Népszava, 1972. december (100. évfolyam, 283–307. sz.)

1972-12-24 / 303. szám

24 önyvek neveltek valamennyiünket, s Illyéssel együtt mondhatjuk — a magunk kicsi voltában természetesen —, hogy olyanamilyen előrejutásunkat az élet minden területén a könyvekkel, az irodalommal való foglalatoskodásnak köszönhetjük. A könyvek adtak kedvet az élethez és segítettek a gondolat megfogalmazásához. Talán ezért is keserű a mosolyunk, ha a könyv válságáról vagy éppen a Gutenbergkorszak végéről hallunk. A könyv válságáról szólók különösen a szépirodalom haldoklásáról beszélnek nagy bizonyossággal. Hármas indoklással hoznak halálos ítéletet: O az irodalmi műfajok — mondják — kimerültek; Joyce után voltaképpen nincs regény; Beckett után nincs dráma, ha igen, akkor ezek csak eklektikus travesztiák; a további írás lehetetlenségét tükrözik; O az egzakt tudományok és a hírközlés nyilvánossága mellett az irodalomnak nincs többé megismerés értéke, ezáltal gyökerében irrelevánssá válik; az irodalom a szűkebb értelemben a privilegizált osztály parazita élvezete — mondják az új baloldal egyes csoportjai; olyan halott, mint a burzsoázia, amely ezzel hódolt luxusgondjainak. Némely technokrata látomások szerint a könyv lomtárba kerül; egy „bekábelezett” társadalom következik, amely tetszése szerint válogathat az audiovizuális eszközök között, a kábeles televízióban, a műholdprogramban, a videomagnókban. Imhol a veszedelem! — kiáltanák sokan. A veszedelem mégsem olyan egyértelmű, és higgadtabban lehet szembenézni a rémképekkel is. Minden tömegkommunikációs eszköz jelentkezésénél felvetődtek a hasonló félelmek, és hasonló veszedelmeket is jeleztek. Mikor az újság, a napilap megjelent, attól féltek, hogy elvon a kultúrától, s tönkreteszi a könyvet. Mikor a rádió jött, hogy nem lesznek többé hangversenyek. De az újság nem tette feleslegessé a könyvet, a rádió következtében nem szűntek meg a hangversenyek, többen kezdtek könyvet olvasni és a zene után érdeklődni. A film megújulása sem tette feleslegessé a színházat hanem új módszerek keresésére ösztönözte. Utalhatnánk arra is, amit az új kultúra előnyeiről mondanak a szociológusok: a tömegkommunikációs eszközök segítségével jutnak először szélesebb tömegek a kultúrához, így eleve értelmetlen a kérdés, hogy mit szorít ki az új kultúra. A tömegkommunikációs eszközök fejlődése nem hatott lassítóan a könyvkiadásra sem. Ellenkezőleg: a könyvkiadás mindenütt nagymértékben növekedett. Magyar példákat idézünk: 1950-től 1960-ig a kiadott könyvek példányszáma másfélszeresére nőtt, s a könyvtárakba beiratkozó olvasók száma is nagymértékben emelkedett; a beiratkozott 1 627 000 olvasó — a statisztikák szerint — körülbelül 30 millió kötetet kölcsönzött. Az igények csökkenéséről vagy hiányáról tehát nemigen lehet egyértelműen beszélni. Bizonyos, hogy lehetséges egy egészséges vagy helyesen irányított fejlődés is; az egyes közlésmódok egymást kiegészítő egyensúlyán belül a sajtó és a könyvkiadás harmóniája megőrizhető. A Szovjetunió és Anglia példája bizonyítja, hogy az új technikai tömegközlési rendszerek népszerűségének növekedése mellett az írásbeliség, nemcsak megtarthatja de növelheti is a tömegekre gyakorolt hatását A tömegkönyv általános elterjedése pedig az elmaradottabb országokban is a művelődés új bázisait teremtheti meg. A film, a rádió, a televízió népművelő tevékenységének egyik legfontosabb feladata pedig éppen az irodalom, a művészet értékeinek a megismertetésére való ösztönzés lehetne: a számtalan, csak megközelítő másolat felidézésével az egyetlen meghódításának a vágyát kelthetné fel a nézőben, illetve a hallgatóban. Ha az új technikai tömegközlési rendszerek ennek a feladatnak meg tudnak felelni, akkor nem kell félnünk attól, hogy neveltjeik az egyoldalúan elmechanizálódott, elkorcsosult művészi ízlés leigázottjai maradnak. Ezek volnának a jó remények. A könyv nem lehet felesleges sohasem. Nemcsak azért nem, mert a művelődés régi emlékeit és kincseit őrzi — fölöslegessé már így sem lehetne tenni —, de azért sem, mert bármiképpen is rajzolódik ki a horizonton a „totális információs rendszer” — hogy nagy központi videotékák, adatbankok, meditékák lesznek és mindenki egy vezetékes rendszerű faliernyő előtt tárcsázza saját lakását, és így másodperc gyorsasággal bármilyenfajta információt, filmet tudományos adatot, zenét, időszerű híreket, képes ábrázolásokat is elérhet —, a könyv meg fog maradni. Vannak információk, amelyeket csak verbálisan lehet rögzíteni, és legjobban írásbelileg lehet átadni. A könyv, az írás számos praktikus előnnyel bír, az olvasóra bízza például a befogadás, a recepció sebességét, tetszés szerinti, egyéni válogatást enged és ismétlést, jól kezelhető, és független mindenféle technikai készüléktől, amely a túlontúl bonyolult információs rendszereket nemcsak nehézkessé, hanem nagyon gyakran zavarérzékennyé teszi. A televízió és a rádió még az újságot sem tudta közömbösíteni. Bebizonyosodott, hogy a sajtó sűrűjében a „televízió fejszéje” elsősorban az olcsó, alacsony színvonalú lapoknak ártott, de az igényesebb folyóiratokat, amelyek speciális ismereteket terjesztettek vagy meghatározott olvasótáborra építette le, nemhogy nem megkárosította, de példányszámukat még emelte is, megnőtt a különböző országokban az ismeretterjesztő, a tudományos, a történelmi műveknek a száma az utóbbi esztendőkben. Egy amerikai kimutatás 1960 tavaszán megállapította, hogy az újkori történelemmel, a nemzeti és világtörténelemmel foglalkozó könyvek, valamint a tudományos és művészeti művek növekvő mértékben fogynak, mégpedig részben a televízió hatására. A holland könyvforgalom 20,7 százalékkal növekedett évenként, az USA-ban öt év alatt 30 százalékkal, Angliában tíz év alatt 50 százalékkal, Svédországban 15 esztendő alatt közel 300 százalékkal. Az újság versenyképességét a diszponibilitás elméletével magyarázza Fritz Eberhard: az újság bármikor rendelkezésünkre áll, ott és amikor akarjuk, magunkkal vihetjük, akkor olvashatjuk, amikor időnk akad, ki is emelhetünk belőle néhány cikket. Az újság térbelileg helyezi el anyagát, egymás mellé és mögé a térben. A televíziót végig kell néznünk, ismétlésre még most nincsen mód. Az újságolvasónak és minden olvasónak válogatási szabadsága van. S ez megbecsülhetetlen mozzanat. A tömegkommunikáció manipulációja önkéntelen, észrevétlen befolyása ellen az egyén csak válogatással tud védekezni, azzal, hogy maga dönti el, mit akar befogadni. S ezt annál eredményesebben teheti, minél alkalmasabb a tömegkommunikációs eszköz természeténél fogva a válogatásra. És ha ez igaz az újságírásra, akkor még inkább igaz a könyvre, még inkább igaz az Irodalomra. És igaz az is — Miklós Pál kitűnő könyvéből idézem —, hogy „a gondolkodás törvényeinek a kiművelése, a módszeres gondolkodás, a logika csak úgy jöhetett létre, hogy megszületett a gondolat árnyalásának, pontossá és hajlékonnyá tételének az eszköze: az írás és az olvasás. Ahhoz, hogy az olvasás fölöslegessé váljék, az kellene, hogy a számítógépek a gondolkodást, vagyis alkotó, új és eredeti gondolatot létrehozó tudatot is, és ne csak a memóriát (tényanyag és algoritmus memóriát) tudják helyettesíteni.” Erre pedig mód aligha van. Szerencsére — mondja Miklós Pál —, hiszen az embernek embervoltát szüntetné akkor meg. Többek között azért is szükség van az olvasásra, hogy ne foglalhasson el a gépesített szó- és képözön monopolhelyzetet a szocialista kultúrában, hogy ne szoríthassa ki a hagyományos értékek megbecsülését. Hogy világos legyen a különbség a kultúrának fogyasztási és esztétikai értékei, a múlékony és múlandó kulturális termékek és a szilárd, maradandó termékek között A műveltségnek ma is elsőrendű hordozója a könyv. Nem fog eltűnni, és nem tűnik el a szépirodalom sem. Mert hogyan is tűnhetne el? Dieter Zimmernek igaza van:„bármily nagy, egzakt és gyors és diszponibilis lesz az általános információs folyamat, bármennyire megvalósulnak kollektív élet- és tapasztalatformák, bármilyen kevés egyéniség marad meg (ha a determináció levonásra is kerül), mindez a nyomasztó társadalmi jelenség végül is apró részekbe, az egyénbe hatol be, és egy irodalom, amely úgy tagolódik, hogy ezek az egyesek iránta orientálódnak, nehezen válhat anakronisztikussá”. Lélektől lélekig változatlanul az irodalom vezethet el bennünket, vezetheti a jövendő korok embereit Egyet azonban világosan láthatunk itthon, a magunk környezetében: a szépirodalom visszaesése nem törvényszerű. Van lehetőség, hogy a szépirodalom iránti érdeklődés nőjön, hogy az ízlés nemesebb legyen. A költői estek, az írói olvasó-találkozok, az igényes olvasók erről beszélnek. Nagy Lászlót is értik, Sántát is értik, a legjobb műveket is. Az Irodalom szerepe változatlanul jelentős nemzeti életünkben; sokan hiszik, hogy az irodalom, ahogy Németh László írja, lámpás lehet egy nemzet kezében, a jövendő időkben is, amelynek fénye mellett az utat kereshetik, s az irodalom templom lehet, amelyre hazatekinteni még a távolból is érdemes. Az igazi, nagy irodalom változatlanul valamennyiünk életének a terjesztési lehetőségét adja meg, hogy mindenütt otthon legyünk a világban, hogy a jelenben élve akár az ősember lépéseinek a kopogását is halljuk. Változatlanul igaz, amit Bálint György mondott: sajnálni lehet azt az embert, aki nem olvas naponta verset, mert ha csak néhány szakaszt is olvashat az ember, már úgy érezheti magát, mint a kínaiak az esti teázás közben. Nincs a teában ópium, nincsen alkohol sem, de módot ad, hogy az egész napi munka, tülekedés után kisimuljanak a ráncok, és az élet dolgai felett eltűnődjön az ember, s higgye újra, hogy érdemes lesz holnap reggel ismét felkelni. És azután is, minden reggel újra. Szétszakad a tudomány és a művészet? Divatos ez a téma is, azzal megtoldva, hogy a művészet mit sem tehet; nemhogy a világot nem változtathatja meg, de igazában egyetlen szalmaszálat sem tehet a gonosz és rossz indulatok elé. Sok igaz van ebben, nem tudja a költészet megváltoztatni, nem tudja az irodalom megváltoztatni a világot. Nem tudta sorsunktól elhárítani a rosszat. Ahogy Juhász Ferenc írja: „nem tudott lenni Szent György-dárda szép irgalmatlanságunk kezében, vagy lenni a Hegyi Beszéd Jézusának Halas-kosara és kenyere, hogy megsokszorozódván és sokasodván, mindeneket boldoggá tegyen...” — de mégis, a költészetnek, az irodalomnak a mindenséget átitató hatása változatlanul megvan, mindenütt jelen van a világegyetemben. .. lüktetve mutatja be a világot behálózó rendszerét, mint az üveghúsú létezők érrendszere. Átüt a dolgokon, mint a halál, kicsordul a világból, mint a vér”. Segít az embernek, hogy átvigye a szerelmet — Nagy László képét hadd kölcsönözzük — fogában tartva is a túlsó partra. Csine Mihály Válságban a könyv? Szépnek és sikeresnek ígérkezik az idei könyvvásár. Új és érdekes, továbbá régen várt kötetekkel találkozhatunk. Minden bizonnyal eredményt hoz az az alapos tájékoztatás, melyet ez alkalommal a könyvterjesztők és a kiadók olvasóiknak nyújtottak. Ha az egyes területeket nézzük, úgy látjuk, hogy legsikeresebb, legváltozatosabb, legszélesebb közönséghez szólóak szerencsére éppen a Petőfi-évfordulóra készített kiadványok. A kritikai kiadástól kezdve az ifjúság számára készített népszerű ismertető munkákig húzódik a sor. Elsősorban természetesen annak örülünk, hogy végre ismét kapható az összes versek, egy viszonylag nem drága kötetben, Borsos Miklós illusztrációival. Magától értetődik, hogy Illyés Gyula Petőfi-könyve is napvilágot lát. Érdekesnek ígérkezik Csanádi Imre Vers és próza címmel megjelenő válogatása, mely a szokástól eltérően nem műfajok szerint közli az egyes Petőfi-írásokat, hanem időrendben, akár vers, akár cikk, akár levél. A költő fejlődése, világképének alakulása így minden bizonnyal plasztikusabban rajzolódik majd ki. Szép és hasznos Martinkó András gazdagon illusztrált, korabeli képekkel ellátott kötete is (Petőfi életútja). Az irodalomtörténeti tanulmányokat a Petőfi tüze című kötet tartalmazza. A szép könyveket kedvelők pedig a Helikon kiadásában kapnak tizenkét verset, Juhász Ferenc bevezető költeményével. Azt hisszük, hogy használati tárgyai — melyeket egyébként valóban kötelesség megőrizni — helyett mély A cikk elkészítésében: a Könyvlitig novemberi és decemberi számait használtuk fel (A hónap könyvei rovat nélkül), és A téli Könyvvásár ’32 című kiadványt, több és illőbb azt megőrizni, s felmutatni, ami tevékenységének, életének lényege és értelme volt: műveit. A többi műfajok közül a mai magyar próza járt most a legjobban. Türelmetlenül várjuk Szabó István új kötetét (Ne nézz hátra), nemkülönben Kertész Ákos novelláit, s Jókai Anna új regényét (Napok). Amikor örülünk a számunkra kedves és ismert szerzők műveinek, nem hallgathatjuk el azt, hogy az első kötetes prózaírók már kevésbé jártak jól. Elvétve lehet találkozni egy-egy névvel. S ezt még akkor sem tarthatjuk szerencsésnek, ha tudjuk, hogy ez alkalommal a szokásostól eltérően, inkább az ajándékozás — tehát ismert művek — kerül előtérbe. Éppen ez indokolta volna talán azt is, hogy a klasszikus magyar prózának több darabja kerüljön kiadásra, akár újabb novellaválogatás formájában. A külföldi klasszikus prózai művek között kivétel nélkül valamenynyit örömmel látjuk. Asturias: Válogatott elbeszéléseit éppúgy, mint Nexo, Bronte, Flaubert, Maupassant, Thackeray stb. A mai külföldi prózaíróik listája is sok érdekeset ígér. Már olvastuk Jevdokimov két kisregényét (Mese a városlakó Nyurkáról és A nélkülözhetetlen embert) Brodszky Erzsébet és Makai Imre különösen szép és értő fordításában. Geraszimov: Öt nap pihenő (s ugyanebben a kötetben található még Baklanov: Egy nap és az egész élet) méltán sorakozik az előbb említett kisregényekhez, s a mai, sok kitűnő tehetséget felmutató szovjet prózához. A tragikus sorsú George Jackson börtönlevelei (Soedad testvér) kiadása már régen időszerű volt. David Scheinert: A hosszú fülű flamand című könyve bizonnyal megszeretteti az eddig kevéssé ismert belga írót. S az érdekesebbek között említhetjük Mihajlo Tomcsányi ukrán írónak a kárpát-ukrán paraszti világot bemutató regényét is (A Zsmenyák család). Anar: Fehér kikötője a mai Azerbajdzsánba viszi az olvasót. Szerettünk volna azonban a környező országok irodalmából valamivel többet kapni (magyar nyelven vagy fordításban). A líra kiadása során nyilvánvalóan Petőfi került a fő helyre. Egyébként azonban a mai magyar lírát, ha jelentős is, de mégiscsak kevés kötet képviseli (Devecseri, Pilinszky, Tornai, Pákolitz, Gutai Magda). Ismételhetjük, amit a prózáról mondottunk: a kockázattól való félelem akadályozhatta meg a könyvkiadást abban, hogy első kötetes költőket nagyobb számban szerepeltessen, vagy akár egy antológiában mutassa be az újonnan jelentkezetteket. Felmérés, statisztika nélkül, de sok helyen megfordulva az országban, e sorok írója állítja, hogy jelentős kereslet van, különösen fiatalok között a mai magyar líra iránt. Bár szép és fontos antológiákat kaptunk, de egy fiatalokat bemutató gyűjteményes kötet mindenképpen elkelt volna. Lírában a vietnami költészetet mutatja be az Időmadár című kötet, a Termő ékes ág pedig magyar költőknek édesanyjukhoz írott verseit adja. Tekintélyes terjedelemben (522.) jelent meg a szovjetorosz irodalmi szöveggyűjtemény, huszonhat költő közel hétszáz versét tartalmazva. A prózai antológiák közül a Metamorphosis Transylvaniae a régi Erdély világát, szokásait mutatja, az Égtájak a mai világirodalom novelláiból ad gazdag gyűjteményt, s végül, de egyáltalán nem utolsósorban örömmel üdvözölhetjük a Fekete szél címmel megjelent szlovákiai magyar nyelvű antológiát a legfiatalabbak írásaiból, Duba Gyula szerkesztésével és előszavával. Ezzel végére is értünk az antológiáknak. Pedig, ha valahol, épp itt lett volna indokolt az ajándékozásokra való tekintettel többet, változatosabbat nyújtani. Az ifjúsági irodalom számszerűen gazdagabb, változatosabb, mint az elmúlt esztendőben. Sok népszerűvé vált ma is klasszikus munkát láthatunk ismét. (Karinthy: Tanár úr, kérem, Jack London: Az éneklő kutya, Verne: Grant kapitány gyermekei, Mark Twain: Huckleberry Finn stb.) Igen sok a hasznos ismeretterjesztő könyv, a regényes életrajz, népszerű történelmi s más tudományos vagy a fiatalokat a tudomány felé elindító munka. A Móra Kiadó valóban nagyon sokat tett azért, hogy a sokféle érdeklődésű, s különböző korú fiatalok minél szélesebb rétegeihez eljusson. Egyet azonban változatlanul hiányolunk. Azt, hogy nagyon kevés mai magyar író is az ifjúság számára. Azt éppúgy nem hihetjük, hogy „nem akarnak írni”, mint azt, hogy a kiadó ne fogadná munkáikat szívesen. Okát adni nem tudjuk, a találgatás nem kenyerünk, s így meg kell maradnunk a puszta ténymegállapítás s azon óhajtásunk mellett, hogy mindenki számára nagyon hasznos lenne, ha e téren mielőbb történne valami változás. Ismételjük: nem a jelenlegi könyvállományt tekintettük át(!), hanem csupán azt néztük, hogy az ünnepi alkalomra milyen újdonságokat kínál a könyvkiadás. A téli könyvvásárról* NÉPSZAVA 1978. december . Weöres Sándor A MEGSZOKÁS Sok kis réz, mit elmulattunk, holt zsebünkbe visszajár, ezt is meg nem élni kár, rossz kályhákat, kádakat, mind lepattogzott zománcot, csúfosan kirángatott vörhenyes fiókokat honnan kék selyem kihabzik, erre még majd visszatérünk, itt az órásmester lánya fönn az elhagyott gerendán és szemközt a messzi erdőn, ezt is meg kell szokni már, hogy hajának pánija lóg hegytetőn át az öbölbe. Ratkó József TRÓNOM, KORONÁM Népem, hazám, kaloda. Szívem csukva van oda. Ha mozdulok, meghalok. Sohase szabadulok. A gyüttmentek leköpnek, kigúnyolnak, röhögnek. Élesedik a dühöm, kínokkal köszörülöm, fenem érdes jajokkal, kőből való bajokkal Szégyenem és kalodám, szívemre szorult hazám, mégis: trónom, koronám — mégis: trónom, koronám.