Népszava, 1973. január (101. évfolyam, 1–25. sz.)
1973-01-07 / 5. szám
1973. január 7. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK Lakás — vattacukorból? Össze lehet hozni egy lakást — vattacukorból? Sok érdekes ötletről hallottam már, fiatalok különös pénzszerzési expedícióiról a mellékes keresetek fantasztikus tájaira, de ha megszerveznék a lakásra gyújtók Ki mit tudját, ez a vállalkozás nagy eséllyel indulhatna a különleges kategóriában. Az eredeti elgondolás megvalósítói fiatal házasok. M. Károly technikus, a felesége rajzoló. Két és fél éve laknak — mióta összeházasodtak — a fiú szüleinél. Minden vágyuk, hogy saját lakásuk legyen. Ezért aztán még tavaly belevágtak egy OTP-lakásba. Pénzük nem volt, honnét is lett volna 80 000 forintjuk, amikor a férj 1800-at, a fiatal feleség egy százassal kevesebbet visz haza havonta Még szerencse, hogy a rokonság gyűjtést rendezett, akinek volt nélkülözhető és megtakarított forintja, azt mind kölcsönadták a fiataloknak. Ők pedig előre elvállaltak két gyereket, ez is lefaragott valamit a befizetendő összegből, így most „mindössze” 60 000 forint az adósságuk. Hogy törleszteni tudjanak, ezért csaptak fel vattacukorárusnak... — Mit szóltak otthon? — Eleinte csak nevettek. Amikor látták, hogy komolyan csináljuk, mellénk álltak. Apám szerezte a masinát is, egészen modern, ezt már nem kézzel kell hajtani, mint a régieket. — A munkahelyen is tudtak a vattacukor-akcióról? A férj arca elkomorodik. — Igen, mivel csak igazgatói engedéllyel kaphattam működési engedélyt A főnökség hozzájárult, de a kollégák nem fogynak ki az ugratásból. „Cukros bácsinak” hívnak és érdeklődnek, hogy hová teszem a millióimat. Azt hiszik, hogy a feleségemmel talicskán toljuk haza a forintokat. Még a vevőkön is megfigyeltem: vesznek egy adag cukrot, aztán a fülünk hallatára kiszámolják, hogy ezen mennyit kereshetünk... — Tényleg. Mennyit? — Egy adag vattacukor 2 forint Ha jól megy az üzlet, naponta 250—300 is összejön. De csak szombat vasárnap dolgozunk, és ha jó idő van Hétköznap dolgozunk, tanulunk. Meg aztán, nem tartanánk becsületes dolognak egész éjjel maszekolni, hogy másnap aztán csak úgy lézengjünk a munkahelyünkön. A témához szorosan hozzátartozik, hogy mindketten szeretik a munkájukat, szorgalmasak, igyekvők, így is tartják számon őket. A rossz nyelvek pedig mondhatnak, amit akarnak, ez a fiatal pár nagyon tisztességes munkával szerez még pár száz forintot a fizetése mellé. Amit megkeresnek, abból is le kell vonni 20 százalék adót a KIOSZ-nak, de adó jár a tanácsnak is, a KIOSZ-bélyeg havonta 60 forint a cukrot és a hurkapálcikát sem adják ingyen, és fizetni kell az autóért is, mivel a hátukon mégsem cipelhetik a felszerelést valamelyik környező faluba. — Miért nem Budapesten árusítanak? — Nem akarunk ismerősökkel találkozni. Nem a munkát szégyelljük, de tudja, milyenek az emberek? ... __ Végül is, honnét pattant elő az ötlet? Hogyan jutott éppen ez az eszükbe? összenevetnek: — Sétáltunk az utcán és találkoztunk egy vattacukorárussal. Félóráig vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Ekkor határoztuk el, ha ilyen kelendő a cukor és szemmel láthatóan kevés az árus, miért ne csaphatnánk fel mi is? Egy kiló cukorral kezdték. Úgy tervezik, hogy 3—4 évig még árusítanak, aztán majd meglátják. Leendő lakásuk Budafokon, a Nagytétényi úton épül. Úgy volt, hogy már tavaly költözhetnek, de többszöri határidő-módosítás után, végül csak annyit közöltek velük: még az idén elfoglalhatják új otthonukat. Szórakozni nem járnak. A vattacukorból bizony csak lassan gyűlik a pénz, az adósságukat pedig mielőbb szeretnék letörleszteni. Mielőtt a másik „tartozásukat” kiegyenlítenék és vasárnaponként csak akkor látnának vattacukrot, amikor a gyerekek séta közben felfedeznék a csillogó, édes csemegét. Vadas Zsuzsa Bevezetőnek beat-zene tombol, nyitva az ajtó, a szomszédos nagyteremben még üresek a székek, a klubszobában gömböccé hízik az egyetlen fogas. Kint sűrűsödik az este, ködbe mártóznak a fények, Kispesten erre már kevesen járnak. A szőke lány nem dohányzik, hajtja a füstöt, két hosszú varkocsa gumikarika foglya. Azt súgja a szél... — Mesélek most a „Csodáról". Ismered a „Csodát”? Kosztolányi. A Sánta, a Vak, a Süket, a Néma. Beszélgetnek, tudod. Oh, milyen nehéz így az élet! „Csodát teszek veletek, emberek!” Izgatottak, kiabálnak. „Mit, mit mondtál?” „Cseréljetek” — zúgja az Angyal. De így, igazán, zúgja ám. „Tetszése szerint lehet mindenki sánta vagy süket vagy néma. Vak is. No, válaszszatok.. — Czeglédi Ilona, a Néma nem te voltál ebben a darabban!! Röpke a pillanat, rövid a vita. Nincs harag. A közbeszóló Balkay Géza, az Állami Biztosító fiatal munkatársa úgyis „nevettetni, nevettetni” jött az Ifjú Gárda Művelődési Ház irodalmi színpadára. Az ifjú bölcsődei gondozónő — kedvenc verse a „Kései siirató” — ismét angyalszerepben. — Aztán megtörtént a csoda Nem, nem Kosztolányinál, nálam. Először álltam pódiumon, és nem dadogtam, nem remegtem, át sem buktam a színpadon. „Szél sebes, szél suhan, szökken, száguld, sustorog ... sss... szszsz ... Most szelet játszunk, mondjad hamar sssszszsz ...” Az „angyal” kicsit piros, a szakadt szeket nem is venni észre, de most neki „csapják a szelet” a fiúk mindvalahányan: Marosi Antal, a gimnazista, Nagy József, a szobafestő, Balkay Géza a Biztosítótól; sőt, még a lányok is: Torba Zsuzsa tanuló, Bencze Magda tanácsi dolgozó, Szűcs Kati szövőnő, Gervai Mária kertész. Persze zúg és fúj és süvít, most az ifjúsági klubban, és percekkel szereplés előtt, a szomszédos nagyteremben már gyülekeznek a kispesti fiatalok. Mondj igent! — Te nem ismered a törvényeket Aki alkalmazkodni képtelen, azt kiközösítik. Tíz szó mindössze, a fiúnak százezerszer visszhangzott vissza. A tanár, még az iskolában, nem is akart rosszat. Csak fegyelmezett, mert a rendbontókra meg ez a törvény járja. De van munt szavak, súlyosak és kegyetlenek, amelyek helyett pofonokért rimánkodnánk inkább. Nagy József, a szobafestő ma este Petőfit fog mondani. — Egyik kezében ekeszarva, másik kezében kard ... Csak az első sorok jussanak eszembe... Azt a régi mondatot meg szeretném már elfelejteni. Hiszen sikerült. Bizonyítani sikerült. Nem akartam sokat, csak annyit, engem is befogad egy közösség, és ami a törvényeket illeti, én itt tanulom azokat. Most csend van. Valaki „megfojtotta” Zeppelinéket is. Tapintatosan kattan csak az öngyújtó, kiakat és pislog a lángja. — Brecht — dobban közénk a szó. — Beszéljetek Brechtről. A művészeti vezető, Répássy András u .25. Színháztól, oldja a csendet. Nagy Józsefé lenne a szó, övé a téma. Kifelé figyel, vagy öten jöttek, már minden szék foglalt. („Egyik kezében ekeszarva ...”) Marosi Antal élénk, vagy tíz percünk van még, nem volt ennyi Brechtnél a fiúnak, aki megtagadta a hagyományt. — „Aki igent mond és aki nemet mond.” Meghalni? Semmiért? Egy rossz, régi törvény nevében? Jöjjön inkább a lázadás. Új helyzetben újak a törvények is. Mi fogalmazzuk azokat, mindig mi, akik élünk. A napló kihallatszik Gyorsul a ritmus, állunk is félig, elmúlt már hét is, „Talpra Petőfi, sírodat rázom”, Balkay Géza kezdi majd. Remélik, hogy később sem múlik el. Ez az egy éve megismert édes félelem, a színpadot vágyó, piros izgalom. A „koreai lány”, a mandulaszemű Szűcs Kati mindkét tenyere az arcán. Illyés „Petőfije” az ölében, még Ibrányból hozta magával. Nevük sincs még — versenyt olvasnak — majd később. Nem labdáznak a legismertebbekkel — Sartre, Dürrenmatt, Ionesco meg a többiek nevével —, de amit megtanultak, az övék. Petőfi után Capote-tal foglalkoznak, de egymásban találni jóbarátra — legalább olyan fontos. Együtt beszélnek jelképekről és túlórákról, szelet , susognak és törvényeket gondolnak tovább — kispesti fiatalok. * Az utcán törékeny némaság. Nyitva az ablak. Szellőztetnek. — „Republikánus vagyok. A szándékomtól nem lehet eltéríteni.” Petőfi naplóját olvassa valaki. Ez Marosi Antal hangja. Potesinszky Veronika Nevenincs színpadon kispesti fiatalok A könyvtáros (Dobos Szilveszter felvétele) Etelka menetfúrót gyárt Filigrán termetű, csillogó, pajkos, barna szemű kislány. Angyalföldön dolgozik a Forgácsoló Szerszámgépgyár munkabrigádjában. — Még nem voltam 16 éves, amikor barátnőm unszolására a vállalathoz kerültem. Akkor még „csak” Szendre Etelkának hívtak. Előző munkahelyemen bevásárlóként kicsit feleslegesnek éreztem magam. Most betanított menetköszörűs vagyok. Szép munka, érdekel. — Apám kovács, jelenleg kéményvakolással foglalkozik. Már kétéves asszony vagyok. Van egy főbérleti szobánk, itt a Reitter Ferenc utcában, tíz házzal odébb. Néha csak így, köpenyben átszaladok, persze, ha az időjárás engedi. Anyu itt dolgozik (szerszámkiadó), az én biztatásomra került a maróműhelybe. Férjem szállítómunkás az AKÖV-nél. Jól keres. Fodor Józsefné nem panaszkodik, pedig talán többet dolgozik, mint hasonló korú társai. Nincs ideje „lelkizni”. — Két szocialista brigád van a menetköszörűs részlegben. A brigádvezetőnk Balázs Barna műszakvezető, gépbeállító és egyben jó kolléga is. Fél éve ennek a brigádnak a tagja vagyok. Mosolyog, kivillannak szabályos fogai, kicsit hintázik a széken. — Túlórázni is szoktunk, ha a brigád érdeke úgy kívánja. Túlóra esetén három, különben két műszakban dolgozunk. Szeretek éjszakára bejönni néha. Ilyenkor jobb az otthoni időbeosztásom. Húszévesen dolgozik a vasiparban. Elégedett, megállapodott. Azt kérdezem tőle, nem akar-e szakmunkásvizsgát tenni? Rám néz, csodálkozás villan tekintetében, v Talán ez az egyetlen vállalat, ahol ilyen nagy menynyiségben gyártanak menetfúrókat. Norma szerint termelünk, így havonta 2500 forintot is megkeresek. Elvégre mindenki nem tanulhat. Most ugyan szépen keres, de hiányolom belőle az egészséges elégedetlenséget. A fiatalság elszalad, s szakképzettség nélkül talán ugyanannyi marad a bér. Szakszervezeti felmérés szerint a munkások 70 százaléka betanított. A gép most megáll, elfogyott az M 5-s menetfúró. A fiatalasszony vár, hiszen nem tudja átállítani a gépét a következő szériára. Sűrűn az órára néz, mert az idő pénzt jelent. A gépbeállító másik gépen dolgozik éppen, s nem siethet, hiszen ettől a művelettől függ a másik munkás eredménye ... Igenis, a szakmunkásvizsgát meg kell szerezni, hogy a gép annak engedelmeskedjék, aki rajta keresi meg kenyerét. Mint ahogy az ejtőernyős is saját maga hajtja össze ernyőjét, s nem bízza az életét másra. Barsy Zsuzsa Huszonegy éves fejjel állt a kivégzőosztag mauserei előtt. A sopronkőhidai falak hidegek voltak és szürkék: még rejtegették Bajcsy-Zsilinszky Endrét, de már a tarpai képviselő gyilkosai is készülődtek. Itt az udvaron pedig három fiatalember állt szemben a puskacsövekkel. Az egyik csak tíz nappal a kivégzése után lett volna 22 éves. Kreutz Róbertnek hívták, csepeli vasas volt — a munkásmozgalmi lexikonok csak annyit mondanak róla, hogy a harmincas évek végén kapcsolódott bele a vasas ifik mozgalmába. 1941-ben lett KIMSZ- tag, a WM-ben röpcédulákat terjesztett, majd megtalálta az utat a fegyveres ellenállási mozgalomhoz . 1944 novemberében tartóztatták le és a VKF különbírósága szinte magától értetődő természetességgel ítélte halálra. Zárt tárgyalás és halál... Nem sérti, csak jobban megvilágítja emlékét, hogy Kreutz Róbert lebukása egy fiatal és túlmerész férfi tragédiája, aki megszegte az illegalitás szigorú szabályait, hogy terhes fiatal feleségét (akinek lakását a nyomozók figyelték) magával vigye egy új, biztosnak látszó rejtekhelyre ... Így került gyilkosai kezére „Pipec”. Játékos fedőneve is sejtet valamit korának fiatalos, halálmegvető lendületéből. Két hét múlva a Margit körúton, Juliska már alig ismert rá a véres, összetört emberben fiatal férjére a beszélőn. De a szavai azok ő voltak: „Légy erős, vigyázz a szüleimre ...” És a terhes fiatalasszony még egyszer láthatja: jórészt gyalog elvánszorog az akkor még körül nem zárt Pestről Sopronkőhidára ... Néhány búcsúszó. Aztán vége. Az utolsó üzenetet az egykori kőhidai rabtárs, Rajk László hozta el: „Juliska, ne sírj, a gyerek felnő és boldog lesz...” (b. f.) A légy divatos — belülről is! szomszédok 16 éves Hédikéje ragyogó arccal köszönt rám a lépcsőházban. — Szia Neked tetszik az a kapucnis kabát, ami a Luxusban van? Tudod, olyan szürke szőrmés 2900-ért. — Rémes — mondtam szelíden és már magyaráznám is, hogy miért, de Hédiké belém fojtja a szót. — Ne hülyéskedj! Olyan menő szerelés. Az utcán is láttam sokat. Az osztályban még senkinek sincs. Szóltam az anyunak, hogy vegye meg. Ezt a feketét már unom — mutat rá szolid maxijára, amit tavaly kapott, s mellesleg ugyanígy lelkesedett érte. Nézem ezt a kedves arcú kislányt. A szemhéja feketével kihúzva, arcán vastagon az alapozó, körmei sötétlilára pingálva, jobb kezében cigaretta füstölög, lábán 900 forintos csizma ragyog. Lila-fekete butik-pulóver és művelyi nadrág, hatalmas plasztik gyűrűket visel mindkét kezén, haja hol három, hol tizenöt centis. Most jön az iskolából, a táskája tömve könyvekkel. S miközben nagyvilági mozdulatait, pergő beszédét figyelem, már el is köszön. Rohanva szedi a lépcsőfokokat. Mielőtt eltűnne, cigijét elegáns mozdulattal rádobja a lift tetejére. Másnap már a 2900 forintos kabátban látom átlejteni a ház előtti zebrán ... Ebben a pillanatban tíz év távolából fölmerül egy puritán női arc. Hátrafésült sima barna haja szorosan összetűzve a tarkóján. Kézzel kötött mellénye alatt sokat mosott, keményített blúz. Fényesre ült szövetszoknya, flórharisnya s végezetül az olcsó félcipő zárja jelentéktelensége egész lényét. Gizi néni, így hívták, és mindig idős nőnek hittem. Pedig mindössze 30 éves lehetett. Osztályfőnököm és matematikatanárom volt a középiskolában. Róla lehetett mintázni a szelídséget. De hát Gizi néni a múlt. Nemcsak azért, mert vasszigorral behajtotta rajtunk az előírásokat. Köpeny, egyensapka, semmi flanc, semmi festék, semmi „hozzánk nem illő” dolog. Utáltuk a köpenyt is meg a sapkát is. Gizi néni sem örvendett különös népszerűségnek köztünk. A szertelen tizenéves megretten az afféle zártságtól, összeszedettségtől, amit ő képviselt, akit öregnek láttunk, pedig fiatal volt. Hédiké hozzánk képest pompázik. Mi egy kicsit mindanyian gizi-nénisek voltunk, de ha otthon lekerült az iskolaköpeny, akkor sem tudtuk volna megközelíteni ezt a „gazdagságot”, ezt a szőr-bőr-műanyag-pamutköltemény kislányt. Hédikének divatbemutatót jelent az iskola is, no meg az élet is. Ruhák, pulóverek, cipők és festékek színes hivalkodását Mi annak örültünk, amire jutott. A színét és a minőségét nem állt módunkban vitatni vagy kritizálni... De voltak könyveink. Egy Móricz, egy Dosztojevszkij, egy Anatole France kézről kézre járt az osztályban, amitől az ember különösebb nosztalgiák nélkül el tudott feledkezni a „cuccok” és a „szerelések” valahol létező világáról. Hédiké olvasmányai javarészt krimik és sci-fik. Gizi nénire nem azért gondolok szeretettel, mert négy évig nyüstölt bennünket. Tulajdonképpen olyan ember volt, aki személy szerint rám semmiféle átütő hatást nem gyakorolt. Azok közé tartozott, akik jönnek és mennek az ember életében. Nem volt benne varázslat, ami megfogni képes, ami évtizedek múltán is visszaköszön az ember belsejében. Szürkesége, ha úgy tetszik, látványa mögött mégis volt valami. Olyan tartalom, cél és törekvés, amiben jólesett megfogódzani. Egyensúlya volt Gizi néni, persze, nem példakép. De Hédiké sem. Valahol a kettő között, az egyszerű és a modern afféle keverékére gondolok, amely mellett mindenki meg tudja őrizni önmagát . Azt, hogy ő Sára, Katalin, vagy épp Ildikó. Azt, hogy ő ilyen vagy olyan ember. S mindezt nem a beskatulyázási szándék mondatja velem. Hédiké osztályfőnöknőjét nem ismerem. Lehet, hogy nagyszerű ember. Mégis visszás érzéseket kelt bennem az a tükörkép, amit 16 éves lakótársnőm és osztálytársnői viselnek magukon. Mert még mindig igaz az, hogy a gyerek a szülőt és a nevelőt egyaránt tükrözi. Mi is tükröztük Gizi nénit, jóllehet egyikünk sem hasonlított rá. Azt mondhatná erre a pedagógus , amit a szülők elrontanak, hogyan is tudná azt ő helyrehozni? Sem idő, sem lehetőség nincs rá... De ez csak félig igaz. A kamasz, a serdülő mindent észrevesz. A tanár, az osztályfőnök egyaránt lehet jó és rossz példaadója. Bevallom, elsősorban nem Hédiké „szerelése” zavar. Valószínűleg kinövi. Bizonyára kialakítja majd a neki legjobban megfelelő külső formát, viseletét. Ami zavar, az, hogy olyan kategóriába tartozik, melyet nehezebb kinőni is, és formálni is. Arany János ezt írta egyik tanítványához: „Lényednek szebb fele a szellem ...” Hát ez a „szebbik fél” az, ami zavarba ejt, ami nem tetszik, amit bizony elnyomorítanak a szőlő pénzén vásárolt drága holmik, butikcuccok és luxustünemények. Vagy itt keresendő valahol a sokat emlegetett generációs probléma? Az érdeklődési területek teljes eltolódásában? Hiszen az említett holmikat Magyarországon ma mindenki megvásárolhatja. De a szellemi „öltözethez" szükséges javakat is. Felmerül a kérdés, mit tudunk adni a divat helyett? Milyen tartalmat a külső csillogás helyett? Persze, nem a divat ellen akarok beszélni. A fiatal legyen modern kívül, és belül egyaránt. Legyen ízléses, jól öltözött, mert mikor lenne, ha nem fiatal korában? De — ne csak kívül. Szabó Iréné