Népszava, 1973. november (101. évfolyam, 256–280. sz.)

1973-11-09 / 262. szám

4 Ma nyílik a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza Budapesten R­a nyílik meg a Kossuth Lajos utca és a Sem­melweis utca sarkán új­jáépült palotában a bu­­dapesti Szovjet Tudo­mány és Kultúra Háza. Az új budapesti intéz­mény megnyitásával ma már 37 ilyen jellegű in­tézmény működik a vi­lágon. Közülük a legkor­szerűbb és a legnagyobb a budapesti. A házban 50 ezer kötetes tudományos, műszaki és szépirodalmi könyvtár várja az olva­sókat. Itt kapott helyet Európa legmodernebb nyelvi laboratóriuma is, amelyben egyszerre 30 fő képzését folytathatják. A két kiállító teremben tu­dományos eredményeket bemutató kiállításokat szerveznek majd. A kü­lönböző érdeklődési kö­röknek megfelelően klu­bokat alakítanak. Lesz tudósok, irodalmárok, ze­nekedvelők, fordítók és újságírók klubja. Hetente egyszer filmbemutatókat tartanak. Tervezik, hogy vasárnap délelőttönként a gyermekek vehetik birto­kukba a kultúra házát. Ugyancsak megnyílik a Nyírfácska népművészeti és a Melódia hanglemez­­bolt. Bajkál néven orosz étterem működik a ház­ban. * Az A. V. Szkripnyikov, a kalinyin területi pb tit­kára, az SZMBT elnöksé­gének tagja vezetésével hazánkban tartózkodó SZMBT küldöttség csütör­tök délután ellátogatott a barátság házába. A dele­gációt fogadta Nagy Má­ria, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára. KIÁLLÍTÁSI kalauz Egy múlandóságra ítélt műfaj időszerűsége Az utóbbi fél század társadalmi és politikai eseményeinek sajátos ké­peskönyve nyílik fel a lá­togató előtt a Szépművé­szeti Múzeumban, ahol „100 politikai plakát” cím­mel érdekes kiállítás mu­tatja be a falragaszokon megvalósuló politikai agi­táció hazai útját. A sok­színű és gazdag anyagban a régi, immár muzeális ér­tékű alkotások mellett napjaink plakáttermésé­­nek legfrissebb, eseten­ként még az utcákon is látható termése is helyet kapott. A plakát műfaji lénye­ge, hogy cselekvésre kész­tet. A máról a mának szól, de mindig a következő megteendő lépésre buzdít. Minden fajtájú, válfajú plakátnak feladata ez, de különösen feladata a po­litikai plakátnak, amely eszméket és eszményeket tudatosít, és mindig a na­gyobb közösség érdekében késztet aktivitásra. Innen, hogy jó politikai plakátot nem mindenki tud készí­teni, csak aki saját világ­nézeti meggyőződését önti formába. A köntörfalazás, a kétértelműség itt azon­nal elárulja magát, mert az állásfoglalásnak nem a feliratban, hanem a mű szellemiségében kell meg­nyilatkoznia. Ha ez nem­­ sikerül, úgy a plakát, mint afféle reklámgrafika, csak az aktuális pillanat ké­részéletű szószólója ma­rad, ellenkező esetben vi­szont a témáé is, amely­nek tanulsága messze túl­nőhet az alkalomszülte idő- és térbeli kereteken. A kiállítás meggyőzően bizonyítja, hogy legjobb politikai plakátjaink lét­rejötte szorosan összefügg a szocializmusért vívott harc fordulóival, azokkal az időszakokkal, amikor a legvilágosabbak voltak a politikai célok, s egyértel­mű az agitáció tartalma. Ilyen periódusa volt tör­ténelmünknek az 1919-es Tanácsköztársaság, ilyen 1945, s a rákövetkező évek nagy nemzeti újjászületé­se, s ilyennek tetszik je­lenünk is, amikor a ko­rábbi­ küzdelmek eredmé­nyek ”'a'-'­d‘i’’talanul a szocialista társadalom ki­teljesítésére fordíthatjuk energiánkat A Tanácsköztársaság plakátjai nemcsak mara­dandó értékű forradalmi grafikák, hanem monu­mentális képzőművészeti alkotások. Olyan szemlé­letről és készségről, tanús­kodnak, amely nem érle­lődhetett meg, nem ala­kulhatott ki néhány hét, vagy hónap alatt. Ami eb­ben a plakátanyagban mű­vészileg megvalósult, az ott munkált már a század­elő művészeti mozgalmai­ban, a Nyolcait, az akti­visták közérdekű művé­szetében, akik törekvé­seikben jó szövetségesre leltek az ekkoriban kibon­takozó reklámgrafikában is. Ez a felgyülemlett erő, felhalmozott szakmai ta­pasztalat kapott teret a proletárállam hónapjai­ban, és alkotta meg a for­radalomszimbólumok, a forradalmártípus, a mun­káserő-jelképek olyan nemzetközileg is új szin­téziseit, mint a Biró Mi­­hálynál feltűnő kalapá­csos ember, vagy a Be­­rény toborzóplakátján megjelenő, rohamra in­duló matróz. Az ellenforradalom győ­zelme természetesen eze­ket a hagyományokat is illegalitásba kényszerítet­te. A Tanácsköztársaság plakátjainak szellemisége röpcédulákon, illegális ki­adványok illusztrációiban és borítóin öröklődött to­vább, hogy aztán az or­szág felszabadulásakor napfényre kerülve, ismét forrásává legyen egy ha­talmas szellemi és anyagi megújulásnak. Forrásává, ismétlem, mert a 19-es plakátstí­lust 45-ben már nem le­hetett a maga egészében megismételni. Nemcsak azért, mert az ekkori pla­kátnak gyökeresen más funkciókat kellett ellátnia, mint 19-es elődeinek, ha­nem, mert időközben a képzőművészet nyelve is tömörebbé, szűk szavúbbá vált, ami az intenzív tö­­meghatásra törő plakát számára is a pszichológiai fegyverzetű figyelemkel­tés újszerű módszereit ír­ta elő. Az újjáépítés, föld­osztás, a gazdasági bázis és a politikai egység meg­teremtése mellett agitáló plakátok immár nem a korábbi zsánerszerűséggel, hanem emblematikus tö­mörséggel alkalmazzák, illetve értelmezik újra a 19-es motívumokat. Ma, amikor nagyfe­szültségű történelmi pil­lanatok elvétve adódnak, a politikai plakátművé­szet feladatai a szocialista politika programjának és elért eredményeinek tuda­tosításában összegeződnek. Többnyire évfordulók, tör­ténelmi jubileumok­, ün­nepek és nemzetközi ese­mények szolgáltatják azo­kat az aktuális témákat, amelyek kapcsán mód nyílhat a tudatformálásra, a pillanatnyi történelmi helyzet értékelésére. Ám, ha a képalkotás indítékai „pacifizálódtak” is, maga a képalkotás nem lett egy­szerűbb: az új jelensé­gek, új jelképek felkuta­tása és vizuális megfor­málása legalább olyan erőfeszítést kíván a mű­vészektől, mint kívánt a 19-es és 45-ös sorsproblé­mák plakátba foglalása. Közhelyekkel ugyanis a hétköznapok harcait sem lehet megvívni. A száz bemutatott pla­kát, amelynek nagyobbik fele az utolsó másfél év­tizedből való, művészet­­történeti folytonosságot és művészállampolgári hűsé­get bizonyít; azt, hogy ha­tékony agitációt csak ma­gas szakmai színvonalon lehet folytatni, s hogy nemcsak a forradalmi cso­mópontoknak, de a szo­cialista építőmunka békés szakaszainak is szüksége van erre az agitációra , és táplálni tudja az ezt vállaló alkotóerőt. Tasnádi Attila Szerdán temetik Réti Józsefet Réti József érdemes mű­vész, az Operaház magán­énekesének, a Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főis­kola docensének temetése november 14-én, szerdán délután 3 órakor lesz a Farkasréti temetőben. NÉPSZAVA 197­3. in Tenltt f. Két magyar színházi bemutató Eörsi István: SZÉCHENYI ÉS AZ ÁRNYAK Groteszk tragédia — mondja az író művéről, melynek hőse Széchenyi István, színhelye a döb­lingi elmegyógyintézet. Az idő pedig, amikor s amelyben az író színpadi analízisnek veti alá hő­sét, az öngyilkosság előtti napfok, órák, percek, pil­lanatok. Széchenyi öngyilkos lett. Talán önnön lelké­nek magára zúdított vád­jaitól, hogy nem bírta le­győzni a lehetetlent, s nem tudta kormányozni az időnek árját. Talán csak elfáradt. Talán ha­lálba kergette a Habs­­burg-hatalom, mert hogy a halottat ki lehetett sa­játítani — az élőt nem. Nincsenek végérvénye­sen és megnyugtatóan tisztázott ismereteink ar­ról, hogy „a legnagyobb magyar” miért érezte ma­gát egyszersmind „a leg­reménytelenebb halandó­nak”. Valószínű, hogy eb­be belejátszott a fent em­lített tényezők mindegyi­ke, s talán még mások is. Mindenesetre az író a legutóbbi szituációt vá­lasztotta és jogosan, mint az eredmény mutatja. A felvetett alapkonfliktus, a kényelmetlen nagyember halála és a hatalom — Széchenyi és a Habsburg­­monarchia — összefüggé­sére korlátozva. Ott le­begteti minden hasonló nagyság, hasonló szituá­ció lehetőségét is —, ha az író az okos konkrétság követésével nem is vetíti föl ezt az általánosítást a döblingi szoba kamra­színpad méretű falai kö­zé. Az utóbbi mozzanat sajátos említésénél iró­niánknak semmi más nem célja, csak így pró­báljuk felidézni azt a ki­mért pontosságot, amely­­lyel menekül a szerző a mű, a példahős szituáció­jának lehetséges tovább­gondolásai elől, s ezért még ismert és mélyen szántó iróniáját is felál­dozza. Mintegy jelezve, maradjunk aggályosan és pontosan ennek a Széche­nyinek a világában, a ma­ga által épített falak kö­zött, hatalmas egyénisé­gének börtönében. A mű témája tehát nem Széchenyi öngyilkossága, hanem egy nagyszerű em­ber analízise. Az, hogy „egy kibékíthetetlen el­lentmondásokból szilár­dan összeácsolt párat­lan valaki” hogyan hada­kozik az általa is tudott megváltoztathatatlan el­len, miként keres magá­nak kibúvókat és haladé­kokat —, hogy az író szándéka szerint minél alaposabban megismer­jük. Megismerjük ezt a Széchenyit, Eörsi István Széchenyijét, ezt a zsém­­bességből, bölcsességből, tudásból és megbocsátás­ból, fájdalomból és érzé­kenységből, halálraszánt­­ságból és élniakarásból összeszőtt öntörvényű öregembert, aki a maga világában él, és ez a vi­lág senkit nem hagyhat érintetlenül. Hatalmas munka. Mond­hatnánk Széchenyiben belül játszódik. S ha hű ez a színpad az íróhoz, akkor egy hatalmas agyat s az agyat megkísértő ví­ziókat kellene naturáli­san idéznie. De a Pesti Színház ki­tűnően sikerült előadása példa arra, amikor a szín­ház a maga művészi ön­­törvényűségével birtokba veszi az írott művet, és meg is emeli, és mássá is teszi. Várkonyi Zoltán Eörsi István színművének cím­szereplője. Hanem ez a Széchenyi már csak nyo­mokban Eörsié, valójában inkább Várkonyié. Nagy ívű alakítás — mert min­den mozzanatában s amö­­gött is, hiteles. Tévedés ne essék, nem a történel­mi Széchenyi-képhez, ha­nem azokhoz a törvény­­szerűségekhez, amelyeket Várkonyi ebben az ala­kításban — a nagysze­rűen emberi öreg politi­kus törvényszerűségeiként — felvállalt, s megvaló­sított. Talán színészi pá­lyájának csúcsa — mon­danánk, ha nem remél­nénk még ilyen erejű, energiájú alakításokat. Fel van építve ennek a bojtos sipkás öregnek vi­lága, és ezt az építkezést a színész előttünk végzi el.­­Természetesen nem az író nélkül. Mindig író pár­tiak vagyunk, irodalom nélkül dráma, drámai hős nélkül, megírt konfliktus nélkül — nincs színház. De most egy nagyszerű — alkotó — színészi tel­jesítményt köszöntünk és ezért az egyoldalú túlzás.) Művészi élményünk tár­gya ennélfogva ennek a kibontakozó, szédületes sodrásaiban szinte bomló agy dialektikus játékai­nak szemlélete — vagyis az élő szembesülése a rea­­lizálhatatlan halállal. Kitűnő előadás. Horvai István rendezése a belső sugárzású mű lényegére tette a hangsúlyt Szabad teret engedve Várkonyi­­nak, pontosan mutatva fel az ő tükrében a konk­rét környezetet és az el­­képzeltet, az árnyakat. Ha a konkrét jelen képvise­lői tűi egyszerűek is ese­tenként a játék intellek­tuális magjához, Várko­­nyi Széchenyijéhez, kitű­nő színészi teljesítmények villanófényként rögzítik a néző fényérzékeny tuda­tába dramaturgiai szük­ségességüket. Ez alól ta­lán a befejező jelenet, a koronázó rész kivétel. Hosszadalmassága, a kész helyzet ítélete a világ megválthatatlanságáról nem e mű legerősebb ré­sze. Ezért Tordi Géza és Kovács István hálátla­nabb helyzetben is van, m­int a tökéletesen he­lyén levő Bulla El­ma, Mádi Szabó Gábor, vagy Somogyvári Rudolf. Hisz­térikusan „őrült­ orvos” Tahi Tóth László Gold­­bergje és a már ismétel­ten leegyszerűsített kép­letek közé tartozik Páger Antal — egyébként ter­mészetes érzékenységgel megcsinált — őrültje és Farkas Antal, Nagy Ist­ván figurája is. A már említett két tanítvány­árny mellett Kern And­rás, Pándy Lajos, Bitskey Tibor és Benkő Gyula pontosan hozzák az „ár­nyat”, vagyis a történel­mi jelenség ideszinkroni­zált velejét. Ez az író ál­tal lényegesnek minősí­tett mozzanat természete­sen az öntörvényű öreg­ember színpadi mozgása szempontjából hiteles, s nem történetiségében, de még talán így is leegysze­rűsített itt-ott. Ahogy ma­ga az író mondja: „..sok — csip-csup igaztól” — el kellett tekintenie, azért, hogy a főhősnek és konf­liktusainak történelmi, társadalmi igazsága minél plasztikusabb legyen. Fontos, írói igazság a lé­nyegesre koncentrálni, de Mély meggyőződésem, hogy Gyárfás Miklós, je­les írónk és drámaszakér­tőnk nem legújabb vígjá­téka, a Beatrix révén jut fel majd végleg a Par­nasszusra, ahol gyakori látogató, Halász Sándor rajztanár és átmeneti zse­ni, valamint Illés Gáspár­­né üdülőgondnok és át­meneti múzsa ég és föld között lebegő (a Madách Kamara Színház előadá­sában inkább Mátraszent­­imre és Hatvan között vaklizó) története nem tartozik a legsikerültebb alkotásai közé. No de... Ez utóbbiról szólnék rö­viden. Az arányeltolódá­sokról napilapi kritikai közéletünkben. A fogad­tatások hangvételének képtelen elcsúszásairól. Mert a megjelent értéke­lések egy része joggal azt az érzést keltheti az olva­sókban, hogy az utóbbi esztendők legértéktele­nebb, leglaposabb, leg­semmitmondóbb darabját mutatta be az említett színház. Holott ennek a fele sem igaz. A negyede se. Gyárfás vígjátéka nem elég mély és nem elég szellemdús ahhoz, hogy az emberben tájkor örökre rejtve maradó képessé­gekről, a boldogságra tö­rekvés abszurd szélsősé­gességéről, a nő és a fér­fi karakteréről sok való­ban újat mondjon, új mó­don — de már a felvetés is arra utal, hogy a Beat­rix megírása valamiféle vígjátékírói igénnyel tör­tént. Nézem a heti műsort, amelyben a Gyárfás-be­mutató is helyet foglal. Még lapoznom sem kell, azonos oldalon Achard a Széchenyi-fiúk méltat­lansága még ennek a színpadi öregembernek fiához fűződő viszonyára sem vonatkozhat. Az itt megjelenő, a nagy em­berre szégyent hozó fiú, a mű belső érzékenységét illetően is érthetetlen. (Nemcsak azért, mert Széchenyi Béla, a törté­neti fiú nem volt Kos­suth Ferenc-i jelenség, hanem azért is, mert a méltó fiú csak még job­ban mélyítette volna az apai konfliktust) A szö­veg követelte Széchenyi Bélát Oszter Sándornak nem volt gond megjelení­teni. Rendkívül érdekes mű Eörsi István játéka és na­gyon szép munka a Pesti Színház előadása. Értéke sok irányú gondolati von­zásában és mindenekelőtt egy nagy művész jelentős alakításában van. Lakner László díszlete jól be­játsz­ható, egyszerű és funkcio­nális, de hangulata is van mint ahogy Jánoskuti Má­ria jelmezeit is csak di­csérni tudjuk. Szalonta? Mihát? Bolond lány című vígjá­tékénak nem tudom hány századik előadására invi­tálják a publikumot Ne pirítson rám senki, annak idején — velem együtt — jó szívvel, barátságos hangvétellel fogadtuk ezt a remekül megírt színpa­di „bestsellert”. Immár lapozok: Hosszú, forró 06 7, Neil Simon Furcsa párja, Ginzburg: A hirde­tés, Noel Coward: Vidám kísértet William Gibsons Libikóka (második soro­zatban, ötvenedszer), Leo­nard Gershe: A pillangók szabadok, Peter Shaffer) Black comedy, Hugh Leo­nard: Motel a hegyen — nem folytatom, holott le­hetne. Kivált ha még vissza is lapoznék néhány évet. Vettem a fáradságot és a kritikáknak is utána­néztem, a magaménak !s Általában — A pillangók szabadok kivételével — a fogadtatás a tartalmatlan, de nem ártalmas kom­mersz iránti megértésről tanúskodott. Természetesen Gyárfás Miklóstól többet várunk. De azért hadd tegyem fel a szónoki kérdést: minél többért? Ugyanis a Beat­rix­ban jóval több gondo­lat van, mint az említet­tek többségében — min­den gyengéje, főleg sema­tikus, motiválatlan mel­lékszereplői ellenére. Azt viszont, hogy Gyárfástól önmagához viszonyítva, írói rangjához viszonyítva többet várunk — valaho­gyan más hangon lehet érvényesen kifejezni. Mindenképpen az emlí­tett arányok és arányta­lanságok szem előtt tar­tásával Rajk András Kritika helyett (Hozzászólás Beatrix-ügyben) Művészek kitüntetése A Népköztársaság Elnö­ki Tanácsa Áron Nagy Lajos festőművésznek és Kollányi Ágostonnak, a Magyar Filmgyártó Vál­lalat Kossuth-díjas film­rendezőjének, a Magyar Népköztársaság kiváló művészének a 60. szüle­tésnapjuk alkalmából, ed­digi művészi munkássá­guk elismeréseként — a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést ado­mányozta.­­ A Minisztertanács He­gedűs Tibor nyugalmazott rendezőt, 75. születésnapja alkalmából, 50 éves ren­dezői munkásságáért a szocialista kultúra terén elért eredményei elisme­réseként a Magyar Nép­­köztársaság Érdemes mű­vésze címmel tüntette ki. A kitüntetéseket dr. Sí­m­a Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes adta át. A Értékes őskori leletek Az európai őskorkutatás ismert hazai bázisa, a Vas megyei Velem község kö­zelében újabb értékes le­letet találtak e korból a régészek. Sé község szélén késő neolit település nyo­mai, lakóépület-maradvá­nyok kerültek napvilágra. A nagy meglepetést azon­ban a felszínre került is­tennőszobrocskák — szak­nyelven idol töredékek — okozták. Tizennégy finom kivitelű, pár centis szép agyagfigurát rejtett a föld. Nagy ritkaság, hogy ilyen „tömegben” fordulnak elő e kis női szobrok. Minden jel arra mutat, hogy to­vábbi értékeket rejt itt a föld, ezért jövőre folytat­ják az ásatásokat. HORIZONT — Az Irodalmi Színpad holnap, szombaton este a Láng Művelődési Köz­pontban újítja fel Váci Mihály estjét, „Élj tiszta tüzeidben!” címen. — A tambori ének-, ze­ne- és táncegyüttes a szekszárdi pedagógus-kó­russal és néptáncegyüt­tessel közösen magyar— szovjet művészestet adott Szekszárdon. — Magyar képzőművé­szeti kiállítás nyílt a ju­goszláviai Szarajevóban. Tizenhat művészünk 100 festészeti, grafikai és szobrászati alkotása is­merteti meg a közönséget a mai magyar képzőmű­vészet irányzataival. — Húsz tudományos és műszaki állami díjat ítél­tek oda az idén a Szovjet­unióban — többségükben kollektív munkák jutal­mazására. Átadták az 1973. évi irodalmi, művé­szeti és építészeti díjakat is.

Next