Népszava, 1972. augusztus (100. évfolyam, 179–205. sz.)

1972-08-01 / 179. szám

i­­I. augusztus 1 NÉPSZAVA Vezetők és beosztottak közösen minden megoldható A gyári szirénás már ré­gen elbúgta a két órát a Ganz-MÁVAG-ban, ami­kor a gyáregységvezető a vágány­városon át gondter­helten bandukolt vissza az öntödébe. A hóna alatt ok­levelek, a zsebeit a kitün­tetések feszítették, a gyár­részleg kapta ezeket ápri­lis 4-re. Az udvaron szem­betalálkozott Nagy Lász­lóval, a mintakészítő fő­művezetőjével. — Hozom az elmúlt évi jó munkátok jutalmát — közölte meglepően öröm­­telen hangon d­r. Fleck Antal. — Miért vágsz mégis olyan arcot, mint aki vad­almába harapott? — Arról tárgyaltunk odafönn — kapott a szón a gyáregységvezető —, hogy kellene a Gagarin­­hoz egy BVS 1000-es szi­vattyú-forgórész öntőmin­ta. Június végére. Ahol elég nagy a műhely ekko­ra munkadarab készítésé­hez, ott a rövid határidő miatt n­em vállalták. A mi kis kócerájunkban még el sem férne. Kemény valu­táért fogják meghozatni. — Miért? Lemondtad? — Hát... még nem. Megbeszélték — megcsinálták Másnap reggel Nagy László hátratett kezekkel, öles léptekkel mérte a műhelyt fel-alá. Aki mel­lett elhaladt, annak egy pillanatra megállt a szer­szám a kezében, felnézett a munkáról segítőkészen. Tudták, hogy nagy dolgon töri a fejét a „főnök”. Az­tán, amikor megállt közé­pen és körülnézett, odase­­reglettek hozzá. A főművezető elmondta az öntőminta-problémát. Aztán mindenki „csípett” egyet. „A munka terven felüli.” „Túlóra kell hoz­zá.” „Ekkora munkadara­bot még sohasem készítet­tünk.” „Szakemberek va­gyunk, nem?” „Nagyon sok jó minőségű fa kell hozzá soron kívül.” „A tervet is teljesíteni kell.” „Hát majd összehozzuk.” Nagy László végül meg­nyugodott és sietett közöl­ni a döntést a gyáregység­vezetővel. Akiknek a tervfeladat jutott, irigyelték a külön­­munkásokat, de zokszó nélkül „rávertek”, hogy fél létszámmal is teljesít­sék. A „kiváltságosak” ap­róra szedték a tervrajzot, mindenki csinálta a ma­gáét. Nagy László többet volt a tervesekkel, de azért a fél szeme a nagy művet vigyázta. Még volt néhány nap a júniusból, de a műhely már a szállítóliftet mére­gette. Csak akkora dara­bokat raktak össze, amek­korák belefértek. Az ud­varon állították össze az egészet. Szállítókat csak délutánra kaptak, s bent maradt az egész műhely, nehogy a felrakásnál akár egy szálka is kihasadjon fényesre lakkozott ked­vencükből. A sok kerekű autó elindult, néztek utá­na, hosszan, míg el nem tűnt a szemük elől. — Mindenkinek ilyen csoportot kívánok — büsz­kélkedik Kenyhercz Ist­ván szakszervezeti bizal­mi. — Persze csak akkor, ha nincs vízhiány Pesten — ugratja somolyogva Póta József. Nevet a többiekkel együtt. Amikor vízhiány volt, szódát kaptak és a bizalmira osztották a fel­hordást. Prüszkölt, de mindig volt szódavizük, ha nem is „dupla bubo­rékkal”. Nem divat a jegyzékváltás És a műhely nem prüsz­költ soha semmiért? Ná­luk már nem lehet javí­tani a munkafeltételeken? Dehogynem. El is mond­ták. Csökkennének a gép­állások, ha lenne legalább egy karbantartó lakato­suk. Csakhogy kevés a szakmunkás a Ganz-MÁ­VAG-ban is. A szellőző­berendezés tetőre helyezé­se régóta húzódik, de tud­ják, hogy az öntödében sürgősebb volt. Nehezebben böjtölik ki az állandó szabad szomba­tot, a 40 órás munkahetet. De azért már nem gyáron belül kell „sorba állniuk”, az népgazdasági kérdés. Dr. Fleck Antal magya­rázza : — Igaz, az öntödéhez kötődnek, de akkor min­den kiegészítő munkahely kérhetné az állandó sza­bad szombatot. Szívem sze­rint meg is adnám nekik, de a törvény szerint nem jár még. A tervet ők ak­kor is hoznák, de másutt nagy gondok keletkezné­nek. Sokat beszélgettek erről, amíg tisztázódott. Náluk nem divat a „hivatalos jegyzék­váltás”. Inkább az őszinte szó, az egymás iránti bizalom. Két szocialista brigád Nagy László főműveze­tő, amíg jártam-keltem az üzemben, szerény árnyék­ként követett. Minden kérdésre szakszerűen, pon­tosan, csendesen válaszolt. Közben észrevette a leg­távolabbi sarokból is, ha felé biccentettek. Mosoly­­lyal, kézemeléssel köszönt vissza. Sem idősebbet, sem fiatalabbat nem tudott megelőzni. Senki sem „me­rült el nyakig a munká­ban”, mert itt a főnök, így volt ez az előző munkahelyén is, ahol még brigádvezető volt. Mindig többet dolgozott, mint a többiek. Kiemelték. Most már nagyobb közösség munkájáért felelős. A nagyszerű fegyver­tényt, az óriás szivattyú­minta elkészültét „fehér­­asztal-konferencia” és ju­talomosztás követte. Állí­tólag már ott ejtettek né­hány szót a padló alatti motorok forgattyúszekré­­nyeihez szükséges új min­takonstrukcióról. És ami majdnem kima­radt: a műhely két szo­cialista brigádból áll. Nagy Imre Bámészkodunk a budai hídfőnél. Margitszigeti ki­rándulásra készülő gyer­mekek, fényképezőgépei­ket kattogtató német tu­risták, ráérő nyugdíjasok, egy-két pillanatra megpi­henő járókelők támasz­kodnak a korlátra, úgy nézik a szorgalmasan for­golódó darut, a betonke­verő apparátust, s beles­nek az alattunk épülő ál­lomáscsarnok nyílásába. Tulajdonképpen jubi­leumi bámészkodás ez. Ugyanezen a helyen, pon­tosan 100 évvel ezelőtt, 1872. augusztus elsején ve­rődtek össze először néze­­lődők, hogy szemtanúi lehessenek annak, miként is kezdődik az éppen ak­kor egyesülő Pest, Buda és Óbuda második hídjának építése. Hányan és kik ácsoroghattak a tömeg­ben? Erről nem szól a krónika. Az azonban biz­tos, hogy szép számmal akadtak közöttük tekinté­lyes külsejű, cilinderes, redingote-os polgárok, akik elefántcsontgombos sétapálcájukkal elégedet­lenül ütögették a földet, s bosszúsan rázták a fejü­ket. Mert ne tessék azt hin­ni, hogy valamiféle „össz­népi” lelkesedés kísérte a hídépítést! Már maga a gondolat is heves vitát váltott ki. — Soha nem lesz itt szükség hídra, nincs, aki hasznát vehetné — érvel­tek a terv ellenzői, arra hivatkozva, hogy a budai oldalon errefelé már csak rissz-rossz városalji ker­tek vannak, Pesten pedig jóformán néptelen, gazda­sági célokra használt te­rületek. — Ugyan minek ezeket összekötni?! Jobb helye is lenne annyi pénz-* nek. Szó, ami szó, ötmillió forintba került végül is a folyó sodrása miatt 150 fokos szögben megtörő, Y-alakú, eredetileg 570 méter hosszú és 18 méter széles alkotmány megépí­tése.­­ Óriási összeg volt abban az időben. Bizo­nyára az is növelte a költségeket, hogy a ma­gyar szakemberek tapasz­talatlansága és iparunk fejletlensége miatt Ernest Gouin francia mérnök tervét fogadták el a 35 pá­lyázó közül, s megvalósí­­­­tásával az ugyancsak francia Société de con­struction des Battignoles céget bízták meg. Képzel­jük el, mibe kerülhetett csupán a szerkezetet alko­tó, közel 6000 tonna ková­csolt- és öntöttvasanyag ideszállítása Franciaor­szágból!* Vizsgáztassuk egy ki­csit az 1876. április 30-án tartott hídavatás alkalmá­val napvilágot látott jós­latokat. Íme, egy szemel­vény a sajtóvisszhangok­ból: „Ezentúl a ... több má­zsás terhek... a Margit­­hídra tereltetnek, mely oly súly elviselésére ké­pes, mint a forgalomban soha elő nem fordul­hat .. Nos, az új híd mégsem bírta „sohanapjáig” a kö­vetelmények növekedését — fejleszteni kellett. Elő­ször 1899—1900-ban meg­építették a 70 méter hosz­­szú, szigeti „kis hidat”, majd 1935—1937-ben való­sággal újjászületett maga az „anya” is: Mihailich Győző műegyetemi tanár tervei szerint déli irány­ban 25 méterre szélesítet­ték ki, ugyanakkor a szer­kezetét is megerősítették. „A gyártelepek, a nagy­­kereskedők százmázsás rakott szekereit fogja hor­dozni, nem a luxus, ha­nem az ipar, a kereskede­lem útja lesz” — jöven­dölte a hajdani újság. A város ipari fejlődésének későbbi iránya kissé rá­cáfolt a jóslatra. A Mar­­git-híd éppen azért szorul forgalom szempontjából a második helyre, a Petőfi­­híd mögé, mert viszony­lag kevés tehergépkocsi halad át rajta­. Személy­autó-forgalomban viszont magasan vezet: a nemré­giben készült statisztika szerint a hídon naponta megforduló, közel 34 000 gépjármű közül több mint 22 000 személykocsi. Maradéktalanul igazoló­dott viszont a Vasárnapi Újság riporterének lelke­sedése: — Nincs bennünk kétség, hogy néhány év múlva díszes házak fog­ják szegélyezni a partot a Margit-híd környékén, s ahol most árvízrongált, földszintes házak emel­kednek, új, pompás város­rész fogja hirdetni Buda­pest emelkedését!” De minden mozzanatáig költői telitalálatnak bizo­nyult Arany János hát­­borzongató látomása, a Hídavatás , is. Versének szereplőihez, a kapitalizá­lódó társadalom jellegze­tes figuráihoz hasonlóan az örvénybe rohant, tör­vényszerűen megsemmi­sült végül az egész kizsák­mányoló rendszer. Magá­val rántotta maradandó alkotásait, a hidakat is. Elsőnek, mintegy jelezve, mi vár a többire, éppen a Margitot. 1944. november 4-én, 13 óra 40-kor a már előkészített robbanószer­­kezet a gyújtófejet beil­lesztő SS-ek „jóvoltából” felrobbant, s az első két pesti ív a Dunába ha­nyatlott. Január 18-án éj­jel a visszavonuló pribé­kek levegőbe röpítették az Y budai szárnyát is. Úgy látszott, a Margit-híd sor­sa beteljesedett. Szerencsére csak egy időre. Viszonylag nem­sokára újabb „születésna­pok” következtek.­­ • Emlékeznek még Man­óira? Arra a Manóira, „akit” fából, cölöpökből varázsoltak össze az „iga­zi” pótlására a szovjet ka­tonák? A sziget csücskén át, a mostani szökőkút tá­ján közlekedtek rajta és tréfásan, kedvesen, csúfo­­lódva becézték, ami már az ocsúdás, a gyógyulás jele volt. A Margit-pótlé­kot 1945 januárjában el­vitte az első jégzajlás. Ám néhány nap múlva már megnyílt a Kossuth­­híd, majd hamarosan az építők a sziget tájékán is munkához fogtak. Rohammunkához. Oly­annyira, hogy 1947. no­vember 17-én, , hat héttel az eredeti határidő előtt, már fél szélességben át­adhatták a forgalomnak a feltámasztott Margit-hi­­dat. Csodálatos teljesít­mény volt! S mégis, az eseménynek néhány rövid tudósításon kívül alig van nyoma az akkori sajtóban. De ne csodálkozzunk. Az akkori újságlapok szikráz­nak a feszültségtől, min­den sorukból érződik, hogy még nem dőlt el semmi, a demokrácia ve­szélyben van. Az avatás előtt két nappal fogták el a fasiszta összeesküvés, a Magyar Közösség két tag­ját, akik pokolgépet csempésztek a Városházá­ra, kis híján felrobbant az épület... A Margit-híd újabb, a végleges, a teljes szélessé­gében elvégzett újjáépíté­sét szentesítő avatásról immár méltó terjedelem­ben és őszinte lelkesedés­sel beszámoló újságok cí­meiből is érződik, hogy egészen mássá vált a lég­kör, döntő változás tör­tént. Csupa győzelmi je­lentés az avatás napján, 1948. augusztus elsején: „Felemelték a kenyér­fejadagot”, „Átvették a gyerekek az Úttörővas­­utat a Széchenyi-hegyen”, „Szakasits Árpádot jelöli köztársasági elnöknek a Magyar Dolgozók Pártja”. A Népszava a hídépítőket köszöntő glosszájában így foglalja össze a változások okát: „Amíg a híd épült, 1947- ben és 1948-ban, nemzet­­gazdaságunk alapvetően megváltozott, a reakció döntő vereséget szenvedett és megkezdődött a szocia­lizmus alapjainak leraká­sa.”* Mit mondjunk ezúttal Margitnak, Margitról? A köszöntőt talán hagyjuk, már csak azért is, mert joggal tiltakozhatna az ünneplés ellen, mondván, hogy ne öregítsük, hiszen az első születésnapnak az avatás, 1876 számít, már­pedig hölgyek életében négy év nagy idő. Meg az­tán hamarosan — a pon­tos dátummal hadd ma­radjak adós — úgyis mél­tatni fogjuk. Akkor, ami­kor elkészül a meghosz­­szabbított HÉV földalatti állomása, a hídfőben levő csarnok, a hozzá tartozó mozgó és fix lépcsőkkel. Egyszóval akkor, ami­kor a Margit-híd szebb és fiatalabb lesz, mint bár­mikor volt. Miklós Dezső Évszázados krónika egy szépülő hídról Mezei hadak ’72 . A MENETOSZLOPOT a Petőfi-híd budai hídfőjénél pillantottam meg, ott, ahol máskor csak a csuklós 12-esek és a kamionok jelentenek változatosságot a Balatonra zúduló autóáradatban. A menetoszlop: keréken vagy szállítójár­művek platóján , aratócséplők, vörös­barnán, az útközben rájuk esett eső fel­csapódó sárfoltjaival. Menetoszlop, va­lahonnan Szolnokból vagy Hajdúból Za­lába vagy Somogyba. Kék fény villogott előttük, fürge rendőrautók teremtettek helyet a nagyváros útvonalain, és 1972 mezei hadai fel-felgyorsuló sebességgel folytatták az utat nyugat felé. Ilyen menetoszlopot láthatott az is, aki a televízió híradóját figyelte, de még könnyebben az, aki a főútvonalakat, mire ezek a sorok megjelennek, az ara­tócséplőgépek úticéljukat elérve, beáll­nak a búzatáblákba, amelyek fölött re­­mélhetőleg már kiderült az ég, és segí­tik a dunántúli nagyüzemeket a beta­karításban. Kereken hatszáz kombájn átcsoportosításáról van szó. EZ A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG történetének legnagyobb munkagép-át­csoportosítása. Katonai hasonlattal él­ve, ekkora erőket még nem „dobott át” egyik országrészből a másikba Magyar­­ország, hogy egy aratást meggyorsítson. Abban az időben, amikor a mezőgazda­ság nagyüzemivé alakítása még inkább csak szép elgondolás és az agitációs fü­zetek jövőt festő fejezete volt, mint va­lóság, gyakran írtuk le, hogy egy-egy aratócséplőgép — amelynek angol nevét orosz közvetítéssel örököltük — naponta 40—42 ember „fáradságos, deréktörő, iz­zasztó munkáját pótolja” (egy sárgult riport sorait idézem.) Hatszáz kombájn, ha a teljesítőképességük nem is nőtt vol­na 1950 óta, huszonötezer kaszás erejét viszi magával — a Tiszántúlról és a Du­­na-Tisza közéről a Dunántúlra, ahol a hetes esőzések, a meghajlott gabona, a párás levegő csökkenéssel fenyegetheti egy jó munkás esztendő eredményeit. Valóban mezei hadak vonulnak hát, okos gépek képében — és „emberanyag­erősítés” a gépkezelők és segédvezetők személyében. Ezek a menetoszlopok elképzelhetetle­nek lettek volna nemhogy a nagyapák korában — amelyet sokszor emlegetünk, mint a miénktől eltérő világra kiug­róan jellemző korszakot —, hanem a mai középkorú nemzedék fiatalkorában is, de tulajdonképpen 12 esztendővel ezelőtt is. Mert ahhoz, hogy ilyen mező­­gazdasági „hadoszlopok” útra kelhesse­nek, a feltételek egész sora kell. KELL NAGYÜZEM, ahonnan elindul­nak, ahol már befejezhették a munkát, mert minden előnyüket, lehetőségüket gyorsan kihasználták. Kell országos irá­­nyítóközpont, amely számba veszi a le­hetőségeket és elosztja az erőket — és kell a tervszerűségnek és szervezni tu­dásnak az a gyakorlata, amelyet nem le­hetett megszerezni a gőzeke és az ökrös­fogat feudális nagyüzemeiben és ame­lyet ugyancsak nem lehet elsajátítani a legidillibb kisparaszti hat vagy kö­zépparaszti húsz holdon sem. Ezeknek a mezei hadaknak az elindu­lásához kellett még valami, ami ugyan­csak a mi korunk terméke. Az összetartozás érzése Szolnok és Za­la, Hajdú és Veszprém, Szabolcs és Tol­na között, amelyek egy szocialista ország részei és nem különálló, határok és ér­dekek mögé húzódó kis zárt birodalmak. Két évvel ezelőtt Nyíregyháza és Tu­­nyogmatolcs között találkoztam egy sár­­szentlőrinci traktorral, a Dunántúl kül­dötte útban volt, hogy segítsen az árvízi gondokkal bajlódó Tiszántúlnak. Talál­kozhattam volna többel is: ők voltak ennek a fajta, most tömegesen megnyil­vánuló szolidaritásnak első fecskéi. AZ AZ INTERJÚ, amelyet a Tv-hír­­adó riportere az egyik nyugatnak tartó kombájnossal készített, azt hiszem, em­lékezetes marad mindenkinek, aki látta. Mindenféle hamis hősi póz helyett, meg hogy „boldogan vállaltam” és hasonló plakátszagú igék helyett a férfi — mel­lesleg olyan öreg kalapot viselt, mint a Talpalatnyi föld régi rizsföldi agrárpro­letárjai, mert ezek a Vén kalapok az új fejeket is jól óvják a tűző naptól — egy­szerűen annyit mondott, hogy ha az em­ber a géphez tartozik, természetes dol­ga, hogy kövesse oda, ahol szükség van rá. Nem hiszem, hogy ez a kombájnos olvasta Leninnek azokat a mondatait, amelyek minél kevesebb frázist és mi­nél több hétköznapi tettet követelnek. Akár olvasta, akár nem, magatartásá­ban ezek a tettek jelentkeznek. Aminthogy ezeknek a nagyon m­ai me­zei hadaknak, ennek a huszonötezer ka­szást jelentő hatszáz gépnek a vonulá­sában is. Baktai Ferenc Vendég kombá­jnosok segítenek az aratás meggyorsításában A Tiszántúlról átcsoportosított kombájnosok július 30-án tartották első vasárnapi műszakjukat a dunántúli termelőszövetkezetek gabonatábláin. Az akispusztai Hajnal Tsz-ben Szolnok megyeiek a „vendégkombajnosok", az alattyáni Új Élet Tsz két gépe látott munkához a földeken. A szövetkezetnek 1170 hold gabonájából az esőzések miatt eddig csak 17 százalékát sikerült betakarítani a termésnek. A szövetkezet most arra számít, hogy a saját négy kombájnjával együtt sikerül az időveszteséget pótol­ni PMTI Fotó Fehérvár/ Festste felvétele) 3

Next