Népszava, 1974. augusztus (102. évfolyam, 178–203. sz.)
1974-08-01 / 178. szám
4 A mi színházainkSZÍNHÁZI ÉLETÜNK, színházművészetünk — tele gondokkal. Műsorterveken, rendezői, művészi megoldásokon, magyar és külföldi drámák sokaságának a színpadi megvalósításán tépelődik, gyötrődik rendezők, szcenikusok, színészek sokasága, vidéken és a fővárosban egyaránt. A nyári évad után a nemsokára induló télinek a gondjaival küzd sok száz színházi művészünk és dolgozónk. Az egész szakma. Igazán ritkán vetjük egybe ezeket a gondjainkat a negyedszázad előttiekkel. A felvetés most azért időszerű, mert huszonöt éve jelent meg a Népgazdasági Tanács 101/6/1949. számú határozata a színházak — pontosabban a magyar színészet ügyének — állami kezelésbe vételéről. Nagyon elvétve utalunk vissza az ezt megelőző hazai színházi állapotokra. Ki beszél már nálunk arról, hogy magyar színművészek sokasága éhezett vidéken és Budapesten egyaránt és hogy olyan nagy és népszerű primadonnának, mint Péchy Erzsi, az ugyancsak szűkölködő pályatársak jótékonycélú kerti műsoron teremtették elő nagy betegségében a kórházi költségeket. A nyomor és a létbizonytalanság időszaka volt ez. Az alkalom megengedhetővé, sőt, szükségessé teszi, hogy kijelentsük: ez az időszak csak a szocialista országokban ért véget ennek a felemelő hivatásnak a világában. Megérdemelt tisztelettel fogadunk egy-egy kimagasló társulatot Shakespeare, Ibsen, Verdi, Arthur Miller hazájából — az ottani színházak és színházművészek általános helyzetéről azonban a mi közönségünknek nincs tudomása. Fonák módon egy-egy valóban elképesztő sztárgázsiról, világsztárok főúri pezsgős vacsorájáról még hallunk olykorolykor, máskor meg éppen a milánói Scala, a New York-i Metropolitan, az angol National Theatre anyagi gondjairól, időnként csődállapotáról. Azután foglalkozunk tovább a magunk merőben másmilyen színházi gondjaival — nem elemezvén tovább nyugati művésztömegek létbizonytalanságának, tengődésének beszédes és szomorú tényeit. A színházak államosítása óta — ami több fokozatban, vidéki és fővárosi lépésben ment végbe — generálisan megváltoztak ide vonatkozó gondjaink, aminthogy a színházművészek gondjai is. Eszünk ágában sincs idealizálni a helyzetet, a művészeti szakszervezetek, amelyeknek a szerepe döntő volt az államosításban, azóta is még sokáig küzdenek tovább, a létbiztonság megteremtése után, művészeink életének további fokozatos javításáért, életszínvonaluk emeléséért. A LEGFŐBB KÜZDELMET azonban a színházművészekkel közösen vívják már egy ideje és még sokáig, egy, az egész népet magas szinten szolgáló, társadalmilag nagy értékű, összetett és sokszínű műsorpolitika kialakításáért. Képtelenség ezen a helyen akárcsak sorolni is, hogy mi mindenen kell még változtatnunk és javítanunk. De képtelenség volna sorolni azt is, amit elértünk negyedszázad alatt. Az egybevetések hovatovább nevetségesek, annyit fejlődött a fővárosi és kivált a vidéki színjátszás az államosítás óta. (A vidékre tett hangsúly nem ítélet a fővárossal szemben — egyszerűen tény, hogy vidéken a fővárosinál is mélyebb pontról lehetett elindulni.) A magyar klasszikus drámák holt iskolai anyagból érett és fiatal közönségünk eleven élményévé emelkedtek, tízszer annyi előadást érve el ebben a negyedszázadban, mint megszületésük óta. Az új magyar dráma sokat és joggal követelt és sürgetett ügye már egy idő óta színházművészetünk sikeres fő ügye, az országban végbemenő bemutatók nagy részén új magyar művet ismer meg a közönség. Shakespeare, Csehov, Ibsen, Shaw és a korábban egyáltalán nem ismert Brecht, Garcia Lorca több művét sok százas sorozatokban játszották és játsszák hazánkban, korunk, napjaink haladó és kommunista íróinak legértékesebb műveihez hasonlóan. Nem kisebbítjük a nagy, alapozó elődök érdemét, ha bátran hangoztatjuk az igazságot: soha hasonló színházkultúra nem volt, nem is lehetett a mi hazánkban. És szocialista kulturális politikánk megvalósításának még az elején vagyunk. Az első huszonöt évet zárjuk jogos büszkeséggel és a továbbfejlődés ezer kötelezettségének a tudatában. NAGYSZERŰ MŰVÉSZGÁRDÁVAL rendelkezünk céljaink végrehajtásához. Tudatosan megemeltük — értékének megfelelő szintre emeltük — a színész rangot. Művészeink a társadalmunkban betöltött fontos szerepüknek megfelelő erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesülnek, fő figyelmüket művészi hivatásuk teljesítésére fordíthatják, örömmel tapasztaljuk évről évre, mennyi új tehetség tölti fel friss vérrel a prózai és a zenés színházak művészi társadalmát, immár egyetemi szintű végzettséggel szolgálva a színművészet egyetemes és sajátos hazai ügyét. E nagyszerű üggyel kapcsolatban hadd idézzem ebben az évben másodszor a drámaszerzőnek is nagyszerű író-költőt, a chilei mártír Pablo Nerudát, az ő három év előtti színházi üzenetét. „Egyszer valamennyiünknek olyan színháza lesz — jövendölte —, amely egyszerű, de nem leegyszerűsített, bírál, de nem embertelen, olyan határtalan színháza, amely — miként a folyó az Andesekben — előre tör, megszabva mindenütt saját határait.” A negyedszázaddal ezelőtt államosított magyar színházak művészei és irányítói ilyen színházért dolgoznak, élnek. Rajk András Megjelent a Fáklya A Szaljut 3. sikeres repüléséről, Pavel Popovics és Jurij Artyuhin szovjet kozmonauták 15 napos utazásáról szól az a cikk, amely bevezeti a Fáklya legújabb számát. Eredmények és távlatok címmel Osztrovszki György, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja méltatja a magyar—szovjet gazdasági és műszakitudományos karcolatokat és együttműködést Ugyancsak ebben a számban olvasható hazánk alumíniumtermelésének további fejlődéséről és a volgai alumíniumgyárral való együttműködésünkről. A Fáklya számos érdekes írásának egyike még Alexandr Vasziljevszkij fényképekkel illusztrált visszaemlékezése Zsukov marsallra. (MTI) NÉPSZAVA A HÉT FILMJEI Szakítás A szerelem és a tisztesség összeütközéséről szól Vjacseszlav Jegorov egyszerű története. A história mindössze annyi, hogy Pavel (három leszerelő katona egyike) megismerkedik Szofijkával egy kisvárosi ünnepségen. Beleszeret és ott marad. Ám a falusi fiatalok (Szofijka a város melletti faluban él) felvilágosítják a jövevényt: a leány katonamenyasszony, s náluk nem szokás annak udvarolni, kinek jövendőbelije távol otthonától, övéitől a hazát szolgálja. Maradt ez a felfogás? Bármilyen furcsa, nem! Jakob Burgin szovjet rendező és Vlagyimir Csuhnov operatőr poétikusan oldja meg feladatát. Nehezíti azonban a néző állásfoglalását az, hogy bár Szofijka érzései Pável iránt világosak , mégsem fejezi ki szavakkal a maga gondolatait. Ráadásul a magyar szinkron egyik szerencsétlen mondata is összekuszálja a dolgokat.Az ominózus mondatban Szofijka csak udvarlónak nevezi katonavőlegényét. Ez pedig két különböző dolog. Az érzelmek, a gyengéd líra egyszerű filmje a Szakítás. A főszereplők a rokonszenves Viktor Carkov (Pável), és a szép Szvetlana Torna (Szofijka) illúziókeltő alakítást nyújtanak. Az Olsen-bandát ismerik Egon Olsent, Osztap Bender nagyon is távoli dán rokonát? Bizonyára. Hisz a krónikus vígjátékhiány következtében immár negyedszerre találkozhatunk Olsennel és bandájával. A mostani fejezet alapötlete — micsoda szegénységi bizonyítvány — leginkább a Szicíliaiak klánja című francia—olasz film alapötletére emlékeztet. Ez lenne a legkisebb baj. A nagyobb az, hogy az egész história gyermeteg. Erik Balling, a máskülönben rutinos rendező helytelen felfogásban mozgatja színészeit. A túlzó, üres játék még nem paródia! (Vonatkozik ez különösen az Olsenék orra alá minduntalan borsot törő ellenbanda tagjaira, akik, nem tudni miért, de operettet játszanak.) Aki ismerős a filmtörténetben, tudja: Dánia a néma korszakban filmnagyhatalom volt. Az Olsen-sorozat és legújabb darabja bizonyítja: ezek az idők, sajnos, régen elmúltak. A. P. Önző szerelem Szerelmi történet —önzéssel, önfeláldozással és kiábrándult szakítással. Tulajdonképpen az amerikai sikerfilm, a Love story ellenében készült. (Ezt a szándékot világosan megfogalmazza a rendező, amikor az egyik szereplőjén keresztül az amerikai história édeskés fordulatait bírálja.) Ennek megfelelően ezernyi akadály keresztezi a fiatalok boldogulását. Például a lakáshiány. És a pénztelenség. A végleges szakítást sem a „halál” okozza. Hanem az az egyszerű tény, hogy a leány önfeláldozóan vidéken vállal állást. (A fiú, csak így tudja befejezni az egyetemet.) Kreso Golik író-rendező filmje élénken felesel a manapság divatos, szentimentális szerelmi históriákkal. Csakhogy Kreso Golik gyenge rendező. Illetve tehetsége — legalábbis úgy tűnik a játék láttán —, egyelőre csak arra elegendő, hogy regisztrálja a hétköznapok problémáit. A hétköznapi szerelmi történetek problémáit. S ez még nem film, csak újmódi „szólam”, valamint puritán, szürke felhangokkal. Még inkább: néha egyetlen probléma is elég. Sokatmondó és találó lehet — a maga helyén és a sajátos életközegében. De, ha túlszaporítjuk a problémákat (a film minden jelenetében legalább nyolc található) — ez már nevetséges. Hatástalan és iskolás. A két fiatal szereplő — Vlasta Knezovic és Rade Serbadzija — kedves, mindennapi jelenség. Legalább „külalakban” emlékeztetnek a hétköznapi szerelmi krónikák hőseire. Az új jugoszláv filmet Ivica Rajkovic fényképezte, elegáns, modern stílusban, mozgalmasan. Elsa kölykei Az új angol film második fejezete az Elza, a vadon szülötte című, nagysikerű és kedves játéknak. Azaz: csak „félig” a második fejezete. Ugyanis a film első félórájában csak arról kapunk híradást — mint a folytatásos tv-játékoknál —, hogy mi is történt az első fejezetben. Újra láthatjuk Elza kedves akcióit, s azt is figyelemmel kísérhetjük ismét, hogy a szelíd oroszlánleány miként talál, vissza a vadonba. Hiába, a siker után— nagyon nehéz merőben új, s eredeti filmet készíteni. Egyébként az oroszlán kölykök — Jespah, Gopa és a kis Elza — végtelenül mulatságosak. Játékosak, ügyesek, s oroszlán mivoltukat meghazudtolóan okosak. Üdítő öröm figyelni játékos mozgásukat. Nem zavarja őket a kamera. Annál inkább a színészeket. Mennyire mesterkélt (és oktalan) Susan Hampshire örökös aggodalma! No és Nigel Davenport kemény férfiasságot utánzó „álszótlansága”.Végtére is az emberi színjáték „rongálja igazán” a vadonban játszódó, természetes és egyszerű állattörténetet. Wolfgang Suschitsky operatőr munkája kitűnő. Kamerája — szüntelenül várakozó, figyelő „fesállásból” — követi a vadszépségű, természetes világ mozgását. A filmet Jack Couffer rendezte Joy Adamson könyve nyomán. G. I. Nagy Balogh-ünnepségek Kispesten Nagy Balogh János, a nagy proletárfestő születésének 100., illetve halálának közelgő 55. évfordulója kapcsán a művész szülőhelye, a XIX. kerület nagyszabású rendezvénysorozat keretében emlékezik meg nagy fia életéről és művészetéről. A rendezvénysorozat aug. 2-án, a művész szülőházán levő emléktábla megkoszorúzásával veszi kezdetét, amelyet október 5. és november 7. között emlékkiállítás követ az Ady Endre út 57. szám alatt újonnan létesítendő Nagy Balogh Kiállítóteremben. November 22-én a művész sírját koszorúzzák meg a kerület különböző intézményei a Kerepesi temetőben, majd a kerületi tanács üléstermében Nagy Balogh -emlékülésre kerül sor. Ez időre szeretnék felállítani a Petőfi téren a művész egészalakos szobrát, amelyet Mártsa István Munkácsy-díjas érdemes művész készített el. A Hazafias Népfront kerületi székházában az ősz folyamán előadásokat terveznek szakemberek bevonásával Nagy Balogh munkásságáról. Ugyancsak ekkor szándékoznak bemutatni a Vörös Csillag Gépgyár Művelődési Házában annak a képzőművészeti pályázatnak a termését is, amelyet a kerület tanulóifjúságának hirdetnek meg a nagy művész emlékezetére. " 1974. augusztus 1 Emlékezések Petőfire — itthon és külföldön A segesvári csatában 125 éve hősi halált halt forradalmár költőre emlékeztek szerdán a Petőfiemlékeket őrző kiskunsági településeken. Többek között szülővárosában, Kiskőrösön, mint minden évben, most is koszorúkat, virágokat helyeztek el a költő szobrán, valamint a Petőfi-ház emléktábláján. A szülőváros küldöttsége ott volt a napokban megtartott budapesti központi ünnepségen is. A költő gyermekéveinek színhelyén, Kiskunfélegyházán ugyancsak a Petőfi-szobornál került sor a hagyományos megemlékezésre, koszorúzásra, a helyi népfrontbizottság és a tanács művelődési osztályának rendezésében. A Borsod megyei Sajószentpéter községben is kedden emlékeztek meg nagy költőnk halálának 125. évfordulójáról. A Petőfi Sándor Művelődési Házban ünnepi műsort adtak, a költő műveiből és a róla készült képzőművészeti alkotások reprodukcióiból pedig kiállítást nyitottak. Ugyancsak megemlékezésekre került sor a Borsodban levő és Petőfi nevét viselő több mint tíz községi klubkönyvtárban is.* Petőfi Sándor halálának 125. évfordulója alkalmából az NDK sajtója szerdán számos elemzést szentelt a nagy magyar költő életművének. A Neues Deutschland, „Forradalmár szavakban és tettekben” című cikkében rámutat, hogy a 26 éves korában a forradalomért életét áldozó költőt alkotásai a világ egyik legjelentősebb lírikusának rangjára emelik. A Neue Zeit „Költő és katona egy személyben” című cikkében azt hangsúlyozza, hogy Petőfi költői tehetségének alapja a néppel való szoros kapcsolatban keresendő. A Der Morgen című napilap ugyancsak azt emeli ki, hogy Petőfi költői hivatásának forrásait a Habsburgok és a földbirtokosok által kétszeresen elnyomott magyar néphez fűződő közvetlen kapcsolatai jelentették. HOMKOOT — A hetvenkedő katonát, Plautus halhatatlan vígjátékát mutatják be főiskolai hallgatóink Békés András rendezésében a szombathelyi Iseumban, augusztus 2., 3. és 4-én, Devecseri Gábor fordításában. — A budapesti „Zenélő Udvar” (I., Úri utca 62) műsorában ma este Mozart és Haydn egy-egy kisoperája kerül színre a Pro Musica Kamarazenekar és neves operaénekesek közreműködésével. 7-én, szerdán Banchieri madrigálkomédiája és Menotti énekes balettkomédiája lesz műsoron, a Budapesti Madrigálkórus és a Hangszeres Együttes működik közre. A debreceni Csokonai Színház bérleteinek árusítása ma kezdődik. A színház műsorán szerepel egyebek között Shakespeare: Antonius és Kleopátrája, Brecht—Weill: Koldusoperája. Az opera- együttes Verdi: A végzet hatalma című és Delibes: Lakiné című operáját újítja fel. — A Magyar Néphadsereg Központi Zenekara augusztus 3-án este a XX. század zenéjéből ad hangversenyt a Halászbástyán, másnap délelőtt térzenét ad ugyanitt. — Szentendrén, a Kovács Margit kerámiagyűjtemény kertjében augusztus 3. és 31. között szombatonként, illetve 18-án és 19-én, vasárnap és hétfőn hangversenyeket rendeznek. Gordonka-, cimbalom-, csembalóestre, kvartett-estre és kamarakórusestre kerül sor. Ismeretterjesztés-italban elbeszélve A szeszes italok propagálása, amint az köztudott, rendeletileg tilos néhány esztendeje széles e hazában. Ám az élet — amint azt az alábbiakban majd látni tetszenek — ezúttal is sokkalta bonyolultabb valóság. Ismerjük azokat a közderültséget kiváltott plakátokat, amelyeken két bal láb lóg ki egy asztal hosszú abrosza alól, így igyekezvén illusztrálni a részegség elrettentő hatását. Ismerjük azt is, hogy milyen sikerrel. „Proszit” — rántották meg a vállukat az emberek, s elsiettek a legközelebbi söntésbe vagy vendéglőbe. Amit ennek ellenére és reklám nélkül is vígan megtaláltak, merthogy régi igazság: a jó bornak nem kell cégér. A bornak nem is. Sőt — hogy ismét utaljak rá — tilos. Ám ki tilthatja meg, hogy bárki gyógyszert propagáljon. Józan ember senki. Ezért jelenhettek meg az imént fölidézett kétballábas plakátok szomszédságában a falakon, velük teljes békés egymás mellett élésben színes reklámfotók ezzel a felirattal: „Nem minden orvosság keserű!” Nyomban láthatjuk is, hogy melyik az az orvosság, amelyik nem keserű. Ott mutatja a fénykép tokaji aszús üvegek képében olyan gusztusosan, hogy megbizsereg az ember gyomra, s önkéntelenül esetten a nyelve a várható jó ízektől. Mert ez bizony csakugyan nem keserű. De hogy orvosság-e? Miért ne volna? Biztosan egyike ez a városszerte látható, meg a községekben kiaggatott egészségügyi ismeretterjesztő, felvilágosító plakátoknak. Egy ismerősöm mondta is, hogy ő tudja: valamikor a régen volt időkben egészen biztosan receptre írták föl az orvosok ezt a különleges magyar borfajtát. Talán még ma is szerepel a nemzetközi receptúrán a vinum tokajiensum. Amikor azonban ezen fölbuzdulva arra kértem az SZTK-orvosomat, hogy írjon föl nekem belőle minden étkezés előttre negyven cseppet, mert állítólag ez a legkedvezőbb dózis, akkor harsányan kinevetett. Látom már, nemhiába szidják sokan az SZTK-t. Végül is ezek után nem tudom, hogy valójában mi a tokaji. Bor-e vagy orvosság? Ha az árát nézem, akkor inkább az utóbbira szavazok. Ámbár az is lehetséges, hogy úgy vagyunk ezzel, mint az egyszeri szegedi juhász a pulijával, aminek fürgeségét megbámulta egy arra utazó, s megkérdezte: — Milyen idős ez a kutya? — Nem kutya ez, kérem — hangzott a rendreutasító felelet. — Hát akkor mi? — csodálkozott rá az idegen. — Ez kérem, puli! Valahogy így lehetünk fali ezzel a tokaji aszúval. Nem lehet bor, mert akkor nem hirdetnék. De hát akkor micsoda? Ez kérem, tokaji! — Tolong a nép így nyaranta Balatonföldvár egyik legforgalmasabb pontján, a bazársor előtt. Régi vidéki vásárok, búcsúk képét juttatja az eszembe. Legfeljebb azokon nem ilyen lenge volt az öltözet. A terjengő jóféle illatok, frissen sült pecsenyéé, kolbászé is olyan, mint a lacikonyhákon, a huttyánokban egykoron, csakhogy most keletkezőhelyük grillsütővé, büfévé korszerűsödött. És a sor végén itt van a vásárok elmaradhatatlan kísérője is: a céllövölde. No, persze módosult, alkalmazkodott a mai világunkhoz ez is. Eltűntek belőle azok a különféle festett figurák, nagy szarvú ördögök, agancsos szarvasok, piros orrú boszorkányok, bohókás nyulacskák, amelyeket el kellett találni, s akkor hoszszú sínen alácsusszantak egy kis puskaporos tartócskába. Ott aztán éktelen nagy ott durranva jelezték az ügyes kezű lövészt. Most nincs durrogtatás, csak halkan, diszkréten esetten a céllövő kispuska, amellyel az ismert karikás céllapokra kell lőni, lehetőleg a közepébe. Nincs harsány ki-, kiáltó sem, hanem ugyanilyen diszkréten, halkan, fegyelmezett szótlansággal adogatja a puskát a bódé személyzete, aki immár