Népszava, 1972. augusztus (100. évfolyam, 179–205. sz.)
1972-08-01 / 179. szám
iI. augusztus 1 NÉPSZAVA Vezetők és beosztottak közösen minden megoldható A gyári szirénás már régen elbúgta a két órát a Ganz-MÁVAG-ban, amikor a gyáregységvezető a vágányvároson át gondterhelten bandukolt vissza az öntödébe. A hóna alatt oklevelek, a zsebeit a kitüntetések feszítették, a gyárrészleg kapta ezeket április 4-re. Az udvaron szembetalálkozott Nagy Lászlóval, a mintakészítő főművezetőjével. — Hozom az elmúlt évi jó munkátok jutalmát — közölte meglepően örömtelen hangon dr. Fleck Antal. — Miért vágsz mégis olyan arcot, mint aki vadalmába harapott? — Arról tárgyaltunk odafönn — kapott a szón a gyáregységvezető —, hogy kellene a Gagarinhoz egy BVS 1000-es szivattyú-forgórész öntőminta. Június végére. Ahol elég nagy a műhely ekkora munkadarab készítéséhez, ott a rövid határidő miatt nem vállalták. A mi kis kócerájunkban még el sem férne. Kemény valutáért fogják meghozatni. — Miért? Lemondtad? — Hát... még nem. Megbeszélték — megcsinálták Másnap reggel Nagy László hátratett kezekkel, öles léptekkel mérte a műhelyt fel-alá. Aki mellett elhaladt, annak egy pillanatra megállt a szerszám a kezében, felnézett a munkáról segítőkészen. Tudták, hogy nagy dolgon töri a fejét a „főnök”. Aztán, amikor megállt középen és körülnézett, odasereglettek hozzá. A főművezető elmondta az öntőminta-problémát. Aztán mindenki „csípett” egyet. „A munka terven felüli.” „Túlóra kell hozzá.” „Ekkora munkadarabot még sohasem készítettünk.” „Szakemberek vagyunk, nem?” „Nagyon sok jó minőségű fa kell hozzá soron kívül.” „A tervet is teljesíteni kell.” „Hát majd összehozzuk.” Nagy László végül megnyugodott és sietett közölni a döntést a gyáregységvezetővel. Akiknek a tervfeladat jutott, irigyelték a különmunkásokat, de zokszó nélkül „rávertek”, hogy fél létszámmal is teljesítsék. A „kiváltságosak” apróra szedték a tervrajzot, mindenki csinálta a magáét. Nagy László többet volt a tervesekkel, de azért a fél szeme a nagy művet vigyázta. Még volt néhány nap a júniusból, de a műhely már a szállítóliftet méregette. Csak akkora darabokat raktak össze, amekkorák belefértek. Az udvaron állították össze az egészet. Szállítókat csak délutánra kaptak, s bent maradt az egész műhely, nehogy a felrakásnál akár egy szálka is kihasadjon fényesre lakkozott kedvencükből. A sok kerekű autó elindult, néztek utána, hosszan, míg el nem tűnt a szemük elől. — Mindenkinek ilyen csoportot kívánok — büszkélkedik Kenyhercz István szakszervezeti bizalmi. — Persze csak akkor, ha nincs vízhiány Pesten — ugratja somolyogva Póta József. Nevet a többiekkel együtt. Amikor vízhiány volt, szódát kaptak és a bizalmira osztották a felhordást. Prüszkölt, de mindig volt szódavizük, ha nem is „dupla buborékkal”. Nem divat a jegyzékváltás És a műhely nem prüszkölt soha semmiért? Náluk már nem lehet javítani a munkafeltételeken? Dehogynem. El is mondták. Csökkennének a gépállások, ha lenne legalább egy karbantartó lakatosuk. Csakhogy kevés a szakmunkás a Ganz-MÁVAG-ban is. A szellőzőberendezés tetőre helyezése régóta húzódik, de tudják, hogy az öntödében sürgősebb volt. Nehezebben böjtölik ki az állandó szabad szombatot, a 40 órás munkahetet. De azért már nem gyáron belül kell „sorba állniuk”, az népgazdasági kérdés. Dr. Fleck Antal magyarázza : — Igaz, az öntödéhez kötődnek, de akkor minden kiegészítő munkahely kérhetné az állandó szabad szombatot. Szívem szerint meg is adnám nekik, de a törvény szerint nem jár még. A tervet ők akkor is hoznák, de másutt nagy gondok keletkeznének. Sokat beszélgettek erről, amíg tisztázódott. Náluk nem divat a „hivatalos jegyzékváltás”. Inkább az őszinte szó, az egymás iránti bizalom. Két szocialista brigád Nagy László főművezető, amíg jártam-keltem az üzemben, szerény árnyékként követett. Minden kérdésre szakszerűen, pontosan, csendesen válaszolt. Közben észrevette a legtávolabbi sarokból is, ha felé biccentettek. Mosolylyal, kézemeléssel köszönt vissza. Sem idősebbet, sem fiatalabbat nem tudott megelőzni. Senki sem „merült el nyakig a munkában”, mert itt a főnök, így volt ez az előző munkahelyén is, ahol még brigádvezető volt. Mindig többet dolgozott, mint a többiek. Kiemelték. Most már nagyobb közösség munkájáért felelős. A nagyszerű fegyvertényt, az óriás szivattyúminta elkészültét „fehérasztal-konferencia” és jutalomosztás követte. Állítólag már ott ejtettek néhány szót a padló alatti motorok forgattyúszekrényeihez szükséges új mintakonstrukcióról. És ami majdnem kimaradt: a műhely két szocialista brigádból áll. Nagy Imre Bámészkodunk a budai hídfőnél. Margitszigeti kirándulásra készülő gyermekek, fényképezőgépeiket kattogtató német turisták, ráérő nyugdíjasok, egy-két pillanatra megpihenő járókelők támaszkodnak a korlátra, úgy nézik a szorgalmasan forgolódó darut, a betonkeverő apparátust, s belesnek az alattunk épülő állomáscsarnok nyílásába. Tulajdonképpen jubileumi bámészkodás ez. Ugyanezen a helyen, pontosan 100 évvel ezelőtt, 1872. augusztus elsején verődtek össze először nézelődők, hogy szemtanúi lehessenek annak, miként is kezdődik az éppen akkor egyesülő Pest, Buda és Óbuda második hídjának építése. Hányan és kik ácsoroghattak a tömegben? Erről nem szól a krónika. Az azonban biztos, hogy szép számmal akadtak közöttük tekintélyes külsejű, cilinderes, redingote-os polgárok, akik elefántcsontgombos sétapálcájukkal elégedetlenül ütögették a földet, s bosszúsan rázták a fejüket. Mert ne tessék azt hinni, hogy valamiféle „össznépi” lelkesedés kísérte a hídépítést! Már maga a gondolat is heves vitát váltott ki. — Soha nem lesz itt szükség hídra, nincs, aki hasznát vehetné — érveltek a terv ellenzői, arra hivatkozva, hogy a budai oldalon errefelé már csak rissz-rossz városalji kertek vannak, Pesten pedig jóformán néptelen, gazdasági célokra használt területek. — Ugyan minek ezeket összekötni?! Jobb helye is lenne annyi pénz-* nek. Szó, ami szó, ötmillió forintba került végül is a folyó sodrása miatt 150 fokos szögben megtörő, Y-alakú, eredetileg 570 méter hosszú és 18 méter széles alkotmány megépítése. Óriási összeg volt abban az időben. Bizonyára az is növelte a költségeket, hogy a magyar szakemberek tapasztalatlansága és iparunk fejletlensége miatt Ernest Gouin francia mérnök tervét fogadták el a 35 pályázó közül, s megvalósításával az ugyancsak francia Société de construction des Battignoles céget bízták meg. Képzeljük el, mibe kerülhetett csupán a szerkezetet alkotó, közel 6000 tonna kovácsolt- és öntöttvasanyag ideszállítása Franciaországból!* Vizsgáztassuk egy kicsit az 1876. április 30-án tartott hídavatás alkalmával napvilágot látott jóslatokat. Íme, egy szemelvény a sajtóvisszhangokból: „Ezentúl a ... több mázsás terhek... a Margithídra tereltetnek, mely oly súly elviselésére képes, mint a forgalomban soha elő nem fordulhat .. Nos, az új híd mégsem bírta „sohanapjáig” a követelmények növekedését — fejleszteni kellett. Először 1899—1900-ban megépítették a 70 méter hoszszú, szigeti „kis hidat”, majd 1935—1937-ben valósággal újjászületett maga az „anya” is: Mihailich Győző műegyetemi tanár tervei szerint déli irányban 25 méterre szélesítették ki, ugyanakkor a szerkezetét is megerősítették. „A gyártelepek, a nagykereskedők százmázsás rakott szekereit fogja hordozni, nem a luxus, hanem az ipar, a kereskedelem útja lesz” — jövendölte a hajdani újság. A város ipari fejlődésének későbbi iránya kissé rácáfolt a jóslatra. A Margit-híd éppen azért szorul forgalom szempontjából a második helyre, a Petőfihíd mögé, mert viszonylag kevés tehergépkocsi halad át rajta. Személyautó-forgalomban viszont magasan vezet: a nemrégiben készült statisztika szerint a hídon naponta megforduló, közel 34 000 gépjármű közül több mint 22 000 személykocsi. Maradéktalanul igazolódott viszont a Vasárnapi Újság riporterének lelkesedése: — Nincs bennünk kétség, hogy néhány év múlva díszes házak fogják szegélyezni a partot a Margit-híd környékén, s ahol most árvízrongált, földszintes házak emelkednek, új, pompás városrész fogja hirdetni Budapest emelkedését!” De minden mozzanatáig költői telitalálatnak bizonyult Arany János hátborzongató látomása, a Hídavatás , is. Versének szereplőihez, a kapitalizálódó társadalom jellegzetes figuráihoz hasonlóan az örvénybe rohant, törvényszerűen megsemmisült végül az egész kizsákmányoló rendszer. Magával rántotta maradandó alkotásait, a hidakat is. Elsőnek, mintegy jelezve, mi vár a többire, éppen a Margitot. 1944. november 4-én, 13 óra 40-kor a már előkészített robbanószerkezet a gyújtófejet beillesztő SS-ek „jóvoltából” felrobbant, s az első két pesti ív a Dunába hanyatlott. Január 18-án éjjel a visszavonuló pribékek levegőbe röpítették az Y budai szárnyát is. Úgy látszott, a Margit-híd sorsa beteljesedett. Szerencsére csak egy időre. Viszonylag nemsokára újabb „születésnapok” következtek. • Emlékeznek még Manóira? Arra a Manóira, „akit” fából, cölöpökből varázsoltak össze az „igazi” pótlására a szovjet katonák? A sziget csücskén át, a mostani szökőkút táján közlekedtek rajta és tréfásan, kedvesen, csúfolódva becézték, ami már az ocsúdás, a gyógyulás jele volt. A Margit-pótlékot 1945 januárjában elvitte az első jégzajlás. Ám néhány nap múlva már megnyílt a Kossuthhíd, majd hamarosan az építők a sziget tájékán is munkához fogtak. Rohammunkához. Olyannyira, hogy 1947. november 17-én, , hat héttel az eredeti határidő előtt, már fél szélességben átadhatták a forgalomnak a feltámasztott Margit-hidat. Csodálatos teljesítmény volt! S mégis, az eseménynek néhány rövid tudósításon kívül alig van nyoma az akkori sajtóban. De ne csodálkozzunk. Az akkori újságlapok szikráznak a feszültségtől, minden sorukból érződik, hogy még nem dőlt el semmi, a demokrácia veszélyben van. Az avatás előtt két nappal fogták el a fasiszta összeesküvés, a Magyar Közösség két tagját, akik pokolgépet csempésztek a Városházára, kis híján felrobbant az épület... A Margit-híd újabb, a végleges, a teljes szélességében elvégzett újjáépítését szentesítő avatásról immár méltó terjedelemben és őszinte lelkesedéssel beszámoló újságok címeiből is érződik, hogy egészen mássá vált a légkör, döntő változás történt. Csupa győzelmi jelentés az avatás napján, 1948. augusztus elsején: „Felemelték a kenyérfejadagot”, „Átvették a gyerekek az Úttörővasutat a Széchenyi-hegyen”, „Szakasits Árpádot jelöli köztársasági elnöknek a Magyar Dolgozók Pártja”. A Népszava a hídépítőket köszöntő glosszájában így foglalja össze a változások okát: „Amíg a híd épült, 1947- ben és 1948-ban, nemzetgazdaságunk alapvetően megváltozott, a reakció döntő vereséget szenvedett és megkezdődött a szocializmus alapjainak lerakása.”* Mit mondjunk ezúttal Margitnak, Margitról? A köszöntőt talán hagyjuk, már csak azért is, mert joggal tiltakozhatna az ünneplés ellen, mondván, hogy ne öregítsük, hiszen az első születésnapnak az avatás, 1876 számít, márpedig hölgyek életében négy év nagy idő. Meg aztán hamarosan — a pontos dátummal hadd maradjak adós — úgyis méltatni fogjuk. Akkor, amikor elkészül a meghoszszabbított HÉV földalatti állomása, a hídfőben levő csarnok, a hozzá tartozó mozgó és fix lépcsőkkel. Egyszóval akkor, amikor a Margit-híd szebb és fiatalabb lesz, mint bármikor volt. Miklós Dezső Évszázados krónika egy szépülő hídról Mezei hadak ’72 . A MENETOSZLOPOT a Petőfi-híd budai hídfőjénél pillantottam meg, ott, ahol máskor csak a csuklós 12-esek és a kamionok jelentenek változatosságot a Balatonra zúduló autóáradatban. A menetoszlop: keréken vagy szállítójárművek platóján , aratócséplők, vörösbarnán, az útközben rájuk esett eső felcsapódó sárfoltjaival. Menetoszlop, valahonnan Szolnokból vagy Hajdúból Zalába vagy Somogyba. Kék fény villogott előttük, fürge rendőrautók teremtettek helyet a nagyváros útvonalain, és 1972 mezei hadai fel-felgyorsuló sebességgel folytatták az utat nyugat felé. Ilyen menetoszlopot láthatott az is, aki a televízió híradóját figyelte, de még könnyebben az, aki a főútvonalakat, mire ezek a sorok megjelennek, az aratócséplőgépek úticéljukat elérve, beállnak a búzatáblákba, amelyek fölött remélhetőleg már kiderült az ég, és segítik a dunántúli nagyüzemeket a betakarításban. Kereken hatszáz kombájn átcsoportosításáról van szó. EZ A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG történetének legnagyobb munkagép-átcsoportosítása. Katonai hasonlattal élve, ekkora erőket még nem „dobott át” egyik országrészből a másikba Magyarország, hogy egy aratást meggyorsítson. Abban az időben, amikor a mezőgazdaság nagyüzemivé alakítása még inkább csak szép elgondolás és az agitációs füzetek jövőt festő fejezete volt, mint valóság, gyakran írtuk le, hogy egy-egy aratócséplőgép — amelynek angol nevét orosz közvetítéssel örököltük — naponta 40—42 ember „fáradságos, deréktörő, izzasztó munkáját pótolja” (egy sárgult riport sorait idézem.) Hatszáz kombájn, ha a teljesítőképességük nem is nőtt volna 1950 óta, huszonötezer kaszás erejét viszi magával — a Tiszántúlról és a Duna-Tisza közéről a Dunántúlra, ahol a hetes esőzések, a meghajlott gabona, a párás levegő csökkenéssel fenyegetheti egy jó munkás esztendő eredményeit. Valóban mezei hadak vonulnak hát, okos gépek képében — és „emberanyagerősítés” a gépkezelők és segédvezetők személyében. Ezek a menetoszlopok elképzelhetetlenek lettek volna nemhogy a nagyapák korában — amelyet sokszor emlegetünk, mint a miénktől eltérő világra kiugróan jellemző korszakot —, hanem a mai középkorú nemzedék fiatalkorában is, de tulajdonképpen 12 esztendővel ezelőtt is. Mert ahhoz, hogy ilyen mezőgazdasági „hadoszlopok” útra kelhessenek, a feltételek egész sora kell. KELL NAGYÜZEM, ahonnan elindulnak, ahol már befejezhették a munkát, mert minden előnyüket, lehetőségüket gyorsan kihasználták. Kell országos irányítóközpont, amely számba veszi a lehetőségeket és elosztja az erőket — és kell a tervszerűségnek és szervezni tudásnak az a gyakorlata, amelyet nem lehetett megszerezni a gőzeke és az ökrösfogat feudális nagyüzemeiben és amelyet ugyancsak nem lehet elsajátítani a legidillibb kisparaszti hat vagy középparaszti húsz holdon sem. Ezeknek a mezei hadaknak az elindulásához kellett még valami, ami ugyancsak a mi korunk terméke. Az összetartozás érzése Szolnok és Zala, Hajdú és Veszprém, Szabolcs és Tolna között, amelyek egy szocialista ország részei és nem különálló, határok és érdekek mögé húzódó kis zárt birodalmak. Két évvel ezelőtt Nyíregyháza és Tunyogmatolcs között találkoztam egy sárszentlőrinci traktorral, a Dunántúl küldötte útban volt, hogy segítsen az árvízi gondokkal bajlódó Tiszántúlnak. Találkozhattam volna többel is: ők voltak ennek a fajta, most tömegesen megnyilvánuló szolidaritásnak első fecskéi. AZ AZ INTERJÚ, amelyet a Tv-híradó riportere az egyik nyugatnak tartó kombájnossal készített, azt hiszem, emlékezetes marad mindenkinek, aki látta. Mindenféle hamis hősi póz helyett, meg hogy „boldogan vállaltam” és hasonló plakátszagú igék helyett a férfi — mellesleg olyan öreg kalapot viselt, mint a Talpalatnyi föld régi rizsföldi agrárproletárjai, mert ezek a Vén kalapok az új fejeket is jól óvják a tűző naptól — egyszerűen annyit mondott, hogy ha az ember a géphez tartozik, természetes dolga, hogy kövesse oda, ahol szükség van rá. Nem hiszem, hogy ez a kombájnos olvasta Leninnek azokat a mondatait, amelyek minél kevesebb frázist és minél több hétköznapi tettet követelnek. Akár olvasta, akár nem, magatartásában ezek a tettek jelentkeznek. Aminthogy ezeknek a nagyon mai mezei hadaknak, ennek a huszonötezer kaszást jelentő hatszáz gépnek a vonulásában is. Baktai Ferenc Vendég kombájnosok segítenek az aratás meggyorsításában A Tiszántúlról átcsoportosított kombájnosok július 30-án tartották első vasárnapi műszakjukat a dunántúli termelőszövetkezetek gabonatábláin. Az akispusztai Hajnal Tsz-ben Szolnok megyeiek a „vendégkombajnosok", az alattyáni Új Élet Tsz két gépe látott munkához a földeken. A szövetkezetnek 1170 hold gabonájából az esőzések miatt eddig csak 17 százalékát sikerült betakarítani a termésnek. A szövetkezet most arra számít, hogy a saját négy kombájnjával együtt sikerül az időveszteséget pótolni PMTI Fotó Fehérvár/ Festste felvétele) 3