Népszava, 1971. június (99. évfolyam, 127–152. sz.)

1971-06-01 / 127. szám

1971. június 1 ­ Országjárás, üdülés Az „öregekről” való gondlolkodásnnak számta­lan egyéb tényét sorolták fel beszélgető partnereink. Rendszeresen szerveznek körükben a többi között országjáró autóbuszkirán­dulásokat. Jártak már mmI N­É­PSZAVA Ma is nélkülözhetetlenek És ment a levél: „Visz­­szavár a gyári család. Mindenkor megvan a he­lyed a gyárban. Sajnos, jelenleg lakást nem tu­dunk biztosítani. De bizo­nyára van Pesten roko­nod, ahol ellakhatsz. S ha már itt vagy, egyebekkel is többet tudunk segíteni rajtad, ha a szükség úgy kívánja A Magyar Kábelművek nyugdíjas bizottsága írta e sorokat egyik öreg szak­társuknak, aki több mint hat éve­ hagyta abba a munkát, s akkor Keszt­helyre költözött. Nemrég felesége elhunyt. És most... Nem is annyira a hatezer forintra lenne szüksége, hanem egyre in­kább érzi a gyár, a gyári kollektíva iránti honvá­gyat — derül ki leveléből. A húzógépek, a gyorsan pergő orsók és sodrógé­pek munkamuzsikájára vágyik, ami évtizedeken át nélkülözhetetlen eleme volt megszokott életé­nek. Siklóson, Egerben, Sop­ronban, Kőszegen, Deb­recenben és másutt is. Ba­lassagyarmati és szegedi gyáregységük meglátoga­tása is hosszú ideig volt beszédtéma a nyugdíja­sok körében. — Évente általában negyvenen üdülünk díj­talanul a­­ balatonfüredi üdülőnkben — újságolja Gajda Ferenc. — Ha va­laki a­ házastársát is ma­gával hozza, akkor 508 forintot fizet két hétre, amit a nyugdíjas bizott­ság még 220 forinttal ki­egészít. — Miből fedezik a költ­ségeket? — Évente mintegy 130 ezer forinttal gazdálko­dunk — válaszolja Farkas József. — Százezer forint körüli összeget kapunk a nyereségrészesedésből, 14 ezret a szakszervezeti bi­zottság ad, a többi pedig a visszamaradt tagdíjból származik. A Magyar Kábel Művek balatonfüredi üdülője A gyár vezetői beszámolnak Fröcklik Frigyes, aki a levelet Keszthelyről ír­ta, egyike azoknak, akik a felszabadulás után a romokból újjáépítették a gyárat. Talán annyival tett többet az átlagembe­reknél, hogy tagja volt az első üzemi bizottság­nak. Ugyanúgy, mint Gaj­­da Ferenc és Farkas Jó­­■zsef is, akik jelenleg a gyári nyugdíjas bizottság elnöki, illetve titkári tisz­tét töltik be. Velük és­ Kiliti Dénes szb-titkárral beszélgetünk a nyugdíja­sokkal való törődésről. — Nyugdíjasaink több­sége ma is jelentős részt vállal a termelőmunká­ból — jegyzi meg Kiliti Dénes. — Nemcsak a hat­ezer forintért járnak be, hanem egy kicsit úgy is, mint a gyár tulajdonosai. Termelő tevékenységü­kön túl sok javaslatuk, észrevételük is nagyon hasznos a kollektívának. A mintegy 350 nyugdí­jas nem szakadt el a gyár­tól. Ennek érdekében per­sze igen sokat tesznek a vállalat vezetői és társa­dalmi szervei. Mint­­min­den évben, az idén ápri­lisban is megtartották a nyugdíjasok találkozóját, ahol a gyár vezetői— az öregek megvendégelésén kívül — beszámoltak a termelés helyzetéről, s egyben arról is, hogy mi­ben kérik az idős­­zakik segítségét. Havi nyugdíj-kiegészítés­ ­ Újszerű és jelentős jut­tatásuk a nyugdíjkiegé­szítés. A nyugdíjas bi­zottság évente megtár­gyalja, hogy kiknek adnak és milyen összegben egy­évi időtartamra kiegészí­tést. Elsősorban azok jön­nek számításba, akik 25, 30 vagy 40 évet dolgoz­tak a vállalatnál. A ki­egészítés mértéke havi 100—300 forint. A nyugdíjkiegészítés igen nagy segítséget je­lent a legjobban rászo­rultaknak. De ez egyben egy kicsit olyan is, mint a törzsgárda, a gyár iránti hűség elismerése. Persze ezen, s az előbbieken kí­vül a nyugdíjasok jogo­sultak a gyár minden lé­tesítményének az igény­­bevételére is. A közel la­kók ugyanúgy részt vesz­nek az üzemi étkeztetés­ben, mint régen.­­A lágymányosi halász­tanyán, a római parti, a szegedi és­­a balassagyar­mati víkendtelepeken mindenkor szívesen látott vendégek a nyugdíjasok. E helyeken ugyanúgy el­várják őket, mint a gyár­ban, ahol a vállalat veze­tői szerint ma sem nélkü­lözhetik sokoldalú, gazdag tapasztalatukat. Taray László Hová lett Illa­ncsfalva? A fiú arcáról csorog a víz. Állva, lobogó gatyá­ban, pitykés mellényben robog a lovak hátán. Mö­götte „zúg" a ménes. Az­tán a másik két csikóssal együtt lóháton előre jön­nek. A ló felágaskodik, a ló letérdel, a ló lefekszik. Hátul ménesdíszlet! Sűrűn kattognak a fényképező­gépek. Egy púderes öreg hölgy a csoport közepén kétszer összeüti a tenye­rét: „Das ist schön!” A letiport fű felett por kavarog, míg felkapasz­kodnak a vendégek a bricskákra. Irány a buga­ci csárda. Kemencével, bugaci gulyással, töltött csirkével, vörösboros mar­hapörkölttel, lángoló pa­lacsintával, cigányzenével és István bá’val, aki ka­rikás ostorával oltja el a gyertyát, a romantikáért idesereglett vendégek szó­rakoztatására. Szép lenne? ! Nekem inkább furcsa és szívszorító ez a min­den valóságától, éltető ele­métől megfosztott csikós­bemutató. Egyáltalán az egész pusztai produkció. A ménes kicsi és egyre fogy, hiszen a remek lo­vakat jó pénzért veszik a látogatók. Kicsi a közel­ben legelésző szürke szí­nű, hosszú szarvú ,,ma­gyar rideg gulya” is, ame­lyet idegenforgalmi látvá­nyosság céljából terelget­nek a puszta kankalinos, szamárkórós, összeszorult partjai között. A pásztor­élet kellékei is siváran, vadonatf­rissen árválkod­nak a napsütésben. „Szár­­nyék”, „kivesölő”, „iszt­­runga”, kunyhó. „Látófa” is volt, erről vigyázta a bojtár a terepet. — Ma még jön egy cso­port, lesz egy bemutató — veregeti­­ meg lova nyakát. Tét Imre, a sztár csikós­­legényi Nevetséges kis ka­lapján árvalányhaj lenge­dez, lábán jelmezéhez nem illő gumicsizma. — Ez nem töri fel a lovak hátát. Az ötösfogatot is ebben hajtom. — Hatéves koromtól ülöm meg a lovat. Itt szü­lettem a pusztán. Ötkor kelek, késő este fekszem. A ménest etetni, itatni, csutakolni kell, közben, néha többször is, bemu­tató. Állva lovaglás, mé­nes-meghajtás, lefektetés, vendégek lovagoltatása. 2400 forint a fizetésem. Persze, azért emellé még csurran-cseppen valami. Huszonhat esztendős, Szász István meg, a gu­­­lyapásztor hetven. Bugaci őslakost szimatolok ben­ne, ahogy Bojtival, meg Fickóval­ terelgeti a gu­lyát. Aztán kiderül, hogy születésre orgoványi. Ju­hász lenne a mestersége, de Pestet is megjárta, szántott-vetett, kubikolt. Hét esztendeje kötött ki a pusztán. — Békességes, az biz­tos. Látja, ott messze azt a kalyibát? Ott lakom. Magam főzök, tarhonyát, lebbencst, paprikás krumplit. A gulyával? Nem sok a dolgom. Ez az ős­, magyar fajta csak itt van és a Hortobágyon. Kevés-e? A többi ott le­gel távolabb, a nagyjárá­son. Néha elcsatangolnak a borjak után az­­erdőbe. Ha megvadulnak, megin­dulnak. Akkor sem em­ber, sem isten meg nem állítja őket. Derekasan tűz a nap. A nyugati vendégek mögött elült a por, már csak egy iskolás csoport ismerkedik (titkon persze fagylalt után áhítozva) a pusztai romantikával. Dehát puszta ez, való­ban? Nevét 600 évvel ezelőtt, Lajos király idejében, birtokosáról, Bugac Ba­lázsról nyerte. A zsombé­­ryos, nádas, szikes, ligetes — termőföldre minden­képpen alkalmatlan terü­let — jó párszor cserélt gazdát. A török hódoltság alatt török kincstári bir­tok volt, aztán az Eszter­­házi, Bohus, Pongrác csa­ládok után 1901-ben Kecs­kemét város tulajdonába került. Értékét elsősor­ban az állattartás szabta meg: lovakat, szarvas­marhát tartottak, aztán tenyésztettek rajta. Ekko­riban, a 30-as években kezdett híres lenni, orszá­gos kiállításokon számta­lan nagydíjat nyertek a pusztán nevelt állatok. Így kezdték látogatni, s így kezdtek itt vásárolni a külföldiek. Sok neves vendég járt errefelé: Ra­bindranath Tagore, lor­dok és hercegek, aztán mikor a svéd királyi csa­lád is eljött látogatóba, végképp „udvarképes” lett a bugaci puszta. Ma lepke alakú telepü­lés. Bugac nagyközség lett, négy részből, Alsó-, Felső-Monostorból, Kis­­bugacból és Nagybugac­­ból áll. Harmincezer hold tartozik a határához. Most egy állami gazdaság­­(a Városföldi Állami Gazda­ság üzemegysége), egy téesz, négy szakszövetke­zet és egy erdőgazdaság osztozik a földjén. — A legszegényebb emberek telepedtek ide, olcsó volt a telek. De még így se maradtak meg. Tudja, hogy hívták Bu­­gacot régen? — kérdi Lá­zár György tanácselnök. — Illancsfalva. Mindig elillantak innen az embe­rek. De csúfolták Róka­­falvának. Borovicskának is. A borókafenyvesünk miatt. Ezen a földön sem­miféle kultúrnövény nem termett. Most körülnéz­het nálunk. Szőlőt telepí­tettünk, kukorica, gabona nő a földeken, zöldség, paprika, spárga is meg­terem. Az állami gazdaság ve­zetője közbeszól: — Látta a nagy gyü­mölcsöst? Kilencszáz hold. A puszta helyén fekszik, én telepítettem. Csupa alma, jonathán, starking. Száz esztendő­ben ha akad egy ember­nek ilyen szép feladat és lehetőség. Hát nekem akadt. Ezért érdemes küszködni, érdemes a pusztán élni.­ ­ — Most nem ismerne rá a falura — fűzi tovább a szót a tanácselnök. — Én 13 éve kerültem ide, de állítom, ma már jól­esik végigmenni rajta. Zsúptetőt mutatóban ha lát, azt is inkább a tanyá­kon. Mert azt tudni kell, itt még nagy a tanyavilág, a jövedelem nagy részét is ők termelik. Az 5000 bu­gaci lakos 40 százaléka tanyás él. Hinni és merni kell megváltoztatni ezt a vidéket.­­ Szeretnénk megolda­ni a belterületi község jobb vízellátását, a két ta­nyaközpont villamosítá­sát, az ivóvízellátást. A meglevő konzervgyári üzem mellé száz fős ruha­üzemet szeretnénk telepí­teni. Gondot okoz az ok­tatás is. Hat osztatlan ta­nyai iskola működik és egy központi iskola, a bel­területen. A gyerekek ér­dekében szeretnénk hét­közi diákotthont építeni. Mindez persze öt eszten­dőre való feladat. És a puszta? — Nem sok közünk van hozzá. A ménes a félegy­házi Lenin Tsz-é, a gulya és a birkafalka az álla­mi gazdaságé, a csárdát a Hungária Vendéglátóipari Vállalat és az Idegenfor­galmi Hivatal működteti. A propaganda-nyomtat­­ó artyoscart el se tudjunk ol­vasni, magyar nyelvű nincs közöttük. De hát az a véleményünk, hogy szí­nesebben, érdekesebben is lehetne csinálni. Épp ta­nulmányt készítünk, ja­vaslatot adunk, hogy a megkopott színeket fel­frissítsük. Szeretnénk, ha természetvédelmi terület­té nyilvánítanák. Mert a puszta mégiscsak szép. Nyugalma, csöndje iga­zán érték ebben a roha­nó, zajos világban.­ ­ — A gyerekekre ki­váncsi? Okosak és még nem maradnának apjuk mellett a földeken. Szin­te mindnyájan szakmát tanulnak. Sinkó Sándor igazgató hellyel kínál: — Harminckét éve itt tanítok. Itt akkor a gaz­dag is szegény volt. Meg s­zízlábasan, a testvérek csizmájában jártak isko­lába a gyerekek. Most, nincs mezítlábas — már megbocsásson — a cigá­nyok közt se. Régen csak kenyér, szalonna járta uzsonnára, most egész évben nem látok náluk. Egy régi, százholdas gazda fia mesélte épp a minap: egész életükben nem volt annyi befőtt a kamrában, mint most. Itt a belterületen fele ennyi ház volt, de nyolc-tízen laktak benne. Most? Für­dőszobásak és ott tar­tunk, hogy a pedagógus­ház lesz a legrozogább. Azért örülök. Magam sem hittem volna ekkora emel­kedést. ... Az idegenforgalom elkerüli a falut. Én körül­néztem, bementem a presszóba is. Wurlitzer szólt, öreg parasztok fagy­laltot ettek. Jakab­ Ágnes (MTI Fotó : Járay Rudolf felvétele) 3 Jót akarnak, de ártanak L INTÉZHETNÉM AZZAL, hogy ki- 1-4 járók, közbenjárók mindig voltak. .1—, feltehetően sokáig lesznek is. Mert mi másnak nevezhetném azt a ma­gatartást, amely tettei jogos következ­ményeinek terhe alól akar valakit köz­benjárásával mentesíteni? Többnyire a vélt hatalom vagy a barátság, a lekö­telezettség pozíciójából. Gondolom, hogy pályatársaim sok — az alábbiakhoz hasonló — példával szol­gálhatnak. És tudom, hogy hasonló ..­megkeresések” nemcsak a sajtót érik, hanem más fórumokat is. A közelmúltban konkrét panaszok alapján írtam egy anyagias fogorvosról. A cikk jóformán meg sem fogalmazó­dott bennem, amikor jelentkezett az el­ső telefonáló, aki funkciójára hivatkoz­va dicsérte az illetőt, mondván: erről az emberről nem lehet rosszat írni, hi­szen panasz még sohasem volt ellene. Igaz, ő nem ismeri, sosem látta, de az érdekelt kerületből kérték meg, hogy hívja fel a szerkesztőség figyelmét er­re... Arra, ami történetesen nem is felel meg a valóságnak. De honnan tudhatta volna ezt a telefonáló, aki a szereplőnek soha hírét sem hallotta, aki más valaki közbenjárására emelte fel a kagylót. Más példa: a középiskola vezetősége évek óta kínlódik egy lusta, tehetségte­len, intrikáló kollegával. Súlyos tények alapján fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene. Felelősséggel, az ember és vét­ségei alapos ismeretében. Munkájukat azonban többször megakasztják az ava­tatlan telefonálók: „...együtt jártunk iskolába, kérlek, igazán rendes fiú volt... Tanítottam az egyetemen, becsületes, jóravaló embert ismertem meg benne ..És így tovább. U­GYAN MIT REMÉLTEK a közben­járók? Vagy mire számított pél­dául az a szakszervezeti tisztségvi­selő, aki ahhoz sem vette a fáradságot, hogy tájékozódjon a riporter üzemi be­nyomásairól, véleményéről, készülő cik­ke témájáról, hanem kijelentő módban közölte: „erről az üzemi szakszervezeti bizottságról nem lehet rosszat írni.. . Az írás azóta megjelent. Az az írás is megjelent, aminek az egyik minisztériumból akarták az elejét venni. A telefonáló vezető csak annyit hallott, hogy az újságíró érdeklődik egy valóban nem mindennapi panaszos ügy iránt. És máris sietve tárcsázott, hogy valahogyan eleve megcáfoljon, valamit, ami esetleg valakinek a presztízsét sérti. Olyan valakinek, akinek kérését szé­­gyellte elhárítani. A másik közbenjáró sajnálta volt osz­tálytársát, a jó tanítványt­, a kezes be­osztottat, a régi barátot. Vagy nem volt lelkiereje nemet mondani? Esetleg ma­ga csinált presztízskérdést abból, hogy m­ajd ő megmutatja, milyen befolyásos ember ... T­öbbféle szubjektív ténye­ző befolyásolhatja az engedékeny, vagy elvtelen viselkedést. És a hi­­­ba gyökere éppen ezekben a tényezőkben keresendő. A szubjektív szempontok mindenek fölé helyezésében. A marxiz­mus tudományán alapuló gondolkodás­­mód elvetésében, szubjektivizmussal va­ló helyettesítésében. Hiszen a telefonálók minden kétsé­get kizáróan tisztességes, jószándékú emberek. Mégis ilyen elvtelen lépésre ragadtatták magukat. Olyan emberek, akik erkölcsösen, szocialista módon él­nek, dolgoznak, mégis ennyire elrugasz­kodnak elveiktől, énjüktől. Miért? A választ valahol az alapoknál kell keresni. Pontosabban a tudományos megalapozottság hiányánál. A marxil leniai ideológiától annyira idegen szub­jektivizmusban. Amely valahogy ekép­­pen nyilvánul meg: ismerem X. orvost, velem mindig kedves volt, tőlem nem kért, nem is fogadott el semmit, X. te­hát rendes ember, miit minden körül­mények között kötelességem megvédeni. Hasonló szubjektív alapon ítél a volt évfolyamtárs vagy a volt tanár. Eszébe sem jut, hogy egykori barátját megle­hetősen egyoldalúan ismeri, azaz ismer­te évekkel előbb. M­ÁS A HELYZET a szakszervezeti tisztviselővel, illetve a miniszté­riumi vezetővel. Nekik hivatalból kellett volna észrevenniük és megszün­tetniük, amit az újságíró panaszok, jel­zések alapján észrevett és cikkében ki­fogásolt. És miután szemet hunytak az üzemi, vállalati munka fonákságai felett, most kötelességüknek érzik azonosítani magukat a hibás módszerekkel, közben bizonygatva a feketéről, hogy fehér. A szubjektivizmus alapján gondolko­dók tévedése végzetes. Jót akarnak, de rosszul­­, tehát kárt okoznak. Felszínes benyomásokra, kapcsolatokra épített mentségeket gyártanak az objektíven kétségbevonhatatlan hibákra, olykor bű­nökre is. Igyekezve áthárítani a felelős­séget arra, aki tárgyilagosan, tárgyi bi­zonyítékok alapján bírál — a köz ér­dekében. Tehát a „lebeszélők” érdeké­ben is. E­mberileg olykor nehéz le­het, mégis el kell jutni oda, hogy egymás tevékenységének megítélé­sében a minimumra szorítkozzék a ba­rátság, a hiúság, a lekötelezettség. Ér­zelmek, indulatok helyett a tényleges értékek ismerete döntsön. A telefonálók viselkedésében csakúgy, mint az újságíró munkájában. Lukács Mária

Next