Népszava, 1972. február (100. évfolyam, 26–50. sz.)
1972-02-03 / 28. szám
975. februári NÉPSZAVA Körkép három kerületből... Találékonysággal főbb óvoda A levelet egy zuglói gépkocsivezető írta: „... 1971 őszén, harmadszori kísérlet után, ismét csak nem vették fel az óvodába a kisfiamat, pedig 1972-ben iskolába megy.’ A levélíró Tomkovics László keresete 2100 forint, ebből él négytagú családja. Két kiskorú gyermeke van, feleségének az óvodáskorú kisfiú miatt kellett otthagynia a munkahelyét. Az asszony bizalmatlanul fogadott. Szeptemberben 30 ezer gyereket utasítottak el helyhiány miatt az óvodákból. A KNEB legutóbbi vizsgálata szerint országosan az óvodáskorú gyermekeknek mintegy a felét nem veszik fel és a kiskeresetűek, a többgyermekesek és a fizikai munkát végzők gyermekei rekednek ki nagyobb számban az óvodákból. Budapesten a legtöbb elutasított óvodáskorú a XVIII. kerületben van. Dr. Takács Árpád, a tanács oktatási osztályvezetője mondja: — Hiába gyarapodtak a férőhelyek, az igények is tovább nőttek. Lőrincen évenként 1400—1600 csecsemő születik, s három év távlatában évente átlagosan 150-nél több gyerek jelentkezik az óvodákba.. Pár éve még 600 volt az elutasítottak száma, az idén a megnyitott két új, 100 férőhelyes óvoda ellenére — már ezer, így is 100 helyre a korábbi 127 helyett már 129 gyereket vettünk fel. A KISZ-lakótelep elsőszülöttei hovatovább már iskoláskorúak, de még nincs saját óvodája a telepnek: egy másik körzet, a Szélmalom utcai óvodájával segíti ki őket. De ott is a 135 felvételt kérő közül csak 22-t tudtak elhelyezni. — Lőrinc üzemei a korábbi híradások szerint az elsők között ajánlottak fel jelentős anyagi hozzájárulást a tanács óvodaépítéséhez. Hogyan realizálódnak ezek? — Üzemeink 14 millió üzemmel láthatólag már nem érdekelte őt az az üzenet, amelyet a kerület óvodai felügyelőjétől hoztam: még egyszer felülvizsgálják kérelmét. — Minek most már? — mondta. — A kisfiam már úgyis mindjárt iskolás lesz. Tomkovicsné már elfásult a három évi várakozásban. Mások azonban óriási energiával szerveznek, úgyintéznek,hogyan lehet gyereküknek helyet biztosítani az óvodában, forintot ajánlottak fel óvodaépítésre. Jelentős segítség ez és teljesítésében nincs is semmi hiba: már valamennyi vállalat befizette a vállalt összeget. A problémát más okozza. Sem ezzel, sem a fővárosi segítséggel bővült anyagi forrásaink nem elegendőek a negyedik ötéves tervre előirányzott 1150 új óvodai férőhely létesítéséhez, holott a fedezetet erre már egyszer biztosítottuk. Időközben ugyanis az építőanyagárak feleyelkedtek. — Belenyugodtak a férőhelyek csökkenésébe? — VB-ülés elé vittük a problémát. Az elnök megbízást adott több osztálynak is: keressünk olcsóbb megoldásokat, de az 1150 férőhelyről nem mondhatunk le. Azóta már az igazgatási osztály vezetője jelentette a VB-nek, hogy egyedülálló idős emberek elhalálozása után úgynevezett „szállományi örökségként” a tanácsra maradó lakásokat kevés költséggel renoválni lehetne, az óvodák szolgálati lakásaiban élők számára. A szolgálati lakásokban pedig szintén kis ráfordítással, egy terem kialakításával legalább 25 új férőhelyet kaphatunk. A lebontásra ítélt téglagyár területén is találtunk kevés költséggel óvodává alakítható épületet. Az egyik pedagógusnőnk tervezőmérnök férje pedig társadalmi munkában igen szép és jó tervet készített a pestimrei korszerűtlenné vált iskola óvodává való alakítására. A vállalatok és a kerületi munkásőrök kétkezi munkái Kőbányán az elutasítottak száma ugyan kevesebb, mint Lőrincen, de az elutasítottak 80 százaléka fellebbezett, valamennyien nagyon jogosan. • Mihályi Sándor, a X. kerületi tanács oktatási osztályának vezetője mondja: — Azokban a napokban egyetlen délelőtt 40—50 asszony keresett fel; nagyon nehéz volt megmagyarázni mindegyiknek ugyanazt. Pedig itt sincs baj a tenniakarással, sőt. •Valamennyi kerület közül Kőbánya üzemei ajánlották fel a legmagasabb összegű hozzájárulást, s az 1972-re felajánlott összeg felét — 10 millió forintot — már az első két hétben befizették. Sikerült kiharcolnunk, hogy a Kolozsvári utcában a kihasználatlan bölcsödét átalakítsuk óvodává. Az építők 10 hetes rekordidő Zuglóban is hatszáz körüli a szeptemberi elutasítottak száma — például 300 olyan édesanyát kellett váratni egy évig, akiknek letelt a gondozási szabadsága — mégis az országban itt a legjobb a felvételi arány: a jelentkezettek 76 százalékát felvették. Végvári József osztályvezető és Szirt Miklósné óvodai felügyelő a XIV. kerületi tanács oktatási osztályán a kerületi óvodagondokról készült vbanyagot mutatja. Érdemes elidőzni a táblázatoknál. A felvett gyermekek közül: Fizikai dolgozó szülök gyermeke .77% Egyedülálló anya gyermeke 9% Gyermekgondozási segélyről visszatérők gyermeke 27% Az elutasítottak közül: Fizikai dolgozó szülők gyermeke 38%/0 Egyedülálló anya gyermeke 7% Gyermekgondozási segélyről visszatérő ■ anyák gyermeke 0*/t is felajánlottak. 1973 őszére ebből már 600 új férőhelyet át is adunk. alatt elkészültek. (Az Építőipari Ktsz elnöke tanácstagunk.) Majd az óvónők, férjeik és a szülők szilveszterüket, az újév napját és az azt követő vasárnapot áldozták arra, hogy kitakarítsák a január 3-i megnyitásra az épületet. Három új óvoda is épül a kerületben, illetve a meglevőket bővítik. Több új létesítmény már el is készült az elmúlt időszakban. De egyre nagyobb gondjuk az óvónőhiány. — Több szakképzetlen óvónőnk jelentkezett az óvónőképzőbe, de 25 százalékukat — véleményem szerint vitatható kifogással, tekintve a súlyos helyzetet — elutasították. Az elutasítás indokai például: „Az s betű helytelen kiejtése, nem megfelelőmuzikalitás stb.” Nos, nekünk, az elutasítottakra, szakképzetlenül is szükségünk van. Noha a felvettek javarésze munkásszülők gyermeke, az elutasítottak aránya is azok között a legmagasabb, 1 — 450 új férőhelyet létesítünk a IV. ötéves tervben a tanács önerejéből és az üzemek segítségével, az utóbbiak hatmillió forintot ajánlottak fel — mondja Ungvári József. — Ezen felül, járulékos beruházásból új lakótelepeink 1000 óvodai férőhellyel gyarapodnak, így is évente 500—600 elutasítottra kell számolnunk a jövőben is. ... A zuglói példa különösen, de a többi is, arra int, hogy tovább kell fokozni az erőfeszítéseket. Az eddigi erőfeszítések csak a szinttartásra elegendőek. Tehát nem elégedhetünk meg a kezdeti sikerekkel — újabb és újabb lehetőségeket, forrásokat kell felkutatni. Légrády Eszter Olcsó megoldásokat keresnek Képzésre nem alkalmasak? Csak szinttartásra elegendő Az öregasszony kalapján gyorsabban rezegnek a tollak. Régi idők mozijából való a fazon, a nyakába vetett rókagallérnak naftalinszaga van. — Öt deka parizert kérek! Szemét nem emeli az eladó arcára. Az emberek furcsa révületben merednek a pultra. Az üveg mögött libasült, sült disznócsülök, sajtok, saláták, majonézes krumpli. Fölöttük főtt virsli illata leng. A világ valamennyi megoldatlan nagy kérdéséből egyetlenegy ül ki az árGyorsan szalad az eladó tolla a blokkokon, amíg átnyújtja, egy pillanatra, egy remek, jóleső pillanatra rátámaszkodik a pultra. Odahaza fél ötkor csörgött a vekker. Fél hatra imbolygott be vele a villamos Zuglóból, háromnegyed hatkor — kint még mindig sötét van. *a Körút «párájában kísértetiesen suhannak el a hajnali járatok — már a pult mögött áll, kirakja az árut. Hatkor nyit a Csemege Áruház. — A vásárlók kora reggeli rohama rövid és erőszakos. Kapkodva esznek, idegesen gyűrik a csomagot a táskába. Ilyenkor főleg a sajtok kelnek. Később ritkul a nép, a cokra, amelyiket választsam? Percek alatt rombadőlnek az előzetes tervek. Elborítja a vevőket az étvágy mindent elsöprő lavinája. — Húsz deka francia salátát! — Egy rántott halat. Közepes nagyságú legyen, a frissebb sütésből, rózsaszínű legyen a prézli rajta. Zsemlét is kérek hozzá! — Tíz deka trappistát délelőtt az üzemi bevásárlóké, főleg hidegkonyhai készítményeket visznek. Délután növekszik a tömeg. Öt után a nőké a terep. Idegesek. Halat, sülteket, nagy adag salátákat cipelnek haza. Hátam mögött a polcokon megbontatlan a sor. Egri Bikavér, Muskotály, Debrői Hárslevelű, Vadászáldomás, Badacsonyi Szürkebarát, olvasom a címkéket kapásból. A pult végére támaszkodom, a számtalan ládát, targoncát, nyüzsgő belső életet rejtő ajtóhoz közel, szüntelen félreállva a süteménnyel, szendviccsel, húsokkal zsúfolt kézikocsik elől. Pacalmáson mindig boltosért játszottam, mindig eladó akartam lenni. Érdekesek az emberek, minden vásárló másféle. Innen, a pult másik oldaláról rögtön fel kell ismerni őket. Van, aki otthon elhatározta, hogy mit akar vásárolni. Ha nincs, amit szeretne, pontosan tudni kell, mit ajánlhatok helyette. Van, aki elvárja, hogy segítsek, a másik imád nézelődni, tehernek érzi a közbeszólást. Akad, aki durva, kötekedő, öten állnak előtte, de azonnal harsogja, mit is akar venni. — Hogy milyenek a vevők? Sokfélék. Kevés a törzsvendég, de tizenkét éve vagyok itt és a környékbelieket már ismerem. Sokan a nevemen szólítanak. Hogy van Manyika? Mi újság, Manyi néni? Hálásak egyegy kedves szóért, egy mosolyért. Sokan azonban az egész napi fáradságot itt vezetik le.— A tál imbolyogva ereszkedik a pultra. A kislány kihúzza alóla a karját és feltekint. — Háromféle vásárló van, így tanultam az iskolában. „Kis vevő”, „nagy vevő” és „gyermek vevő”. — Ki a kis vevő? Hamar megkapjuk, mi az, itt nem szolgálnak ki? Az agyam tele van kívánságokkal, számokkal. Fejbenszámolok, alighanem jobban megy, mint másnak papíron. Szemben a lengőajtó huzatot kavar. Percenként nyitja, csukja valaki. Valaki, aki éhes, szomjas, valaki, aki finom vacsorát gondolt ki munka közben otthonának asztalára. — A lábam ,kivan Most rendeltem gyógycipőt. Hosszú a pult, csak ketten vagyunk rá a kolléganőmmel. Néha kapunk egy tanulót, vele is foglalkozni kell, tanítani. Mi tartjuk rendben a portálunkat. Néha segítek a többieknek. — Az öregek, a nyugdíjasok. Akik öt deka parizert, tíz deka sajtot kérnek és rászólnak az eladóra, ne legyen több! Akik szorongva nyitogatják megkopott erszényt, szemükhöz közel emelve számolgatják a forintokat. A nagy vevők a felnőttek, akik feltétlenül a vásárlók többségét alkotják. A gyermekvevőkre — így van leírva a kislány tankönyvében — nem szabad fosózni a szalámivéget, a hús kövérjét, a gyönge árut Hisz nem tud tiltakozni. .. . Mire az ő kalapján is tollak lesznek, megtanul. Jakab Ágnes Fénykép a pult mögül Hajnali ötkor Érdekesek az emberek — Persze, azért szeret — Szeretem ezt a székiem — mondja az eladómat. Gyerekkoromban sóta a legjobb vevőnk . Csakugyan „kiveszett“? Régóta nem látott barátokkal, kor- és sorstársakkal hozott össze a napokban a szerencse. Amint az ilyen véletlen összetalálkozásoknál lenni szokott, az örömujjongást mindjárt követte a restelkedés: „Azért mégiscsak szomorú, hogy amióta így szétszóródtunk, ennyire nem törődünk egymással.” De hát miért is? Kényelembe helyezkedett a társaság, most már jöhettek a magyarázatok: „Bizony, bizony, a munka,a család.” Valaki hozzáfűzte: „No, meg mindenekelőtt ezek az idők.” Érzitek ti is aváltozást? Valahogyan befelé fordultak az emberek. Mindinkább kivész az a régi jó közösségi érzés.” Heves, egyetértő fejbólogatások fogadták a legtetszetősebbnek tűnő önigazolást. Ki-ki a maga környezetéből, tapasztalataiból vett példákkal bizonygatta, hogy igenis manapság a legtöbben csak a saját pecsenyéjüket sütögetik, egyre kevésbé érdeklődnek a szőkébb, meg a nagyobb közösségek dolgai iránt. Fokozatosan belehevültünk a „korszellem” ostorozásába, s a végén már szentül hittük is, amit eleinte kényelmes alibiként hajtogattunk. Abban a meggyőződésben oszlott fel a gyülekezet, hogy hiába, így van ez: meglazultak az egyént a közösséghez fűző szálak, „atomizálódik’’ a mi társadalmunk is. (Gondolom, a magunkfajta középkorúak sok-sok eszmecseréje végződik hasonló következtetésekkel.) Néhány nap kell hozzá, amíg az ilyen beszélgetés után a részvevők bevallják önmaguknak, hogy ostobaságokat hordtak össze. Ma már tudom, hogy mi is komolytalanul közelítettünk ehhez a rendkívül komoly és kényes kérdéshez. Mondhatnám, kissé kótyagosan vitáztunk, helyesebben értettünk egyet. Nem alkoholtól mámorosodtunk meg, hanem egykori fiatalságunk megszépült, kitisztult emlékeinek fűszeres forralt korától. A mi „hőskorunktól”, amely sok tekintetben valóban hősi volt, valóban áldozatos részvételt követelt az egyéntől. Falujárást, agitációt, „munkahőstetteket”, áttanult éjszakákat, kiállást mindig, minden helyzetben. És megkívánta bizony az egyéniség feladását is, az utóbbit gyakran feleslegesen. Például a pihenés rövid szakában, az üdülőben, amikor a szívünknek legkedvesebb időtöltésről is le kellett mondanunk, ha a kultúra felelős műsort szervezett, éneklésre biztatva a botfülű professzort, dobogóra erőltetve a darabos, piruló, zavarában dadogó vasöntőt. A munkahelyen, legyen az üzem vagy tudományos intézet, „benne kellett lenni” mindenben, amire kiszemeltek bennünket, gyakran kedvünkkel, lehetőségeinkkel homlokegyenest — az erőnkön felüli békekölcsönjegyzéstől a csasztuskabrigádnak való rigmusfaragásig —, mert különben ránk sütötték a bélyeget, amit legszégyellnivalóbbnak tartottunk: „Hiányzikbelőle a közösségi érzés.” Nevetséges? Hát hogyne. Mégis, sorstársaim és nálam idősebbek, ébredjünk rá; gyakran ma is ugyanilyen nézőpontból, békaperspektívából bélyegezzük meg társadalmunkat, amikor a magánélet szféráiból közelítve, felületes külsőségekből ítélve, elavult értékmércét alkalmazva kevesellük azösszetartó szálakat. Az lenne ma is a fontos, hogy együvé tartozó emberek összejárnak-e, közösen töltik-e szabad idejüket, s mennyire látványosan „törődnek” egymás dolgaival? Ez alighanem lényegtelen a társadalom szempontjából. Sőt, még az a minduntalan hangoztatott, fajsúlyosabb érvelés sem helytálló, amely a csak maguknak kaparó ügyeskedők, harácsolok, meg a semmiféle közösségben tartósan megmaradni nem tudó vándormadarak jelenlétéből szűr le drámai következtetéseket a társadalom egészére. Vannak közösségellenes harácsolok, vándormadarak, vannak közömbös, csigaházba húzódó kispolgárok. Ilyen vagy olyan formában, többen vagy kevesebben — tulajdonképpen nem érdekes — megvoltak az ötvenes években is. Akkor, amikor viszont még nem voltak ebben az országban százezerszámra szocialista brigádtagok, s éppen hogy csak akadtak szövetkezeti, tehát óhatatlanul közösségi kötelékben élő parasztok. Olyanok, akik ma százezerszámra vannak ... S a fejlődést, azt hiszem, mégiscsak ez, elsősorban és mindenekelőtt ez határozza meg. Különösen ha meggondoljuk: a társadalomnak az a hasznos, hogy ki-ki a munkahelyén legyen közösségi lény, ott ismerje fel az érdekek összefüggéseiből, eredő kötelességeit. És eszerint cselekedjen, napról napra. Ennek a cikknek nem lehet a feladata, hogy bizonygassa, milyen eredményes iskolája a szocialista brigádmozgalom, meg a mezőgazdasági termelőszövetkezet a helyesen értelmezett közösségi életnek, a közösségi gondolkodásnak. Egyébként ma már ezt talán felesleges bizonyítani, a példákat pedig — amelyek esetenként arra is mutatnak, hogy a gyári, szövetkezeti kollektívák érdeklődése, hatóköre mindinkább túlterjed a szűkebb munkahelyen, különösen akkor, ha bajba jutott családok várnak segítségre, vagy a lakóterületen akad tennivalót naponta villantja fel az élet, mutatja be a sajtó, a televízió, visszhangozza a rádió. Ezek szerint nincs semmi kívánnivaló, minden Rendben van akkor, ha a felület helyett a lényeget vizsgáljuk, idejét múlt külsőségek számonkérése helyett? Nem, a dolog azért mégsem ilyen egyszerű. Ami ma nagyon nagy eredménynek, örömteli változásnak, tűnik az egy-két évtizeddel ezelőtti helyzethez képest, az kevés lesz holnap. S ebből a felismerésből fakad a jogos hiányérzet! Tulajdonképpen már a jelen is új, magasabb igényeket támaszt Csak egyetlen példát, csupán érintőlegesen bonyolultabbá váltak az érdekek, nehezebb közöttük eligazodni, ráadásul élesebben ütköznek, mint korábban. Ilyen körülmények között lehet-e igazán korszerű, társadalmilag is kiemelkedő az a közösség — dolgozzon bármilyen jól, áldozatkészen, tagjait fűzzék össze a legszorosabb szálak —, amelyik csak a saját felemelkedésének, anyagi gyarapodásának útját-módját keresi, nem mérlegelve tevékenységének külső hatását a nagyobb közösségekre, az egész országra? Ilyen kérdések, a közösségi érzés fokozásának, kiterjesztésének kérdései foglalkoztatják a megújulóban levő, az imitt-amott még megmaradt formalitásokat végképp kinövő, azokat elvetni készülő szocialista brigádmozgalmat is. És amennyire értelmetlen a közösségi érzés hiányát általában kifogásoló mindenfajta siránkozás, olyanynyira érdemes odafigyelni mindarra, ami a brigádokban, a falusi termelőszövetkezetekben történik. Mert holnapunk, sorsunk ezekben a munkaközösségekben formálódik. Nem a beszélgetőasztalok mellett, a társaságban, a magánéletben. Miklós Dezső A Petőfi-híd és a déli vasúti összekötő híd között nagyarányú partfaljavítási munkák folynak a Duna pesti oldalán. A meglazult támfalat cementinjektálással erősítik, a foghíjas szakaszokat pedig több mint 400 köbméter faragott mészkőtömbbel pótolják. A tartósan alacsony vízállás kedvez az építőknek (MTI Fotó : Csikós Gábor felvétele)