Népszava, 1974. március (102. évfolyam, 50–76. sz.)

1974-03-23 / 69. szám

. Dávid József BÁTORSÁG A gyerekek már ágyban voltak.­­ A két kisebbik aludt, de Jóska csak­­ tetette az alvást. Időnként megrez­­zentette szempilláit, s a vékonyka résen át anyjára lesett, aki az asztalnál vasalt. Tíz óra is elmúlt már. Nem tu­dott aludni, pedig ilyesmi soha nem fordult még elő vele, amióta csak eszmél. Most is fáradtan és farkas­éhesen jött haza a gyárból — ahol mint lakatosipari tanuló dolgozott, — de már az étel sem ízlett úgy, mint máskor. Az álom meg sehogy­­nem akart a szemére jönni. Édesanyjáról az ablak mellett álló nagy bőröndre, majd a másik nyitott táskára pillantott, amelyekbe anyja az apja kivasalt fehérnemű­jét rakta. De miért kell apja minden fehér­neműjét berakni? — tűnődött Jós­ka, s furcsa, megmagyarázhatatlan érzések cikáztak idegeiben. — Miért keményedett meg édes­anyja szép arcán az ajkától lefelé az a máskor oly lágy, mosolygós vonalka? Töprengett, gondolataiban kereste a magyarázatot, de egyszer csak azon kapta magát, hogy megrez­­zent. Elszundított, pedig nem akart elaludni. Az apját várja. Szeretné látni, még ma este — ha hazajön —, már három hete nem volt itthon. Igaz, hogy akkor van csendesség és béke, ha az apja távol van. Pedig de szép is volt valamikor! De hát az olyan régen volt, hogy Jóska is csak simogató, meleg jó­ságát érzi azoknak a pillanatok­nak, amikor kisfiúcska korában az apja cukorral, játékkal, s más aján­dékokkal tért haza Akkor az édes­anyja is kapott még valami aján­dékot ... Talán tíz éve lehet már, hogy egyszer csak hiába várták haza az apjukat, s ha egy-két hét késéssel megjött, már nemhogy ajándékot, de pénzt se igen tett az asztalra. Édesanyja napokig sírt, de soha nem szólt. Pontosan olyan kedves volt és jó az apjához, mint addig. De egyszer számon kérte a férjét, s Pólyák József kőműves veréssel válaszolt. Legközelebb kibékültek, de az újabb hazatérések után ismét csak civakodás, verekedés lett a látoga­tás vége. Pólyák jó szakember hírében állt. Végigjárta az ország nagy építke­zéseit. Élmunkás-jelvényt is szer­zett, de italozása és nőügyei miatt az utóbbi időben sok megrovást, vállalati fegyelmit és pénzbírságot kapott. De Jóska csak azt tudta, hogy az ő édesapja híres kőműves, erős em­ber, és okos. Lehetett volna már régen művezető, de fütyül a ma­gasabb beosztásra! Ő dolgozni sze­ret. Felállni az állványra és rakni a falat! A gyereknek mindig azt ígérte régebben, hogy egyszer majd meg­mutatja neki azokat a nagy háza­kat, amiket ő épített. Jóska hiába reménykedett. Már kinőtt a rövidnadrágból — mahol­nap ő is mester lesz —, ember, s a gyermekkori álmodozásait úgy lát­­szik, majd az ő kisfia színesíti to­vább. Azért még reménykedett ma este is: — Talán már nem is úgy ül le hozzá az apja, mint gyermekhez, hanem ... máshogyan. éi elbeszél­getnek. Mert anya nagyon jó, sok mindent meg lehet vele beszélni, de lenne olyan dolog, amit az apjának szeretne elmondani. Talán majd most. Biztosan egy kicsit megint be lesz csípve. Ilyen­kor jókedvű, beszédes, amíg anyá­val össze nem kapnak De hát mi ez? — Megint elszun­dított, s ahogy kinyitotta a szemét, ott állt előtte az apja. — Mindened együtt van a két bőröndben — hallotta édesanyja halkra fojtott, nyugodt hangját. Az apja csak állt. Arca jó da­rabig csodálkozást, majd iszonyú csúf grimaszt öltött. Bizonytalanul lépett az asztal felé, amelynek má­sik oldalán a felesége állt. — Ha hozzám nyúlsz — mondta megint csak szokatlanul nyugodt hangon Polyákné­l, most az egy­szer és utoljára védekezni fogok. Nekem ebből az életből elég volt. Pólyák megtorpant. Bambán né­zett a feleségére, majd mint az állat, amely csak most vette észre a halálos veszedelmet, ordítani kez­dett A két kisebb gyerek is felébredt. Álmosan hunyorgatták a szemüket, majd a veszedelmet­­ felfogva, any­jukat féltve, sikongani kezdtek. Jóska egy darabig nem mozdult, de amikor látta, hogy az apja az asztallal együtt odanyomja édes­anyját az ablak deszkájához, kiug­rott az ágyból. Valami furcsa érzés még fogta izmos testének rúgóit, de meglátta anyja szemében a kétségbeesett el­szántságot, s életében először úgy markolta meg apja karjait, mintha az teljesen idegen lett volna. Pólyák úgy dobálta magát, mint a hálóba került nagy hal, de már csak látogatott,­­ majd amikor érezte, hogy nem tud szabadulni az acélos szorítás alól, hangosan nyögött és eleredtek a könnyei. Jóska elengedte az apját, s öklei­vel­­ is a szemét dörzsölte. Az ágyban a két kislány szipogott meg, csak az anyjuk állt könnyte­­len szemekkel. Szája szélén most még élesebbre keskenyedett az a két kis vonás. Pólyák egy székre rogyott. Hango­san sírt. Később nyögdécselve, majd a feleségére pillantva megkérdezte: — Hát... tényleg elmenjek? — Menj! — mondta röviden és halkan az asszony, de szava úgy tetszett mégis, mint az ostorcsapás. A gyerekek megint hangosabban kezdtek sírni. Pólyák meg nehézke­sen, mintha az a töméntelen sok tégla, amit befalazott életében, mind a földre húzná, felállt s azt mondta: — Ezt az én apámmal soha nem merte volna megtenni az anyám! Polyákné hallgatott. Úgy állt az ablak mellett, mint egy szobor, mindaddig, míg az ember görnyed­­ten ki nem fordult a szobából. Csak azután buggyant ki belőle a sírás Jó óra eltelt, mire megnyugodott, és amikor a két kicsit betakar­gatta, s Jóska szomorú arcáról is lesimította a fájdalmat, szája szög­letében mosolyra lágyult az a két kis kemény vonal... Marosits István: Takarítónő Réti Zoltán: Ebéd Cs. Kovács László: Sétalovagló* NÉPSZAVA Túli József Amikor anyám csalódott bennem Vasárnap délben a templomból hazajövet mindig e szavakkal lép­tünk a konyhába: — Része legyen a szentmisében! Anyámat szoktuk részeltetni ben­ne, mert ő, szegény, amíg leánytest­véreim kicsik és önállótlanok voltak, csak igen ritkán jutott el a nagymi­sére. Ruhája még talán lett volna, amiben megjelenhessen Isten színe előtt, de a népes család vasárnapi ellátása ebbéli igyekezetében meg­gátolta. Ezért aztán a reggeli misére szokott elmenni, a kismisére, aho­gyan mi neveztük. Addigra ellátta az aprójószágot, megetette a disznókat, megfejte a teheneket, megforrt a nagy lábos tej is, vagy megsült a krumpli, hogy mi is megreggelizhessünk. Aztán ló­halálában nekiállt készülődni, de aközben rajtunk tartotta a szemét hogy el ne együk egymás elől a szűkösen mért porciókat, s aztán már szaladt is. Mindig a telkek alatt, mert arra közelebb volt és hamarább ért, meg azért is, hogy ne lássák: a Varga Nani örökösen késve érkezik__ A templomba is úgy lopakodott be, lassan nyitva az ajtót, hogy az állítatott meg ne zavarja: meghin­tette magát szentelt vízzel, a hátsó padok valamelyikébe beleroskadt, és nyomban imádkozni kezdett, csön­des áhítattal. Ilyenkor szokott elbe­szélgetni az Istennel, talán panasz­kodott is, hogy a múlt vasárnaptól megint csak nem fordult jobbra a sorsunk, hiába könyörgött hozzá se­gítségért, valószínűleg ilyenkor kér­­te-könyörögte a Jóistent, hogy népes családját óvja-védje mindenféle rossztól és bajtól... Nagymisére akkortól kezdett jár­ni, amikor leánytestvéreim már ak­korák voltak, hogy rájuk lehetett bízni a főzést, mert elérték a spar­heid tetején a fazekat. Kezdetben hol túl sós, hol meg teljesen sótlan volt az étel, s ha emiatt méltatlan­kodtunk és kigúnyoltuk a főzésben soros testvérhúgom főzési tudomá­nyát, anyám mindannyiszor ránkpi­rított, nem engedte bántani asz­­szonysorsot tanuló leányát... Azzal, hogy részeltettük anyámat a szentmisében, távollétében, azt kellett volna válaszolnia: „Részed legyen Benne!”, de ezt a választ vajmi ritkán hallottam,­ az volt mindig az első mondata: — Na, mit prédikált a pap? Sokára jöttem rá, akkor már jócs­kán nyiladozott az elmém, hogy a vasárnapi szentbeszéd, a prédiká­ció, igen lényeges kelléke anyám vasárnapjának. Prédikáció nélkül a vasárnapja csorba volt, mintha el­loptak volna tőle valamit. S mert ő maga nem hallhatta, de kiváncsi volt rá, megelégedett annyival, hogy apám, igen tárgyilagos rövidséggel, s messze nem olyan ékesszólóan, aho­gyan a plébános úr tette, elmondja, miről is szólt az az­napi prédiká­ció. Mi gyerekek is apám szavaiból értettük meg a prédikáció lényegét; legkivált én, aki valójában akkor hallottam először, mert... De hadd ne vágjak a történet elébe, mert le­bukásomnak, amit elmondandó va­gyok, éppenséggel itt van a kezde­te... Apám egyszer ugyanis azt vála­szolta, amikor anyám a prédikáció után érdeklődött: — Mit tudom én, hogy mit pré­dikált! — Csak nem felejtetted el ha­záig? — így anyám. — Mondja el Pista — adta rám apám az utat. — Miért mindig én? Máig sem tudom, apám tudott-e arról, hogy én rendszeresen elkerü­löm a templomot, vagy nem tudott; való igaz, sohase tett róla addig em­lítést. Talán nem akart anyámnak csalódást okozni? — Én? — nyúlt el számban a szó, mert ugyancsak meglepődtem apám indítványától. — Tényleg, na, fiam — fordult fe­lém anyám. — Mondd csak el szé­pen, mit prédikált a pap? — Hát... — kínlódtam és nyom­ban kivert a víz. — Te is elfelejtetted talán? — Nem én, csak ... — Csak...?! — csapott le rám anyám. Régen volt már, csak az Isten a megmondhatója, hány esztendővel ezelőtt de még most is zavart ér­zek, ha eszembe jut az a vasárnap. Akkor már ugyanis régtől elkerül­tem a templomot, no nem azért, mert istentagadó voltam, nem, ha­nem mert sokkal nagyobb szórako­zást találtam a huszonegyezésben meg a pénzezésben, vagy ahogy ma­napság mondják: snúrozásban. Anélkül ugyanis, hogy előre meg­beszéltük volna, a nagymise előtt mindig összeverődött a templomke­rülők társasága. Elvegyültünk a templom előtt a pap jövetelét váró ácsorgók között, és szemmel tartot­tuk egymást. Ahogy manapság mon­danák: drótoztunk egymásnak. Az­tán, amikor jött végre a pap és beharangoztak, s a várakozók meg­indultak be a templomba, mi úgy sodródtunk, hogy aközben mindenkit magunk elé engedtünk. S amíg má­sok tolongtak föl a lépcsőn a kórus­ba, addig mi lemaradtunk és nem vették észre, hogy kívül rekedtünk. Ott voltunk tehát, mert hiszen lát­tak bennünket a beharangozás előtt, de meg még sem is voltunk ott, mert a beharangozás után egyen­ként elszökdöstünk a „Zohantóba”, egy nagy vízvájta szakadékba, ahol háborítatlanul játszhattunk. S egészen addig folyt a játék, amíg meg nem kondult a harang, pontban tizenkettőkor; ez jelezte a nagymise végét Akkor aztán gyor­san összekapkodtuk magunkat, ma­radék vagy éppen megszaporodott filléreinket elrejtettük és rohantunk vissza a templomhoz. Ismét elve­gyültünk az istenfélő­ templomjáró hívők között, s így senki sem sejt­hette, hogy aznap bizony nem lát­tuk a templom belsejét... Hát, ugye, ezt én most nem mond­hattam meg anyámnak, s amikor le­csapott rám a kurta „csak”-kal, meg­­gombócosodott a nyeldeklől, s ha teszem azt tudtam volna is, hogy mit prédikált a pap, aligha lettem volna képes egyetlen szót is kinyög­ni. Nagysokára szólaltam csak meg, de valami igen siralmas állapotban szólhattam, mert alig hallottam a saját hangomat. — Miről prédikált volna? Az Is­tenről, na... — De mit? — kérdezte anyám. — Mit tudom én — bátorodtam neki —, hogy mit hordott ott ösz­­szevissza. Nem vagyok én pap, hogy mindent tudjak. Ezekkel a szavakkal sebeket tép­tem anyám lelkében, soha be nem gyógyuló sebeket; azt szerette vol­na, ha pap leszek. Ha hajlandóságot mutattam volna erre a pályára, alighanem mindent elkövetett vol­na, hogy Isten és az Anyaszentegy­­ház szolgálatába léphessek, de mert nem volt bennem hajlandóság e ne­mes hivatás iránt, bele kellett tö­rődnie lelkem­ elmém rossz irányba fordulásában. — Ma tényleg elég zavarodott volt a prédikációja — sietett apám a segítségemre, s néhány szóval el­mondta, hogy mit prédikált az öreg plébános úr. — De aztán majd job­ban figyelj oda, mert mostantól a te dolgod lesz — tette hozzá apám szi­gorúan, s tudtam, hogy nem mene­­kedhetek. Valójában örültem is, hogy ezt a napot valahogy megúsztam, s efö­lötti örömömben igen nagy köny­­nyelműséggel megígértem, magamra vállalom ezt a vasárnapi feladatot. Ideges­ nyugtalansággal készültem az első „szereplésre”. De mert a já­ték ördöge sem hagyott nyugton, félidőben abbahagytam a játékot, és visszamentem a templomba, hogy a prédikációt halljam. Otthon aztán meglepően jól sike­rült minden: anyám elismeréssel szólt a prédikációról való beszámo­lómról, s apámhoz fordulva azt mondta: — Na, látod, ez a gyerek sokkal jobban el tudja mondani, mint te —, s nem kevés büszkeség volt a hangjában. — Annál jobb — csak ennyit mon­dott apám. Csakhogy nekem ezentúl minden vasárnapom elromlott! A társaim­nak, akikkel a templomkerülésre és a kártyázásra szövetkeztünk, már a második alkalommal föltűnt, hogy félidőben otthagyom őket, de akkor még nem tudták, hogy miért teszem. Én meg szégyelltem volna elárulni, mert igen férfiatlan dolognak tar­tottam ennyire kiszolgáltatottnak lenni. De hát ez a titkolódzás sem tarthatott örökétig, bár ha nem árul­tam is el, rájöttek maguktól, s at­tól kezdve azzal gúnyoltak: bizonyá­ra nem kapok otthon ebédet, ha el nem mondom, mit prédikált a pap. Kínos volt hallgatnom a gúnyo­lódásaikat, annál is inkább, mert alighanem ekkortájt döbbentem rá arra: akarok valamit, de az én aka­ratomat egy másik akarat keresz­tezi, aminek következtében az enyém törvényszerűen csorbát szen­ved. Azt hiszem, ekkor nyert ben­nem értelmet ez a szó is: szabad­ság. A szót már ismertem, de odáig alig is jelentett többet, mint bár­melyik másik szó, tartalommal csak ezúttal töltöttem meg. Nőtt, növe­kedett a szó, nőtt, növekedett a ben­ne levő tartalom, s ezzel egyenes irányban nőtt és növekedett bennem a lázad­ás. Csakhamar rájöttem azonban ar­ra is, hogy a lázadás erőt kíván, de én ehhez még gyerek voltam. Erőt­lenül lázadni pedig nem lehet, meg­gondolatlanság lenne, az ilyen lá­zadás eleve kudarcra van ítélve. Akkor hát nincsen is kiút? Van, de ahhoz okosan kell lá­zadni — ez volt a következő fölfe­dezésem, még gyerekfejjel. Mert ami igaz, az igaz: okosan fosztottak meg 197­4. március 23.

Next