Népszava, 1973. november (101. évfolyam, 256–280. sz.)
1973-11-09 / 262. szám
4 Ma nyílik a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza Budapesten Ra nyílik meg a Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán újjáépült palotában a budapesti Szovjet Tudomány és Kultúra Háza. Az új budapesti intézmény megnyitásával ma már 37 ilyen jellegű intézmény működik a világon. Közülük a legkorszerűbb és a legnagyobb a budapesti. A házban 50 ezer kötetes tudományos, műszaki és szépirodalmi könyvtár várja az olvasókat. Itt kapott helyet Európa legmodernebb nyelvi laboratóriuma is, amelyben egyszerre 30 fő képzését folytathatják. A két kiállító teremben tudományos eredményeket bemutató kiállításokat szerveznek majd. A különböző érdeklődési köröknek megfelelően klubokat alakítanak. Lesz tudósok, irodalmárok, zenekedvelők, fordítók és újságírók klubja. Hetente egyszer filmbemutatókat tartanak. Tervezik, hogy vasárnap délelőttönként a gyermekek vehetik birtokukba a kultúra házát. Ugyancsak megnyílik a Nyírfácska népművészeti és a Melódia hanglemezbolt. Bajkál néven orosz étterem működik a házban. * Az A. V. Szkripnyikov, a kalinyin területi pb titkára, az SZMBT elnökségének tagja vezetésével hazánkban tartózkodó SZMBT küldöttség csütörtök délután ellátogatott a barátság házába. A delegációt fogadta Nagy Mária, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára. KIÁLLÍTÁSI kalauz Egy múlandóságra ítélt műfaj időszerűsége Az utóbbi fél század társadalmi és politikai eseményeinek sajátos képeskönyve nyílik fel a látogató előtt a Szépművészeti Múzeumban, ahol „100 politikai plakát” címmel érdekes kiállítás mutatja be a falragaszokon megvalósuló politikai agitáció hazai útját. A sokszínű és gazdag anyagban a régi, immár muzeális értékű alkotások mellett napjaink plakáttermésének legfrissebb, esetenként még az utcákon is látható termése is helyet kapott. A plakát műfaji lényege, hogy cselekvésre késztet. A máról a mának szól, de mindig a következő megteendő lépésre buzdít. Minden fajtájú, válfajú plakátnak feladata ez, de különösen feladata a politikai plakátnak, amely eszméket és eszményeket tudatosít, és mindig a nagyobb közösség érdekében késztet aktivitásra. Innen, hogy jó politikai plakátot nem mindenki tud készíteni, csak aki saját világnézeti meggyőződését önti formába. A köntörfalazás, a kétértelműség itt azonnal elárulja magát, mert az állásfoglalásnak nem a feliratban, hanem a mű szellemiségében kell megnyilatkoznia. Ha ez nem sikerül, úgy a plakát, mint afféle reklámgrafika, csak az aktuális pillanat kérészéletű szószólója marad, ellenkező esetben viszont a témáé is, amelynek tanulsága messze túlnőhet az alkalomszülte idő- és térbeli kereteken. A kiállítás meggyőzően bizonyítja, hogy legjobb politikai plakátjaink létrejötte szorosan összefügg a szocializmusért vívott harc fordulóival, azokkal az időszakokkal, amikor a legvilágosabbak voltak a politikai célok, s egyértelmű az agitáció tartalma. Ilyen periódusa volt történelmünknek az 1919-es Tanácsköztársaság, ilyen 1945, s a rákövetkező évek nagy nemzeti újjászületése, s ilyennek tetszik jelenünk is, amikor a korábbi küzdelmek eredmények ”'a'-'d‘i’’talanul a szocialista társadalom kiteljesítésére fordíthatjuk energiánkat A Tanácsköztársaság plakátjai nemcsak maradandó értékű forradalmi grafikák, hanem monumentális képzőművészeti alkotások. Olyan szemléletről és készségről, tanúskodnak, amely nem érlelődhetett meg, nem alakulhatott ki néhány hét, vagy hónap alatt. Ami ebben a plakátanyagban művészileg megvalósult, az ott munkált már a századelő művészeti mozgalmaiban, a Nyolcait, az aktivisták közérdekű művészetében, akik törekvéseikben jó szövetségesre leltek az ekkoriban kibontakozó reklámgrafikában is. Ez a felgyülemlett erő, felhalmozott szakmai tapasztalat kapott teret a proletárállam hónapjaiban, és alkotta meg a forradalomszimbólumok, a forradalmártípus, a munkáserő-jelképek olyan nemzetközileg is új szintéziseit, mint a Biró Mihálynál feltűnő kalapácsos ember, vagy a Berény toborzóplakátján megjelenő, rohamra induló matróz. Az ellenforradalom győzelme természetesen ezeket a hagyományokat is illegalitásba kényszerítette. A Tanácsköztársaság plakátjainak szellemisége röpcédulákon, illegális kiadványok illusztrációiban és borítóin öröklődött tovább, hogy aztán az ország felszabadulásakor napfényre kerülve, ismét forrásává legyen egy hatalmas szellemi és anyagi megújulásnak. Forrásává, ismétlem, mert a 19-es plakátstílust 45-ben már nem lehetett a maga egészében megismételni. Nemcsak azért, mert az ekkori plakátnak gyökeresen más funkciókat kellett ellátnia, mint 19-es elődeinek, hanem, mert időközben a képzőművészet nyelve is tömörebbé, szűk szavúbbá vált, ami az intenzív tömeghatásra törő plakát számára is a pszichológiai fegyverzetű figyelemkeltés újszerű módszereit írta elő. Az újjáépítés, földosztás, a gazdasági bázis és a politikai egység megteremtése mellett agitáló plakátok immár nem a korábbi zsánerszerűséggel, hanem emblematikus tömörséggel alkalmazzák, illetve értelmezik újra a 19-es motívumokat. Ma, amikor nagyfeszültségű történelmi pillanatok elvétve adódnak, a politikai plakátművészet feladatai a szocialista politika programjának és elért eredményeinek tudatosításában összegeződnek. Többnyire évfordulók, történelmi jubileumok, ünnepek és nemzetközi események szolgáltatják azokat az aktuális témákat, amelyek kapcsán mód nyílhat a tudatformálásra, a pillanatnyi történelmi helyzet értékelésére. Ám, ha a képalkotás indítékai „pacifizálódtak” is, maga a képalkotás nem lett egyszerűbb: az új jelenségek, új jelképek felkutatása és vizuális megformálása legalább olyan erőfeszítést kíván a művészektől, mint kívánt a 19-es és 45-ös sorsproblémák plakátba foglalása. Közhelyekkel ugyanis a hétköznapok harcait sem lehet megvívni. A száz bemutatott plakát, amelynek nagyobbik fele az utolsó másfél évtizedből való, művészettörténeti folytonosságot és művészállampolgári hűséget bizonyít; azt, hogy hatékony agitációt csak magas szakmai színvonalon lehet folytatni, s hogy nemcsak a forradalmi csomópontoknak, de a szocialista építőmunka békés szakaszainak is szüksége van erre az agitációra , és táplálni tudja az ezt vállaló alkotóerőt. Tasnádi Attila Szerdán temetik Réti Józsefet Réti József érdemes művész, az Operaház magánénekesének, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola docensének temetése november 14-én, szerdán délután 3 órakor lesz a Farkasréti temetőben. NÉPSZAVA 1973. in Tenltt f. Két magyar színházi bemutató Eörsi István: SZÉCHENYI ÉS AZ ÁRNYAK Groteszk tragédia — mondja az író művéről, melynek hőse Széchenyi István, színhelye a döblingi elmegyógyintézet. Az idő pedig, amikor s amelyben az író színpadi analízisnek veti alá hősét, az öngyilkosság előtti napfok, órák, percek, pillanatok. Széchenyi öngyilkos lett. Talán önnön lelkének magára zúdított vádjaitól, hogy nem bírta legyőzni a lehetetlent, s nem tudta kormányozni az időnek árját. Talán csak elfáradt. Talán halálba kergette a Habsburg-hatalom, mert hogy a halottat ki lehetett sajátítani — az élőt nem. Nincsenek végérvényesen és megnyugtatóan tisztázott ismereteink arról, hogy „a legnagyobb magyar” miért érezte magát egyszersmind „a legreménytelenebb halandónak”. Valószínű, hogy ebbe belejátszott a fent említett tényezők mindegyike, s talán még mások is. Mindenesetre az író a legutóbbi szituációt választotta és jogosan, mint az eredmény mutatja. A felvetett alapkonfliktus, a kényelmetlen nagyember halála és a hatalom — Széchenyi és a Habsburgmonarchia — összefüggésére korlátozva. Ott lebegteti minden hasonló nagyság, hasonló szituáció lehetőségét is —, ha az író az okos konkrétság követésével nem is vetíti föl ezt az általánosítást a döblingi szoba kamraszínpad méretű falai közé. Az utóbbi mozzanat sajátos említésénél iróniánknak semmi más nem célja, csak így próbáljuk felidézni azt a kimért pontosságot, amelylyel menekül a szerző a mű, a példahős szituációjának lehetséges továbbgondolásai elől, s ezért még ismert és mélyen szántó iróniáját is feláldozza. Mintegy jelezve, maradjunk aggályosan és pontosan ennek a Széchenyinek a világában, a maga által épített falak között, hatalmas egyéniségének börtönében. A mű témája tehát nem Széchenyi öngyilkossága, hanem egy nagyszerű ember analízise. Az, hogy „egy kibékíthetetlen ellentmondásokból szilárdan összeácsolt páratlan valaki” hogyan hadakozik az általa is tudott megváltoztathatatlan ellen, miként keres magának kibúvókat és haladékokat —, hogy az író szándéka szerint minél alaposabban megismerjük. Megismerjük ezt a Széchenyit, Eörsi István Széchenyijét, ezt a zsémbességből, bölcsességből, tudásból és megbocsátásból, fájdalomból és érzékenységből, halálraszántságból és élniakarásból összeszőtt öntörvényű öregembert, aki a maga világában él, és ez a világ senkit nem hagyhat érintetlenül. Hatalmas munka. Mondhatnánk Széchenyiben belül játszódik. S ha hű ez a színpad az íróhoz, akkor egy hatalmas agyat s az agyat megkísértő víziókat kellene naturálisan idéznie. De a Pesti Színház kitűnően sikerült előadása példa arra, amikor a színház a maga művészi öntörvényűségével birtokba veszi az írott művet, és meg is emeli, és mássá is teszi. Várkonyi Zoltán Eörsi István színművének címszereplője. Hanem ez a Széchenyi már csak nyomokban Eörsié, valójában inkább Várkonyié. Nagy ívű alakítás — mert minden mozzanatában s amögött is, hiteles. Tévedés ne essék, nem a történelmi Széchenyi-képhez, hanem azokhoz a törvényszerűségekhez, amelyeket Várkonyi ebben az alakításban — a nagyszerűen emberi öreg politikus törvényszerűségeiként — felvállalt, s megvalósított. Talán színészi pályájának csúcsa — mondanánk, ha nem remélnénk még ilyen erejű, energiájú alakításokat. Fel van építve ennek a bojtos sipkás öregnek világa, és ezt az építkezést a színész előttünk végzi el.Természetesen nem az író nélkül. Mindig író pártiak vagyunk, irodalom nélkül dráma, drámai hős nélkül, megírt konfliktus nélkül — nincs színház. De most egy nagyszerű — alkotó — színészi teljesítményt köszöntünk és ezért az egyoldalú túlzás.) Művészi élményünk tárgya ennélfogva ennek a kibontakozó, szédületes sodrásaiban szinte bomló agy dialektikus játékainak szemlélete — vagyis az élő szembesülése a realizálhatatlan halállal. Kitűnő előadás. Horvai István rendezése a belső sugárzású mű lényegére tette a hangsúlyt Szabad teret engedve Várkonyinak, pontosan mutatva fel az ő tükrében a konkrét környezetet és az elképzeltet, az árnyakat. Ha a konkrét jelen képviselői tűi egyszerűek is esetenként a játék intellektuális magjához, Várkonyi Széchenyijéhez, kitűnő színészi teljesítmények villanófényként rögzítik a néző fényérzékeny tudatába dramaturgiai szükségességüket. Ez alól talán a befejező jelenet, a koronázó rész kivétel. Hosszadalmassága, a kész helyzet ítélete a világ megválthatatlanságáról nem e mű legerősebb része. Ezért Tordi Géza és Kovács István hálátlanabb helyzetben is van, mint a tökéletesen helyén levő Bulla Elma, Mádi Szabó Gábor, vagy Somogyvári Rudolf. Hisztérikusan „őrült orvos” Tahi Tóth László Goldbergje és a már ismételten leegyszerűsített képletek közé tartozik Páger Antal — egyébként természetes érzékenységgel megcsinált — őrültje és Farkas Antal, Nagy István figurája is. A már említett két tanítványárny mellett Kern András, Pándy Lajos, Bitskey Tibor és Benkő Gyula pontosan hozzák az „árnyat”, vagyis a történelmi jelenség ideszinkronizált velejét. Ez az író által lényegesnek minősített mozzanat természetesen az öntörvényű öregember színpadi mozgása szempontjából hiteles, s nem történetiségében, de még talán így is leegyszerűsített itt-ott. Ahogy maga az író mondja: „..sok — csip-csup igaztól” — el kellett tekintenie, azért, hogy a főhősnek és konfliktusainak történelmi, társadalmi igazsága minél plasztikusabb legyen. Fontos, írói igazság a lényegesre koncentrálni, de Mély meggyőződésem, hogy Gyárfás Miklós, jeles írónk és drámaszakértőnk nem legújabb vígjátéka, a Beatrix révén jut fel majd végleg a Parnasszusra, ahol gyakori látogató, Halász Sándor rajztanár és átmeneti zseni, valamint Illés Gáspárné üdülőgondnok és átmeneti múzsa ég és föld között lebegő (a Madách Kamara Színház előadásában inkább Mátraszentimre és Hatvan között vaklizó) története nem tartozik a legsikerültebb alkotásai közé. No de... Ez utóbbiról szólnék röviden. Az arányeltolódásokról napilapi kritikai közéletünkben. A fogadtatások hangvételének képtelen elcsúszásairól. Mert a megjelent értékelések egy része joggal azt az érzést keltheti az olvasókban, hogy az utóbbi esztendők legértéktelenebb, leglaposabb, legsemmitmondóbb darabját mutatta be az említett színház. Holott ennek a fele sem igaz. A negyede se. Gyárfás vígjátéka nem elég mély és nem elég szellemdús ahhoz, hogy az emberben tájkor örökre rejtve maradó képességekről, a boldogságra törekvés abszurd szélsőségességéről, a nő és a férfi karakteréről sok valóban újat mondjon, új módon — de már a felvetés is arra utal, hogy a Beatrix megírása valamiféle vígjátékírói igénnyel történt. Nézem a heti műsort, amelyben a Gyárfás-bemutató is helyet foglal. Még lapoznom sem kell, azonos oldalon Achard a Széchenyi-fiúk méltatlansága még ennek a színpadi öregembernek fiához fűződő viszonyára sem vonatkozhat. Az itt megjelenő, a nagy emberre szégyent hozó fiú, a mű belső érzékenységét illetően is érthetetlen. (Nemcsak azért, mert Széchenyi Béla, a történeti fiú nem volt Kossuth Ferenc-i jelenség, hanem azért is, mert a méltó fiú csak még jobban mélyítette volna az apai konfliktust) A szöveg követelte Széchenyi Bélát Oszter Sándornak nem volt gond megjeleníteni. Rendkívül érdekes mű Eörsi István játéka és nagyon szép munka a Pesti Színház előadása. Értéke sok irányú gondolati vonzásában és mindenekelőtt egy nagy művész jelentős alakításában van. Lakner László díszlete jól bejátszható, egyszerű és funkcionális, de hangulata is van mint ahogy Jánoskuti Mária jelmezeit is csak dicsérni tudjuk. Szalonta? Mihát? Bolond lány című vígjátékénak nem tudom hány századik előadására invitálják a publikumot Ne pirítson rám senki, annak idején — velem együtt — jó szívvel, barátságos hangvétellel fogadtuk ezt a remekül megírt színpadi „bestsellert”. Immár lapozok: Hosszú, forró 06 7, Neil Simon Furcsa párja, Ginzburg: A hirdetés, Noel Coward: Vidám kísértet William Gibsons Libikóka (második sorozatban, ötvenedszer), Leonard Gershe: A pillangók szabadok, Peter Shaffer) Black comedy, Hugh Leonard: Motel a hegyen — nem folytatom, holott lehetne. Kivált ha még vissza is lapoznék néhány évet. Vettem a fáradságot és a kritikáknak is utánanéztem, a magaménak !s Általában — A pillangók szabadok kivételével — a fogadtatás a tartalmatlan, de nem ártalmas kommersz iránti megértésről tanúskodott. Természetesen Gyárfás Miklóstól többet várunk. De azért hadd tegyem fel a szónoki kérdést: minél többért? Ugyanis a Beatrixban jóval több gondolat van, mint az említettek többségében — minden gyengéje, főleg sematikus, motiválatlan mellékszereplői ellenére. Azt viszont, hogy Gyárfástól önmagához viszonyítva, írói rangjához viszonyítva többet várunk — valahogyan más hangon lehet érvényesen kifejezni. Mindenképpen az említett arányok és aránytalanságok szem előtt tartásával Rajk András Kritika helyett (Hozzászólás Beatrix-ügyben) Művészek kitüntetése A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Áron Nagy Lajos festőművésznek és Kollányi Ágostonnak, a Magyar Filmgyártó Vállalat Kossuth-díjas filmrendezőjének, a Magyar Népköztársaság kiváló művészének a 60. születésnapjuk alkalmából, eddigi művészi munkásságuk elismeréseként — a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta. A Minisztertanács Hegedűs Tibor nyugalmazott rendezőt, 75. születésnapja alkalmából, 50 éves rendezői munkásságáért a szocialista kultúra terén elért eredményei elismeréseként a Magyar Népköztársaság Érdemes művésze címmel tüntette ki. A kitüntetéseket dr. Síma Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes adta át. A Értékes őskori leletek Az európai őskorkutatás ismert hazai bázisa, a Vas megyei Velem község közelében újabb értékes leletet találtak e korból a régészek. Sé község szélén késő neolit település nyomai, lakóépület-maradványok kerültek napvilágra. A nagy meglepetést azonban a felszínre került istennőszobrocskák — szaknyelven idol töredékek — okozták. Tizennégy finom kivitelű, pár centis szép agyagfigurát rejtett a föld. Nagy ritkaság, hogy ilyen „tömegben” fordulnak elő e kis női szobrok. Minden jel arra mutat, hogy további értékeket rejt itt a föld, ezért jövőre folytatják az ásatásokat. HORIZONT — Az Irodalmi Színpad holnap, szombaton este a Láng Művelődési Központban újítja fel Váci Mihály estjét, „Élj tiszta tüzeidben!” címen. — A tambori ének-, zene- és táncegyüttes a szekszárdi pedagógus-kórussal és néptáncegyüttessel közösen magyar— szovjet művészestet adott Szekszárdon. — Magyar képzőművészeti kiállítás nyílt a jugoszláviai Szarajevóban. Tizenhat művészünk 100 festészeti, grafikai és szobrászati alkotása ismerteti meg a közönséget a mai magyar képzőművészet irányzataival. — Húsz tudományos és műszaki állami díjat ítéltek oda az idén a Szovjetunióban — többségükben kollektív munkák jutalmazására. Átadták az 1973. évi irodalmi, művészeti és építészeti díjakat is.