Népszava, 1974. március (102. évfolyam, 50–76. sz.)
1974-03-23 / 69. szám
. Dávid József BÁTORSÁG A gyerekek már ágyban voltak. A két kisebbik aludt, de Jóska csak tetette az alvást. Időnként megrezzentette szempilláit, s a vékonyka résen át anyjára lesett, aki az asztalnál vasalt. Tíz óra is elmúlt már. Nem tudott aludni, pedig ilyesmi soha nem fordult még elő vele, amióta csak eszmél. Most is fáradtan és farkaséhesen jött haza a gyárból — ahol mint lakatosipari tanuló dolgozott, — de már az étel sem ízlett úgy, mint máskor. Az álom meg sehogynem akart a szemére jönni. Édesanyjáról az ablak mellett álló nagy bőröndre, majd a másik nyitott táskára pillantott, amelyekbe anyja az apja kivasalt fehérneműjét rakta. De miért kell apja minden fehérneműjét berakni? — tűnődött Jóska, s furcsa, megmagyarázhatatlan érzések cikáztak idegeiben. — Miért keményedett meg édesanyja szép arcán az ajkától lefelé az a máskor oly lágy, mosolygós vonalka? Töprengett, gondolataiban kereste a magyarázatot, de egyszer csak azon kapta magát, hogy megrezzent. Elszundított, pedig nem akart elaludni. Az apját várja. Szeretné látni, még ma este — ha hazajön —, már három hete nem volt itthon. Igaz, hogy akkor van csendesség és béke, ha az apja távol van. Pedig de szép is volt valamikor! De hát az olyan régen volt, hogy Jóska is csak simogató, meleg jóságát érzi azoknak a pillanatoknak, amikor kisfiúcska korában az apja cukorral, játékkal, s más ajándékokkal tért haza Akkor az édesanyja is kapott még valami ajándékot ... Talán tíz éve lehet már, hogy egyszer csak hiába várták haza az apjukat, s ha egy-két hét késéssel megjött, már nemhogy ajándékot, de pénzt se igen tett az asztalra. Édesanyja napokig sírt, de soha nem szólt. Pontosan olyan kedves volt és jó az apjához, mint addig. De egyszer számon kérte a férjét, s Pólyák József kőműves veréssel válaszolt. Legközelebb kibékültek, de az újabb hazatérések után ismét csak civakodás, verekedés lett a látogatás vége. Pólyák jó szakember hírében állt. Végigjárta az ország nagy építkezéseit. Élmunkás-jelvényt is szerzett, de italozása és nőügyei miatt az utóbbi időben sok megrovást, vállalati fegyelmit és pénzbírságot kapott. De Jóska csak azt tudta, hogy az ő édesapja híres kőműves, erős ember, és okos. Lehetett volna már régen művezető, de fütyül a magasabb beosztásra! Ő dolgozni szeret. Felállni az állványra és rakni a falat! A gyereknek mindig azt ígérte régebben, hogy egyszer majd megmutatja neki azokat a nagy házakat, amiket ő épített. Jóska hiába reménykedett. Már kinőtt a rövidnadrágból — maholnap ő is mester lesz —, ember, s a gyermekkori álmodozásait úgy látszik, majd az ő kisfia színesíti tovább. Azért még reménykedett ma este is: — Talán már nem is úgy ül le hozzá az apja, mint gyermekhez, hanem ... máshogyan. éi elbeszélgetnek. Mert anya nagyon jó, sok mindent meg lehet vele beszélni, de lenne olyan dolog, amit az apjának szeretne elmondani. Talán majd most. Biztosan egy kicsit megint be lesz csípve. Ilyenkor jókedvű, beszédes, amíg anyával össze nem kapnak De hát mi ez? — Megint elszundított, s ahogy kinyitotta a szemét, ott állt előtte az apja. — Mindened együtt van a két bőröndben — hallotta édesanyja halkra fojtott, nyugodt hangját. Az apja csak állt. Arca jó darabig csodálkozást, majd iszonyú csúf grimaszt öltött. Bizonytalanul lépett az asztal felé, amelynek másik oldalán a felesége állt. — Ha hozzám nyúlsz — mondta megint csak szokatlanul nyugodt hangon Polyáknél, most az egyszer és utoljára védekezni fogok. Nekem ebből az életből elég volt. Pólyák megtorpant. Bambán nézett a feleségére, majd mint az állat, amely csak most vette észre a halálos veszedelmet, ordítani kezdett A két kisebb gyerek is felébredt. Álmosan hunyorgatták a szemüket, majd a veszedelmet felfogva, anyjukat féltve, sikongani kezdtek. Jóska egy darabig nem mozdult, de amikor látta, hogy az apja az asztallal együtt odanyomja édesanyját az ablak deszkájához, kiugrott az ágyból. Valami furcsa érzés még fogta izmos testének rúgóit, de meglátta anyja szemében a kétségbeesett elszántságot, s életében először úgy markolta meg apja karjait, mintha az teljesen idegen lett volna. Pólyák úgy dobálta magát, mint a hálóba került nagy hal, de már csak látogatott, majd amikor érezte, hogy nem tud szabadulni az acélos szorítás alól, hangosan nyögött és eleredtek a könnyei. Jóska elengedte az apját, s ökleivel is a szemét dörzsölte. Az ágyban a két kislány szipogott meg, csak az anyjuk állt könnytelen szemekkel. Szája szélén most még élesebbre keskenyedett az a két kis vonás. Pólyák egy székre rogyott. Hangosan sírt. Később nyögdécselve, majd a feleségére pillantva megkérdezte: — Hát... tényleg elmenjek? — Menj! — mondta röviden és halkan az asszony, de szava úgy tetszett mégis, mint az ostorcsapás. A gyerekek megint hangosabban kezdtek sírni. Pólyák meg nehézkesen, mintha az a töméntelen sok tégla, amit befalazott életében, mind a földre húzná, felállt s azt mondta: — Ezt az én apámmal soha nem merte volna megtenni az anyám! Polyákné hallgatott. Úgy állt az ablak mellett, mint egy szobor, mindaddig, míg az ember görnyedten ki nem fordult a szobából. Csak azután buggyant ki belőle a sírás Jó óra eltelt, mire megnyugodott, és amikor a két kicsit betakargatta, s Jóska szomorú arcáról is lesimította a fájdalmat, szája szögletében mosolyra lágyult az a két kis kemény vonal... Marosits István: Takarítónő Réti Zoltán: Ebéd Cs. Kovács László: Sétalovagló* NÉPSZAVA Túli József Amikor anyám csalódott bennem Vasárnap délben a templomból hazajövet mindig e szavakkal léptünk a konyhába: — Része legyen a szentmisében! Anyámat szoktuk részeltetni benne, mert ő, szegény, amíg leánytestvéreim kicsik és önállótlanok voltak, csak igen ritkán jutott el a nagymisére. Ruhája még talán lett volna, amiben megjelenhessen Isten színe előtt, de a népes család vasárnapi ellátása ebbéli igyekezetében meggátolta. Ezért aztán a reggeli misére szokott elmenni, a kismisére, ahogyan mi neveztük. Addigra ellátta az aprójószágot, megetette a disznókat, megfejte a teheneket, megforrt a nagy lábos tej is, vagy megsült a krumpli, hogy mi is megreggelizhessünk. Aztán lóhalálában nekiállt készülődni, de aközben rajtunk tartotta a szemét hogy el ne együk egymás elől a szűkösen mért porciókat, s aztán már szaladt is. Mindig a telkek alatt, mert arra közelebb volt és hamarább ért, meg azért is, hogy ne lássák: a Varga Nani örökösen késve érkezik__ A templomba is úgy lopakodott be, lassan nyitva az ajtót, hogy az állítatott meg ne zavarja: meghintette magát szentelt vízzel, a hátsó padok valamelyikébe beleroskadt, és nyomban imádkozni kezdett, csöndes áhítattal. Ilyenkor szokott elbeszélgetni az Istennel, talán panaszkodott is, hogy a múlt vasárnaptól megint csak nem fordult jobbra a sorsunk, hiába könyörgött hozzá segítségért, valószínűleg ilyenkor kérte-könyörögte a Jóistent, hogy népes családját óvja-védje mindenféle rossztól és bajtól... Nagymisére akkortól kezdett járni, amikor leánytestvéreim már akkorák voltak, hogy rájuk lehetett bízni a főzést, mert elérték a sparheid tetején a fazekat. Kezdetben hol túl sós, hol meg teljesen sótlan volt az étel, s ha emiatt méltatlankodtunk és kigúnyoltuk a főzésben soros testvérhúgom főzési tudományát, anyám mindannyiszor ránkpirított, nem engedte bántani aszszonysorsot tanuló leányát... Azzal, hogy részeltettük anyámat a szentmisében, távollétében, azt kellett volna válaszolnia: „Részed legyen Benne!”, de ezt a választ vajmi ritkán hallottam, az volt mindig az első mondata: — Na, mit prédikált a pap? Sokára jöttem rá, akkor már jócskán nyiladozott az elmém, hogy a vasárnapi szentbeszéd, a prédikáció, igen lényeges kelléke anyám vasárnapjának. Prédikáció nélkül a vasárnapja csorba volt, mintha elloptak volna tőle valamit. S mert ő maga nem hallhatta, de kiváncsi volt rá, megelégedett annyival, hogy apám, igen tárgyilagos rövidséggel, s messze nem olyan ékesszólóan, ahogyan a plébános úr tette, elmondja, miről is szólt az aznapi prédikáció. Mi gyerekek is apám szavaiból értettük meg a prédikáció lényegét; legkivált én, aki valójában akkor hallottam először, mert... De hadd ne vágjak a történet elébe, mert lebukásomnak, amit elmondandó vagyok, éppenséggel itt van a kezdete... Apám egyszer ugyanis azt válaszolta, amikor anyám a prédikáció után érdeklődött: — Mit tudom én, hogy mit prédikált! — Csak nem felejtetted el hazáig? — így anyám. — Mondja el Pista — adta rám apám az utat. — Miért mindig én? Máig sem tudom, apám tudott-e arról, hogy én rendszeresen elkerülöm a templomot, vagy nem tudott; való igaz, sohase tett róla addig említést. Talán nem akart anyámnak csalódást okozni? — Én? — nyúlt el számban a szó, mert ugyancsak meglepődtem apám indítványától. — Tényleg, na, fiam — fordult felém anyám. — Mondd csak el szépen, mit prédikált a pap? — Hát... — kínlódtam és nyomban kivert a víz. — Te is elfelejtetted talán? — Nem én, csak ... — Csak...?! — csapott le rám anyám. Régen volt már, csak az Isten a megmondhatója, hány esztendővel ezelőtt de még most is zavart érzek, ha eszembe jut az a vasárnap. Akkor már ugyanis régtől elkerültem a templomot, no nem azért, mert istentagadó voltam, nem, hanem mert sokkal nagyobb szórakozást találtam a huszonegyezésben meg a pénzezésben, vagy ahogy manapság mondják: snúrozásban. Anélkül ugyanis, hogy előre megbeszéltük volna, a nagymise előtt mindig összeverődött a templomkerülők társasága. Elvegyültünk a templom előtt a pap jövetelét váró ácsorgók között, és szemmel tartottuk egymást. Ahogy manapság mondanák: drótoztunk egymásnak. Aztán, amikor jött végre a pap és beharangoztak, s a várakozók megindultak be a templomba, mi úgy sodródtunk, hogy aközben mindenkit magunk elé engedtünk. S amíg mások tolongtak föl a lépcsőn a kórusba, addig mi lemaradtunk és nem vették észre, hogy kívül rekedtünk. Ott voltunk tehát, mert hiszen láttak bennünket a beharangozás előtt, de meg még sem is voltunk ott, mert a beharangozás után egyenként elszökdöstünk a „Zohantóba”, egy nagy vízvájta szakadékba, ahol háborítatlanul játszhattunk. S egészen addig folyt a játék, amíg meg nem kondult a harang, pontban tizenkettőkor; ez jelezte a nagymise végét Akkor aztán gyorsan összekapkodtuk magunkat, maradék vagy éppen megszaporodott filléreinket elrejtettük és rohantunk vissza a templomhoz. Ismét elvegyültünk az istenfélő templomjáró hívők között, s így senki sem sejthette, hogy aznap bizony nem láttuk a templom belsejét... Hát, ugye, ezt én most nem mondhattam meg anyámnak, s amikor lecsapott rám a kurta „csak”-kal, meggombócosodott a nyeldeklől, s ha teszem azt tudtam volna is, hogy mit prédikált a pap, aligha lettem volna képes egyetlen szót is kinyögni. Nagysokára szólaltam csak meg, de valami igen siralmas állapotban szólhattam, mert alig hallottam a saját hangomat. — Miről prédikált volna? Az Istenről, na... — De mit? — kérdezte anyám. — Mit tudom én — bátorodtam neki —, hogy mit hordott ott öszszevissza. Nem vagyok én pap, hogy mindent tudjak. Ezekkel a szavakkal sebeket téptem anyám lelkében, soha be nem gyógyuló sebeket; azt szerette volna, ha pap leszek. Ha hajlandóságot mutattam volna erre a pályára, alighanem mindent elkövetett volna, hogy Isten és az Anyaszentegyház szolgálatába léphessek, de mert nem volt bennem hajlandóság e nemes hivatás iránt, bele kellett törődnie lelkem elmém rossz irányba fordulásában. — Ma tényleg elég zavarodott volt a prédikációja — sietett apám a segítségemre, s néhány szóval elmondta, hogy mit prédikált az öreg plébános úr. — De aztán majd jobban figyelj oda, mert mostantól a te dolgod lesz — tette hozzá apám szigorúan, s tudtam, hogy nem menekedhetek. Valójában örültem is, hogy ezt a napot valahogy megúsztam, s efölötti örömömben igen nagy könynyelműséggel megígértem, magamra vállalom ezt a vasárnapi feladatot. Ideges nyugtalansággal készültem az első „szereplésre”. De mert a játék ördöge sem hagyott nyugton, félidőben abbahagytam a játékot, és visszamentem a templomba, hogy a prédikációt halljam. Otthon aztán meglepően jól sikerült minden: anyám elismeréssel szólt a prédikációról való beszámolómról, s apámhoz fordulva azt mondta: — Na, látod, ez a gyerek sokkal jobban el tudja mondani, mint te —, s nem kevés büszkeség volt a hangjában. — Annál jobb — csak ennyit mondott apám. Csakhogy nekem ezentúl minden vasárnapom elromlott! A társaimnak, akikkel a templomkerülésre és a kártyázásra szövetkeztünk, már a második alkalommal föltűnt, hogy félidőben otthagyom őket, de akkor még nem tudták, hogy miért teszem. Én meg szégyelltem volna elárulni, mert igen férfiatlan dolognak tartottam ennyire kiszolgáltatottnak lenni. De hát ez a titkolódzás sem tarthatott örökétig, bár ha nem árultam is el, rájöttek maguktól, s attól kezdve azzal gúnyoltak: bizonyára nem kapok otthon ebédet, ha el nem mondom, mit prédikált a pap. Kínos volt hallgatnom a gúnyolódásaikat, annál is inkább, mert alighanem ekkortájt döbbentem rá arra: akarok valamit, de az én akaratomat egy másik akarat keresztezi, aminek következtében az enyém törvényszerűen csorbát szenved. Azt hiszem, ekkor nyert bennem értelmet ez a szó is: szabadság. A szót már ismertem, de odáig alig is jelentett többet, mint bármelyik másik szó, tartalommal csak ezúttal töltöttem meg. Nőtt, növekedett a szó, nőtt, növekedett a benne levő tartalom, s ezzel egyenes irányban nőtt és növekedett bennem a lázadás. Csakhamar rájöttem azonban arra is, hogy a lázadás erőt kíván, de én ehhez még gyerek voltam. Erőtlenül lázadni pedig nem lehet, meggondolatlanság lenne, az ilyen lázadás eleve kudarcra van ítélve. Akkor hát nincsen is kiút? Van, de ahhoz okosan kell lázadni — ez volt a következő fölfedezésem, még gyerekfejjel. Mert ami igaz, az igaz: okosan fosztottak meg 1974. március 23.