Népszava, 1972. május (100. évfolyam, 102–126. sz.)
1972-05-28 / 124. szám
ISn. május 28 Lilla és a kísértetek Érzelmes költői játék a Békés megyei Jókai Színházban Görgey Gábor és Stark Tibor darabjának eredeti, a címlapon is szereplő műfaji meghatározása: érzelmes komédia. A költői játék tehát részemről önkényes definíció, de kardoskodom jogosságáért. Költői, nemcsak azért, mert Görgey darabjának alapanyagát ezúttal ismét a magyar költészet kincsesházából merítette, s Vörösmarty poétikája után most Csokonai Vitéz Mihály világát jelenítette meg a színpadon, hanem a költői jelző vonatkozik a játék érzelmeket, fantáziát felszabadító erejére is. Így természetszerűen magába foglalja a komédiát, mint az életerő, az életbe vetett hit megnyilvánulásának egyik lehetőségét is. A színpadon Csokonai Vitéz Mihály világa és nem költészete jelenik meg. Görgey most szabadabban, felszabadultabban bánhat irodalmi anyagával, mint azt például Vörösmarty A fátyol titkai című vígjátékénak mai színpadra álmodásában tette, hiszen figuráit egy egész költői életműből, s magának a költőnek, Csokonai Vitéz Mihálynak az életéből meríthette. Így jelenhet meg most a színpadon egy játék keretében a múzsa, Lilla, a költött alak, Dorottya, s így válhat Tempefői is, a Csokonai-hős az élő költő ötvözetévé. Görgey, Lilla és a kísértetek sikeres „megkísérlésében” ismét rátalált azokra az alkotótársakra, a zeneszerző Stark Tiborra és a rendező Sándor Jánosra, akikkel korábban „fellebbentette” A fátyol titkait. Hármójuk munkája egységes egész. Csányi Árpád kedvesen naiv leleményű díszleteiben. Ék Erzsébet szép színekben tartott, hangulatos jelmezeiben elevenedik meg ez a játék, amelybe a kezdeti zökkenő után mindnyájan szívesen belefeledkezünk. Mondom, kezdeti zökkenők után, s ezt talán az expozíció íróilag is kissé vontatott volta, továbbá az okozta, hogy bele kellett szoknunk az előadás sajátos játékstílusába, többek között abba, hogy ezúttal a színpadnak van egy negyedik „fala” is, hogy aztán mindez képzeletünket felszabadítva, a természetesség érzetével tudjuk követni az eseményeket. A pompás muzsika, mely egyaránt táplálkozik a beat ritmusvilágából s a magyar virágénekek dallamvezetéséből, de alapvetően mégis modern dzsessz, az író szituációteremtő érzéke, a rendezői ötletek, az egységes játékstílus, a figurák rokokó hangulatú, mégis mai érzelmi és gondolatvilágú komplexitásukban nyújtanak nagyszerű színházi élményt. Megbillenne a játék, s talán a helyzetkomikumokra alapító harsány komédia szintjén rekedne meg, ha mindebből egy elem is hiányozna, így azonban a legvaskosabb humorú helyzeteket is igazi költészet, líra lengi át, s e lírát szerencsésen színezi a humor. Sándor Jánosnak, mint játékmesternek, most is sikerült egységes játékstílust teremtenie, s a közreműködő színészek elsősorban mint együttes jeleskedtek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne láttunk volna sikeres egyéni alakításokat. Mindenekelőtt egy kivételes színészi szólóról kell megemlékeznünk, Dénes Piroska Dorottya-alakításáról, aki a karaktert formáló erőteljes színészi játék mellett tökéletesen ráérzett a zenei stílusra, s azt nagyszerűen interpretálta. Kitűnő alakítás volt továbbá Cserényi Béla és Csernák Árpád titkosrendőrpárja, akik egyben a játék mozgatói, motorjai voltak. Tetszett Gálfy László rezignált humorú iskolamestere. Szerencsi Hugó begyepesedett, lusta észjárású magyar nemese, Széplaky Endre ostoba, hőzöngő obsitos hadnagya, Kalmár Zsuzsa szobalánya, s korrekt, helyénvaló alakítás volt Vajda Károly hadiszállítója is. Külön kell szólnunk a két főszereplő, a Lillát játszó Dobos Ildikó, s Magyari Mihály ppátát megformáló Flórián Antal játékáról. Dobos Ildikó Lillája olyan lírai hősnő volt, amilyent egy alapvetően drámai karakter színész képes megformálni. Elsősorban a prózai részekben volt jó, bár sokszor súlyosabbnak, „jelentősebbnek” éreztük, mint amilyennek a figura színpadra állítását elképzelnénk. Flórián Antal poétája nem volt híjával lelkesedésnek, tűznek, ám a színészi egyéniség igazi erejével nem volt képes elhitetni a figura egészét. Rideg Gábor gyarapodott erőben, amit rálehelt a táj, az emberek, az állatok, a csillagok. A törökök elpusztították Kiskunfélegyházát, kitakarodásuk után azonban a vidékről kibújó családok újra felépítették, sebesen, egymás mellé rakva a házakat, nyájsűrűségben, egymást melengetve. Látja ezt a sík határt, ez mind virágzó falu volt, falvak koszorúja, a törökök rombolták le. Úgy kell végignézni ezen a vidéken, hogy itt a nagyközségek egymás kezét fogták. Már Nagy Lajos király idejében 5648 várost és községet vettek számba Magyarországon. Pár évvel a mohácsi csata előtt II. Ulászló adószedő emberei a füstadót háromszázezer ház után rótták le. Hová tűntek a városok és falvak, s a kémények? Megyénként tíz városunk gyülekezett, s legalább háromszáz falu. Ha mind megmarad, az ország és nemzet egyenletesen fejlődik. Hallotta Pántét? Azt írja erről az országról az Isteni színjátékban, hogy ..beata Ungheria”, vagyis boldog Magyarország. Hová tűnt el ez a XIV. századbeli boldog haza? Az Alföld alá süllyesztették a törökök. Útitársam némán hallgatja magyarázatomat. Hja, uram, Hódmezővársárhely százharmincezer holdas határában például a mohácsi vészig tizenhét nagy falu virult, ma csak romjaikat ássa ki az eke, akár itt, Petőfi városában. Sok kis ház, sok kis szorgalom, ilyen falu városból árad a munka forrósága. Kár, hogy kevés az ember, mert fogy a magyar, ahelyett, hogy gyarapodnék. Meg kell mentenünk Petőfi népét, nehogy olvasatlanul maradjanak a világszép versek: legyen sok gyerek, aki az anyai szóra vidám igével felel. Ásítanak az üres udvarok. S közben gépzajjal és traktorzenével telik meg az utca. Mi mind hiszünk e nemzet erejében és hivatásában, a mai rendben. Ez nem úgy van, hogy muszáj, Herkules! A nép belesimult a nemzetbe, vagyis átvette az országot. Szomszédom tekintete ráesik egy tanyára, amely fehéren szikrázik, mint egy csillag. Milyen szép, nyugodalmas élet egy ilyen tanya, hajtogatja, nagyon szép. Sajnos, ott petróleummal világítanak meg, búcsúzó életforma ez, nem szép — mondom-, nem a korba való már. Igen, igen, ismételi, s eltűnődik révetegen. A zöld mezők tavaszi lehelete édes és meleg, mint az anyai szó, az édesanyáé, aki úgy beszél, mintha válogatná a szót, hogy csak a legszebb találjon utat a levegőben, békítsen és nyugtasson szeretettel. Szatymaz előtt egy halászcsárda elcsábít ebédre. A nádfonatú falak közt német társaság kanalazza a forró halászlevet, mely vörös és csillámló, mint a vér. A törökök után a németek akartak kivonni minket a történelmi forgalomból, e században meg két világháborút szabadítottak ránk, amibe majdnem belerokkantunk." Hangosak és urak, gyönyörű kocsikon érkeztek s fújják a paprika csípését. Egy zöld vadász ütögeti a déli szőke asszony combját, kacagnak hangosan, mintha övék volna a világ, a csattogó tenoré, akit megcsípett a magyar leves, s a búgó alt hangé, mely az arany csengésére emlékeztet. Megpihentünk mi is magyar ételekkel, fut már a kocsi Szegedre. Olyan puha a levegő, mint a selyemkendő. Befutunk az Alföld egyik nagyvárosába, a délibe, ahol a Tisza fut tovább, mintegy átvéve gépkocsink feladatát, Szeged barátságosan helyezkedett el a síkon. A városi lét zengő muzsikája árad szívéből, a belvárosból, mintha nyári színpadának muzsikáját csapná fel a tavaszi huzat a magasba. Türkizkék ég mosolyog ránk, villan egy csupaüveg áruház fala, templomtornyok, s tiszta járda, tiszta ablakok fénye. Petőfi éveiben még parasztváros volt. Most kiszállunk a Széchenyi téren s körülsétáljuk. A legszebb magyar várostér, romantikus szépség a rónán, platánok csengő arany álma. Itt megvalósult valami, ami önálló, eredeti volt, nem utánzás. Csak ne rontsák el tízemeletes dobozokkal, mint megannyi várost a magyar nyelvterületen. A puha levegő simogatja arcunkat, mint egy gyönyörű emlék. E téren minden arányos, a városháza a toronnyal, a szobrok s a park üde zöldje. A házak nyugtató színe szelíd, szép kezekre emlékeztet, amely kezekbe csak virág illik, az éppen, amelyik most e nyitott ablakban lángol, társtalanul. Megnéztük még az alsóvárosi plébániatemplomot, hogy a legrégibb szegedi légkört érezzük. Ez a templom zavartalanul nőtt a török alatt is, kivételes, óvott hely maradt, a barátokkal együtt. Kívül csúcsíves, belül barokk, nézzük a mennyezetet a délutáni csöndben. Aztán elkanyarodunk az egyetem felé, beljebb és beljebb, a szellem műhelyeibe. Ez az Alföld tavaszi teljessége. NÉPSZAVA Zenei krónika Ismét amolyan világhírességek hetének mondhatjuk a most zárulót. Mindenkiről nem is tudunk beszámolni hasábjainkon, csak a legnevezetesebb vendégekről: a hangversenytermek és az operaszínpadok kimagasló művészeiről. Birminghami Szimfonikus Zenekar Egy Erkel Színház-beli és egy zeneakadémiai este, Mozarttól Brittenig terjedő, széles skálájú műsor — elegendő alap kijelenteni, hogy a Birminghami Szimfonikus Zenekarral a világ legkitűnőbb együtteseinek egyikét láttuk vendégül. A zenekar — egybevetve a világ jelentékeny együtteseivel — középkorúnak mondható, fél évszázaddal ezelőtt alakult. Mai gárdája feltűnően fiatal, ha az átlagéletkor eléri a harmincat, az néhány idősebb tagnak, részben szólamvezetőnek köszönhető. Rendkívül egységes együttmuzsikálás mellett frisseség, lendület és átütő erejű hangzás jellemzi a kitűnő angol együttest, ami már az első est nyitószámánál (Berlioz: A kalóz nyitány) egyszeriben magával ragadta a hallgatóságot. Csajkovszkij népszerű b-moll zongoraversenyét a fiatal John Lili nagy tudással játszotta, de sajnos, nemcsak az érzelgősséget, hanem a mű gazdag és gyönyörű érzelmességét is mellőzte. Ezen az egy ponton a kiváló vezető karmestert, Louis Frémaux-t és a zenekart is el kell marasztalni a műtől idegen, darabos tempókért. Annál elragadóbb volt a Stravinsky és a zenekar minden hangszerét sokoldalúan bemutató, rendkívül eredeti Britten-mű megszólaltatása. A második koncerten Maurice Handford vezénylésével Tippett-, Mozart-, és Beethoven-művek játszásával erősítette meg a zenekar a róla kialakult nagyon vonzó kép minden vonását. Raina Kabaivanska Nyolc évvel ezelőtt, fiatal énekesként hallottuk először Raina Kabaivanskát, a ma már az olaszokéval vetekedő bolgár énekművészgárda azóta világnagysággá nőtt egyéniségét. Már akkor őszintén csodáltuk éneklésének azt a feltétlen tisztaságát, amely az ő esetében nem egyszerűen zenei tisztaságot, hangzáspontosságot jelent, hanem ettől elválaszthatatlanul emberi tisztaságot, belső emelkedettséget fejez ki. A bemutatkozás óta szerencsénk volt ezt a nagy énekművészt különböző — mindig olasz — szerepekben újra-újra viszonthallani és nyomon követni fejlődését, ha használható ez a kifejezés a művéseiben , egészen a tö- tétesig. Annak, aki ma P .barvanskát hallja-látja az operaszínpadon, szinte óhatatlanul az az érzése keletkezik, hogy a műfajban tökéletesebb, szebb nem nyújtható. Ezúttal Puccini Pillangókisasszonyának és Verdi A végzet hatalma című zenedrámájának a női főszerepét énekelte. A művésznő hibátlan technikájához az elmúlt évek során fokozódó kifejezésgazdagság, rendkívüli bensőségesség járult. A meghatóan szép, arányosan drámai és lírai hang teljes szépsége kibomlik a szerepek egészében. Hasonlóan érett a játéka, természetes és meggyőző a magatartása, sugárzó a lénye. Ráadásul külső adottságai, arca, termete is szép és kifejező. Kábaivanskában ma megtestesül és megszólal az eszményi operaművész. Tito Gobbi A világhírű olasz bariton nevéhez ugyancsak az elmúlt évek legemlékezetesebb budapesti operasikerei fűződnek (és hasonló sikerek világszerte). Az ő esetében is bebizonyosodik az a közhely, amely mégis a szükségesnél kevesebb figyelmet kap: az operaéneklés művészete csak részben — nagyon fontos részben — hang kérdése. Igazi operai élményt azonban csak olyan művész szerez a hallgatóságnak, aki játékban, színházi értelemben is képes megvalósítani a drámát. Gobbiról közismert, hogy nemcsak nagy énekes, hanem nagy színész is. Ezért hat Puccini Toseájának százszor látott Scarpia alakja megrendítő erővel, ha ő formálja meg. Gobbi Scarpiájának nincs köze az emberi gonoszság lapos sémájához. A nagyszerű művész egy erős és aljas hatalom egész magatartásformáját, visszaélés-rendszerét teszi félelmetessé és érzékletessé, rendkívül egyszerű eszközökkel. Ma már, hogy nem először láttukhallottuk ebben a szerepben, tudjuk, hogy esetről esetre különböző fő karaktert emel ki. Eszében sincs azonban bármelyik esetben holmi „ördögit” keverni a figurához, csakis emberi anyagból dolgozik, így sokkal igazabb és meggyőzőbb. Gobbi hangja már kissé megtört — éneklése a régi, könnyed, tiszta, a biztonsága, a ritmikai pontossága kifogástalan és a hang fénye is fel-felcsillan a legizzóbb pontokon. A magyar művészek közül szegedi vendégünket, a címszereplő , Horváth Esztert köszöntjük szívből és elismeréssel. Aki eddig nem tudta, most meggyőződhetett róla, hogy hangban, színpadi magatartásban, megjelenésében elsőrendű. Fővárosi és nemzetközi rutin nélkül a világhírű művész méltó partnere volt. Rajk András A Vidám Színpad május 21-én, Alfonzo főszereplésével mutatta be az „Ide figyeljenek, emberek” című kabarét. Rendező: Zsudi József. Képünkön: Alfonzo és Madaras Vilma (MTI Fotó : Benkő Imre felvétele) Ünnep és felelősség „A költő olyan, mint a kisgyerek — vagy mint az első ember a lapályon — Két lábra próbál állni, hogy ne fájjon — Apró mivolta, ne födje berek.” — írta József Attila. Az embernek a vegetatív állati létből való kiemelkedése, öntudatra ébredése, világban való helyének megtalálása válik lírává ebben a csodálatos négy sorban. Ezt a feladatot töltötte be József Attila egész lírája, s ezt tölti be, kell betöltenie az irodalomnak. Ez a hivatása, rendeltetése. Ezt a tényt szerencsére egyre többen és többen ismerik fel. Az UNESCO nemzetközi könyvével hirdetett, melynek során a könyv jogait, terjesztésének útját igyekszik biztosítani. Nem kell különösebben aggályoskodónak lenni, hogy feltegyük a kérdést: veszélyben van a könyv? (És mindaz, amit jelent.) A felelet nem lehet egyértelmű. Mert veszélyben is van. Úgy, mint vizeink, levegőnk, erdeink, madaraink, ételünk, italunk, s végső soron mi emberi magunk, mindannyian, összefoglalva: az élet. Rendre alakulnak bizottságok, kutatócsoportok, melyek az emberi élet továbbfolytatásának e feltételeit igyekeznek menteni. A kérdés az, hogy le lehet-e fogni azokat a kezeket, melyek csupán az önös, egyéni vagy kis csoport érdekének szem előtt tartásával szennyezik a vizet, pusztítják az énekes madarakat, vagy — szórnak napalmbombát békésen játszó gyermekekre, földjén munkálkodó parasztra? Ettől függ a könyv sorsa is. De — fordítva is igaz a tétel — s könyv is ott lehet azok között az eszközök között, mellyel a pusztítót, a gyilkost megfékezik. Mert az időnként fellobbanó könyvmáglyák fénye nemcsak az emberégetésre készülő martalócok testi-szellemi arcát világította meg, hanem azt is megmutatta, mitől félnek a legjobban. Az embert emberségére ébresztő, öntudatot adó, a haladás útját kiszabó, irányító gondolattól. S mint ennek hordozóját üldözték, pusztították, égették a könyvet, mindenhol, mindig, amikor az emberiség előrehaladását meggátló, a világot visszafelé forgatni akaró csoportok kerültek hatalomra. Amikor a könyvet óvjuk — létünket is védjük. Az egyes ember nem tudja egyedül megoldani problémáit. Mennél nagyobb feladat áll az emberiség előtt, annál több munkás kéz és gondolkozó fő kell a megoldásihoz. S a gondolatot — mint hajdan a kincseket szállító karavánok — a könyvi viszi egyik embertől a másikhoz. S a gondolattól félő hatalmak határőrei ezért vadásznak a könyvre. Legalább úgy, mint a fegyverre, kábítószerre, drágakövekre. Mind ez idein azonban — az emberiség történelmét tekintve — csak hátráltatni tudták a gondolat útját, de véglegesen feltartóztatni nem. Hány és hány könyvet égettek el, dobtak zúzdába eddig, melyeknek gondolatai ma már az emberi elme magától értetődő közkincsei. Az út hosszú volt és nehéz idáig, s ezután sem lesz könnyű. „Ami szép, az nehéz” — mondja a régi görög közmondás. S van-e szebb és nehezebb feladat a gondolat továbbításánál, a régi, a megrögzött, a megszokott, az előítéleteken, beidegzéseken épülő nézetek leront holdjánál, s egy új világkép körvonalainak kibontakoztatásánál Legyen az esetleg akármilyen része életünknek: a szerelem, a gépgyártás, vagy egy új agrotechnikai eljárás. Az embert veszélyeztető jelenségeket az ember, a technikai civilizáció hozta létre, és így — bármily paradoxon hangzik — az embert „önmaga ellen” kell megvédeni. Védeni kell a könyvet is. Mert a könyv önmagában véve: eszköz, gondolathordozó. Hordozhat mérget is: maradiságot, butaságot, dicsőítheti a régit, a rosszat, az emberpusztító tendenciákat. Ezek ma már szerencsére nem kapnak teret, helyet nálunk. A magyar és világirodalom java terméséből válogathat az olvasó. De — ismerjük a statisztikákat, felméréseket — még mindig nem válogatnakelegen, s még mindig túlságosan is rangos helyet kapnak a kívánságlistákon azok a művek, melyek nem nevelik, hanem kiszolgálják az olvasót, ismert, bevált sablonok által közvetítenek számára ismert közhelyeket, semmitmondó általánosságokat. Ezek az írások, hogy divatos szóval éljünk: ,,manipulálják” az olvasót. Az elfekvő, a tétlen létezés szintjén tartják. A világot tudomásul vevő lényeket nevelnek az azt megváltoztató, alakító, cselekvő ember helyett. Közhelyeket kap — vagy, hogy Radnóti okos szavával éljünk: „Rég tudott tartalmakat — régi formában” — az ilyen olvasó, s megelégszik vele. S ha nem is közvetlenül, de közvetve mindenesetre hozzájárulnak ahhoz, hogy ölbe tett kézzel nézzék erdeink pusztulását, nyugodtan szívják a szogot, s a társadalmi igazságtalanságokra — ha nem személyüket érinti! — legyintsenek, s mint megváltoztathatatlan tény fölött térjenek napirendre. Erre gondolunk most, mikor ünnepeljük a könyvet, s örömünket nem megrontja, hanem tartalmassá és emberivé teszi a felelősség, melyet a könyvért és végső soron magunkért érzünk, vállalunk. .. A Vígszínház május 25-én mutatta be Szomory Dezső Bella című színművét. Rendező: Marton László. A képen: Bulla Elma, Gobbi Hilda, Kútvölgyi Erzsébet (MTI Fotó : Benkő Imre felvétele)