Népszava, 1973. december (101. évfolyam, 281–305. sz.)

1973-12-29 / 303. szám

I NÉPSZAVA NÉGYSZEMKÖZT A HALÁLLAL Juhász Ferenc: A megváltó aranykard Ismert az a népmese, melyben a szegény ember leleményességével és furfangjával túljár a halál eszén, minduntalan rámutat a felírásra: „Majd holnap!” Juhász Ferenc, akinek egész költészete sok ponton érintkezik a népmesék habtiszta egyszerűségű, az élet legnagyobb kérdéseivel, magától értetődő természetességgel számot vető világával, nem elégszik meg az elmúlás ..kikerülésével”, hanem tetemre hívja új kötetében. Teheti, mert újabb költészetünkben nincs senki rajta kívül, aki ennyire a lét és nem lét peremén egyensúlyozna; nem akad egyetlen költőnk sem, aki ennyire atomjaira bontotta volna a létezőt, hogy megtapintsa benne azt az anyagi valóságot, amely a nem létre utal jelenlétével. Mióta csak megkezdte hatalmas kísérletét a költői nyelv és látásmód megújításáért, voltaképp folyvást ezt a kötéltáncot járja, s mint a lebírhatatlan, győzelmes élet katonája forgatja fegyverét a halál sötét démonai ellen. Ám eddig jórészt, virtuális volt ez a küzdelem: a költő a maga kénye-kedve szerint alkotta meg a halál, a vég képmását s egy ilyen magateremtette fantommal szemben könnyebb is volt a diadalt megszerezni, még ha a sosem szűnő harc őstípusaiig ásott is le költészetében. Most azonban személyesen is találkozott a halállal, mely más, félelmetesebb volt, mint az eddigi látomás, s a maga valóságában arra késztette a költőt, hogy még intenzívebben készüljön a döntő ütközetre Milyen eszközzel vívhat az elmúlás ténye és törvénye ellen az esendő poéta? Természetesen a verssel, mely törékeny, jó kezekben, mégis hatalmas fegyver. S vívhat az élet, az el nem pusztuló, továbbadható élet nevét hangoztatva. S e név hatására megismétlődik a régi csoda: lassan kivilágosodik a sötéten komorló látóhatár, és tovafutnak a már-már győzedelmeskedő rémek. Talán még egyszer sem vallott ilyen forrón, ily hiteles izzással az életről Juhász Ferenc, mint A megváltó aranykardban, amely pedig a „Halál Éposz Töredéke”, ahogy a Kései előszó megrendítő vallomásában olvassuk. Ugyanitt jósolja meg Juhász Ferenc, hogy „majd jön az Élet: piros haraggal, piros haranggal, piros lovon, kezében piros virággal, tűzliliommal”. De szükség van-e egy ilyen hatalmas körmenetre? Hisz ez a kötet is a tűzpiros élet forró vallomása! Még akkor is, ha az élet a halál közvetlen közelében sejlik fel. Még akkor is, ha most jórészt emlékekből áll. Mert aki ilyen szívósan és tisztán őrzi emlékeit — és bennük magamagát is —, az bizonyára, győzedelmeskedik az elmúlás fölött. Ugyancsak a népmesékből ismert a kép: a legkisebb fiú szembeszáll a Sárkánnyal, iszonyú harc után legyőzi, ,és jutalmul megkapja az öreg király lányát, s vele fele királyságát. A megváltó aranykardban szemünk előtt folyik ez a félelmetes küzdelem, s ha néha-néha olyan érzése támad is a rejtve szemlélődőnek, hogy a költő elveszíti a harcot, jólesik cáfolatul olvasnia a vallomást: „De nem! Én nem adom magam! / Nem rothad lángoló szavam! Zúghatnak gyémánt vashadak! Győz majd Szívem, a Szép Harag!”. Aztán tényleg véget ér a harc, s a költő büszkén mutathatja fel kardhegyén a Halál-Sárkány-Fejet. De csak az egyiket a sok közül. A királykisasszony pedig eltűnt közben a Sötétség Birodalmában. Ezért érezzük, hogy Juhász Ferencnek győzve is új poklokra kell alászállnia, de a Megváltó Aranykard birtokában, bizonyára, ezt az újabb harcot is diadallal vívja majd meg. (Talán nem illik ide, de hadd jegyezzük meg: új kötetének címlapját is mesterien, nagy beleéléssel tervezte meg Hantai Simon.) (Szépirodalmi Könyvkiadó, 7373.) Rónay László MAGYARÓZD KÖLTŐJE Horváth István verseskönyveiről Magyarózd, Horváth István szülőfaluja, amelynek emléke annyi versében és elbeszélésében visszatér, kicsiny és szegény község, ha gazdagok is a hagyományai. Hegyek lábánál fekszik, a Maros és a Kisküküllő között. Magyar falu, a környék egy része azonban román. Nemcsak a népi hagyományok, a népi műveltség iskoláját adta, hanem az együttélését is, s ezért Horváth István számára nem okozott különösebb problémát a nemzetiségi lét Itt töltötte gyermekkorát a parasztcsalád erős kötésében, szigorú etikai törvényei között. A nosztalgia a szülőfaluhoz kötötte, a népi műveltséghez fűzte, a tudásvágy viszont előre hajtotta: a város, a nagyvilág, a könyvek felé. Amidőn 1940 őszén Kolozsvárra ment és szolgának szegődött el az Egyetemi Könyvtárhoz, majd altiszt lett a filozófiai karon, nemcsak a megélhetést kereste, hanem a könyveket, a kultúrát is. A „hátsó lépcsőn” férkőzött a művelődés szentélyeihez. És hamarosan nyilvánosságot kapott: gazdag és termékeny költői pálya indult, amelynek három évtizedes eredménye most a Tornyot raktam című kötetben összegyűjtve olvasható. Horváth István mindenképpen arra törekedett, hogy övéinek szószólója, tolmácsa legyen. Ezért is ragaszkodott annyira ahhoz a kultúrához, amelyet kora gyermekségében kezdett birtokolni, s amelyet túl az élet felén is annyi szeretettel, törődéssel gondozott: a népi művelődéshez, a népi költészethez. S ennek a költészetnek a dallamkincséhez, látásmódjához, eszközeihez. Arany Jánoshoz méltó életképeket írt, például a Disznóölésre című verset, amely mintha a Családi kör folytatása lenne, költői realizmusában, hangulatának otthonos idilljében. Horváth István a népi líra tanítványa, helyzete azonban eredendően más, mint a népköltőké: városban élt, s bármennyire „anyanyelvként” beszélte a népköltészet nyelvét, mégis át kellett alakítania ezt a stílust, egy stilizált népi nyelvet kellett használnia. • A népköltő számára ugyanis természetes közeget jelent a falusi világ, a természet és a paraszti életrend. Horváth számára mindez a nosztalgia terepe: nem benne él, hanem vágyódik utána s emlékezetében hordozza. Költészetének forrása az otthontalanság lesz ezért: a falut elveszítette, a várost nem szerette meg, nyugtalannak, űzöttnek érezte magát. A két életforma, a két világ között magányba kényszerült, sérüléseket szerzett, nehezen tudott választani, ahogy Deák Tamás mondja, „paraszti Hamlet” lett belőle: tanácstalanul bolyongott a két szociológiai övezet bizonytalan határterületén. A faluban már nem érezte az ifjúság meghitt melegét, a természetes közösségi összhang után más viszonyt kellett kialakítania rokonaival, barátaival, sorstársaival. Ez a viszony etikai természetű, a parasztság önként vállalt képviseletét, a szociális elkötelezettség tudatos kialakítását jelenti. Horváth István paraszt-autodidaktából, bujdosóból, számkivetettből lázadóvá emelkedett. A szociális elégedetlenség, a szegényparasztság érdekeit képviselő lázadás tette lehetővé és érthetővé, hogy Horváth István a felszabadulás után az elsők között kötelezte el magát a szocialista átalakulás eszméinek, s lett a kommunista párt szövetségese. Verseskönyve, a Nehéz szántás az új romániai magyar irodalom bemutatkozásának egyik dokumentuma volt. A változó életről hozott hírt ez a verseskönyv: a parasztság új reményeiről. És a román—magyar megértés, összefogás szükségszerűségéről beszélt, elutasította azt a nacionalista politikát, amely a két népet annyiszor uszította egymás ellen. Vagyis ítéletet mondott mind a magyar, mind a román nacionalizmus felett. És a két nép összefogását sürgette, testvériségük és egymásra utaltságuk eszméjét hangoztatta. A közélet sűrűjébe került, szavának súlya volt, illetékesnek érezte magát, s egy közösség szószólójaként fogalmazta meg műveit. Nagyra értékelte azt a „társadalmi megbízatást”, amely művészetének fokozott megbecsülésében, támogatásában is megmutatkozott. „Lelküket hordom, az érdes babonásat. / Élednek bennem megkövesült vágyak. / Testet nem öltött eszmélések, lázak, / s nagy akarások testesülnek bennem” — írta Ez vagyok én című versében a közösség tolmácsának jogos büszkeségével. Magabiztos hittel és derűvel figyelte az új társadalom vállalkozásait, járta a falvakat, s vetett számot a paraszti élet átalakulásának hatalmas eseményeivel. Az átalakulás krónikása lett, aki verses riportokban számol be a földosztás, a kollektivizálás, a villamosítás eseményeiről, a mezőgazdasági munka átalakulásáról, a falu változó életéről, szokásairól (pl. Árad a falu, Szolgálatváltozás, Békás fölött). Van ezekben a versekben olyan igény, amely korábban Salamon Ernő, az erdélyi proletárköltő költészetéből és poétikájából volt ismerős: a valóság „átpoetizálásának” igényére és formateremtő gyakorlatára gondolok. Horváth Istvánnak is sikerült észrevennie a tárgyak, a változó tájak, a munkafolyamatok immanens költészetét. Közben azonban költői sorsa és közérzete is nagyot változott: Horváth István, ahogy múlt felette az idő, egyre többet kényszerült önmagába tekinteni. Az öregség, a megfáradás, a betegségek megannyi figyelmeztető jel volt, amely alkonyt közérzettel töltötte meg eszméletét, szorongásokkal szívét, s az önvizsgálat, a számvetés igényét ébresztette fel benne. Új versei nem csupán nosztalgikus érzéssel fordulnak a múlthoz, az ifjúsághoz, hanem a számvetés igényével is. E versekben egyszersmind eszményeinek panorámája is kibontakozik. Különösen legújabb: Kiáltás halál ellen (1973) című verseskönyvében, amely elégikus érzülettel beszél a múló időről, a kísértő elmúlásról, s határozott hivatástudattal, morális érzékenységgel vet számot a költő sorsával, eszményeivel. A számvetés és az eszményeket felmérő vizsgálat közelebbről az intellektualizált költészet lehetősége és feladata. Horváth István mai költészetében is az intellektualizálás jelenti a valódi és jelentős művészi újítást, az igazi alkotó fordulatot. Az új versek sajátos szintézist teremtettek, a népi formák, a népköltészetre utaló eszközök és a zaklatott költői intellektus vallomásai között. Horváth István a gondolkodó, sorsával fájdalmasan számot vető költő szerepét vállalta, s ezzel saját művészi személyiségét teljesítette ki, saját igazabb lehetőségeit váltotta valóra. Túlhaladt azokon a kritikai közhelyeken, amelyek őt egyszerűen „népi” költőnek nevezik. A kései versek fájdalmas dallamának, szorongó számvetésének, úgy hiszem, ez az igazi érdeme. Pomogáts Béla Kiesdy István: Balatoni kikötő 1973. december 29. A MAGYAR SZÍNÉSZET KÉTSZÁZ ÉVE Magyar Bálint 21. Jobbratolódás A harmincas évek végének kedvelt kifejezése volt a „jobbratolódás”. Senki sem vette tréfára a kérdést: „mondd kérlek, te is jobbratolódtál?” Aminthogy nem is volt tréfa. Hiszen jobbratolódott az „egész” ország. Gömbös Gyula éppen csak hogy elhelyezte embereit a pozíciókba, mikor meghalt. Utódai folytatták jobbra az utat, aki nem tartott velük, lemaradt. A felbukkanó és megerősödő szélsőjobb pedig siettette ezt a folyamatot. A politikai történelemből jól ismert jelenséget látjuk: a kormányzat megvalósítja a követeléseket,, de ezek helyében nyomban újak merülnek fel. A kör alig nyílik ki, újra bezárul. A Színészkamara megalakítása a fasiszta korporációs szervezkedés átültetése. Ezekben egy-egy szakma szervezkedik, a tőkés tulajdonostól a segédmunkásokig, feltételezve ezek közös érdekeit. A kamara szó nem volt idegen nálunk sem, de míg az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamara egyenrangú kollégákat tömörített érdekképviseletbe, addig a Színészkamara most a tőkés vállalkozóktól a statisztákig egyazon zsákba dobálta be a szakma ezernyi különféle dolgozóját. A színművészet szervezete erősen különbözik más művészetekétől. A színdaraboknak sokszor igen sok szereplőjük van. Mindegyikre „színész” kell. A színművészet szakmai körébe tehát nemcsak azok kerülnek be, akik tehetségét a közvélemény elismeri, hanem sokkal többen. Beletartozik valamennyi hírnök, alabárdos és gyilkos is. És ezek vannak többségben, úgy hogy egy korporációs érdekképviseletben az ő szavuk lesz a döntő. A szakma „statiszták lázadásáénak nevezte el a ’ Színészkamarát. A cél a zsidók kiszorítása lett. Először a színházakat irányító pozíciókból, majd teljesen, az egész területről. Túl sokan hitték azt, hogy Góth Sándor, Beregi Oszkár, Rátkai Márton állja útját karrierjüknek. A Kamara hamarosan elvégezte a színházak átszervezését, amit abban az időben őrségváltásnak neveztek. A Belvárosi Színházzal kezdte. Az igazgatók, Bárdos Artúr és Herman Richárd átadták helyüket a Kamara megbízottjának, aki Patkós György volt, előzőleg a Nemzeti Színház titkára. Herman Richárd 1944-ben deportálásban pusztult el. Bárdos Artúr aggastyánként ma is él Amerikában. Az új Belvárosi Színház telitalálattal kezdte, Kodolányi János Földindulás című megkapó és erővel teli parasztdrámájával, melynek Páger Antal játszotta főszerepét. Azonban, mire az új igazgató észbekapott, tele volt adóssággal és súlyos bukásba keveredett. Kénytelen volt átadni a szépmúltú színházat a Magyar Film Irodának, mely a népszerű Híradó Mozi mellett második híradómozivá alakította át és háborús híradókat játszott benne, amíg lehetett. A botrány nem maradhatott titokban. Patkóst kizárták a Kamarából, de ez nem változtatott az első kamarai színházi vállalkozás sorsán. Ekkor nyílt meg a Madách Színház (ma: Madách Kamaraszínház). Ennek a bemutatkozása sem jól sikerült. Balsikerének végzetes következményeitől a Nemzeti Színház mentette meg: kibérelte a helyiséget az egész téli évadra, második kamaraszínházaként. A Kamara a következő évben Pünkösti Andort bízta meg igazgatásával, aki sajátos intim, színházi-ellenállási centrumot szervezett meg színházában. Darabjai néha átlátszóan, mindenki által felismerhetően Hitlert vették célba, mint Felkai Ferenc Nérója, de színészpolitikájával és a közönséggel szembeni egész magatartásával antifasiszta érzéseket keltett a többi esetekben is, akár Pirandello, IV. Henrik-jét mutatta be, akár a Hamletet, akár a Rosmersholmot. A Vígszínház sikerült húzással választotta ki új vezetőit: ezek keze alatt végig is játszotta a háborús éveket. A Magyar Színház viszont rövid kísérletezés után „árja” vezetés alá került és ezekre az időkre neve is megváltozott. Új Magyar Színház lett belőle. Ugyanez a változás érte a Fővárosi Operettszínházat is, míg a Városi Színház néhány hónap alatt belebukott a változtatásokba. lev most a főváros vette saját kezelésbe és művelődési központot alakított belőle A színházak hamarosan eljutottak a „numerus nullus”-hoz. A zsidó színészek a Dohány utcai templom kultúrtermében Goldmark-terem néven színházat szerveztek és kiváló művészek, szakemberek részvételével folyamatosan tartották kitűnő előadásaikat, drámákat és operákat egyaránt. Hangversenypódiumon egy ideig még felléphettek (például a Zeneakadémián, vagy a Vigadóban), de azután ez is bezárult előttük. Bizonyos mértékben kedvezőtlenebb volt a helyzetük a zsidó származású, de nem zsidó vallású színészeknek. Törzs Jenőt, Rátkai Mártont, Rózsahegyi Kálmánt és sok társukat a Kamara kizárta tagjai közül, de a Goldmark-teremben sem szerepelhettek. Ők teljesen elnémultak a háború éveiben. A Nemzeti Színház Németh Antal igazgatásának első éveiben a polgári baloldal megszakítás nélküli pergőtüzét szenvedte végig. Az 1937— 38-as évad során azonban megváltozott a helyzet. A jobboldal addig sem erős, inkább csak ímmel-ámmal való védelme támadásba ment át. Az évad végére ezek a támadások szélsőséges formát öltöttek. Németh Antalt a kor divatja szerint „zsidóbérencség”-gel vádolták és azonnali eltávolítását követelték. A szélsőjobboldal ugyanazt a taktikai hibát követte el, mint korábban. Hevesi idejében. Túlzásba esett és így a kormány súlyos presztízssérelem nélkül nem tehetett eleget kívánságának. Bár a kormány jobboldali frakciója, így a kormánysajtó zöme is a támadókhoz csatlakozott, mindamellett elegendő volt a magában álló Hóman miniszter támogatása, hogy megmaradhasson a helyén. Egészen a német megszállásig, mely ismét új helyzetet teremtett és az előző erőviszonyok érvényüket vesztették. Németh Antal a magyar irodalomban a Németh László, Tamási Áron, vagy Márai Sándor karakterű írókat igyekezett előtérbe helyezni. A fiatalok közül színpadra vitte Hubay Miklóst, akinek darabja, a Hősök nélkül, politikai kulcsdarabnak számított. A betiltás szélén egyensúlyozott még bemutatójának napján is. Érthető, hogy az újabb és újabb nemzeti színházi bemutatókat egyre fokozódó gyanakvás vette körül. Zilahi Lajos: Szépanyám-jában Bajor Gizi békeszózatot intézett a közönséghez, a Fatornyok pedig a hideg, racionális disszimilációval az emberi érzések felsőbbrendűségét állítja szembe. 1944-ben, a német megszállást megelőző napokban azután Schwengeler svájci író Hontalan nép című drámájának előadása végképp lehetetlenné tette, hogy Németh Antal továbbra is megmaradhasson hivatalában. Elmondhatjuk, hogy a magyar színészet szinte a maga egészében szervezetten készült háború utáni szerepére. A Városi Színházban már a húszas évektől kezdődően, délutáni ifjúsági előadásokat tartottak. A bennük való részvétel általában a Nemzeti Színház fiatal tagjainak volt rendszeres mellékkeresete. A második világháború idején azonban a hevenyészettség kezdett elmélyülni és megtelni tartalommal. Az együttes lassan, új, klasszikusokra alapozott műsort és új játékstílust kísérletezett ki. 1945-ben a megnyíló Nemzeti Színház mintha az ifjúsági előadásokon csiszolt stílusával lépett volna újra a közönség elé. Elsősorban az özvegy Karnyóné előadásával. Előkészület és demonstráció volt a Major Tamás, Gobbi Hilda, Hont Ferenc vezetése alatt tartott meg-megújuló előadássorozat a Zeneakadémián és a Vigadóban. A magyar költészet nagyjainak seregszemléje volt, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady üzenete a múltból és útmutatása a jövő felé. Lelkes esték voltak, lelkes pillanatok. Szervezkedni kellett és pótolni a mulasztottakat. A magyar színpadról ugyanis a múltakban hiányzott a következetesen haladó mondanivaló és hiányzott a modern színpadművészet. Egyes, bátortalan próbálkozások visszhang nélkül maradtak, a kicsit is bátrabb hang pedig nyomban kiváltotta a rendőrség közbelépését. A Palasovszky Ödön, Tiszay Andor és Tamás Aladár vezetése alatti kísérleti előadások egykétszáz nézőt vonzottak a Zeneakadémia kamaratermébe, akárcsak Madzsarné Jászi Alice iskolájának szórványos vizsgaelőadásai. Németh Antal kísérletei ritkán érték el a kétszámjegyű (tízen felüli!) előadásai számát: a színház karakterét akarva-nem akarva a több százas sikerdarabok adták meg. Most a Duda Gyuri lépett a helyükbe, Major Tamás, Hont Ferenc és Várkonyi Zoltán Moliére-magyarítása. A Népligeti Színkörben, valamint egyes gyárakban, ahol nem volt szigorú az ellenőrzés, és elég volt hivatkozni a Nemzeti Színházra. A politikai szervezkedés ezalatt a Népszava keretei között folyt. Persze élénk, szenvedélyes sajtótámadások, burkolt figyelmeztetések és nyílt feljelentések, a belügyi apparátus készenléte mellett. Hol történik valami formai mulasztás, melynek ürügyén be lehet avatkozni egy — akkor még — törvényes "párt kulturális tevékenységébe.