Népszava, 1973. július (101. évfolyam, 152–177. sz.)
1973-07-01 / 152. szám
1973. július 1. / / Ki osztja a lakásokat? Nagy a vita, vihar a komputeres lakásosztás körül. A fővárosban a kerületi tanácsok végrehajtó bizottságai ezekben a napokban döntenek véglegesen az idei lakáselosztási tervről. Az igénylés és az elosztás új rendjét két szomszédkerület, Zugló és Angyalföld lakásosztály-vezetőinek, dr. Körmendi Ottónak és Marjai Mihálynénak, a társadalmi bizottságok elnökeinek, Sima Gyulánénak és Ozváry Lászlónénak, valamint dr. Jeney Gyulának, a fővárosi tanács lakásügyi főosztálya helyettes vezetőjének és Kovácsné dr. Nagy Piroska osztályvezetőnek az a véleménye, hogy sokkal objektívebb, igazságosabb, mint a korábbi volt. A tanácsok — mint elmondták — 1957 óta tartják nyilván a kérelmeket. A rendelet életbe lépése előtt, 1971 januárjában 160 000 sorbanállót tartottak nyilván. Ha a valóságos helyzetet vesszük figyelembe, akkor nem is volt ez igazi nyílva mártás, hiszen a kérelmeket nem tudták rangsorolni, s ahány kerület, volt, anynyiféle szempont érvényesült. Rendszerint az járt jól, aki minden fogadóórán megjelent, panaszkodott, sürgetett. Ezt előbb-utóbb megunták, úgy vélték, ő a legrászorultabb, s azok, akik türelmesen vártak sorukra, hátrányosabb helyzetbe kerditek. Bár nem ez volt Az egységes kérdőív teljes áttekintést, ad a kérelmező szociális, anyagi körülményeiről, lakáshelyzetéről. A számítógép az adatokat feldolgozta, s egységes szempontok szerint besorolta a lakásra várókat. Az igényjogosultsági mutató sokoldalú elemzés, valamennyi körülmény objektív figyelembevételével alakult. A legtöbb kerületben — és ez így helyes — az ügyfélfogadásokon arra kérik az embereket, hogy hozzák magukkal lakáskérelmük másolatát, s amikor beszélgetnek, azonnal előveszik a nyilvántartást, amelyben valamennyi adat már értékjelre szerepel. A komputer azonban csak segédeszköz. A rendelkezésre álló lakáskeret figyelembevételével döntik el, hogy milyen mutatószámig vizsgálják a kérelmeket. Amikor ezt az átlagot elfogadták, kiveszik a nyilvántartásból az érintettek lapjait, s a számokat nevekkel, adatokkal helyettesítik be. De még mindig nem döntenek, még akkor sem, ha az adatok alaposán egyértelműen rászorultról van szó A kerületi tanácsok lakásosztályai mellett 1ó— 23 tajgú társadalmi bizottságok dolgoznak, közülük csak néhány tanácstag, a többiek munkások és a társadalmi szervek képviselői. Minden szóba jöhető kérelmezőt a lakásán keresnek fel, s a helyszíni tapasztalatok alapján döntenek, állítják össze a kiutalási javaslatot. A címjegyzékét. .50 napig kifüggesztik, a beérkező észrevételeket külön megtárgyalják. T esz’: a módosítás után dönt a végrehajtó bizottság. Szükség van-e erre a több lépcsős ellenőrzésre? Feltétlenül. Sokan. 100 kérelmező közül átlagosan 10 hibásan töltette ki a kérelmeket. Volt, aki saját kárára tévetlen. Például a fürdőszobát és a konyttát is lakóterületnek tüntették fel, holott csak a szoba számít annak, s az igényjogosultsági mutató teljesen megváltozott. Minden év szeptemberée»nehéz a módosítások»'' bejelentem, így a gyerek 1971-ben vezették be, de ez az év az első, amikor már teljes egészében a számítógép kimutatásai, az új nyilvántartás alapján döntöttek. Jó vagy rossz az új elosztási rendszerra jellemző, de az is előfordult, hogy kisebb keresetűek szövetkezeti, nagyobb fizetésűek pedig bérlakást kaptak. Nem tudtak a változásokról, arról, ha valaki időközben a vállalattól kapott lakást, vagy maga építkezett, Így nem tükrözte a nyilvántartás a tényleges helyzetet. Zuglóban 1971 márciusában, 12 000 kérelmezőt tartottak nyilván, a megújításkor 6185-re csökkent ez a szám, s ez az arány jellemző az egész fővárosra. A rendelet életbe lépésének évében 93 547-ért újították meg lakáskérelmüket. Azóta csaknem 100 000 budapesti lakos költözött új otthonba. Ennek ellenére a várakozók száma 105 000-re emelkedett. Ennek magyarázata: a lakásoknak csaknem 50 százaléka még komfort nélküli, vagy félkomfortos, a gyorsuló építkezést, az új városrészek születését látva, egyre többen reménykednek abban, hogy lakáshoz jutnak, és beadják kérelmeiket. A másik ok: a demográfiai hullám csúcspontján született gyerekek most házasodnak, születését is. A gyerekek száma többletpontokat jelent. Angyalföldön a társadalmi bizottság javaslata alapján azonnal módosítanak, mert arra törekednek, hogy a legrászorultabbak jussanak lakáshoz, s ha lehet, nem akarják őket várakoztatni. Nekik van igazuk. Sok gondot okoz a tanácsoknak és az igénylőknek is a jövedelemhatár. A fővárosban, általában vidéken is, 1500 forintos egy főre jutó jövedelemig lehet tanácsi bér, 2500 forintig tanácsi értékesítésű lakást kiutalni. Előfordul, hogy valaki 20 forinttal lépi át a határt, s már kiesik. Nem akarják, hogy a munkások hátrányba kerüljenek, éppen ezért a mostani lakáselosztásnál az 1973-as keresetet veszik figyelembe, mert a márciusi béremelés következtében sokan már nem kaphatnának bérlakást. Most a KSH-val közösen vizsgálják az átlagjövedelmek alakulását, s e szerint tesznek majd az alsó határok módosítására javaslatot. Az értékelésnél már több módosítást végrehajtottak. Így például a komfort nélküli és a félkomfortos lakások bérlőinél magasabb szorzószámot alkalmaznak, mint korábban, mert ők élnek a legrosszabb körülmények között. Például, ha egy komfort nélküli lakás bérlőjének hármas mutatószám jön ki, kettővel szorozzak, s arra számíthat, hogy via lakáspénz, egyre nagyobb érték. A presszókban történő cserékről mindenki tud, beszél, ma már egy modern lakás egy többletszobája 50—70 000 forint. Előfordul, hogy egy életveszélyes, vagy egy rossz lakás bérlőjének új lakótelepit utalnak ki, be sem költözik, s máris ugyanolyanra cserél, mit amilyenben élt, bizonyára nagy nyereséggel. Mások pedig — több száz ilyen esetről van szó — néhány hónap elteltével teszik ugyanezt. A tanácsok nehéz helyzetben vannak, hiszen jelenleg nem korlátozhatják ezeket a cseréket, s ha meg is teszik, a legtöbbször a fellebbbé- zéseknél, a bíróság eléállásoknál az ügyfél nyer. Ezen is változtatni kellene. A XIII. kerületben az idén a lakások 78,2, a XIV-ben 82,6 százalékát fizikai munkásoknak, a termelés közvetlen hiszonylag rövid időn belül megoldják a gondját. Véleményünk szerint azonban még nincs eléggé honorálva a törzsgárdatagság. Ha valaki 20 évig dolgozik egy munkahelyen, ez csak viszonylag kis arányban javítja a besorolását A jövőben ezt a mutatószámot is módosítani kellene. Azt is javasolják, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon: ki, hány éve vár lakásra. Sőt, egyesek szerint a beadás évétől számított két-három évig nem kellene sorolni a várakozókat. Ezen sokan vitatkoznak, hiszen egy nagyon rossz körülmények között élő családról is szó lehet. Az idén először már nemcsak egy, hanem kétéves elosztási tervet készítettek a tanácsok, sőt, sok helyen azt is megmondják a kérelmezőnek, hogy körülményei figyelembevételével egyáltalán számíthat-e a tervidőszakban lakosra. Ezt a legtöbb helyen megértéssel és egyetértéssel fogadták, hiszen mindenki tudja, hogyan tervezzen, mire számíthat, nyíróinak utalják ki. A kétkezi munkások aránya a kiutalásoknál. Budapest valamennyi kerületében 73—75 százalék körül van, s ezen belül a fiatal házasoké 35 százalék átlagosan. S ez így igazságos, hiszen most már az adatok, tények is igazolják, hogy a régi, korszerűtlen lakások bérlőinek többsége munkás, tehát őket kell elsősorban jobb körülmények közé juttatni. Az új elosztási rendszer — ha az élet körülményeit, változásait figyelembe véve néhány dolgot módosítani is kell — bénáit, hiszen a mai, a társadalmi elvárásnak, megfelelő döntéseket tesz lehetővé. Mégpedig nem a komputerre, hanem sokoldalú vizsgálatokra, tanácsok, társadalmi bizottságok elemzéseire alapozva, teljes nyilvánosságot biztosítva. Moldován Tamás Előnyilvántartás, objektív döntés Bizottság és nyilvánosság /Vem üzlet — társadalmi kérdés Veszprém megye lakásgondjain segít majd a most épülő házgyár, mey a jövő évelső negyedében megkezdi a próbaüzemelést Az üzem kapacitását évi 2560 lakás elemeinek előállítására tervezték . _ . . . , _ , (MTI Fotó : Rozsovyi Gábor felvétele) NÉPSZAVA 3 AZ EZREDFORDULÓ SZAKEMBEREI A tudomány következtetése, hogy a társadalmi haladás meghatározott szintjén kulcsszerepe van a művelődésnek, az iskolának, a képzésnek és a továbbképzésnek. E megfigyelés birtokában nyivánvaló annak a paradox volta, hogy jelenlegi gazdasági struktúránkban ma még nem rendelkezünk a szakmunkástanulók helyzetéről tudományosan megalapozott, végkövetkeztetésekre alkalmas ismerettel. Úgyszintén —s ez másik jelentős ellentmondás: e percben nincs a népgazdaság szakmunkásigényének kielégítésére sem középtávú, sem távlati tervünk. Tehát rétegmegfigyelésekkel és képzési rétegigényekkel élve és birkózva, ugyanakkor mégis roppant sok anyagi és szellemi áldozatot hozva törekszik arra az állam, hogy elesendő, korszerű képzettségű fiatal munkás nevelődjék ki abban a 320 intézményben, amely jelenleg a képzésben részt vesz. A szakmunkássá válás folyamata: a társadalmasiasulás egyik szakasza. Jelenlegi gazdaságszerkezetünkben minden öt ipari munkakör négy fizikai és egy szellemi munkaerőt igényel. Ez az arány önmagában is meghatározza az egyéni vágyak viszonyát, a választáshoz, a továbbtanulási lehetőségekhez. Ugyanakkor jelentős különbségek tapasztalhatók az ipar jellegzetessége folytán a különféle ágazatok technikai felszereltsége, szakmunkás- és szakképzettségi szükséglete, sőt a termékek színvonala között is. A gép-, a vegyipar, a műszeripar az utóbbi időkben gyorsan fejlődött, megjelentek az üzemekben « magas színvonalú technológiák — másutt, de ezekben az iparágakban is helyenként léteznek hagyományos gyártási folyamatok, sok „élő" munkaerőt igénylő helyek is. Szakmák értékhierarchiájának lehetünk tanúi, ennek megfelelő folytonos társadalmi kiválasztódásnak — s annak, hogy a hátrányosabb feltételeket nyújtó szakmákba — hátrányosabb helyzetű fiatalok kerülnek. Mit jelent ez a gyakorlatban? Esztendőről esztendőre tanúi lehetünk a pályaválasztási szándékok alakulásának, annak, hogy azt az 55—65 ezer leendő fiatal szakmunkást, akinek hely és lehetőség lenne a képzésére, nem lebecsülendő nehézségek, s helyenként megalkuvások árán tudják csak beiskolázini az intézmények. A társadalmi rétegmozgások jeleként szinte teljesen megszűnt az értelmiségi családok köréből a fiatalok jelentkezése; erősen csökkent a munkásszármazású gyerekeké is — megmaradt, pontosan bázissá vált az utánpótlásnál a mezőgazdaságból eljövő fiúk — és kevés számban a lányok — jelentkezése. Ez egyébként világjelenség s önmagában nem értékelhető negatívumként. Hordozza viszont azt a problémát, hogy hátrányosabb körülmények között élő, jelenlegi oktatási helyzetünkből adódóan gyengébb iskolákból kikerülő, tehát szükségszerűen alacsonyabb tudásszintről „rajzoló” gyerekek kerülnek a szakmunkásképzésbe. (A megjegyzésnek nem kívántunk sértést adni, objektív tényekről van szó, amelyeknek semmi összefüggésük nincs a gyerekek szellemi képességeivel.) Hazánkban két, — ma még eléggé különböző — ágazatban folyik a szakmunkásképzés. A hagyományos szakoktatásban — s ma még ez teszi ki a képzés 60—65 százalékát — általában igen magas szakmai elméleti és szakmai gyakorlati követelményekkel történik a kepzés, ugyanakkor a közismereti oktatás, tehát a humán és természettudományos ismeretek nyújtása, az előbbihez viszonyítva, szegényes és a kelleténél alacsonyabb színvonalú. A dolognak nem pedagógiai a gyökere: ma már a szakmunkásképzésben a tanárok 80 százaléka felsőfokú képzettséggel rendelkezik, a szakmai oktatók több mint fele legalább középfokú ismereteket mondhat sajátjának. Az elméletigény, a kor műszaki fejlettségéből adódóan rendkívül magas, megköveteli párhuzamosan az elmélyült gyakorlatot is s a ,,hulladékidő" — az amúgy is igen megterhelt fiatalok tanulmányi idejének töredéke — jut a középszintű műveltségi alap megszerzésére. Ez a tény magában hordozza azt a — szinte feloldhatatlannak látszó — ellentétet, hogy ma Magyarországon szakmai tudásban kétségtelenül jelentős ismeretanyaggal rendelkező tintalok végeznek, ugyanakkor a későbbi továbbképzésük gondokkal, problémákkal teli. Nem kis kérdésről van itt szó Az iparfejlesztésben az egyik döntő láncszem a tudományos és műszaki haladás igénye s ha az ezredforduló magyar inasát legalább körvonalaiban megpróbáljuk felrajzolni, netán még további éveket is (hiszen a mai 14— 17 évesek legalább 40 esztendőt eltöltenek majd a munkában, nyilvánvaló, hogy folyvást közeledik egymáshoz az elméleti-gyyakorlati és az általános műveltségi ismeretanyag Üzemfejlesztés, technikai szintnövelés a szakmunkásképzés — és a képzettségi szint növelése — nélkül nem képzelhető el. Mindennek a felismerése természetes és szükségszerű. Az a nagyszabású reform, amelynek számos megnyilvánulását két-három éve tapasztaljuk — s amely gyakorlatilag csak a nyolcvanas évek elejére fejeződik be — kimondatlanul is azt a célt szolgálja, hogy az ipar reális elvárásaihoz mérten alakuljon a szakmai képzés, ismeretanyaga korszerűbb legyen, szakmai átképzésre és továbbképzésre lehetőséget adjon s nem utolsósorban előtérbe kerülhessen a szakmacsoportos képzés, a jövő egyik nyilvánvaló útja. (Hogy mennyire így van ez, nemrégiben egyik gépipari szakmunkásképzőben is tapasztaltam. Profilváltás miatt „menet közben" kellett változtatni a képzés szerkezetén, tartalmán s valóságos pánikot idéztek elő az intézkedések. Később megértették a fiatalok, hogy a „csak esztergályos", „csak géplakatos" szaktudás a dinamikus iparfejlesztés korában mihamar kevés lehet, szükségessé válhat a továbblépés, a továbbképzés.) Szakemberek vitatják : nézetegységre e percben aligha számíthatunk: mennyire lesz a jövő, s már a közeljövő képzési útja a szakközépiskola? Módomban volt legalább tucatnyi ilyen oktatási intézményben járni, függetlenül a szükséges korszerűsítéstől, a közoktatási párthatározatban szorgalmazott túlterhelést csökkentő intézkedésektől, tény, hogy ezeknek legtöbbje a ma elképzelhető legmagasabb szintű elméleti szakképzést, viszonylag kielégítő mennyiségű humán és természettudományos ismeretanyagot is fejlesztésre szoruló szintű, de biztató gyakorlati szakképzést nyújt, elvezetve a fiatalokat az érettségiig. (A családok pályaorientációjában nincsenek véletlenek, jószerivel törvényszerűnek tekinthető, hogy ma a szakközépiskolák már alig tudják befogadni a jelenkezőket. Népszerűségük messze a gimnázium elé került s 4'°^ a szakmunkásrétegek, amelyek fiaikat, leányaikat szakmát tudó, érettségizett embernek kívánják látni — itt jelentkeznek igényeikkel.) Az iskolatípus szakmákra, szakmacsoportokra, munkakörökre képez, s — ez is vitathatatlan vonzereje — utat nyit, ha ma még nem is eléggé kielégítő mértékben a szakmai jellegű felsőoktatási intézményekbe, későbbi, vagy azonnalilehetőségként. A magas szintű szakmunkásképzés várható és reális távlata — a szakközépiskolai szakmunkásképzés, feltéve, hogy a követelményszint ebben a típusban nem csökken Egyébként Európában a képzési „felállás" sok szempontból hasonló a miénkhez; a finneknél például működik általánosan képző középiskola és úgynevezett, szakképző iskola. A modern állam előrelátásának egyik mércéje: mit és mennyit áldoz a leendő, legképzettebb munkásnemzedék nevelésére? Nekünk e tekintetben sínes különösebb szégyenkezni valónk. Ha csak a jelenlegi ötéves terv adatai között búvárkodunk: 1456 milliót adott és ad az állam a képzés feltételeit javító beruházásokra: 41 iskola épül, 403 új tanterem, 30 iskolai tanműhely, tehát több mint 3200 iskolai „munkahely", 34 újabb bentlakásos otthon, csaknem 8000 férőhellyel — utóbbit azért is érdemes kiemelni, mert hagyományos megfigyelés, hogy a kollégiumban élő szakmunkástanulók tanulmányi átlaga, szaktudása jóval mázasabb a bejárók, utazgatók szintjénél. Tanulmányi ösztöndíjuk mellé kiegészítő ösztöndíjat kapnak a kőműves, vájár, hengerész, ontó, kovács, gépi forgácsoló, ács, vízszigetelő, banyalakatos és szövő-fonó tanulók. Egész sor ,szakmában szakmunkás bérben foglalkoztathatók az utolsó tanulóévben a fiatalok: szerkezetlakatosok, vasúti járműszerelők, gumigyártók, kőfaragók, állattenyésztők stb. . . . S a kedvezmények felsorolásának ez csupán töredéke Az elmondott gondolatokon kívül ide kívánkozik valami. Pénz, energia, képzési struktúramódosítások mellé elengedhetetlen bizonyos tudatformáló erők hatékonyságának növelése Döntő kérdés, hogy az elkövetkező években milyen módon és milyes eszközökkel mozgósítunk a fizikai munka iránti becsülés növelésére’ Döntő, mennyire válik közfelfogássá, hogy a fizikai műnket végzők aránya — hoszszú távon — legalább négyszerese kell legyen a szellemi munkásokénak, függetlenül attól, hogy a fizikai munka természetszerűen válik magasabb szintűvé, duferenciáltabbá és természetesen könnyebbé. Ez a felismerési kulcskérdés. Elemi feltétele is annak, hogy a szakmunkásképzés az eddiginél jobban alkalmazkodjék a korszerű iparfejlesztéshez, hogy intelligens, képzett magas szaktudású fiatalok tíz- és tízezrei álljanak munkába esztendőről esztendőre . .. Várkonyi Margit