent. Ami­kor a foki hídnál úgy tűnt, már nem tudják a gátat tartani, a debreceni utcákról hozták a követ. Minden intézkedésben az összetartozás, az egymá­sért aggódás volt érezhető. A víz még alig vonult le, de máris mérnökök százai láttak munkához, köztük Czigler Endre és Ráth György, a VÁTI munkatársai. — Fehér­gyarmaton a házasságkö­tő-teremben dolgoztunk. Nappal a felméréseket végeztük, tárgyaltunk, éj­szaka terveztünk. Egy-egy község terve három nap alatt készült, „békeidő­ben” ez minimálisan há­rom-négy hónap. A tér­Először Győrteleken ta­lálkoztunk. A kép meg­döbbentő volt. Egy házte­tő az alatta maradt szek­rényekre támaszkodott A falak már elúsztak. Csak a villanypóznák jelezték, hogy itt valamikor utca volt Félelmetes, a pusztu­lást jelző robajok törték meg a csendet jelezve újabb és újabb otthonok semmivé válását dr. P. Szabó Gyula, a Szabolcs megyei tanács elnökhe­lyettese mégis hitt abban, hogy sikerül a vizet le­győzni, ismét talpra állni . Tavaly május 13-a életem legemlékezetesebb, legszomorúbb napja volt Vártuk a Tiszáról, a Sza­mosról a vizet, aztán hát­ba támadott — emlékezik. — Az első órákat a két­ségbeesés, a következőket az élni akarás, az életért való harc jellemezte. Dél­előtt 10 órakor jelentették, hogy Garbócot körülvette hát látni. mészet borzalmas szaná­lást vitt itt végbe. Mi megpróbáltunk modern, az urbanizálódási törek­véseknek megfelelő fal­vakat tervezni. Nem volt könnyű, hiszen az embe­rek ragaszkodnak mind­ahhoz, amit ők és apáik megszoktak. Mégis úgy érezzük, sok község már magán viseli a mai el­képzeléseket, olyan lett, mint amilyennek mi hol­nap szeretnénk a falva­a víz. A mieink több órá­nyi járásra voltak, a szov­jetek közel a határhoz. Náluk is kilépett a Tisza a medréből, ők is bajban voltak, mégis megpróbál­tunk segítséget kérni. Egy napra kértünk néhány száz katonát ,­s ők 11 órakor már mentették a lakosságot. Hetekig dol­goztak éjjel-nappal Re­pülőgépről dobták le a gyógyszert, az élelmiszert is sír olyan községbe, amely a víz rabságába ke­rült Kevesen tudnak egy „határsértésről”. A pala­­­diák, a víz elől menekül­ve, átsétáltak a Szovjet­unióba. Olyan jól érezték magukat, hogy hetek múl­tán is alig akartak vissza­jönni. A példátlan méretű áradás 44 községben pusz­tított, sokszor még a há­borúnál is félelmetesebb képet hátrahagyva. — Sikerült talpra állni? — Tiszaszentmártonban születtem, amióta az esze­met tudom, négyszer vitte el falumat a víz. Akkor tíz-tizenöt év sem volt elég, hogy a nyomokat el­tüntessük. Most az ország legkülönbözőbb részeiből jöttek hozzánk segíteni. Szántottak, elvitték az ál­latainkat a Hortobágyra, tartották, hizlalták őket. Pénzt küldtek. Ma egy százalékkal több állatunk van, mint egy évvel ko­rábban, 30 ezer vagonos almatermésre számítunk, 4500 család költözött új otthonba. Az árvíz ma is mindennapos beszédtéma, de már egy olyan Sza­bolcsban, amelyet nem is egészen egy év alatt talp­ra állított­­ az ország. Sikerült talpra állni Tervezőiroda a házasságkötő-teremben Mátészalkán 190 újonnan betelepült lakik a Dobó István és a Szamos utcá­ban 1971. májust A néni... Újsághír 1970. május 19-én: „Máté­szalkán özvegy Berde Gyuláné, szü­letett Bakos Lenke és családja 30 menekült embert fogadott házába." Bakos Lenke édesanyja a néni, itt áll most előttem, vékony bőrű keze­­fején a kék erekkel, a 73 esztendő érzés és kívánság nélküli mosolyá­val az arcán és a szobakonyhás la­kás egy évvel ezelőtti állapotáról beszél: — A padlón is aludtak, persze, ki­nek hol jutott hely... Letérhettünk zsákokat, takarót, párnát... öregek, gyerekek is voltak ... örültünk, hogy segíthettünk... Az első éjszakájuk viselte meg őket legjobban, reggel felkeltek, körülnéztek, hol vannak... Ijedten tágult a szemük... haragot, csodálkozást láttam rajtuk ... aztán az egyik asszony felugrott, azt hit­tem, nekem jön... de átkarolt és zokogott a vállamon. „Kedveském, kedveském”... csitítgattam... Pün­kösd­kor két sor asztalt terítettünk az udvaron, húslevest készítettünk, töl­tött káposztát, mert az jó kiadás, én fánkot... Igen, a kamránk ki­ürült... " Ha még egyszer lenne árvíz? Újból így cselekednénk. Elbúcsúzunk, a néni félrehúzza ab­lakán a függönyt és utánunk néz, az idős asszonyokról mintázott szobrok megfoghatatlan, tettenérhetetlen nyugalmával. A néni, özvegy Berda Pálné édes­anyja A sebész-főorvos A Népszabadság 1979. május 26-á­t írta: „Dr. Romhányi Tibor, a kiürí­tett fehérgyarmati kórház főorvosai csüggedten ült a kórház lépcsőjén, de nem ment el, mert még maradtak­ emberek az intézetben.” A 270 ágyas, gyönyörű, modern kórház tetején a haragoszöld mezők­re, a község földszintes házacskáim mutat a főorvos. — Itt, közben víz hömpölygött. Háborúban átéltem bombázást, se­bész vagyok, naponta operálok, a halál sokszor megállt már mögöttem. De amikor itt egyedül ültem és éj­szaka hallottam az összeroppanó épületek zaját, amit a bömbölő hul­lámok csak azért mostak el, hogy újabbak követhessék... megborzong­tam. A kórházból először az idősebb betegeket vittük el... katonákkal együtt raktuk őket hordágyra, aztán kétéltűekre. A Tisza-hídnál már vár­ták őket... A megyei főorvossal URH-n kapcsolatban álltam... Itt mindent nagyszerűen megszervez­tek ... A kórház pincéi, a kábelek, aggregátorok tönkrementek a vízben. A kár 1,5 millió volt. De mi volt ez a Fehérgyarmaton összedőlt 600 ház­hoz képest... Hát kérem, ilyenkor látszott, milyen csodálatos összefo­gásra képesek bajban az emberek. — Halottuk, ön is bőven kivette részét a munkából. Szabadkozik. Nem tett mást — mondja —, mint oltott. Mindenkit, aki csak „mozgott”. Az orvosi bri­gádok pár nap alatt 40 000 embert oltottak be, hogy ne legyenek jár­ványok. Az meg csak természetes, hogy a sérülteket, akikre ráesett egy­­egy deszka, vagy szegbe léptek a víz­ben — napi 18 órai munkával gyó­gyította, holtfáradtan, oltás után. Sokan kaptak helytállásukért kitün­tetést, jutalmat,­­ semmit, de hát persze, nem is azért tette és ki is emlékszik már a lépcsőn ülő „doktor úrra”?! Irta: Moldován Tamás és Szűts Dénes Fotó: Rédei Ferenc A főorvos űri

Next