Népszava, 1971. augusztus (99. évfolyam, 180–204. sz.)

1971-08-01 / 180. szám

st Turistaút Magyarországon PETŐFI ÉS ARANY NYOMÁBAN Békés megyében Ha a turista elindul világot látni, megcsodálja az idegen tájakat, szokásokat, embereket. Lefényképezi azokat az épületeket, amelyek már amúgy is szerepelnek a bédekerekben, érdeklődéssel veszi szemügyre a múzeumokban őrzött kultúrtörténeti emlékeket és a „city” hivatalainak magukat kellető kincseit, aztán még belekóstol (ha a zsebpénzéből futja) a nemzeti konyha egy-egy specialitásába, és esetleg némi „hadizsákmánnyal hazatérve úgy érzi, hogy megismerte a nagyvilág egy kis darabját. Most másfajta utazásra szeretnénk meghívni olvasóinkat. Turistautunk honi tájakon kanyarog, s olyan térképet rajzol ki, amelyet alig, vagy csak kevesen ismernek. A földrajz azonban csak térben szab határt ennek az utazásnak, időben s a látnivalók sokasága közt szabadon bolyonghatunk. Két halhatatlan barát, Petőfi és Arany nyomába indulunk el ezúttal, életüknek talán egy kevésbé ismert szakaszát felvillantva. Országjáró térképünkre most előbb Petőfi nyomán, két Békés megyei község neve kerülhet fel: Mezőberényé és Geszté. Elöljáróban még kötelességemnek tartom elmondani, hogy Petőfi mezőberényi kapcsolatairól minden adatot a kitűnő herényi Petőfi-kutatótól, Irányi István tanár úrtól tudok. Talán István-nap után nem sokkal lehetett, amikor a Petrics-portára két sovány, porlepte garabonciás diák állított be. Pesttől egy ceglédi fuvaros szekerén tették meg a hosszú utat, ami bizony alapos eret vághatott amúgy is sovány bugyellárisukon. Az egyiket az anyai szeretet ölelő karjai várták itt Berényben, de ebből a szeretetből kijutott a másiknak is, hiszen anyai ágról az a másik, a villogó szemű Petrovics fiú is rokona volt Salkovitz Karolinnak, Orlai Petrics Soma édesanyjának. A rokoni szeretet azonban, nem telt bele egy hét sem, ugyancsak megcsappant, amikor látták, hogy ez a Petrovics gyerek a szegény Karolin ■fiát is magával rántja a „züllés” útján. Ezek a fiatalok, „tulákok” ugyanis nem átallották az egész község szeme láttára bohóckodni, megcsúfolva vele az egész rokonságot. A vándor színtársulat igazgatója, Dékány uram pedig bolond lett volna nemet mondani, hiszen gázsit sem kértek érte, így hát megengedte, hogy a polgári körben az előadás szünetében verset mondjon Petrovics Sándor. Egyébként nem is szavalta el olyan rosszul ez a kóbor diák Vörösmarty úr egyik hazafias költeményét — állapította meg a derék direktor, s azt sem ellenezte, hogy harmadnap egy színdarabban fellépjen — úgyszintén gázsi nélkül. Azon az estén pedig az egykori Király Szálló (mai nevén Szabadság Szálló) helyén levő „színészszálláson” a Peleskei nótáriust láthatta a mezőberényi közönség. Ha azt kérdik, hogy Petőfi Sándor hirtelen támadt mezőberényi „vendégjátékán” miért éppen Vörösmarty Mihály: Az úri hölgyhöz című költeményét szavalta, a válasz egyszerű, hiszen a kor, a nemzeti költészet fiataloktól csodált költőóriása volt akkor az ő szíve bálványa is, akit nem egészen két év múlva személyesen is felkeres verseivel. S hogy miért éppen a Peleskei nótáriusban játszott, annak már hoszszabb sora van. Bár borotvaéles esze volt, nehezen hihető, hogy szerepét egyik napról a másikra tanulta volna be. Az aszódi diáktárs és rokon Petrovics Soma, még inkább egy harmadik régi aszódi diák, a szarvasi Neumann Károly „Dallok” című naplójának tanúsága szerint a peleskei nótárius történetével itt ismerkedtek meg, a költő maga is nagy kedvvel, lelkesedéssel gyűjtötte a komikus história szövegét és „versezeteit”. A herényi rokonság rosszallásai azonban nem merültek ki a nyilvános „pojácáskodás” felemlegetésével. Azt is az ifjak szemére vetették, hogy víg kompániában naphosszat az újkerti borospincében tivornyáztak, amely akkora volt, hogy a közepén vígan egy ökrösszekér is megfordulhatott, no meg a Petricskerti víg „tanyázásokat” se hagyták szó nélkül. (A pincebejáratot azóta, sajnos, beépítették, a tanyázóhelynek is se híre, se hamva már, mint ahogy Petőfi védett fáját is kivágták, felaprították.) Való igaz, hogy a pincézés és a szalonnasütés közben néhány pint bor lecsúszott a vidám kompánia torkán, de nem a züllés, hanem ellenkezőleg, a világot javítani akaró szándék hozta öszsze a társaság tagjait, akik közül a valamivel idősebb pályatárs, Bonyhay Benjamin jegyző uramat kell elsősorban megemlíteni, úgy is, mint megyeszerte ismert költőt és a szintén írogató ember hírében álló Kollár Jánost, aki naplójában meg is örökítette ezeknek az összejöveteleknek a hangulatát. A rokoni szeretet tehát ilyeténképpen megcsappanva, elmaradt a remélt anyagi támogatás. Egy hét után, augusztus végén, újra útnak kerekedett a két garabonciás. Csak Petricsné Salkovitz Karolin szívében nem hunyt ki a visszaváró anyai szeretet, csak a Petries ház nem szűnt meg soha vendégmarasztaló, vendéglátó meleg otthonnak lenni. Talán ez a hívogató szeretet, talán a víg társaság emléke, vagy a félbemaradt tapasztalás nyugtalanító tudata vonzotta vissza költőnket, hogy a következő év őszén ismét Mezőberényben töltsön egy hetet. No, tapasztalatszerzésben ezúttal nem is volt hiány, hála Orlai Pethics Soma és Bonyhay Benjamin gondoskodásának. Valóságos turistaprogramot állítottak össze számára, szerepelt ebben egy gyulai kirándulás, a vár „megtekintésével”, ahol egy víg napot töltött a gyulai költők társaságában, és egy „tudományosan” még nem egészen igazolt, élményszerző kiruccanás a békési betyárvilágba, a bürgösdi és a kereki „lápországba”. Illyés Gyula úgy emlékezik meg erről a kirándulásról, hogy ott a betyárokkal tanyázva, a „békalencse között trónolt” a költő, valóságos „mocsári Orpheusként”. Ha személyesen is találkozott a betyárokkal, ha csak olyanokkal állt is szóba, akik személyesen ismerték a betyárokat, ez az élménye mindenesetre több akkori és későbbi versében is felbukkan. Az kétségtelen, hogy az általa megverselt Bürgösdi Bandi (Hej, Bürgösdi Bandi) akkor élő békési betyár volt, akinek viselt dolgait a már emlegetett Bonyhay Benjamin is megénekelte. Mezőberényi harmadik, egyben leghosszabb látogatásakor már javában rengett a föld Magyarországon. 1949 nyarán, abban „a szörnyű időben”, amikor az országutakat már a menekülők áradata lepte el, már komoly veszélybe került a csak nemrég kivívott magyar szabadság. A szabadságharc költője július 4-én útnak kerekedett családostul, feleségestül, fiástul, szoptatós dajkástul Arad felé. Útközben nem kerülhette el a hű barát, a festő Orlai Pethies Soma herényi házát sem, s a vendégszerető hajlék két hétig marasztalta a Petőfi családot. Ez volt az utolsó igazán békés, családi körben töltött, boldog két hét a költő életében. Július 5-én érkeztek Mezőberénybe Cegléden, Szolnokon, Szarvason és Gyomán keresztül, váltott fogatokkal. A szájhagyomány szerint Szarvason a fogadóban még egy biliárdpartira is futotta az idejéből. Már miért ne történhetett volna úgy, hiszen ideje bőven volt, mert a szarvasiak, akik először nem ismerték fel a költőt, nem nagyon siettek, hogy friss fogat kerüljön a szekere elé. Hanem, amikor felismerték, hát akkor meg éppen azért halasztották a továbbutazását. A biliárdparti vége majdnem képviselőválasztás lett. Történt ugyanis, hogy akkortájban mondott le éppen a város képviselője a mandátumáról, s a polgárok honfiúi lelkesedésének alig tudott gátat szabni a költő ellenkezése. S hogy a világon minden változandó, azt a Petőfi család herényi fogadtatása is ékesen bizonyította. Lám, mi lett a „csepűrágó”, „tulák” Petrovicsfiúból, országszerte ünnepelt költő, néptribun, akinek a szavára a népek a szabadság zászlaja alá sereglenek. Legyen Petőfi a mi képviselőnk! — határozták el a herényi polgárok is és itt bizony tán komolyan is megválasztanák, ha nem mosná el a július 8-ra a községháza elé összehívott népgyűlést az eső. S a régi barátok is mind nyílt szívvel, meleg szeretettel fogadják. Szinte idillikusan békés, zavartalan ez a két hét. A festő barátnak modellt ül, s a faragott karosszéket, amelyben ülve Orlai Petries Soma lefesti a költőt, a másik barát, Bonyhay Benjamin kölcsönzi. Ma legalább fél tucat van ebből a székből, s mindegyikről állítják, hogy az az igazi. Mint ahogy e festmény is legalább annyi példányban létezik. Itt azonban már tudományos pontossággal kiválasztható az eredeti, amelynek hátterében nem látszik egy másik, falra akasztott kép (érdekes módon mégis a festmény másik változatát reprodukálják többször). S milyen kicsi a világ: Petőfiné, Szendrey Júlia sem most jár először Mezőberényben. Hiszen 1838— 1840-ben itt tanult az egyik Festetich grófné tulajdonában levő herényi leánynevelő intézetben. Apja, a Festetich-uradalom használja, ugyanis ebben az időben a grófi család egy örökölt békési birtokrészén volt tiszttartó. Szendrey Júlia még egyszer visszatér ide, a szabadságharc bukása után, amikor eltűnt férje nyomát kutatja. Boldog családi együttlétben, zavartalan időtöltéssel telik a két hét, csak a dél felé áradó menekülők sokasodása jelzi, hogy forr a világ, hogy „odakint” békétlen, „szörnyű idő” járja. Mígnem egy nap Petőfit már nem marasztalja a boldogságnak ez a szigete sem. Indulna tovább, eredeti célja, Arad felé. Alig hajtanak azonban ki, a Bonyhaytól kölcsönbe kapott bőrös nagy utazószekéren a váradi útra, kereke törik a határnak, vissza kell fordulniuk. Talán a sors rendelése ez, hiszen másnap, július 18-án reggel Szeged felől megérkezik Berénybe Egressy Gábor és Kiss Sándor ezredes, akik Bem apó seregébe igyekeznek. A költő habozás nélkül dönt, velük tart ő is, az erdélyi sereghez. Közben a szekeret is megjavították, így hát elkísérheti Szendrey Júlia és Zoltán fia is. Tordáig mennek együtt, de innen már egyedül vezet a költő útja egészen a segesvári csatatérig. A szabadságharc bukása után a legendák Petőfije, a mesebeli garabonciás még fel-felbukkan ezen a tájon is, hisz Szendrey Júlia nem véletlen kutatja nyomát a mezőberényi rokonoknál. A nép errefelé is csak lassan hiszi el az igazságot, hogy az idők távolán át csupán néhány — sajnos, pusztuló — rekvizitum őrzi annak emlékét, hogy egyszer volt, hol nem volt csillag járt, üstökös csillag a békés békési földeken. Rideg Gábor NÉPSZAVA Már régen nem voltam otthon, Hajdúdorogon, pedig 87 éves apám mostanában úgy óhajtja az én látogatásomat, de a többi fiáét is, mint a mélységes mélyen kiszáradt szabolcsi homok az áldott napos esőt. Nem jártam otthon, mert engem is a kórház komor fehér kórtermébe űzött a betegségem, a szüntelenül ismétlődő szívrohamok. Lábadozom. A lábadozó betegnek meg csak jót tesz az utazás. Meleg, februári vasárnap délelőtt. Rügyet fakasztó kora tavasz. Dél van. A harangszó elhessegeti a csendet. A Fürdő utcán lépkedek lassan hazafelé. Ez az utca megérdemelt, igazi nevet visel. Ez az utca vezetett — vezet ma is — a fürdőhöz, ahol a gyógyító vízben oly sokan áztatgatták hajdan erős, fáradt lábukat az emberek, ahol ma még mindig a borjak vagy a malacok örülnek a kincses víznek. Talán a tizedik új házat hagyom el, amikor rádöbbenek arra: ennek az utcának új arculata van kibontakozóban. Minden második ház új, frissen épült vagy épül. Sok helyen hrom-négy sorakozik egymás mellett. Az egyik új ház udvarán fiatal, napbarnított arcú férfi. Felrémlik ismerős arca, de nem tudom, hogy ki ő. Köszönök. — Jó napot. — Szervusz, Miso. Haza, látogatóba, apukához? Megállok. — Haza — mondom és megpróbálom megfejteni ismerős arcának titkát. Nem jut eszembe a neve. Kilép a kapun. Mosolyogva kezet nyújt. — Szervusz. — Szervusz — szorítom meg a kezét, közben még mindig arcát fürkészem. Észreveszi. — Lugosi vagyok. Az öcséd volt a cimborám. — Tudom, tudom — mondom, mert már valóban tudom is, hogy ki ő. Jól emlékszem, ott is, Lugosiéknál is, öt vagy hat fiú volt, mint nálunk. — Még vasárnap is dolgozol? Közben a vaskerítés mögött álló, frissen elkészült nagyablakos, szép házra pislogok. Mellette hasonló ház van, az utca másik oldalán három is sorakozik. Az egyik még vakolatlan. — Kell. Muszáj. — mondja Lugosi mosolyogva. — De tudod, ez nem az én házam, az öcsémé. Az enyém is ilyesforma — teszi hozzá, aztán, mint amikor felhúzzák a zsilipet, s a szavak szépséges zápora zúdul rám. Meg fürdök ebben a szózuhatagban, mert felfrissít, s egy kicsit emlékeztet az esztendőkkel ezelőtti harcra. — Tudod, Misikém — ki-én elkerültem Hajdúdorogról. Mindannyian dolgoznak. Ki erre, ki arra most még, de a „Ruhagyár”, a „Papírgyár” bővítésével gyerekeik már otthon találnak majd munkát. Az építkezésekről beszélgetünk. Száz év alatt nem építkeztek annyian, mint mostanában. Csak a Fürdő utcában több, mint harminc új ház épült. — Maholnap egyetlen régi ház se lesz itt. Máris kevés van. Ha az építőanyaggal nem lesz baj, akkor mire legközelebb jössz, itt véges-végig új házsor lesz — mutat végig az utcán. Rajcsányi Károly PÁROS JÁTÉK 1. Heg Ma este végre újra Itt vagy. Aztán az este újra itthagy. Reggel beomlott szemüveggel Idézlek meg tört szemüveggel. Kisebb a gond a tűrt öreggel. A seb heged, de szörnyű heggel. .. Vagy Miért mondod: vagy én, vagy te. Amíg te vagy s én vagyok te. Rossz vagy hozzám, vagy magadhoz, Irgalmazzál, végy magadhoz. Közel vagy, vagy távol vagy tán. A türelmem vége fogytán. Benyó Ildikó: Nehéz nap után Bába Mihály Látogatóban zalmas, büszkélkedő ez a hang —, öt ilyen házat építettünk mi, testvérek néhány esztendő alatt. Közösen. Amikor az egyik elkészült, akkor mentünk mind és segítettünk a másik testvérnek építeni, aztán a harmadiknak, vasárnap, szabad szombaton, szabadság alatt. Észre se vettük és kész az öt ház. A költség is kevesebb volt így. Csak rajz kellett, meg egy szakember. Most ezt simítgatjuk. Tetszik-e neked? — Szép ház. Szép kis kert. — Igyekeztünk. A vízvezeték bent van, a fürdőszoba is. A tévéantenna a tetőn. Vasrácsos kerítés. A kertben virág meg díszcserje lesz. Tudod. Misikém, amikor együtt futkároztunk a gyepen, a kitömött strimfliszár-labdával, ezt még csak álmodni se mertem volna. Te tudod, milyen nehezen lendült neki Hajdúdorog, de most aztán nem állíthatják meg. Még tizenöt évvel ezelőtt se gondoltam volna, hogy mi, testvérek, így egymás után ilyen szép házakat építünk. Tudod, most már a téesz is megerősödött, fizet, van kereset. Kijön az öccse is. Nem, rá nem emlékszem. Akkor még gyerek volt, amikor jókedvűen, dicsekedve lendül a karja, mintha minden ház, az egész utca az övé lenne, mintha csak az ő érdeme lenne, hogy egymás után épülnek a házak. Mosolygok. Lámlám, hogy változik, formálódik a világ, itt már a magamfajta emberek magukénak éreznek mindent, itt ők a falu életének lüktető erei, rájuk számítani lehet, velük számolni kell a falu vezetőinek is. Elköszönök a Lugosiaktól. Ígérem, hogy majd legközelebb, ha hosszabb időre érkezem látogatóba, akkor leülünk beszélgetni, feleleveníteni egy kicsit a múltat, a sárfalú házakban lepergett napokat. Be kell látnom — töprengtem útközben, — hogy az ösztökélés, nógatás időszaka lejárt — bár nem tagadom meg egyetlen soromat sem, amit Hajdúdorog elmaradottságáról írtam —, s most majd fel kell térképezni azt, amit azóta elért. Már ott állok a házunk előtt. Benyitom a kiskaput. A kutya nem rohan elém. Nincs, már kutya sincs, csak néhány tyúk kapirgál az udvaron. És csend van, végtelen csend itt, ahol mindig gyermekzsivaly űzte messze a csendet. Lévay Bolond Vázlat fél-testem gránit szökne előle a lement másik kő-sorsom vájni az irigy levegője csak szájnyi a véső enyém és a külvilág az ütő legény de nincs porhintés kő-erekbe hűlt a vérkeringés tetszhalott dalok kinyesett formájába elfagyok a nemes véső ha még kő-szívet farag se késő akik verőnek születtek magukban sosem nőnek nem érdekel a pénz hisz hars vitorlája se partra néz száraz hiúság a költészetben faragott husáng csak hulljon gránit amíg a dal sebe ki nem látszik 1971. fungiurgbnaf Apám a tornácon áll. A kiskapu felé fordítja a fejét. Mint egy szikár, betonba vésett szobor, két keze összekulcsolva ,maga előtt. Homloka csupa ránc, márványfehér haja, bajsza, szemöldöke deres. Csizmában, fekete ruhában, fehér ingben őrködik a zsugorodó kert és udvar fölött. — Megjöttél? — mondja örömét elrejtve, mintha csak a piacról hazatért fiát köszöntené. — Meg. Hogy van apuka? — Hogy lehetnék? Dologtalanul. Már nehéz a szerszám. Sose hittem volna, hogy dologtalanul is tudok majd élni. A tévében láttam egyszer egy embert, százéves volt, a borjukat itatta. Én csak nyolcvanhét vagyok, de nem igen emelgetem a teli vödröt. Késett a vonat? — kérdezte arcomat fürkészve. — Nem. — Akkor megállítottak útközben. — Lugosiékkal beszélgettem. — A Lugosi-fiúkkal? Akik olyan takaros kis házat építettek Fodorék mellett? Látod ... Hirtelen elhallgat. — Na, de gyere be, üljünk le. Odabent beszélgetünk tovább. Apám gondterhelt. — Úgy hallom, minden testvérnek építettek házat, az apjukét meg szétverték. Miért? Miért kell elpusztítani mindent, ami régi? Látod, ebben a házban született az én nagyapám is, terméskő az alja. Megfordulnék a síromban, ha szétvernétek. Rendbe lehet azt hozni másképpen is. Még a vizet is be lehet vezetni, ahogy a villanyt bevezették, de az alap maradt, az még három nemzedéket is kiszolgál. — Igaz, igaz , bólogatok. Aztán közénk telepszik a csend. Sokáig hallgatunk, nézzük egymást, mennyit változtunk, amióta nem találkoztunk. Olyan jó otthon lenni a látogatóban.