Népszava, 1972. március (100. évfolyam, 51–77. sz.)
1972-03-02 / 52. szám
Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára bemutatkozó látogatáson fogadta Puncagiji Sagdarszürent, a Mongol Népköztársaság budapesti nagykövetét. Az Akadémia Tudósklubjában Láng Géza akadémikus, az Akadémia agrártudományi osztályának elnöke és Grigore Obrejeanu akadémikus aláírta a Magyar Tudományos Akadémia és a Román Mezőgazdasági és Erdészeti Tudományos Akadémia 1972—1975-re szóló tudományos együttműködési munkatervét. KÖZÉLET Nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolat hazánk és Bangla Desh között A Magyar Népköztársaság és a Bangla Desh Nép Köztársaság kormányaite független és szuverén fórumok elvei alapján, a két ország népeinek barátsága, a politikai, gazdasági és a kulturális élet területein való gyümölcsöző együttműködés erősítésének és fejlesztésének céljából elhatározták, hogy nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatokat létesítenek. Nagyköveteik kölcsönös akkreditálására megfelelő időben kerül sor. (MTI) Jánossy Lajos köszöntése Jánossy Lajos akadémikust, az MSZMP Központi Bizottságának tagját 60. születésnapja alkalmából az MSZMP Központi Bizottsága szerdán köszöntötte. A Központi Bizottság üdvözlő levelét Óvári Miklós, a Központi Bizottság titkára adta át. Jelen volt Ajtai Miklós, a Központi Bizottság tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese, Nagy Miklós, a Központi Bizottság tudományos, közoktatási és kulturális osztályának vezetője és Erdey-Grúz Tibor, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. (MTI) Fogadás az NDK nagykövetségén A Német Demokratikus Köztársaság nemzeti néphadserege megalakulásának 16. évfordulója alkalmából Willy Meurer alezredes, az NDK budapesti nagykövetségének katonai és légügyi attaséja szerdán fogadást adott a nagykövetségen. Megjelent a fogadáson Gyenes András, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője és több közéleti személyiség. Dr. Herbert Plaschke nagykövettel az élen részt vettek a fogadáson az NDK nagykövetségének diplomatái, továbbá I. V. Tutarinov vezérezredes, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erői parancsnokságának magyarországi képviselője, valamint B. P. Ivanov vezérezredes vezetésével a szovjet déli hadseregcsoport parancsnokságának magas rangú képviselői. Megjelent a fogadáson a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője, katonai és légügyi attaséja. (MTI) Kitüntetések A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Keczeli Lászlónak, a SZOT nemzetközi kapcsolatok osztálya munkatársának, a Szocialista Hazáért érdemrend tulajdonosának nyugállományba vonulása alkalmából, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalomban végzett több évtizedes eredményes munkássága elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta. A kitüntetést szerdán Timmer József, a SZOT titkára adta át. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Kovács Zoltán és Pehr Imre nagykövetnek, a Külügyminisztérium főosztályvezetőinek, valamint Igaz István tanácsosnak, nyugállományba vonulásuk alkalmából, eredményes munkásságuk elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Hartyáni Ferencet, a MÉM munkaügyi és szociálpolitikai főosztályvezető-helyettesét nyugállományba vonulása alkalmából a mezőgazdaságban kifejtett több mint két évtizedes érdemes és eredményes munkássága elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki. A kitüntetést dr. Dimény Imre mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter adta át. A Magyar Nők Országos Tanácsának ülése (Folytatás az 1. oldalról) a SZOT vezetőit, hogy átadja a konferencián elhangzott összes ajánlást és észrevételt, és tájékoztatást nyújtson a miniszterekkel folytatott megbeszélésekről. Erdei Lászlóné a következőkben rövid tájékoztatót adott azokról a kérdésekről, amelyekkel a nőtanács — mint megoldásra váró problémával — foglalkozik. Az egyik ilyen kérdés a nők szakképzésének helyzete és a lányok továbbtanulásának problémája. Erdei Lászlóné ezután a tanácsülés elé terjesztette az MNOT működési szabályzattervezetét, amelyhez éppúgy, mint a két beszámolóhoz, a későbbiekben sokan szóltak hozzá. Az előadó ismertette az Országos Nőtanács nemzetközi tevékenységét, melyet az európai béke és biztonság érdekében fejt ki. Bejelentette, hogy ezt segíti elő az a találkozó is, amelyet a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetséggel együtt Tihanyban rendeznek majd márciusban a nőkérdéssel foglalkozó európai újságírók számára. Hangsúlyozta, hogy megnövekedett az érdeklődés hazánk élete iránt, a testvéri szocialista, a kapitalista és a fejlődő országok nőmozgalmainak képviselői részéről is. Az ülésen felolvasták a Vietnami Nők Szövetségének a magyar nőmozgalomhoz intézett levelét. Köszöntő táviratot küldött a tanácskozásra Gárdos Mariska, a nemzetközi nőmozgalom régi harcosa, az MNOT örökös tiszteletbeli tagja is. NÉPSZAVA Szavak, varázsló, szép szavak Sajátos igény alakult ki nálunk a költészet iránt; olyannyira benne van hétköznapjainkban is, hogy nyugodtan nemzeti jellemvonásaink közé sorolhatjuk. Nagy költőink teremtették ezt meg, vagy ők is csak „termálei” a nemzeti sajátságnak? — Mindegy, a fontos az eredmény, ami van. Költészetünk gazdagsága és a feléje irányuló szüntelen igény létrehozta a versmondás művészetét, kultuszát, jellegzetes műfaját. Sellei Zoltán egyik jeles versmondó előadóművészünk. A minap tartott önálló estet a fővárosi pedagógusok „Fáklya Klub”-jában, a magyar költészet ritkán hallható, derűs darabjaiból állítva össze műsorát. A hallgatóknak és előadónak egyaránt örömet, megújulást adó est után beszélgettem Sellei Zoltánnal a versmondás művészetéről, gondjairól. — A versmondás sajátos beállítódást, attitűdöt igényel, amely más, mint a színészé, amellyel pedig gyakran azonosítják, vagy összetévesztik. Ez, persze, nem zárja ki, hogy legyenek versmondó beállítódású színészek, vagy fordítva, színész beállítódású versmondók. Amint erre számtalan példát lehetne sorolni. — Hogyan határozható meg a kétféle és mégis azonos arculatú művészet között levő különbség? — A színész nagy feladata: megteremteni a színpadon egy jellemet, a színpad minden kellékével (szereplőtársak, díszletek, jelmez, maszk, rendezői koncepció stb.) számolva. Együttesben van — még akkor is, ha monológot mond —, és olyan térben mozog, amely illúziókba ejti a nézőt. Az előadóművész nagy feladata: életre kelteni versén keresztül a költőt, s ehhez az előbb felsorolt kellékek közül alig áll rendelkezésre valami; puritán színpadkép, gyakran csak csupasz dobogó, néhány mozdulat (gesztus, mimika) és a hang. A megjelenítés erejét nem adhatja más, csak a költővel azonosulni tudó, szuggesztív egyéniség, amely végső fokon ugyanolyan katarzist kell előidézzen — két óráig egyedül és eszköztelenül az üres színpadon —, mint egy dráma színészegyüttese a kellékeivel együtt. A színész szobrot alkot, háromdimenziós, körüljárható szobrot, mely minden oldalról megtekinthető, a versmondó domborművet állít a közönsége elé, amelynek motívumai csak félig emelkednek ki a síkból, mégis ugyanazt a hatást kell velük elérnie, mintha körbejárhatók lennének. — Lóugrásnak tűnik, de jól végiggondolva a feladatot, annak a bizonyos repertoárnak kell itt most szóba kerülnie, mert nyilvánvaló, hogy nemcsak műsoralap, hanem művésznevelő is. — Igaz. Ahogy a színészek szerepeket tanulnak meg, érlelnek magukban, s ezekből nő, gyarapodik a repertoárjuk, a versmondók ugyanígy verseket tanulnak, így építgetik a maguk repertoárját. Sok vers érik bennük állandóan és ők is élnek a versek által, ez teszi képessé őket arra, hogy előadásról előadásra meg tudják formálni a „domborműveket”. — Egyre inkább szorongat a lelkiismeret, mert hiába látjuk, tudjuk, mit is jelent a versmondás a magyar kultúrában, még sincs a maga helyén. Nem is a megbecsülésre gondolok most, hiszen az előadói estek sínére önmagában is sokat ad — bár tudom, más is kell,kellene hozzá! —, hanem a szervezettségre. — Semmiféle fórum nem törődik a versmondók foglalkoztatottságával; nincs intézmény, amely számon tartaná, hogy ezt vagy azt a verset ki mondja el legjobban, s ennek tudatában szervezné meg az irodalmi esteket. A színházi világban a rendezők nagyon is számon tartják, hogy melyik színész milyen szerepkörben a legerősebb, s igyekeznek így kiválasztani egy-egy drámához a szereplőket. Másképp nem lehet, képtelenség nagy színházi előadásokat megteremteni. Fájdalom, de az irodalmi estek szervezésében ez nincs így, vagy csak alig-alig érvényesül. Nem költemény-, hanem Révcentrikus a válogatás; az előadók nevessége, népszerűsége a döntő, mintha a hallgatók — például — nem Vajda János „Nádas tavon” versének minél tökéletesebb megszólaltatására lennének kíváncsiak, hanem X. Y. művészre, aki mindegy is, hogy mit csinál, mit mond a színpadon. Ez a fajta — csúnya szóval élve — „sztárolás” rontja a versmondás becsületét, felborítja a versmondói teljesítmények értékrendjét, megzavarva ezzel a befogadó közönség ítélőképességét is. — Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy nálunk sajátos, már-már nemzeti jellemvonásnak nevezhető igény van a költészet, a versmondás iránt. — Éppen ezért furcsa, sőt, bántó nemtörődömség, hogy bármilyen kiváló képviselője legyen valaki a versmondásnak, a szavalás művészetének, legfeljebb csak idős korára érheti el azt a közmegbecsülést, amelyet munkája után jóval előbb megkaphatna, mert megérdemelne. — Az „Olvasó népért”mozgalom megindulása óta sincs változás? — Van. Nem is kevés. Elég itt most csak azokra a bizonyos rendhagyó irodalmi órákra utalnom, amelyeket én szívesebben „művészeti szemléltető irodalmi órák”-nak nevezek; sokat tartottam ilyeneket az utóbbi években. Az érdeklődés, az igény az irodalom, a költészet iránt nőtt és napról napra növekszik, de ezt nem követi kellő gyorsasággal és hatékonysággal az intézményes szervezés. Ez a legszorongatóbb gond. Fábián Zoltán Azóta sincs Budán színház A fatelep az óbudai Nem tudja. Csak a régi Szentendrei úton nem tű- óbudaiak emlékeznek rá.óik fel senkinek. Itt valamikor színház — ön tudja, hogy mi állt, az óbudai Kisfaludy volt itt régen? — állítom Színház, amelyet 1944-ben meg a fiatalembert, aki bombatalálat tett semmiéppen cigarettára gyújtvé, , ha hivatását betölti. Krúdy Gyula is gyakori látogatója volt Thália porrá vált templomának. De nemcsak látogatója, szigorú kritikusa is a látottaknak. A színház egykori igazgatója, Kabdebó- Kaposi Ernő így emlékezik az író észrevételeire: „Ami neki nem tetszett, amit ő kifogásolt, azt ostorozta. Nyíltan! A hírlapban, vagy akárhol, de ostorozta.” A színház, amelyben Krúdy gyakran járt, ez évben lenne 75 éves. Megszületését így köszönti a Vasárnapi Újság 1897. évi 8. száma: „Az új színháznak kétségtelenül üdvös hatása lesz a főváros további magyarosítására, ha hivatását betölti, s ha a közönség pártolását meg tudja nyerni. Különfféle „utánjátszó” színház volt, csak egyetlen nevezetes ősbemutatót tart számon a színháztörténelem: 1899. április 2-án itt mutatták be Hauptmann színművét, a „Henschl fuvarost”. 1897-ben, az avató előadáson, a névadó Kisfaludy egyfelvonásos vígjátéka volt műsoron. Az első évben Szigligeti vígjátékai, az operettirodalom klasszikusai és Jókai „Aranyembere” volt a nesen áll ez Ó-Budára nézve. Német nyelvet használnak itt az emberek, s ezen a helyen építették fel a Kisfaludy Színházat, a főváros ötödik állandó színházát.” A neorokokó stílusú épületet — a főváros anyagi támogatásával — Serly Lajos, az akkoriban kedvelt zeneszerző és karmester, majd az első igazgató építtette, Bernthal és Bauer építészek tervei szerint. Homlokzatán — az egykori képek tanúsága szerint — a színházművészet allegorikus alakjai: Thália, Terpszihore és Musica ölelték körül Óbuda címerét. Két-két ablaka közt Kisfaludy Károly mellszobra fogadta az érkezőket. színház repertoárja. A következő évek érdekességei: a Csiky Gergely fordításában bemutatott Szofoklész-mű, az „Elektra”, a XX. század első jelentős premierje: Shakespeare „Makrancos hölgye”, majd a század második évtizedének végén játszott „Rómeó és Júlia”, Katona „Bánk bánja” és Madách „Az ember tragédiája”. De megismerhette az óbudai közönség Bródy „Tanítónőjét” és Rostand drámáit is. Az utolsó előadás Dumas „Kaméliás hölgye” volt. Operaelőadásokra is vállalkozott a színház, egy előadásban mutatták be Mascagni „Parasztbecsületét” és Puccini a Pillangókisasszonyát”. A színművészet kimagasló egyéniségeinek, Törzs Jenőnek, Makláry Zoltánnak, Kabos Gyulának, Csortos Gyulának, Beregi Oszkárnak, Rátkai Mártonnak is tapsolhattak Óbudán a kisemberek, mert a színház krónikájához az is hozzá tartozik, hogy az 1915-ben a színház élére került és Krúdy véleményére is sokat adó Kaposi Ernő olcsó helyáraival elsősorban a munkások rokonszenvét igyekezett megnyerni. -A közönség szeretete — Ott tanultam meg tisztelni a közönséget — emlékezik Pagonyi János, a Fővárosi Operettszínház művésze, aki a háborús években a Kisfaludy Színház tagjai közé tartozott. — Az első színház volt, ahol felléptem. Még az sem keserített el bennünket, fiatalokat, hogy mindössze 48 fillért kaptunk egy estére, amikor 24 fillér volt egy villamosjegy. Egy életre megjegyeztem: a mi hivatásunkban a legfontosabb a közönség szeretete és a színház, a művészet iránti alázat. Az óbudai Kisfaludy Színház ez évben lenne 75 éves. Azóta sincs színháza Budának. Polesinszky Ve”onika Henschl fuvaros Óbudán A IMIÉT FILMJEI Osceola Ügyes kalandfilm. Kiváltképp a gyerekek számára nyújt izgalmas szórakozást. Hisz Konrad Petzold rendező munkájában jól ötvözi Cooper regényes és bátor történeteit — Tamás bátyja kunyhója könnyes-szívfájdító eseményeivel. A mese Floridában pereg, az 1835-ös esztendőben. Akkoriban itt két táborra szakadt a világ. Az egyik oldalon a szökött meghajszolt rabszolgák, s a bátor, független seminol indiánok tanyáznak — a másikon pedig a fehér ültetvényesek és farmerek. Hamarosan kitör a háború. Nyolc évig tart a keserves küzdelem, amely abátor serwinellek teljes pusztulásával, kiűzetésével végződik. A mesés, kalandos történetnek megfelelően a film e mese egyszerű és bevált, primitív elemeit alkalmazza. A jellemek is végletesen „egyszerűek”. Azaz: a fehérek egyértelműen kegyetlenek, gyávák, pénzhajhászok, barbárok és gonoszak. A rézbőrűek pedig bátrak, jók és tisztességesek. De hát a kalandfilmben senki sem keresi az árnyalt, az alapos jellemábrázolást. Elég az izgalom is — ha van! Az új NDK-film „sztárlistáját” a nemzetköziség jellemzi. Bolgár, kubai, lengyel és német színészek játsszák a „múlt századi” szerepeket. A magyarokat a fiatal Bus Kati képviseli. Gantner Ilona 1972. március 2 A világ szégyene Talán kevesen tudják, hogy naponta tízezer ember hal éhen Földünkön, ezen a sok arcú bolygón. Tízezer ember naponta. Ez a nyomasztó és megdöbbentő tény irányította Giuseppe Scotese rendező és Giampaolo Santini operatőr kameráját, hogy feltérképezzék „a világ szégyenét” — a huszadik századi civilizáció árnyékában burjánzó embertelen és eszméletlen nyomort Három esztendőn át járták a világot. Beutazták Ausztráliát és a kínai tengerpartot. Jártak Bombay-ben és Hongkong csodálatos és hatalmas kikötővárosában, s a túlsó félteke csillogó metropolisaiban is, New Yorkban, Los Angelesben és Rio de Janeiróban. Micsoda kétarcúság mindenütt Emitt hideg, elegáns pompa, ragyogó luxusvillák és felhőkarcolók. S pár kilométerrel arrébb piszok, éhség, kudarc, ámító részegség, betegség és halál. A létminimum legalján tengődő felnőttek, gyermekek tízezrei. Az éhség mindent elpusztít. Még az emberi méltóságot is. Megdöbbentő, leleplező dokumentumfilm Giuseppe Scotese olasz rendező alkotása. Stílusa egyszerű, hagyományos. Lényegében csak arra szorítkozik, hogy az éhhalál embertelen tényeit és a családok drámai küzdelmét regisztrálja. Ám ezek a nyomasztó tények — még akkor is, ha a film nem megy „mélyebbre”, s nem mutatja az okokat és a miérteket — felkavarón önmagukért beszélnek. Huszonöt éve jelent meg a Tiszatáj A Magyar Írók Szövetsége dél-magyarországi csoportjának irodalmi és kulturális folyóirata, a Tiszatáj, negyedszázad óta jut el rendszeresen olvasóihoz. Huszonöt éve, 1947 márciusában jelent meg először. A jubileum alkalmából most bővített terjedelemben jelent meg a folyóirat legújabb, márciusi száma. A Szép Szó március 25-i, szombati számában a Tiszatáj szerzőit mutatjuk be. Bács-Kiskun megye Budapesten Két héten keresztül — március közepéig — Bács- Kiskun megye gazdaságával, iparával, kultúrájával, a Duna—Tisza közén élő emberek életével ismerkedhetnek a főváros lakói. Bács-Kiskun megye bemutatkozik Budapesten. A bemutatósorozat programja nem szűkölködik kulturális rendezvényekben sem. Március 1-én délután a Budapesti Történeti Múzeumban nyílt meg a Bács-Kiskun megye népművészete című kiállítás, valamint A halasi csipke története című bemutató. Március másodikán délután 3 órakor a Fővárosi Művelődési Házban tanácskozás kezdődik a megye népművészetéről, majd 5 órakor ugyanott megnyílik a Bacs-Kiskun megyei fafaragók kiállítása. Március negyedikén 18 órakor a megye népművészeti együttesei díszbemutatót tartanak szintén a Fővárosi Művelődési Házban, ötödikén délelőtt pedig megnyílik A magyar képzőművészet száz éve a Bács-Kiskun megyei múzeumokban című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A megyei batik szakkörök is a Nemzeti Galériában mutatják be legszebb munkáikat. M. I. Elbúcsúztatták Maleczky Oszkárt Szerdán az Operaház előcsarnokában vettek végső búcsút rokonai, barátai, pályatársai és tisztelői az elhunyt Maleczky Oszkár Kossuth-díjas, kiváló művésztől. A koszorúkkal borított ravatalnál jelen volt a művelődésügyi minisztérium több vezető munkatársa, kulturális életünk számos kiválósága. Erkel Hunyadi gyászindulójának elhangzása után az Operaház tagsága nevében Lukács Miklós igazgató búcsúzott az elhunyttól. . Az Operaház magánénekesei nevében Jámbor László búcsúzott Maleczky Oszkártól, a pontos és lelkiismeretes művész példaképétől, aki az operairodalom számos szerepét alakította évtizedeken keresztül és az együttes nagyrabecsült támasza, oszlopa volt, kimagasló énekkultúrájával méltán vívta ki a közönség szeretetét. A hosszas betegség után elhunyt művészt a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A sírnál dr. Sipos Jenő, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára búcsúzott Maleczky Oszkártól, megemlékezve arról, hogy mint tanár, nemzedékeket nevelt az operakultúra szeretetére és a művészi alázatra.