Népszava, 1973. január (101. évfolyam, 1–25. sz.)

1973-01-07 / 5. szám

1973. január 7. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK Lakás — vattacukorból? Össze lehet hozni egy lakást — vattacukorból? Sok érdekes ötletről hallot­tam már, fiatalok különös pénzszerzési expedícióiról a mellékes keresetek fantaszti­kus tájaira, de ha megszer­veznék a lakásra gyújtók Ki mit tudj­át, ez­ a vállalkozás nagy eséllyel indulhatna a kü­­­lönleges kategóriában. Az eredeti elgondolás meg­valósítói fiatal házasok. M. Károly technikus, a felesége rajzoló. Két és fél éve laknak — mióta összeházasodtak — a fiú szüleinél. Minden vágyuk, hogy saját lakásuk legyen. Ezért aztán még tavaly bele­vágtak egy OTP-lakásba. Pén­zük nem volt, honnét is lett volna 80 000 forintjuk, amikor a férj 1800-at, a fiatal feleség egy százassal kevesebbet visz haza havonta Még szerencse, hogy a rokonság gyűjtést ren­dezett, akinek volt nélkülöz­hető és megtakarított forintja, azt mind kölcsönadták a fia­taloknak. Ők pedig előre el­vállaltak két gyereket, ez is lefaragott valamit a befize­tendő összegből, így most „mindössze” 60 000 forint az adósságuk. Hogy törleszteni tudjanak, ezért csaptak fel vattacukorárusnak... — Mit szóltak otthon? — Eleinte csak nevettek. Amikor látták, hogy komo­lyan csináljuk, mellénk álltak. Apám szerezte a masinát is, egészen modern, ezt már nem kézzel kell hajtani, mint a ré­gieket. — A munkahelyen is tudtak a vattacukor-akcióról? A férj arca elkomorodik. — Igen, mivel csak igazga­tói engedéllyel kaphattam mű­ködési engedélyt A főnökség hozzájárult, de a kollégák nem fogynak ki az ugratásból. „Cukros bácsinak” hívnak és érdeklődnek, hogy hová te­szem a millióimat. Azt hiszik, hogy a feleségemmel talicskán toljuk haza a forintokat. Még a vevőkön is megfigyeltem: vesznek egy adag cukrot, az­tán a fülünk hallatára kiszá­molják, hogy ezen mennyit kereshetünk... — Tényleg. Mennyit? — Egy adag vattacukor 2 forint Ha jól megy az üzlet, naponta 250—300 is összejön. De csak szombat vasárnap dolgozunk, és ha jó idő van Hétköznap dolgozunk, tanu­lunk. Meg aztán, nem tarta­nánk becsületes dolognak egész éjjel maszekolni, hogy másnap aztán csak úgy lézeng­jünk a munkahelyünkön. A témához szorosan hozzá­tartozik, hogy mindketten sze­retik a munkájukat, szorgal­masak, igyekvők, így is tart­ják számon őket. A rossz nyel­vek pedig mondhatnak, amit akarnak, ez a fiatal pár na­gyon tisztességes munkával szerez még pár száz forintot a fizetése mellé. Amit megke­­­resnek, abból is le kell vonni 20 százalék adót a KIOSZ-nak, de adó jár a tanácsnak is, a KIOSZ-bélyeg havonta 60 fo­rint a cukrot és a hurkapál­cikát sem adják ingyen, és fi­zetni kell az autóért is, mivel a hátukon mégsem cipelhetik a felszerelést valamelyik kör­nyező faluba. — Miért nem Budapesten árusítanak? — Nem akarunk ismerősök­kel találkozni. Nem a munkát szégyelljük, de tudja, milye­nek az emberek? ... __ Végül is, honnét pattant elő az ötlet? Hogyan jutott éppen ez az eszükbe? összenevetnek: — Sétáltunk az utcán és ta­lálkoztunk egy vattacukor­árussal. Félóráig vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Ekkor határoztuk el, ha ilyen kelen­dő a cukor és szemmel látha­tóan kevés az árus, miért ne csaphatnánk fel mi is? Egy kiló cukorral kezdték. Úgy tervezik, hogy 3—4 évig még árusítanak, aztán majd meglátják. Leendő lakásuk Budafokon, a Nagytétényi úton épül. Úgy volt, hogy már ta­valy költözhetnek, de többszö­ri határidő-módosítás után, végül csak annyit közöltek ve­lük: még az idén elfoglalhat­ják új otthonukat. Szórakozni nem járnak. A vattacukorból bizony csak lassan gyűlik a pénz, az adósságukat pedig mielőbb szeretnék letörleszte­­ni. Mielőtt a másik „tartozá­sukat” kiegyenlítenék és va­sárnaponként csak akkor lát­nának vattacukrot, amikor a gyerekek séta közben felfedez­nék a csillogó, édes csemegét. Vadas Zsuzsa Bevezetőnek beat-zene tom­bol, nyitva az ajtó, a szomszé­dos nagyteremben még üresek a székek, a­­ klubszobában gömböccé hízik az egyetlen fo­gas. Kint sűrűsödik az este, ködbe mártóznak a fények, Kispesten erre már kevesen járnak. A szőke lány nem dohány­zik, hajtja a füstöt, két hosszú varkocsa gumikarika foglya. Azt súgja a szél... — Mesélek most a „Csodá­ról". Ismered a „Csodát”? Kosztolányi. A Sánta, a Vak, a Süket, a Néma. Beszélgetnek, tudod. Oh, milyen nehéz így az élet! „Csodát teszek ve­letek, emberek!” Izgatottak, kiabálnak. „Mit, mit mond­tál?” „Cseréljetek” — zúgja az Angyal. De így, igazán, zúgja ám. „Tetszése szerint lehet mindenki sánta vagy süket vagy néma. Vak is. No, válasz­­szatok.. — Czeglédi Ilona, a Néma nem te voltál ebben a darab­ban!! Röpke a pillanat, rövid a vi­ta. Nincs harag. A közbeszóló Balkay Géza, az Állami Bizto­sító fiatal munkatársa úgyis „nevettetni, nevettetni” jött az Ifjú Gárda Művelődési Ház irodalmi színpadára. Az ifjú bölcsődei gondozónő — kedvenc verse a „Kései si­­i­rató” — ismét angyalszerep­­­­ben. — Aztán megtörtént a csoda Nem, nem Kosztolányinál, ná­lam. Először álltam pódiumon, és nem dadogtam, nem remeg­tem, át sem buktam a színpa­don. „Szél sebes, szél suhan, szök­ken, száguld, sustorog ... sss... szszsz ... Most szelet játszunk, mondjad hamar sssszszsz ...” Az „angyal” kicsit piros, a sza­kadt sz­eket nem is venni ész­re, de most neki „csapják a szelet” a fiúk mindvalahá­­nyan: Marosi Antal, a gimna­zista, Nagy József, a szobafes­tő, Balkay Géza a Biztosító­tól; sőt, még a lányok is: Tor­ba Zsuzsa tanuló, Bencze Mag­da tanácsi dolgozó, Szűcs Kati szövőnő, Gervai Mária kertész. Persze zúg és fúj és süvít, most az ifjúsági klubban, és percekkel szereplés előtt, a szomszédos nagyteremben már gyülekeznek a kispesti fiata­lok. Mondj igent! — Te nem ismered a törvé­nyeket Aki alkalmazkodni képtelen, azt kiközösítik. Tíz szó mindössze, a fiúnak százezerszer visszhangzott vissza. A tanár, még az iskolá­ban, nem is akart rosszat. Csak fegyelmezett, mert a rendbon­tókra meg ez a törvény járja. De van munt szavak, súlyosak és kegyetlenek, amelyek helyett pofonokért rimánkodnánk in­kább. Nagy József, a szobafes­tő ma este Petőfit fog monda­ni. —­ Egyik kezében ekeszarva, másik kezében kard ... Csak az első sorok jussanak eszem­be... Azt a régi mondatot meg szeretném már elfelejte­ni. Hiszen sikerült. Bizonyíta­ni sikerült. Nem akartam so­kat, csak annyit, engem is be­fogad egy közösség, és ami a törvényeket illeti, én itt tanu­lom azokat. Most csend van. Valaki „megfojtotta” Zeppelinéket is. Tapintatosan kattan csak az öngyújtó, ki­akat és pislog a lángja. — Brecht — dobban közénk a szó. — Beszéljetek Brecht­­ről. A művészeti vezető, Répássy András u .25. Színháztól, oldja a csendet. Nagy Józsefé lenne a szó, övé a téma. Kifelé figyel, vagy öten jöttek, már minden szék foglalt. („Egyik kezében eke­szarva ...”) Marosi Antal élénk, vagy tíz percünk van még, nem volt ennyi Brechtnél a fiúnak, aki megtagadta a hagyományt. — „Aki igent mond és aki nemet mond.” Meghalni? Sem­miért? Egy rossz, régi törvény nevében? Jöjjön inkább a lá­zadás. Új helyzetben újak a törvények is. Mi fogalmazzuk azokat, mindig mi, akik élünk. A napló kihallatszik Gyorsul a ritmus, állunk is félig, elmúlt már hét is, „Talp­ra Petőfi, sírodat rázom”, Bal­kay Géza kezdi majd. Remélik, hogy később sem múlik el. Ez az egy éve meg­ismert édes félelem, a színpa­dot vágyó, piros izgalom. A „koreai lány”, a mandulasze­mű Szűcs Kati mindkét tenye­re az arcán. Illyés „Petőfije” az ölében, még Ibrányból hoz­ta magával. Nevük sincs még — ver­senyt olvasnak — majd ké­sőbb. Nem labdáznak a legis­mertebbekkel — Sartre, Dür­renmatt, Ionesco meg a töb­biek nevével —, de amit meg­tanultak, az övék. Petőfi után Capote-tal foglalkoznak, de egymásban találni jóbarátra — legalább olyan fontos. Együtt beszélnek jelképekről és túl­órákról, szelet , susognak és törvényeket gondolnak tovább — kispesti fiatalok. * Az utcán törékeny némaság. Nyitva az ablak. Szellőztetnek. — „Republikánus vagyok. A szándékomtól nem lehet elté­ríteni.” Petőfi naplóját olvassa va­laki. Ez Marosi Antal hang­ja. Potesinszky Veronika Nevenincs színpadon kispesti fiatalok A könyvtáros (Dobos Szilveszter felvétele) Etelka menetfúrót gyárt Filigrán termetű, csillogó, pajkos, barna szemű kislány. Angyalföldön dolgozik a For­gácsoló Szerszámgépgyár mun­kabrigádjában. — Még nem voltam 16 éves, amikor barátnőm unszolására a vállalathoz kerültem. Akkor még „csak” Szendre Etelkának hívtak. Előző munkahelyemen bevásárlóként kicsit felesle­gesnek éreztem magam. Most betanított menetköszörűs va­gyok. Szép munka, érdekel. — Apám kovács, jelenleg kéményvakolással foglalkozik. Már kétéves asszony vagyok. Van egy főbérleti szobánk, itt a Reitter Ferenc utcában, tíz házzal odébb. Néha csak így, köpenyben átszaladok, persze, ha az időjárás engedi. Anyu itt dolgozik (szerszámkiadó), az én biztatásomra került a maróműhelybe. Férjem szállí­tómunkás az AKÖV-nél. Jól keres. Fodor Józsefné nem panasz­kodik, pedig talán többet dol­gozik, mint hasonló korú tár­sai. Nincs ideje „lelkizni”. — Két szocialista brigád van a menetköszörűs részlegben. A brigádvezetőnk Balázs Bar­na műszakvezető, gépbeállító és egyben jó kolléga is. Fél éve ennek a brigádnak a tagja va­gyok. Mosolyog, kivillannak sza­bályos fogai, kicsit hintázik a széken. — Túlórázni is szoktunk, ha a brigád érdeke úgy kívánja. Túlóra esetén három, külön­ben két műszakban dolgozunk. Szeretek éjszakára bejönni néha. Ilyenkor jobb az otthoni időbeosztásom. Húszévesen dolgozik a vas­iparban. Elégedett, megállapo­dott. Azt kérdezem tőle, nem akar-e szakmunkásvizsgát tenni? Rám néz, csodálkozás vil­lan tekintetében, v­­ Talán ez az egyetlen vál­lalat, ahol ilyen nagy meny­­nyiségben gyártanak menet­fúrókat. Norma szerint terme­lünk, így havonta 2500 forin­tot is megkeresek. Elvégre mindenki nem tanulhat. Most ugyan szépen keres, de­­ hiányolom belőle az egészséges elégedetlenséget. A fiatalság elszalad, s szakkép­zettség nélkül talán ugyan­annyi marad a bér. Szakszer­vezeti felmérés szerint a mun­kások 70 százaléka betanított. A gép most megáll, elfogyott az M 5-s menetfúró. A fia­talasszony vár, hiszen nem tudja átállítani a gépét a kö­vetkező szériára. Sűrűn az órára néz, mert az idő pénzt jelent. A gépbeállító másik gépen dolgozik éppen, s nem siethet, hiszen ettől a műve­lettől függ a másik munkás eredménye ... Igenis, a szakmunkásvizsgát meg kell szerezni, hogy a gép annak engedelmeskedjék, aki rajta keresi meg kenyerét. Mint ahogy az ejtőernyős is saját maga hajtja össze er­nyőjét, s nem bízza az életét másra. Barsy Zsuzsa Huszonegy éves fejjel állt a kivégzőosztag mauserei előtt. A sopronkőhidai falak hidegek voltak és szürkék: még rejtegették Bajcsy-Zsilin­­szky Endrét, de már a tarpai képviselő gyilkosai is készü­lődtek. Itt az udvaron pedig három fiatalember állt szem­ben a puskacsövekkel. Az egyik csak tíz nappal a kivégzése után lett volna 22 éves. Kreutz Róbertnek hívták, csepeli vasas volt — a mun­kásmozgalmi lexikonok csak annyit mondanak róla, hogy a harmincas évek végén kapcso­lódott bele a vasas ifik moz­galmába. 1941-ben lett KIMSZ- tag, a WM-ben röpcédulákat terjesztett, majd megtalálta az utat a fegyveres ellenállási mozgalomhoz . 1944 novem­berében tartóztatták le és a VKF különbírósága szinte ma­gától értetődő természetesség­gel ítélte halálra. Zárt tárgya­lás és halál... Nem sérti, csak jobban meg­világítja emlékét, hogy Kreutz Róbert lebukása egy fiatal és túlmerész férfi tragédiája, aki megszegte az illegalitás szigo­rú szabályait, hogy terhes fia­tal feleségét (akinek lakását a nyomozók figyelték) magával vigye egy új, biztosnak látszó rejtekhelyre ... Így került gyil­kosai kezére „Pipec”. Játékos fedőneve is sejtet valamit ko­rának fiatalos, halálmegvető lendületéből. Két hét múlva a Margit körúton, Juliska már alig ismert rá a véres, össze­tört emberben fiatal férjére a beszélőn. De a szavai­­ azok ő voltak: „Légy erős, vigyázz a szüleimre ...” És a terhes fiatalasszony még egyszer láthatja: jórészt gyalog elvánszorog az akkor még kö­rül nem zárt Pestről Sopron­kőhidára ... Néhány búcsúszó. Aztán vége. Az utolsó üzenetet az egyko­ri kőhidai rabtárs, Rajk László hozta el: „Juliska, ne sírj, a gyerek felnő és boldog lesz...” (b. f.) A légy divatos — belülről is! szomszédok 16 éves Hédikéje ragyogó arccal köszönt rám a lépcsőházban. — Szia Neked tetszik az a kapucnis kabát, ami a Luxus­ban van? Tudod, olyan szürke szőrmés 2900-ért. — Rémes — mondtam szelíden és már magyaráznám is, hogy miért, de Hédiké belém fojtja a szót. — Ne hülyéskedj! Olyan menő szerelés. Az utcán is láttam sokat. Az osztályban még senkinek sincs. Szóltam az anyunak, hogy vegye meg. Ezt a feketét már unom — mutat rá szolid maxijára, amit tavaly kapott, s mellesleg ugyanígy lelkesedett érte. Nézem ezt a kedves arcú kislányt. A szemhéja feketével ki­húzva, arcán vastagon az alapozó, körmei sötétlilára pingálva, jobb kezében cigaretta füstölög, lábán 900 forintos csizma ra­gyog. Lila-fekete butik-pulóver és művelyi nadrág, hatalmas plasztik gyűrűket visel mindkét kezén, haja hol három, hol tizenöt centis. Most jön az iskolából, a táskája tömve könyvek­kel. S miközben nagyvilági mozdulatait, pergő beszédét figye­lem, már el is köszön. Rohanva szedi a lépcsőfokokat. Mielőtt eltűnne, cigijét elegáns mozdulattal rádobja a lift tetejére. Másnap már a 2900 forintos kabátban látom átlejteni a ház előtti zebrán ... Ebben a pillanatban tíz év távolából fölmerül egy puritán női arc. Hátrafésült sima barna haja szorosan összetűzve a tar­kóján. Kézzel kötött mellénye alatt sokat mosott, keményített blúz. Fényesre ült szövetszoknya, flórharisnya s végezetül az olcsó félcipő zárja jelentéktelensége egész lényét. Gizi néni, így hívták, és mindig idős nőnek hittem. Pedig mindössze 30 éves lehetett. Osztályfőnököm és matematikata­nárom volt a középiskolában. Róla lehetett mintázni a szelíd­séget. De hát Gizi néni a múlt. Nemcsak azért, mert vasszigor­ral behajtotta rajtunk az előírásokat. Köpeny, egyensapka, semmi flanc, semmi festék, semmi „hozzánk nem illő” dolog. Utáltuk a köpenyt is meg a sapkát is. Gizi néni sem örven­dett különös népszerűségnek köztünk. A szertelen tizenéves megretten az afféle zártságtól, összeszedettségtől, amit ő kép­viselt, akit öregnek láttunk, pedig fiatal volt. H­édiké hozzánk képest pompázik. Mi egy kicsit mindany­­i­an gizi-nénisek voltunk, de ha otthon lekerült az is­kolaköpeny, akkor sem tudtuk volna megközelíteni ezt a „gazdagságot”, ezt a szőr-bőr-műanyag-pamutköltemény kis­lányt. Hédikének divatbemutatót jelent az iskola is, no meg az élet is. Ruhák, pulóverek, cipők és festékek színes hivalkodását Mi annak örültünk, amire jutott. A színét és a minőségét nem állt módunkban vitatni vagy kritizálni... De voltak köny­veink. Egy Móricz, egy Dosztojevszkij, egy Anatole France kéz­ről kézre járt az osztályban, amitől az ember különösebb nosz­talgiák nélkül el tudott feledkezni a „cuccok” és a „szerelések” valahol létező világáról. Hédiké olvasmányai javarészt krimik és sci-fik. Gizi nénire nem azért gondolok szeretettel, mert négy évig nyüstölt bennünket. Tulajdonképpen olyan ember volt, aki személy szerint rám semmiféle átütő hatást nem gyakorolt. Azok közé tartozott, akik jönnek és mennek az ember életében. Nem volt benne varázslat, ami megfogni képes, ami évtizedek múltán is visszaköszön az ember belsejében. Szürkesége, ha úgy tetszik, látványa mögött mégis volt valami. Olyan tartalom, cél és törekvés, amiben jólesett megfogódzani. Egyensúlya volt Gizi néni, persze, nem példakép. De Hédiké sem. Valahol a kettő között, az egyszerű és a modern afféle keverékére gon­dolok, amely mellett mindenki meg tudja őrizni önmagát .­ Azt, hogy ő Sára, Katalin, vagy épp Ildikó. Azt, hogy ő ilyen vagy olyan ember. S mindezt nem a beskatulyázási szándék mondatja velem. Hédiké osztályfőnöknőjét nem ismerem. Lehet, hogy nagy­szerű ember. Mégis visszás érzéseket kelt bennem az a tükör­kép, amit 16 éves lakótársnőm és osztálytársnői viselnek ma­gukon. Mert még mindig igaz az, hogy a gyerek a szülőt és a nevelőt egyaránt tükrözi. M­i is tükröztük Gizi nénit, jóllehet egyikünk sem hasonlí­tott rá. Azt mondhatná erre a pedagógus , amit a szülők elrontanak, hogyan is tudná azt ő helyrehozni? Sem idő, sem lehetőség nincs rá... De ez csak félig igaz. A kamasz, a serdülő mindent észrevesz. A tanár, az osztályfőnök egyaránt lehet jó és rossz példa­adója. Bevallom, elsősorban nem Hédiké „szerelése” zavar. Való­színűleg kinövi. Bizonyára kialakítja majd a neki legjobban megfelelő külső formát, viseletét. Ami zavar, az, hogy olyan kategóriába tartozik, melyet nehezebb kinőni is, és formálni is. Arany János ezt írta egyik tanítványához: „Lényednek szebb fele a szellem ...” Hát ez a „szebbik fél” az, ami zavarba ejt, ami nem tetszik, amit bizony elnyomorítanak a szőlő pén­zén vásárolt drága holmik, butikcuccok és luxustünemények. Vagy itt keresendő valahol a sokat emlegetett generációs prob­léma? Az érdeklődési területek teljes eltolódásában? Hiszen az említett holmikat Magyarországon ma mindenki megvásá­rolhatja. De a szellemi „öltözethez" szükséges javakat is. F­elmerül a kérdés, mit tudunk adni a divat helyett? Milyen tartalmat a külső csillogás helyett? Persze, nem a divat ellen akarok beszélni. A fiatal legyen modern kívül, és belül egyaránt. Legyen ízléses, jól öltözött, mert mikor lenne, ha nem fiatal korában? De — ne csak kívül. Szabó Iréné

Next