Népszava, 1973. november (101. évfolyam, 256–280. sz.)
1973-11-17 / 269. szám
Kazinczy egyik levelében azt írja róla, hogy „rendetlen, gondatlan, plánum nélkül való, kevéssel megelégedni tudó, hiú fényt kerülő, nemesi tettek, szép munkák által kijegyzett élete volt” (Lev. III. köt. 301.). Jórészt találó jellemzés ez. Pusztán csak azt kell hozzátennünk, hogy ennek a valóban sehol lehorgonyozni nem tudó és igazában talán nem is akaró, s így az akkori szűk magyar glóbuson szinte sehova sem tartozó költőnek mégis volt egy négy „plánuma”. És ezt a plánumot (vagy ahogy ma mondanánk, tervet) végül is nagyszerűen teljesítette, hiszen irodalmunk egyik leggazdagabb és tragikus töredékessége ellenére még ma is frissen, fíz ifjúság eleven erejével ható életművét alkotta meg. Sokszor elmondták már róla, hogy a magyar felvilágosodás legnagyobb költője. Tegyük hozzá, hogy a költészet világán kívül tekintve is alighanem a legnagyobb formátumú, legeredetibb alkotója. A felvilágosodás mellett egyébként, a barokk, a rokokó, a szentimentalizmus, a klasszicizmus és a népiesség stílusával, sőt életérzésével is kapcsolatba hozták. Néha talán a felszínt túlbecsülő, iskolás buzgalommal, mégsem teljesen indokolatlanul. Valóban sokat magába olvasztott mindabból, ami régi és új kavargott körülötte. S míg a régi világra gyakran még akkor is a nyelvét öltögette, amikor azt dicsérni kényszerült, szíve melegével idézte fel mindazt, ami nálunk ekkor még jórészt csak a társadalom mélyén, elfojtva és megfélemlítve morajlott. Nem egy, bátran, vagy esetleg csak félénken megütött hangja Petőfi, Arany, Ady, sőt József Attila verseiben zúg-zeng tovább. Kétszáz esztendeje, 1773. november 17-én született Debrecenben. Egy ideig, ha nem is jómódú, de legalább tisztes kispolgári környezet vette körül. Apja halála azonban hamarosan a debreceni cívistársadalom perifériájára vetette a korán verselgetni kezdő fiút, aki ekkor már szülővárosa híres kollégiumában próbálgatta oroszlánkörmeit. Egy ideig mégis szép terveket szőhetett jövőjéről: professzorai felfigyeltek rá, s épp abban az osztályban tették meg, mai nyelven szólva gimnáziumi tanárfélének, ahol a poétikát, a költészettant tanították. Egy jó kötetnyi vers és egyéb írás volt már mögötte, írói pályájának kibontakoztatásához pedig az irodalmi élet nagy tekintélyei, Kazinczy, Kármán és Földi adtak segítséget és biztatást. Első írásai még az iskolás hagyományokban gyökereztek, de olvasmányai, közöttük a felvilágosodás radikális vonalát képviselő Holbach, és különösen Rousseau, s még inkább a franciaországi változásoktól itthon is forrongóvá vált közhangulat hatására hamarosan túljutott az avult örökségen, és messzire tekintett ki a kollégium falai mögül. Sok mindent magába olvasztó gondolataiból és érzelmeinek anarchiával kavargó gazdagságából ugyan hiba lenne valamilyen következetes életfilozófiát vagy politikai programot kiolvasnunk. Mindent öszszevéve, mégis a kor egyik baloldali fiatal írója volt, sőt — akár tudott szervezkedésükről, akár nem — az első magyar köztársasági mozgalom, a magyar jakobinusok szövetsége egyik legerőteljesebb hangú költőútitársa. És amikor ezt leírjuk, nemcsak a debreceni években megszületett egyik nagy versének, a közismert Estvének azokra az indulatos, sőt a lázadó kifakadásaira emlékeztetünk, amelyekben Rousseau-nak a korai kommunisztikus eszmék kialakulásába is belejátszó szavait itatja át saját plebejusi sorsának legszemélyesebb lírájával. S nem is csak azokra, amelyekben a „„kevély uraság” mellé már a pénzét kuporgató, zsugori polgár is odakerül. Akkor is a múlt „fekete vásznait” hasogatta, amikor kálvinizmusába beburkolózott, puritán Debrecenben érzékiséggel átitatott szerelmes verseket írt, s a hagyományos teológiától messzire elrugaszkodva elmélkedett az élet és a halál nagy kérdéseiről, sőt akkor is, amikor a korabeli iskolákban szokatlan módszerekkel, pontosabban a tekintélyi elven alapuló hagyományok merész elvetésével közeledett, nemcsak diákjaihoz, a pedáns professzorokhoz is. Több ízben megdorgálták, majd elvették tőle oktatói megbízását, 1795 júniusában pedig végleg kicsapták a debreceni kollégiumból. Nem sokkal a magyar jakobinusok vezetőinek kivégzése után. Ezt különben a hagyomány szerint Csokonai végignézte, sőt egyik versében is elsiratta a forradalmi gondolat áldozatait (Óh szegény országunk), nagy tekintélyű kollégiumból való kizárás büntetett előélettel ért fel, s így akár Csokonait is a köztársasági mozgalom vérbefojtásának áldozatai közé sorolhatjuk, hiszen ettől kezdve, hogy elbujdosott Debrecenből, mind végig az újból megerősödött rend szélére kivetett szegénylegény maradt. Hiába kísérletezett, kétségbeesésében néha már önmagát megtagadó módon is, hogy akár csak valamilyen szerény egzisztenciát teremtsen magának. Egy ideig jogot, később mérnökséget kezdett tanulni, próbálkozott tanítósággal, könyvárussággal, lapszerkesztéssel, könyvtárossággal, s ki tudja még mivel, de a kollégiumból történt távozása után még fedelet is csak barátai vagy özvegy édesanyja jóvoltából talált feje fölé. Debrecenből számkivetve, évekig a Dunántúlon kóborolt. Hol mecénásokat keresett, hogy kiadhassa gyarapodó műveit, hol csak valamilyen állásfélét, vagy legalább szíves vendéglátókat. Komáromban néhány hónapig mégis egy boldognak induló szerelem aranyozta be napjait. A leányt, egy jómódú gabonakereskedő leányát, akit verseiben Lillának nevezett, szülei természetesen nem a kóbor poétához, hanem egy hozzájuk hasonló, gazdag polgárhoz adták feleségül. Ez a banális csalódás (és néhány korábbi vagy későbbi fellobbanásának emléke is) végül egy kis remekműnek, a regényszerűen kötetté szerkesztett „érzékeny dalainak”, a Lillának ihletője lett. Egy részüket az akkor már mindenütt elhalóban levő rokokó, a többieket pedig jórészt a szentimentalizmus címszava alá szokás besorolni. Pedig a felvilágosodás által felszabadított személyiség boldogságkeresését és egészséges érzékiségét, s egy olyan mélyen érző férfi panaszait fogalmazzák meg, akinek lépten-nyomon azon kellett elbúsulnia, hogy a legtermészetesebb vágyainak megvalósítása is az igaz érzelmeket az érdeknek, a tekintélynek, a vagyonnak alárendelő világ hagyományos törvényeibe ütközik. Kis kötet legegyszerűbb, dalszerű darabjai egy semmiféle álarcát nem ismerő, nyitott és áttetsző szív őszinteségével, sőt naivitásával szólnak hozzánk. Még akkor is, amikor a versépítés technikája, ötletei, fordulatai az előkelő világ gáláns költészetének tanulmányozását árulják el. A szív jogait immár magának is követelő plebejusi ifjú rabolja el bennük azt, amit érdemes volt elrabolni azoktól a régi főúri udvarokból, ahol valaha a modern szerelemérzés költészete bontogatta szárnyait. Legszebb dalaiban mintegy a szíve vérével elevenítve pirospozsgássá az idők folyamán sápadt közhelyekké haloványult, régi bókokat. Nem rabolt többet, mint amenynyire édes-bús szerelme kifejezésére szükséges volt. S bármit is vett át, teljesen magához idomította. Legszebb strófáit azonban a belőlük áradó személyes élmény teszi hitelessé. Azzal is, hogy a népdalokhoz s a népszerű közköltészethez hasonlóan rendszerint a vágy, a beteljesedés vagy a csalódás általános érvényű állapotáról szól. Ki ne emlékeznék az ilyen, valójában nem népies, de mégis már-már a népdal hangján felcsendülő sorokra: Rózsa vagy te, rózsa leszel, Rózsa még a selymed is, Jaj de bezzeg kínra teszel, Hogyha van tövisked is! A Lilla nagyobb lélegzetű verseiből, akárcsak versei egy másik gyűjteményének, az Ódáknak jó néhány darabjából az érett felvilágosodás témái, köztük az ember, mint „a poézis első tárgya”, a haladás, a természet, a magányosság, a kozmikus távlatba helyezett idő, a reményeiben csalatkozott, s a lelke mélyén mégis mindvégig reménykedő személyiség vívódásai törnek fel. Olyan erővel, olyan mélységgel, hogy azokat a mai olvasó sem olvashatja közönyösen. Nemcsak eszmeviláguk, az eszméket átforrósító érzelmi telítettségük is a XVIII. század nagy íróinak, köztük egy Diderot-nak, egy Rousseau-nak, egy André Chénier-nek, vagy akár az ifjú Goethének káprázatos sokféleségeket átölelő megnyilatkozásai mellé helyezik ezeket az akkori emberiség gondjait egy széles, panorámaszerű látásmóddal végigtekintő verseket. Bölcselkedő lírájának egyik legszebb darabját, a Marosvásárhelyi gondolatokat például egy ilyen kitárulkozással kezdi el a felséges vidék úgy magához ragadt. Hogy szűk elmém épen a felhőkig dagadt, Színültig tölt édes hazámnak képével. És a történetek zajgó tengerével. Sőt kisebb csapongván a népek sorsára* Hol örült, hol búsult, mint világ polgára* ■ ..... ---------- --------------------Az ilyen versek belső dinamikájáról s a vele együtt járó gazdag hangszerelésről csak keveset mondanánk, ha a szokásos stílustörténeti elnevezésekkel beszélnénk róla. Leginkább a felvilágosodás meg alapos feltárásra váró sajátos stílusának, a sokfelé szertefutó fényt, ragyogást kifejező style des Lumiéres- nek egyelőre még megmagyarosításra váró műszava illenék rájuk. De már... ennek is az érett, sok mindent magába foglaló változatát képviseli. Egyéni és magyar változatát, amelyben nemegyszer Rousseau új érzelemkultuszának és társadalombíráló indulataival rokon hangokkal találkozunk. Azzal a népköltészettel rokon, spontán realizmussal is, amelynek több más közt nemcsak a Petőfi hangját előlegező remek Parasztdalt, vagy a csikóbőrös kulacshoz írt híres Szerelemdalát köszönhetjük: egy-egy földön járó képe vagy kifejezése még a legelvontabb vagy leglégiesebb strófába is belezúg. A felvilágosodás nagy írói közül leginkább róla mondhatjuk el azt, amit később Victor Hugóról mondtak, nevezetesen azt, hogy vörös jakobinussapkát húzott a költészet szótárára, azaz a szavak szabadsága, egyenlősége és testvérisége nevében a mindennapi beszéd, sőt a népnyelv ízes fordulataival gazdagította azt. S bár költészete egy iskolás klasszicizmus felől indult el, esztétikája sem ismert merev tekintélyi elveket, legfeljebb az írói mesterség néhány szükséges szabályát tartotta meg. Néha ezeket is tréfásan visszájára fordította. Szabadszájú, gazdag és vérbő humoráról érdemes volna külön tanulmányt írni. Nemcsak keserű sorsát kacagta túl vele, kora előítéleteit is. Tréfálkozásaiban épp ezért plebejusi szemléletű kritikájának, sőt iróniájának a semmi szentet nem ismerő felvilágosodás világképével rokon megnyilatkozását kereshetjük. Kora sok más írójához hasonlóan, merészségét ő is gyakran kénytelen volt a megformálás álarca mögé rejteni. Nem tőle valók-e a következő sorok: Farsangolok veletek, rejtőzvén szent maskarában. És a dunántúli vándorévek gazdag terméséből való bohózatában, a Karnyónéban, épp akkortájt a vásári komédiák és tündérjátékok látszólag ártatlan álarca mögé bújva, valójában a pénz, a szerelem, sőt a politika merész komédiáját írta meg, helyenként szinte már abszurd eszközökkel. A népi gyökerű farsangi nagyböjt vetélkedések ősi műfaját a komikus eposzok kellékeivel gazdagító Dorottyából sem csupán a „nemzeti luxus és elkorcsosodás” elítélését olvashatjuk ki: furcsa háborújának jelenetei mögül végül is az idejétmúlt, a feudális világ nagy pipájú és kevés dohányú hősködéseinek valósághű életképekkel meggazdagított paródiája röhög felénk. De nemcsak az. A mindenáron férjhez menni szándékozó vénkisasszonynak és aggleánytársainak a tragikum leheletétől is megérintett, reménytelen vágyakozásába saját búra várt szerelmének emléke is belekomorlik. Talán akkor is szerelmének megifjulását keresi, amikor a furcsa történetet, egyébként teljesen váratlan és logikátlan módon, boldog befejezéssel zárja le: Citere, a szerelem istennője mindenkit megfiatalít. A kő jelképrendszerében jártas olvasó számára mégsem kétséges, hogy a hajnali ragyogásban megjelenő Citere alakjában Csokonai (tudatosan vagy ösztönös ihletből?) a felvilágosodás legkedvesebb szimbólumát, a sötétségen áttörő fényt is megszemélyesítette. S azon keresztül saját optimizmusát. Optimizmusa azonban ekkor már nem volt teljesen töretlen. Az a kesernyés felismerés is belejátszott, hogy a Dorottya helyenként egyenesen korfestő realizmussal megrajzolt úri múltjának avult világát már csak csoda fiatalíthatja meg. 1800 tavaszán, amikor már sehol sem talált szállást és kenyeret magának, egy nagy kanyarral, gyalogosan visszatért Debrecenbe, ahol még néhány nagy verset írt és sok viszontagság közben sajtó alá rendezte néhány művét. 1805. január 28-án, édesanyja házában halt meg. Nem sokkal azután, hogy hosszú, bölcselő költeményében a halhatatlanságról elmélkedett. Baráti Dezső Csokonai Vitéz Mihály Születésének 200. évfordulója alkalmából A A SZÉP SZÓ KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET xxjCffycm pzyt 0ti'Xck xiAk&f; nii ing i ini 111 11 in'iniM I in i ni i i a 11 i H I 111 i I i ii 111 I i*i 11 ■ 111 AliliLL _nifiL 'pUnA'4fAMJ^ Voffui Izazak Affitoe* iyW' Tavaszy Noémi: Csokonai Vitéz Mihály Csokonai Vitéz Mihály MAGYAR! HAJNAL HÁLÁD! Vigadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött Javaidtól azt a valódi örömöt, Amellyért vig hanggal ekhózik a Mátra, Az egész országban harsogó vivátra. Vége van már, vége a hajdani gyásznak, Lehasadoztak már a fekete vásznak, Mellyeket a fényes világosság előtt A hajdani idők mostohás keze szőtt. Az eltépett gyásznak rongyainál fogva Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva. Setét völgyeinkre sugárit ereszti, Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti. Biztatja hazánkat vidámító képe, Hogy már a magyarok napja is kilépe, S rövid időn felhág egünk délpontjára, Hogy világosságot hintsen valahára. Kelj fel azért, magyar álmodból serkenj fel, Már orcáidra süt e nyájas égi jel. Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszöntsed, Ebbe háláló indúlatid öntsed. Örvendj, hogy elmúlván a sötét éjszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ezáltal egy kövér reménység táplálhat, Hogy még napod fényes delére felszállhat. Lesz még a magyarnak ollyan dicső neve, Amillyen volt a Mars mezején eleve. S még azok is laurust fűznek magyarunkra, Kik most finnyás orral néznek herosinkra. Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat, Vig egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jerime, nimfái már a vig Dunának Elődbe koszorús fővel indulának. — Ezt minap egy jámbor magyar énekelte. S benne a huszadik századot képzelte. Ne is félj, óh magyar, tatán akkorára Boldogabb nap jön fel rend valahára: S aki mérget forral hazudnak ellene, Megveri a magyar seregek istene. Demény Ottó LILLA (Részlet a Csokonai ciklusból) „Szép vagy te, Lilla, s édes” Veled ékes reménnyel játszani, borzongató örömben teltek Vitézed boldog napjai. Álmodott rólad és ölelt. Neked kies ligeteket, teremtett zöld áhítatot, madárzajos búvóhelyet. Mézet a szádra, fürtjeidre fénykoronát, virágokat. Melled szép páros ritmusára repkedő lánysóhajokat. Nepentét, méhek muzsikáját, derekad alá pázsitot. Szellőt — forró arcodra szállni, ujjad fürdetni — patakot. Lilla! Lágy mozdulataid örökké élnek — általa. Beledöbben a képzelet: Voltál — vagy — eszményi múzsa. Ígérő, adó, s visszakérő. Csak serkentő, sohase rontó. Példa, ki fölülmúlhatatlan, soha nem lesz hozzád hasonló! Legalább’ Vitéz sose lett, s nem szűnt meg siratni soha. Vagytok az örök lehetetlen, mégis teljesülő csoda. Vagytok egymás tűnt szemefénye, vagytok a sors játékszere. Sóhajotok száll az időben. Már minket részegít heve. Lilla! Te utóéletedből sokat sejtő s hamar hűséges. Hajolj hozzánk a gyorsan égő költők végtelen seregéhez. Teremts reményt, uj álmokat! Jár! Vitézeddel kézenfogva, örök eltéphetetlenül, tündért fényekben ragyogva.