Népszava, 1974. január (102. évfolyam, 1–25. sz.)
1974-01-19 / 15. szám
NÉPSZAVA PÁLYAKEZDŐ KÖLTŐK Cselekvő hazaszeretet Kovács István költészete a Kilencek antológiájának, az Elérhetetlen földnek a megjelenése után (1969) kezdett ismertté válni. Hangos sikerek nem övezték, ahogy költészete is csendes, ereje jórészt visszafogottságában sugárzik fel. Az antológiában közölt versek első kötetének is tartópillérei voltak, s ebből is arra következtethetünk, hogy Kovács István költői gyermekkor nélkül lépett be az irodalomba. A hangkeresésnek, a tájékozódás kezdeti tétovaságának szinte semmi nyomát nem lelhetjük nála. Biztosan találta meg azt a költői képekben gazdag, de korántsem tobzódó versépítkezést, amellyel leginkább kifejezheti mondanivalóját. Az újabb magyar költészetben megfigyelhető költői törekvések között Kovács István is egyfajta szintézis lehetőségét ígéri. A végletek összebékítője. Közvetít a költői képek túlburjánzása és a képek nélküli, fogalmi világra építő módszer s hasonlóan a túl érzelmi és a túl szárazon gondolati magatartások között. Ez a közvetítő szerep rendkívül nagymértékű kiegyensúlyozottságot biztosít a Havon forgó ég verseinek. Igaz, le is kellett így mondani a robbanó erejű, kamaszos szertelenségről, a lázadásról, a látványos újításról, de ez az önként vállalt fegyelem már a költő első kötetében gyümölcsözőnek mutatkozott. Ahogy rátalált Kovács István a költői kifejezésmódra, úgy találta meg a mondanivalót is. Minden kétkedéssel szemben ez a kötet újabb bizonyítéka annak, hogy a hatvanas évek második felében indulók nagyobbik részénél igen erős a történelemélmény. Szó sincs itt a hagyományokkal való szakításról. Az elefántcsonttoronyba vonulás, a bezárkózás nem vonz nagy csapatot. Kovács István kötetnyitó verse, Az út szép példája a közösséghez szólás elhatározott ars poétikájának, s egyúttal a cselekvés — és a költői cselekvés — világot építő és fenntartó erejének a hitvallása. E költészet központi magja, szervező ereje a költő történelemtudata, látomása a történelemről. Internacionalista, Kelet-Európa központú ez a történelemszemlélet, s az ihletet elsősorban a magyar és a lengyel nép sorsából meríti. Központi élménye Dózsa, az 1848—49-es szabadságharc és Petőfi Sándor. Visszatérően idézi fel a történelmi tragédiákat is, hogy a helytállás példáit mutathassa föl nekünk. A fő lírai hős, a forradalmi eszméiért küzdő s meghalni, is képes ember. Az „itt élned, halnod kell” magatartásának egyik legszebb jelenkori hitvallása az Ágyúöntők földje: „Az ember meghal, ha elmenekül”, mert „Itt születnek a balladák, / hősök, / akik országrontó seregek elé " / döfik kardjukat. / A hitet megőrzők, / ha ágyába öntik is / haragjukat.” S mert a cselekvő hazaszeretet életformát meghatározó programját még sokakban szükséges tudatosítani, Kovács István joggal fogalmazhatja újra Petőfi hitvallását a közösségi költő feladatáról. Hiszen: „Itt Petőfi szívarca lüktet. / A fény lobogósodik / fásult szemünkben is. / És mint a csillagok, / égbegyökereznek a szavak.” Kovács István történelmi látása oly erős, hogy szinte minden versében szerves helyet kap. Egy bécsi karácsonyeste gyertyalángjaiban Széchenyit látja meg, a levélpapírról Európa képe jut eszébe, s hogy „bélyegzők / fekete délkörein f elmosódnak népek és hazák.” Az édesapját a világháború poklában elvesztő s akkor még meg sem született gyermek férfivá és költővé érve így talált rá mindnyájuk édes szülőjére, Magyarországra. S idézi a múltat, a jelent, hogy a jövő több lehessen. (Kozmosz) Tékozló tehetség Dobai Péter is antológiában indult. Először az Első ének (1968), majd A magunk kenyerén (1971) közölte. Ez utóbbi tizennégy fiatal költőt mutatott be, közülük harmadikként jutott el Dobai az önálló kötethez, amelynek sejtelmes-romantikus címe: Kllovaglás egy őszi erődből. Pedig mi sem áll távolabb Dobai szándékaitól, mint a romantika felelevenítése. Kötetében a poétikusnak és az antipoétikusnak tartott elemek vívják a maguk harcát — rendszerint egy-egy versen belül is. Dobai erősen rokonszenvez az avantgárd törekvésekkel. Poétikájából s költői magatartásából ez egyaránt kiolvasható. A „polgárpukkasztóan” látványos nyilatkozatokból is, amelyek hol filozófiai szakkifejezésekkel, idézetekkel kábítják el az olvasót, hol pedig az elfogadott értékítéletekkel homlokegyenest ellenkező állítással. Például nem tartja nagy veszteségnek, hogy nem olvasta Tamási Áron egyetlen sorát sem, vagy Móricz Rózsa Sándorét (Új írás, 1973 december). Ellenem vethetnék, hogy nem számít a nyilatkozat. Mi van a versekben? Íme a Régi magyar képtár: „Úr — hegedű — cigány. Rózsa Sándor a lovát zokogtatja.”, s a zárósor: „Túl nagy szemek ahhoz, hogy meszsze lássanak.” Kovács István alázattal vállalta történelmünk érdemes hagyományait, Dobai az ellenkezőjét teszi: provinciálisnak, nevetségesnek tartja nemzeti múltunkat, s részben a jelent is. Lefokozott életnek látja a magyart. Teljességigénye a nélkülözhetetlen hajszálgyökereket is szaggatja anélkül, hogy ennek tudatában lenne. S az avantgárdhoz és a neoavantgardhoz kapcsolódó munkamódszere, ars poétikája lényegében nincs is olyan messze a lemosolygott romantikától. A romantika egyik ágának az irodalom a Valós problémák előli menekülés volt, a másiknak viszont épp ellenkezőleg: eszkööz a problémák kiélezett felfedésére. Dobai ezt a kettőt vegyíti. Az irodalmat pótcselekvésnek tartja („csak az élet a mű”), viszont mégis az irodalom eszközeivel kíván megoldani nem irodalmi problémákat. Ez az ellentmondás részben a költő által megszerkesztett, részben valóságos, de feloldható lenne, ha az irodalomnak — a művészetnek — nem kellene minden probléma megoldójának lennie világképében. Ez a felnagyított romantikus feladatvállalás eltagadhatatlan költői tehetséggel párosul. S Dobai Péter nem akar költő lenni. Irtózik a művész szereptől, s ebben igaza is van, de öntudatlanul egy másfajta szerepet vállalt: a művészetellenesűvészet, s ez sem új dolog. Dobai érdeme, hogy bebizonyítja: az avantgárdtól ma is lehet tanulni, de kár, hogy ez a tanulás sokszor iskolás, s a szükségszerű kudarcok útját is újrajárja. Többen kiemelték már Dobai Péter sokoldalúságát: szépprózát, filmet, társadalomtudományt is tehetséggel privel. De olcsó dolognak tartanám ezért állítani azt, hogy hátha nem is költő lesz. Mert lehet, hogy tényleg abbahagyja egyszer a költészetet (s ez több pályakezdővel előfordul törvényszerűen), de ennek oka nála az lesz, hogy másban többet tud tenni. Most költőnek is figyelemreméltó. S jelentős alakja is lehet líránknak, ha megfegyelmezi tékozló tehetségét. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Vasy Géza Az emlékek és tények varázsában Szepesi Attila Hegedős-énekek c. kötetéről A címmel a kötet két legjellegzetesebb sajátosságára szerettünk volna utalni. De hadd tegyük hozzá: távolról sem az öregkori, az életművetéletet számbavevő emlékezésről van itt szó, hanem azokról, melyekhez a költő visszafordul-visszanyúl, hogy útja további folytatásához erőt merítsen. „Visszatérek bujdosók idejébe” — írja. S ezzel meg is adta a kötet alaphangját. A kuruc, a bújdosó, a virágénekek, a népköltészet, a ráolvasások az ősköltészet képi-költői világát. Örök, kimeríthetetlen forrás ez. Nem kevésbé kimeríthetetlen forrása lírájának az önéletrajzi elemek felsorakoztatása: „köveknek, fáknak adj nevet — kölyökkorom emlékezet.” S a két motívum természetesen nem választható el egymástól. Az Árpád-kori templom feltárt romjaiból „egyszervolt ének szivárog”, s úgy érzi: „nevemen szólítasz — földarcú kőmosolyú”. A kötetből szinte össze lehet majd állítani a szerző életútjának legfontosabb eseményeit. (A bevezető versre gondolhatunk elsősorban.) A kötet legkiemelkedőbb darabjai szintén az „emlékezés” címszó alá foghatóak. Sinka Istvánról, Kodály Zoltánról, Kós Károlyról s a magyar irodalmi, művészeti élet jelentősebb alakjairól írott versei a komoly átélés-átérzés darabjai. Nemkülönben az évszakokhoz, a természeti eseményekhez fűzött hangulatos versei (Kalendárium). Jóval kevésbé sikerültek azok az aktuális versek, melyek a napi irodalmi élet s írótársak jellemét-sorsát próbálják megverselni. Megverselések ezek, s a kötet besorolásukkal bizony nem sokat nyert. (Pajkos ének, Kórómuzsika.) Holott Szepesi Attila többre lenne képes. Számos képe költői tehetségéről tanúskodik. A tetszetősebb, könynyű megoldásokat azonban erős önkritikával kell elkerülnie. (Magvető) Bessenyei György– Ridovics László: Olvasztár MINILEXIKON Németh Antal, a Nemzeti Színház 1935—1944 közötti igazgatója páratlanul nagy mennyiségű adatanyagot őrzött meg saját igazgatói korszakára vonatkozóan. Átfogó mű megírásában halála meggátolta, de mellékmunkaként kidolgozott tanulmányokat hagyott hátra, illetve ilyen tanulmányok tervezeteit. Az egyiknek címe: Az évtized nyomora lett volna, a nemzeti színházi, illetve a színházon kívüli színészek anyagi helyzetének adatszerű feldolgozása. Színészetünk 1950 körüli helyzetének legpontosabb tükre a Színház- és Filmművészet című havi folyóirat, mely 1950 és 1956 között jelent meg Gyárfás Miklós és Hegedűs Zoltán szerkesztésében. Közli például a Színház- és Filmművészeti Szövetség 1950 és 1951 őszi kongresszusának jegyzőkönyveit, melyek részletes hozzászólásokban tárják fel színészetünk akkori problémáit. Több szempontból is tanulságos olvasmány azok számára, akik érdeklődnek színművészetünk legújabb kori fejlődése iránt. A budapesti színházak gyakori hely- és névváltoztatásának többféle oka volt. Először a színházak 1949-es átszervezése. Majd ennek az átszervezésnek némi kiigazítása, a külön úttörő-, ifjúsági jellegű színházak beszüntetése. Végül az, hogy a századfordulón épült színházak gyökeres felújításra, teljes átépítésre, sőt lebontásra szorultak. Mindezekről egy ismeretterjesztő cikksorozat elegendő hely hiányában, nem adhat teljes képet. Az érdeklődők a Budapest Lexikonból tájékozódhatnak egy-egy épület életrajzáról.A Paulay Ede utcai színházépület például eredetileg Kristály Palota néven mulató volt. Ezután, mint Revü Színház nyílt meg, később Blaha Lujza Színház lett. A Nemzeti Színház Kamaraszínháza, ennek bukása után, 1932- ben több, egymást követő vállalkozó kezében levő Kamaraszínház, majd Andrássy Színház. Félemeletén ezalatt tovább működött a Párisien Grill nevű mulató. 1945-től Művész Színház lett, majd Úttörő Színház, Jókai Színház, Thália Színház. Ma: Bartók Béla Gyermekszínház. Félemeleti helyisége, átalakítások után 1948—1949-ben a Mesebarlang Bábszínháznak, majd az utóbbi években a Thália Stúdiónak ad otthont.) A MAGYAR SZÍNÉSZET KÉTSZÁZ ÉVE Magyar Bálint * 24. Államosítás. A magyar színészet 1949. évi államosításával megszűnt a színészi pálya addigi bizonytalansága. Színészeink múltbeli anyagi helyzetéről már bőven írtak, őszintén is kiszínezetten is. A nyomorúság kaphat szivárványos ragyogást, ha a elmúlt ifjúság romantikája övezi Néhány nagyon népszerű művész,ideig-óráig — valóban jó helyzetben lehetett. Tartósan csak akkor, ha szolid, polgári életre rendezkedtél be, mintpéldául Hegedűs Gyula Csathó Kálmán helyzetén irodaim munkássága segített. Góth Sándo magántanítványokat oktatott. Egyik legnépszerűbb művészünk, Rózsahegyi Kálmán egész magániskolát tartott fenn, és „nemzeti adományokban részesült, hogy egy budai vilit színvonalán élhessen. Törzskeni negyven évig volt „sztár”, pénzügyeit reális gondolkodású, anyáskodó, színésznő felesége tartotta kézben Akarcsale — rövidebb időn át Jávor Pálét. A bohémségre hajlamos, magányos farkasok viszont nehezen kerülhették el az örvényeket Somlay Artúr, Csortos Gyula pályás, sziszifuszi küzdelem az adósságokkal anélkül, hogy bármiféle „státusszimbólum” birtokába jutottak volna. Nem volt birtokuk, autójuk, villájul! Viszont néha kiszorultak a nagyszínházakból. Csortos ilyenkor , Bethlen téren játszott. Péchy Erzsi az operettszínpad királynője volt Halálos betegségében mégis jótékonycélú garden partyt rendeztél számára a barátai, hogy előteremtsél kórházi költségeit. Túl messzire vezetne, ha minderről be akarnánk számolni. Az igények és lehetőségek annak idején más méretek közt helyezkedtek el. A Nagymarosig terjedő nyaralási igények korában elégedettséget keltet a Nemzeti Színház középszínészeinel szerény, ám beosztható, és a megélhetést biztosító gázsija is. A lentebbi rétegek élete megszakítás nélküli küszködés volt, hogy felszínen tarthassák magukat. Egy egy színházi vállalkozás bukása. .s sok közül, színészek tucatjait vetette súlyos anyagi gondok közé. A kávéházban naphosszat fogyasztás nélküldögélő, állástalan színészek írói látványa csak az utóbbi idők visszaemlékezéseiben nyer varázsos ragyogást. A maga idejében elszomorító volt. Odáig még nem jutottunk el hogy a Baross téren lezajló virágvasárnapi embervásárt, a vidéki színészek szerződtetését akarja valak bevonni a romantika nemes patinájával, vagy a Kövessy-vár nevű jótékonysági szervezet munkásságát mely karácsonyonként élénk sajtóvisszhang mellett osztott ki egy maroknyi öreg színészitek filléres ajándékcsomagot. A kép így, összefüggéseiből kiemelten, nem lehetett megnyugtató. .Annál kevésbé, mert maguk, az említett „színésztömegek” is igyekeztek a régi idők sztárjaira hivatkozni. 1935- ben az évtizedek óta beérkezett, neves művész, Gázon Gyula könnyezve , hálálkodott teljes éven át tartó nemzeti színházi szerződéséért A magánszínházi szerződések ugyanis csak kilenc hónapra szóltak: a tagok a nyáron át fizetés nélkül maradtak. , A szerződési űrlap idevonatkozó záradékát, hogy: „a, tag évente három hónap fizetéstelen szabadságot élvez”, közfelháborodásra át kellett szövegezni. Gobbi Hilda, a háború idején az el■lenálló szervezkedések és előadóestek egyik motorja most más feladatot vállalt. Megalapította a rászoruló növendékek részére a Horváth Árpád kollégiumot, elöregedett, magányos színészek részére pedig a Jászai Mari, illetve Ódry Árpád Ott■ hont. A lelkesedés persze csak a megalapításhoz volt elegendő, a folyamatos fenntartás az államra hátrult. . A színészek így állami státusba kerültek. A százéves Színiakadémia főiskolává fejlődött, és evvel együtt megszűntek az egzisztenciát nemigen nyújtó magán-színiiskolák, vagy az olyan rossz hírű intézmények, mint Rákosi Szidi színiiskolája. A színi -akadémiai végzettség azelőtt még az ■ érettségivel sem volt egyenrangú, most főiskolai diplomával léptek ki kapuján a növendékek. Mindegyik biztos állásba került, melyet csak a fegyelmi úton lehetett i megszüntetni A nők ötvenöt, a férfiak, hatvan éves korukban szerezték meg a nyugdíjjogosultságot, más területek dolgozóihoz hasonlóan. A kitüntetett művészek pedig, kiknek száma egyre nő, kiemelt nyugdíjat kapnak, mely■ nek sérelme nélkül vállalhatnak további szerződéseket. A magyar színészet most azt a feladatot kapta, hogy lehetőleg egységesen lássa el az ország lakosságát. Persze ezt a kívánságot éppen a színészet teljesíthette a legnehezebben. Az 1950 körüli évekre esett az ország rádiótelítettsége. Tízmillió lakosra két és fél millió engedély jutott, durván számítva tehát minden családnak volt már rádiója. Ekkoriban kaptak mozit a legkisebb helyiségek is, az évi mozilátogatások száma tizennégymillióra emelkedett. A televíziónak még se híre, se hamva, elterjedésével sok-sok hevenyészett, primitíven felszerelt mozi válik feleslegessé. A televízió a színháznak lesz segítő-gátló pályatársa. Ketten együtt teremtik majd meg nagyjából az ország színházi ellátottságát. Egyedül Budapesten lehetséges a színházak műfaji és életkor szerinti tagozódása. A kicsinyek számára létesül az Állami Bábszínház, a Nemzeti Színház kamaraszínházának a helyén, de sok száz előadásával behálózzaaz egész országot. Később „felnőtt” műsoraival, ínyenc produkcióival (Szentivánéji álom, Petruska) nemzetközi elismerést érdemelt ki. A Paulay Ede utcai Művész Színház helyén Úttörő Színház nyílik meg; az általános iskolás gyerekeknek játszik. A Nagymező utcai színházhelyiség, a Vígszínház utolsó szállása lesz az Ifjúsági Színház. A Magyar Színház (a mai Hevesd Sándor téren) három éven át a Nemzeti Színház kamaraszínháza. Ekkor ide költözik a Madách Színház, melynek eredeti, Madách téri helyisége némi kerülő úton a Madách Színház Kamaraszínháza lesz. A Belvárosi Színház néhány éven át Simon Zsuzsa igazgatása alatt a korszerű tematikájú, elkötelezett, új magyar drákdsai kísérletek otthona. 1951-ben azonban váratlan változás következik. Simon Zsuzsa érdemeiért Kossuth-díjat kap, de színházát elveszik. A helyiséget a Nemzeti Színház kapja meg, kamaraszínháza céljaira, Katona József Színház néven. A Fővárosi Operettszínházban Gáspár Margit ad határozott vonalat és karaktert az operettműfajnak, melyre sokáig mind a ■z oldal gyanakvással tekint. Az operett már régen kiürülő, szinte elhaló műfaj volt. A Tanácsköztársaság idején úgy vélték, hogy a régi, népszínházi operettek lesznek alkalmasak a vérátömlesztésre. Gáspár Margit most néhány nagy gonddal előkészített, új szellemű produkcióval megszerezte, egyes régebbi, kiemelkedőbb alkotások hitelét is. A régi előadásokat sokszorosan felülmúló sikerrel újította fel Lehár Ferenc és Kálmán Imre műveit. Amellett új, hivatalos rangot adott a műfaj kissé már félretolt vezető művészeinek. Az operettműfaj teljes rehabilitálását a színház szovjetunióbeli vendégjátéka jelentette, 1955-ben, a közönség és a kritika teljes elismerése mellett. Gáspár Margit 1956-ig volt a Fővárosi Operettszínház igazgatója. 1974. január 19.