Népszava, 1974. március (102. évfolyam, 50–76. sz.)

1974-03-16 / 63. szám

3 Csikós Tóth Judit SE FŰ, SE KECSKE Meleg van, félelmetes meleg. Rám sül a bőröm, a bőrömre a levegő, a levegőre a repkedő porszemcsék, meg a mit tudom én mik, összeégünk. És ez az egész massza, én, meg ezek a hozzám tartozó valamik, benn, egy szobában, egy ágyban, egy paplan alatt... Megmozdulok. Csak azt ne! Csak azt az egyet ne! Megmozdulni csak a paplannal, a levegővel, meg a porszemcsékkel, az egész szobával együtt szabad, hogy ne fájjon. Nem lehet kiszakadni, nem lehet eltávo­lodni belőlük és tőlük, csak együtt... Fáj. Fáj az egész, ahogy van. Fizi­kailag fáj. Itt csak képzelődni lehet az ellenkezőjéről, például olyat, hogy most nem tört el semmim, és rock and rollozom, és nagyon tetszik a hangulat, tulajdonképpen a fantá­ziám járja ezt a sokat ígérő táncot... és akkor, és arra a pillanatra elfe­lejteni a zuhanást, a félelmet, meg azt az öreg rühes kutyát, amelyik a buszmegállóban, pontosan a zuhaná­som után bandzsított rám. Ott lapult, egy szúette pad alatt, tele bolhákkal, és ugyanúgy nem értette, hogy mi történik vele, mint, ahogyan én nem értettem, hogy mi történik most én­­velem. A zuhanásom utáni első pillanat­ban őt láttam, meg a földet. Ha hir­telen el nem szédülök, akkor talán nevet is adtam volna neki, mert én mindent és mindenkit elnevezek ... Az a kutya már semmit sem látott, talán már nem is élt, csak halódott, két mellső és két hátsó lába közé be­falazva. Most meg én halódom. Tu­lajdonképpen élek, élve haladom és haladva élek. Sajnálom magam. Sajnálom, mert tegnap ilyenkor még azt hittem, hogy ma a strandra fogok menni, este pedig táncolni, és közben lesz annyi minden egyéb, ami egy nyári hétköznapba belefér... sé­ták, bámulgatások, találgatások, hogy ki kicsoda lehet, az a pókhasú, az egy teljesen elégedett főelőadó, vagy gyárigazgató. Havi hányezer, igen, Mister Havi hányezer, ... meggyötört tekintet, beesett arc, frizura nélkül, „csak úgy hajjal”, annyi mint kétszer elvált, háromgyerekes, egyedülálló. Jó ez az egyszemélyes „Kicsoda­micsoda” játék ... meg kiszedés egy igen esetlen, öreg kecskének ... Én gyerekkorom óta szerettem volna fü­vet szedni egy kecskének, de sosem voltak meg rá a kedvező feltételeim, mert, ha kecske volt, nem találtam füvet, ha fű volt, sehol egy igazi kecske. Most meg: se fű, se kecske... Ami fű volt, azt pázsitnak hívják, meg gyepnek, és kispré töpörödött, aszott nők fodrászolják egyformára, és rálépni tilos! Kecske helyett meg ez a kutya! Tele lehet Staccatóval. A bolhát én Staccatónak hívom, mert a bolhá­nak ritmusa van, akkor is, ha ug­rik, és akkor is, ha csíp. A bolha mindent staccatóban csinál. A tetű az legátó, a hernyó: Piano, a darázs: Forte. Csak a kutyának nincs neve, és nem is lesz. Azt mondta az orvos, most ne gon­doljak semmire, helyesebben a bal­esetre ne! Csekélység, nyolc napon belül gyógyuló... Mi gyógyul be nyolc napon belül? A seb? Vagy az emléke? Nem gondolok rá. Valami­vel el kell ütnöm az időt, mert a négy falat már annyiszor megszá­moltam, és mindig négy jött ki ered­ményül. Pedig abban reménykedtem, ha sokáig itt fekszem, mozdulatlanul, beburkolva a paplanba, a forró, por­szemes levegőbe, meg az önmagába visszatérő közgondolataimba, egyszer­­majd csak öt lesz, feltalálom az öt falat, és adnak majd érte valamit. Nem, az csak négy, mindig és min­den irányból négy. Egy kis szobalel­tár, szemben az ajtó, az előtt egy fo­lyosó. (Az nem látszik be, mert az ajtó csukva.) Ez szálloda, és egy aj­tót nem lehet csak úgy, nyitva hagy­ni, kinn sötét van, és áporodott a le­vegő ... A szobában nem, itt forró. Forró a fejem, a füleim, a plafon, a levegő, meg minden. Inkább maga­mat leltározom: van két lábam, azokkal éppenséggel tudnék járni, mert nem rájuk estem (a paplan alatt). A derekam, az már rázósabb, tiszta seb, nem merem megnézni, csúnya, és vérzik, még mindig vér­zik, zuhantam, a gerincem..........nem megy a mozgás... nem tört el, ki­mutatta a röntgen. Furcsa volt a mentőben, Staccato, meg a kutya járt végig az eszemben, és az, hogy: lehet, hogy a kutya lábát nem is a busz törte el... A busz mindennek és mindenkinek eltör valamijét, a kutyának a lábát, nekem meg a nya­ralásomat ... Tegnap, egy idegen telefonál, jön­nek, azonnal, hogy történt?... pró­bálja összeszedni a gondolatait, ez­t próbálja, ez én vagyok, és támasz­kodjak csak rájuk, nyugodtan, és se ülni, se feküdni, se állni nem tudok, nem megy, rosszul látok, rosszul lá­tok, szédülök ... katt-katt, ez utóbbi a fej­zúgás, valami mondom, hogy történt, vigyenek már el erről a hely­színről! Katt-katt!... Katt-katt-katt — katt-katt-katt... a szemem vibrál, doktor úr, kérem, én magát egyszer­re háromnak látom, ott is van belő­le egy, meg ott is, meg ott is, most megint csak egynek, mulatságos, ugye nem tört el, majd a röntgen kimutatja, majd a röntgen kimutat­ja, majd a rönt­gen ki-mu-tat-ja ... KI-MU-TAT-JA ... Tepsi formájú hordágy, engem rá, meg be, a sütőbe, a sütő a mentő, katt-katt — kimutatja, kimutatja, katt-katt... elindulnánk, ha úgy ér­zi majd, ha olyan érzései lesznek, mintha hangyák szaladgálnának a lábán, akkor__ Akkor mi lesz? Szóljon, akkor mi lesz? Szóljon már, hogy akkor mi lesz? Megbénulok, vagy mi lesz? Mi lesz? Ha ilyeneket mond, máris tele vagyok hangyák­kal, itt is egy, meg ott is egy. Tele vagyok Zsuzsi-hangyákkal, meg Zsó­­fi-hangyákkal, mert a hangyáknak is kell nevet adni, meg ez a nagy hangya, ez Tóbiás, miszer Hangya Tóbiás vagyok, kérem, én fogom ma­gát lebénítani. ... Nem fogok meg­bénulni, nem lesz gipszágy, végig? Hordágy ki, engem fel, te, te stac­catos kutya, te ne bandzsíts rám ennyire, mert már hazahoztak, nem mutatott ki senki és semmit, és még élek, csak olyan fura volt ott, a meg­állóban, lenn, a földön, szemtől szemben önmagammal, meg azzal a kutyával... mindenki csodálkozott, staccatos ugatni sem mert, staccatos már régóta halott, csak a lelke band­zsít, a szemeire méretezett, hűséges kutyalelke, a négy végtagja közé fa­lazott, holt lelke, azóta se láttam őt, valaki biztosan lapátra tette, az ilyen szerencsétlen, kóbor bolhásokat így szokás, mert nem illenek az utca­képbe, az ilyet nem szeretik az em­berek, és a négy­ falat sem, inkább lenne öt, és inkább mozdulna meg, velem együtt, mindenféle fájdalom nélkül... Nem, nem gondolok rá többé, sem a kutyára, sem a balesetre, elvégre begyógyultak a sebeim, begyógyult minden, a nevem sem szerepelt, sem­miféle krónikában, azóta is ugyan­úgy rock and rollozom, ha akarok, csak nem mindig akarok. Főleg ak­kor nem, ha az eszembe jut stacca­tos, a bandzsa, ahogy merevedik a megállóban, egy szuette, kedves, öreg pad alatt, ahol és amerre se fű,--se kecske... Stettner Béla: Vöröskatonák, előre I Stettner Béla: A jövő örökösei NÉPSZAVA Székely Dezső SZAKADÉK Menekülő szívemre szállt halálom forrását keresve, s mint lövedék a csonton át, bevágódott az életembe. Sörénye lobog — így tombol a szél parázna szeszélye az őszben. A szakadékból fölnyújtom kezem, hogy a szökevényt megelőzzem. Magasból néz rám, mint egy piramis. Azt mondják: asszony, tüzes, gyöngéd... Kannibálokra hagyta szívemet, hogy fölnyársalják és kitömjék Kányádi Sándor KÓS KÁROLY ARCKÉPE ALÁ Hajlékot Istennek, hajlékot embernek kőből, fából házat, raktál a léleknek kőnél, cserefánál erősebb igékből várat. Áldjon érte Isten, áldjon érte ember, Isten s dolga. Falak omolhatnak, kövek is vájhatnak, magaslik, nem porlad a megtartó példa. Barázdált orcádról az idő alá foly, mint az olvadó hó a vén Margitráról 197­4. március 14. Földeák János MIT KÉPZELTÉL, ANTI? Zsike első felosonása hozzád reme­­kebbül sikerült, mint remélted. Az izgatottságát azért ne hallgassuk el. Mert az volt, rettentően izgatott Még a küszöbbe is belebotlott, majd­nem úgy esett be az előszobába. El kellett kapnod. A szobád rögtön megtetszett neki. Különösen a nyolcadik emeletről való kilátás. "­­ — Szívesen cserélnék veled, Anti. Itt nem kellene félnem, hogy belát­nak hozzám, amikor elfelejtem le­húzni a rolót. Van látcsöved? — Látcsövem?... — Minek? — kérdezted csodálkozva. — Hogy jobban lásd, mi történik a túlsó házakban esténként. — Nekem még eszembe se jutott — csóváltad a fejed. — Ó, te, szegény! — sajnálkozott rajtad. — El se tudod képzelni, mi mindent lehet innen látni. Még azt is, te!... — és Zsike röpkén elpi­rult. — Huhú, hallod-e, én addig nem nyugodtam otthon, amíg nem szereztem egy látcsövet. Az annyira közel hoz mindent, mintha csak az én szobámban... — A többit elne­vette. — S én még *azt hittem, teljesen tapasztalatlan vagy — nevettél. — Valamit csak látni még nem tapasztalat — okoskodott. Zsikében nem maradt semmi a kezdeti izgatottságból, később is ma­radéktalanul biztonságban érezte magát. Vonakodás nélkül járt fel hozzád. Úgy intézte dolgait, hogy órákig nálad lehessen. Kissé gyere­kesen azt is bevallotta, hogy ha nem úgy kellene fellopakodni hozzád, ke­vésbé lennének élvezetesek a délutá­nok. — Ráadásul becsapunk minden­kit, aki ismer bennünket. Mondd, mit szólnának a házban, ha meg­tudnák, miért járok hozzád? — kér­dezte nevetve. ■ .•• '... - * - • ¥ — Néhányan rosszallóan csám­csognának rajtunk, de magukban azért irigykednének. Énrám miattad, mert nagyon csinos vagy, terád pe­dig a bátorságodért. Különösen a korodbeli lányok — mondtad.­­— ó, te, naiv!... El se hinnéd, milyen kevés irigyem volna közöt­tük. Némelyik már féltucat fiún is túl van! — csúfondároskodott. Ha Zsikének a hozzád lopakodá­­sok izgalmassága, úgy nálad a diák­lányi mivolta jelentette szerelmi vi­szonyotok különlegességét. Bárme­lyik került szóba köztetek, jólesőn mulattatok rajta. De az csak benned merült fel, ám hallgattál róla, mi lesz akkor, ha Zsike elvégzi a tech­nikumot és nem lesznek szabad dél­utánjai? Kénytelen is vagyok, Anti, kár­hoztatni ezt az akkori mulasztásodat. Nem kerültél volna olyan helyzetbe, amilyenben most vagy, ha előbb tu­dakolod meg Zsikétől érettségi utáni terveit, és nem akkor teszed, amikor a saját dolgaidat illetőleg már cse­lekedtél is. Annyira el voltál telve elhatározásod nagyszerűségével... Ezért döbbentett meg Zsike, ami­kor közölted vele, persze, dicsek­vően, hogy vidéken vállaltál állást, egy termelőszövetkezet gépeinek karbantartását. Már az indulásnál havi 1200 forinttal több fizetésért, mint amennyit a Budapesti Motor­gyárban keresel. Meg aztán, lakást is kapsz, már épül a ház. Addigra el­készül, amikor elfoglalod az állást. Jóval előzőleg az érlelődött meg benned, hogy Zsikét az érettségije után rögtön feleségül veszed. Nem­csak azért, mert csinos és összeil­letek, még inkább az egyre vonzóbb tulajdonságaiért: a realitásokkal szá­moló gondolkodásáért, a derűs alap­­természetéért és szerénységéért. S nem kevésbé a veled való tökéletes egyetértéséért. A közel egyévi testi és lelki barátságtok alatt egyszer se fordult elő, hogy összekülönböztetek volna valamin. Talán az ördög se tudná megmon­dani, mi ütött akkorna, mégis belé­tek ... Szóval, nem kis dicsekvéssel újságoltad el az új, vidéki állásod összes előnyeit — Sok szerencsét hozzá, Anti! — mondta rá Zsike tétovázás nélkül, s mintha meglökted volna, úgy ugrott fel mellőled. — Neked is részed lesz benne, Zsike! — nevettél, mert bizonyosra vetted, ha meghallja, hogy vele is mi a terved, örömében, kedves szokása szerint, dögönyözni kezd majd a he­verőn, míg magadhoz nem rántod, sarcot követelve tőle. — Közös lesz a szerencsénk, Zsike! — mondtad még, nagyobb hangsúllyal. — Hogyhogy közös? — kérdezte, miközben szép vonalú lábát eltün­tette pantallójában. — Hát úgy, hogy a feleségem le­szel! — vágtad ki diadalmasan, és lested az arcát, mint szépíti majd még szebbé az öröm nevetése. Nagy megrökönyödésedre Zsike még csak el se mosolyodott Az igaz, hogy meglepődött, még a keze is megállt a tunikája gombolása köz­ben. — Mondd csak még egyszer! Ho­gyan volna velem közös az a szeren­cse? — hajolt feléd, mint aki nem jól hallotta, amit mondtál. — Úgy, Zsike, hogy a feleségem leszel! — kiáltottad most már lelke­sen is. —­ Leszek?... Úgy mondod, hogy leszek? —­ ráncolta a homlokát. — Úgy, bizony, Zsike, hivatalosan is! — élvezted a meglepődését. — Mint férj és feleség megyünk ... — Csak te, Anti, egyedül! — kiál­totta közbe Zsike indulatosan, a fe­jét is rázva. — Úgy bizony, egyedül, mert én nem megyek! — Ne-e-em?..­. — döbbentél meg a válaszától. — Nem! — ismételte kurtábban. — Mi... miért nem, Zsike? Nem­­nem értelek — mondtad elbizonyta­lanodva. Valóban nem értetted őt. Zsike abbahagyta a tunikája igaz­gatását és feléd fordult: — Tulajdonképpen mit képzelsz te rólam? Miért volna nekem köteles­ségem úgy táncolni, ahogyan te fü­tyülsz? Vagy miből gondoltad, hogy nekem nem lehetnek más céljaim, csak olyanok, amilyeneket te szabsz meg számomra? Micsoda önzés vagy önteltség ez részedről ? ... Mert hat évvel fiatalabb vagyok nálad, még nem következik, hogy éretlen gye­reknek tekints!... Úgy bámultál Zsikére, mint az olyan valakire, akiről váratlanul ki­­derült, pont az ellenkezője annak, akinek tudtad és hitted. — Én nem, Zsike... Én igazán nem sejtettem, hogy neked .. Igen, hogy neked ... hogy te, Zsike.­­ —

Next