Népszava, 1974. augusztus (102. évfolyam, 178–203. sz.)

1974-08-01 / 178. szám

4 A mi színházainkS­ZÍNHÁZI ÉLETÜNK, színházművészetünk — tele gondokkal. Műsorterveken, rendezői, művészi megoldásokon, magyar és külföldi drámák soka­ságának a színpadi megvalósításán tépelődik, gyötrő­dik rendezők, szcenikusok, színészek sokasága, vidé­ken és a fővárosban egyaránt. A nyári évad után a nemsokára induló télinek a gondjaival küzd sok száz színházi művészünk és dolgozónk. Az egész szakma. Igazán ritkán vetjük egybe ezeket a gondjainkat a negyedszázad előttiekkel. A felvetés most azért idő­szerű, mert huszonöt éve jelent meg a Népgazdasági Tanács 101/6/1949. számú határozata a színházak — pontosabban a magyar színészet ügyének — állami kezelésbe vételéről. Nagyon elvétve utalunk vissza az ezt megelőző hazai színházi állapotokra. Ki beszél már nálunk arról, hogy magyar színművészek soka­sága éhezett vidéken és Budapesten egyaránt és hogy olyan nagy és népszerű primadonnának, mint Péchy Erzsi, az ugyancsak szűkölködő pályatársak jótékony­célú kerti műsoron teremtették elő nagy betegségé­ben a kórházi költségeket. A nyomor és a létbizony­talanság időszaka volt ez. Az alkalom megengedhetővé, sőt, szükségessé teszi, hogy kijelentsük: ez az időszak csak a szocia­lista országokban ért véget ennek a felemelő hivatás­nak a világában. Megérdemelt tisztelettel fogadunk egy-egy kimagasló társulatot Shakespeare, Ibsen, Verdi, Arthur Miller hazájából —­ az ottani színházak és színházművészek általános helyzetéről azonban a mi közönségünknek nincs tudomása. Fonák módon egy-egy valóban elképesztő sztárgázsiról, világsztá­rok főúri pezsgős vacsorájáról még hallunk olykor­olykor, máskor meg éppen a milánói Scala, a New York-i Metropolitan, az angol National Theatre anyagi gondjairól, időnként csődállapotáról. Azután foglal­kozunk tovább a magunk merőben másmilyen szín­házi gondjaival — nem elemezvén tovább nyugati művésztömegek létbizonytalanságának, tengődésé­­nek beszédes és szomorú tényeit. A színházak államosítása óta — ami több foko­zatban, vidéki és fővárosi lépésben ment végbe — generálisan megváltoztak ide vonatkozó gondjaink, aminthogy a színházművészek gondjai is. Eszünk ágában sincs idealizálni a helyzetet, a művészeti szak­­szervezetek, amelyeknek a szerepe döntő volt az álla­mosításban, azóta is még sokáig küzdenek tovább, a létbiztonság megteremtése után, művészeink életé­nek további fokozatos javításáért, életszínvonaluk emeléséért. A LEGFŐBB KÜZDELMET azonban a színházmű­vészekkel közösen vívják már egy ideje és még sokáig, egy, az egész népet magas szinten szol­gáló, társadalmilag nagy értékű, összetett és sokszínű műsorpolitika kialakításáért. Képtelenség ezen a he­lyen akárcsak sorolni is, hogy mi mindenen kell még változtatnunk és javítanunk. De képtelenség volna sorolni azt is, amit elértünk negyedszázad alatt. Az egybevetések hovatovább nevetségesek, annyit fej­lődött a fővárosi és kivált a vidéki színjátszás az álla­mosítás óta. (A vidékre tett hangsúly nem ítélet a fő­várossal szemben — egyszerűen tény, hogy vidéken a fővárosinál is mélyebb­ pontról lehetett elindulni.) A magyar klasszikus drámák holt iskolai anyagból érett és fiatal közönségünk­­ eleven élményévé emel­kedtek, tízszer annyi előadást érve el ebben a negyed­században, mint megszületésük óta. Az új magyar dráma sokat és joggal követelt és sürgetett ügye már egy idő óta színházművészetünk sikeres fő ügye, az országban végbemenő bemutatók nagy részén új ma­gyar művet ismer meg a közönség. Shakespeare, Csehov, Ibsen, Shaw és a korábban egyáltalán nem ismert Brecht, Garcia Lorca több művét sok százas sorozatokban játszották és játsszák hazánkban, korunk, napjaink haladó és kommunista íróinak legértékesebb műveihez hasonlóan. Nem kisebbítjük a nagy, alapozó elődök érdemét, ha bátran hangoztatjuk az igazsá­got: soha hasonló színházkultúra nem volt, nem is lehetett a mi hazánkban. És szocialista kulturális po­litikánk megvalósításának még az elején vagyunk. Az első huszonöt évet zárjuk jogos büszkeséggel és a továbbfejlődés ezer kötelezettségének a tudatában. N­AGYSZERŰ MŰVÉSZGÁRDÁVAL rendelkezünk céljaink végrehajtásához. Tudatosan megemel­tük — értékének megfelelő szintre emeltük — a színész rangot. Művészeink a társadalmunkban be­töltött fontos szerepüknek megfelelő erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesülnek, fő figyelmüket művészi hivatásuk teljesítésére fordíthatják, örömmel tapasz­taljuk évről évre, mennyi új tehetség tölti fel friss vérrel a prózai és a zenés színházak művészi társa­dalmát, immár egyetemi szintű végzettséggel szol­gálva a színművészet egyetemes és sajátos hazai ügyét. E nagyszerű üggyel kapcsolatban hadd idézzem ebben az évben másodszor a drámaszerzőnek is nagy­szerű író-költőt, a chilei mártír Pablo Nerudát, az ő három év előtti színházi üzenetét. „Egyszer valamen­nyiünknek olyan színháza lesz — jövendölte —, amely egyszerű, de nem leegyszerűsített, bírál, de nem em­bertelen, olyan határtalan színháza, amely — miként a folyó az Andesekben — előre tör, megszabva min­denütt saját határait.” A negyedszázaddal ezelőtt államosított magyar színházak művészei és irányítói ilyen színházért dol­goznak, élnek. Rajk András Megjelent a Fáklya A Szaljut 3. sikeres re­püléséről, Pavel Popovics és Jurij Artyuhin szovjet kozmonauták 15 napos utazásáról szól az a cikk, amely bevezeti a Fáklya legújabb számát. Eredmé­nyek és távlatok címmel Osztrovszki György, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja méltatja a magyar—szov­jet gazdasági és műszaki­tudományos karcolatokat és együttműködést Ugyancsak ebben a számban olvasható ha­zánk alumíniumtermelé­sének további fejlődéséről és a volgai alumínium­gyárral való együttműkö­désünkről. A Fáklya szá­mos érdekes írásának egyike még Alexandr Va­­sziljevszkij fényképekkel illusztrált visszaemlékezé­se Zsukov marsallra. (MTI) NÉPSZAVA A HÉT FILMJEI Szakítás A szerelem és a tisztes­ség összeütközéséről szól Vjacseszlav Jegorov egy­szerű története. A história mindössze annyi, hogy Pa­vel (három leszerelő ka­tona egyike) megismerke­dik Szofijkával egy kis­városi ünnepségen. Bele­szeret és ott marad. Ám a falusi fiatalok (Szofijka a város melletti faluban él) felvilágosítják a jöve­vényt: a leány katona­­menyasszony, s náluk nem szokás annak udvarolni, kinek jövendőbelije távol otthonától, övéitől a hazát szolgálja. Maradt ez a felfogás? Bármilyen furcsa, nem! Jakob Burgin szovjet rendező és Vlagyimir Csuhnov operatőr poéti­­kusan oldja meg felada­tát. Nehezíti azonban a néző állásfoglalását az, hogy bár Szofijka érzései Pável iránt világosak , mégsem fejezi ki szavak­kal a maga gondolatait. Ráadásul a magyar szink­ron egyik szerencsétlen mondata is összekuszálja a dolgokat.­­Az ominózus mondatban Szofijka csak udvarlónak nevezi kato­navőlegényét. Ez pedig két különböző dolog. Az érzelmek, a gyengéd líra egyszerű filmje a Szakítás. A főszereplők a rokonszenves Viktor Carkov (Pável), és a szép Szvetlana Torna (Szofijka) illúziókeltő alakítást nyúj­tanak. Az Olsen-bandát ismerik Egon Olsent, Osztap Bender nagyon is távoli dán rokonát? Bi­zonyára. Hisz a krónikus vígjátékhiány következté­ben immár negyedszerre találkozhatunk Olsennel és bandájával. A mostani fejezet alap­ötlete — micsoda szegény­ségi bizonyítvány­ — leg­inkább a Szicíliaiak klánja című francia—olasz film alapötletére emlékeztet. Ez lenne a legkisebb baj. A nagyobb az, hogy az egész história gyerme­teg. Erik Balling, a más­különben rutinos rendező helytelen felfogásban mozgatja színészeit. A túlzó, üres játék még nem paródia! (Vonatkozik ez különösen az Olsenék or­ra alá minduntalan borsot törő ellenbanda tagjaira, akik, nem tudni miért, de operettet játszanak.) Aki ismerős a filmtörté­netben, tudja: Dánia a néma korszakban film­nagyhatalom volt. Az Ol­­sen-sorozat és legújabb darabja bizonyítja: ezek az idők, sajnos, régen elmúltak. A. P. Önző szerelem Szerelmi történet —ön­zéssel, önfeláldozással és kiábrándult szakítással. Tulajdonképpen az ame­rikai sikerfilm, a Love story ellenében készült. (Ezt a szándékot világosan megfogalmazza a rende­ző, amikor az egyik sze­replőjén keresztül az ame­rikai história édeskés for­dulatait bírálja.) Ennek megfelelően ezernyi aka­dály keresztezi a fiatalok boldogulását. Például a lakáshiány. És a pénzte­lenség. A végleges szakí­tást sem a „halál” okoz­za. Hanem az az egyszerű tény, hogy a leány önfel­­áldozóan vidéken vállal állást. (A fiú, csak így tudja befejezni az egyete­met.) Kreso Golik író-rende­ző filmje élénken felesel a manapság divatos, szen­timentális szerelmi histó­riákkal. Csakhogy Kreso Golik gyenge rendező. Il­letve tehetsége — leg­alábbis úgy tűnik a játék láttán —, egyelőre csak arra elegendő, hogy re­gisztrálja a hétköznapok problémáit. A hétköznapi szerelmi történetek prob­lémáit. S ez még nem film, csak újmódi „szó­lam”, valamint puritán, szürke felhangokkal. Még­ inkább: néha egyetlen probléma is elég. Sokat­mondó és találó lehet — a maga helyén és a sajá­tos életközegében. De, ha túlszaporítjuk a problé­mákat (a film minden je­lenetében legalább nyolc található) — ez már ne­vetséges. Hatástalan és is­kolás. A két fiatal szereplő — Vlasta Knezovic és Rade Serbadzija — kedves, mindennapi jelenség. Legalább „külalakban” emlékeztetnek a hétköz­napi szerelmi krónikák hőseire. Az új jugoszláv filmet Ivica R­ajkovic fényképezte, elegáns, mo­dern stílusban, mozgal­masan. Elsa kölykei Az új angol film máso­dik fejezete az Elza, a va­don szülötte című, nagy­sikerű és kedves játék­nak. Azaz: csak „félig” a második fejezete. Ugyan­is a film első félórájában csak arról kapunk hír­adást — mint a folytatá­sos tv-játékoknál —, hogy mi is történt az első feje­zetben. Újra láthatjuk El­za kedves akcióit, s azt is figyelemmel kísérhetjük ismét, hogy a szelíd orosz­lánleány miként talál, vissza a vadonba. Hiába, a siker után­­­— nagyon nehéz merőben új, s eredeti filmet készíteni. Egyébként az oroszlán kölykök — Jespah, Gopa és a kis Elza — végtelenül mulatságosak. Játékosak, ügyesek, s oroszlán mi­voltukat meghazudtolóan okosak. Üdítő öröm fi­gyelni játékos mozgásu­kat. Nem zavarja őket a kamera. Annál inkább a színészeket. Mennyire mesterkélt (és oktalan) Susan Hampshire örökös aggodalma! No és Nigel Davenport kemény fér­fiasságot utánzó „álszót­­lansága”.Végtére is az em­beri színjáték „rongálja igazán” a vadonban ját­szódó, természetes és egy­szerű állattörténetet. Wolfgang Suschitsky ope­­ratőr munkája kitűnő. Kamerája — szüntelenül várakozó, figyelő „fesál­lásból” — követi a vad­szépségű, természetes vi­lág mozgását. A filmet Jack Couffer rendezte Joy Adamson könyve nyomán. G. I. Nagy Balogh-ünnepségek Kispesten Nagy Balogh János, a nagy proletárfestő szüle­tésének 100., illetve halá­lának közelgő 55. évfor­dulója kapcsán a művész szülőhelye, a XIX. kerü­let nagyszabású rendez­vénysorozat keretében emlékezik meg nagy fia életéről és művészetéről. A rendezvénysorozat aug. 2-án, a művész szülőhá­zán levő emléktábla meg­koszorúzásával veszi kez­detét, amelyet október 5. és november 7. között em­lékkiállítás követ az Ady Endre út 57. szám alatt újonnan létesítendő Nagy Balogh Kiállítóteremben. November 22-én a mű­vész sírját koszorúzzák meg a kerület különböző intézményei a Kerepesi temetőben, majd a kerü­leti tanács üléstermében N­agy Balogh -emlékülésre kerül sor. Ez időre szeret­nék felállítani a Petőfi téren a művész egészala­kos szobrát, amelyet Már­tsa István Munkácsy-díjas érdemes művész készített el. A Hazafias Népfront kerületi székházában az ősz folyamán előadásokat terveznek szakemberek­ bevonásával Nagy Balogh munkásságáról. Ugyancsak ekkor szán­dékoznak bemutatni a Vörös Csillag Gépgyár Művelődési Házában an­nak a képzőművészeti pá­lyázatnak a termését is, amelyet a kerület tanuló­­ifjúságának hirdetnek meg a nagy művész emlé­kezetére. " 1974. augusztus 1 Emlékezések Petőfire — itthon és külföldön A segesvári csatában 125 éve hősi halált halt forradalmár költőre emlé­keztek szerdán a Petőfi­­emlékeket őrző kiskunsági településeken. Többek kö­zött szülővárosában, Kis­kőrösön, mint­ m­inden év­ben, most is koszorúkat, virágokat helyeztek el a költő szobrán, valamint a Petőfi-ház emléktábláján. A szülőváros küldöttsége ott volt a napokban meg­tartott budapesti központi ünnepségen is. A költő gyermekéveinek színhe­lyén, Kiskunfélegyházán ugyancsak a Petőfi-szo­­bornál került sor a hagyo­mányos megemlékezésre, koszorúzásra, a helyi nép­frontbizottság és a tanács művelődési osztályának rendezésében. A Borsod megyei Sajó­­szentpéter községben is kedden emlékeztek meg nagy költőnk halálának 125. évfordulójáról. A Pe­tőfi Sándor Művelődési Házban ünnepi műsort adtak, a költő műveiből és a róla készült képző­­művészeti alkotások rep­rodukcióiból pedig kiállí­tást nyitottak. Ugyancsak megemléke­zésekre került sor a Bor­sodban levő és Petőfi ne­vét viselő több mint tíz községi klubkönyvtárban is.* Petőfi Sándor halálának 125. évfordulója alkalmá­ból az NDK sajtója szer­dán számos elemzést szen­telt a nagy magyar költő életművének. A Neues Deutschland, „Forradalmár szavakban és tettekben” című cikké­ben rámutat, hogy a 26 éves korában a forradalo­mért életét áldozó költőt alkotásai a világ egyik legjelentősebb lírikusának rangjára emelik. A Neue Zeit „Költő és katona egy személyben” című cikkében azt hang­súlyozza, hogy Petőfi köl­tői tehetségének alapja a néppel való szoros kap­csolatban keresendő. A Der Morgen című napilap ugyancsak azt emeli ki, hogy Petőfi költői hivatá­sának forrásait a Habs­burgok és a földbirtoko­sok által kétszeresen el­nyomott magyar néphez fűződő közvetlen kapcso­latai jelentették. HOMKOOT — A hetvenkedő kato­nát, Plautus halhatatlan vígjátékát mutatják be főiskolai hallgatóink Bé­kés András rendezésében a szombathelyi Iseumban, augusztus 2., 3. és 4-én, Devecseri Gábor fordítá­sában. — A budapesti „Zenélő Udvar” (I., Úri utca 62) műsorában ma este Mo­zart és Haydn egy-egy kis­operája kerül színre a Pro Musica Kamarazenekar és neves operaénekesek köz­reműködésével. 7-én, szer­dán Banchieri madrigál­­komédiája és Menotti éne­kes balettkomédiája lesz műsoron, a Budapesti Madrigálkórus és a Hang­szeres Együttes működik közre.­­ A debreceni Csoko­nai Színház bérleteinek árusítása ma kezdődik. A színház műsorán szerepel egyebek között Shakes­peare: Antonius és Kleo­pátrája, Brecht—Weill: Koldusoperája. Az opera-­ együttes Verdi: A végzet hatalma című és Delibes: Lakiné című operáját újít­ja fel. — A Magyar Néphadse­reg Központi Zenekara augusztus 3-án este a XX. század zenéjéből ad hang­versenyt a Halászbástyán, másnap délelőtt térzenét ad ugyanitt. — Szentendrén, a Ko­vács Margit kerámiagyűj­temény kertjében augusz­tus 3. és 31. között szom­batonként, illetve 18-án és 19-én, vasárnap és hétfőn hangversenyeket rendez­nek. Gordonka-, cimba­lom-, csembalóestre, kvar­tett-estre és kamarakórus­­estre kerül sor. Ismeretterjesztés-italban elbeszélve A szeszes italok propa­gálása, amint az köztu­dott, rendeletileg tilos né­hány esztendeje széles e hazában. Ám az élet — amint azt az alábbiakban majd látni tetszenek — ezúttal is sokkalta bonyo­lultabb valóság.­ ­ Ismerjük azokat a köz­derültséget kiváltott pla­kátokat, amelyeken két bal láb lóg ki egy asztal hosszú abrosza alól, így igyekezvén illusztrálni a részegség elrettentő hatá­sát. Ismerjük azt is, hogy milyen sikerrel. „Proszit” — rántották meg a vál­­lukat az emberek, s el­siettek a legközelebbi söntésbe vagy vendéglő­be. Amit ennek ellenére és reklám nélkül is vígan megtaláltak, merthogy ré­gi igazság: a jó bornak nem kell cégér. A bornak nem is. Sőt — hogy ismét utaljak rá — tilos. Ám ki tilthatja meg, hogy bárki gyógyszert propagáljon. Józan ember senki. Ezért jelenhettek meg az imént fölidézett kétballábas plakátok szomszédságában a fala­kon, velük teljes békés egymás mellett élésben színes reklámfotók ezzel a felirattal: „Nem minden orvosság keserű!” Nyom­ban láthatjuk is, hogy me­lyik az az orvosság, amelyik nem keserű. Ott mutatja a fénykép tokaji aszús üvegek képében olyan gusztusosan, hogy megbi­zsereg az ember gyomra, s önkéntelenül esetten a nyelve a várható jó ízek­től. Mert ez bizony csak­ugyan nem keserű. De hogy orvosság-e? Miért ne volna? Biztosan egyike ez a városszerte látható, meg a községekben kiag­gatott egészségügyi isme­retterjesztő, felvilágosító plakátoknak. Egy ismerő­söm mondta is, hogy ő tudja: valamikor a régen volt időkben egészen biz­tosan receptre írták föl az orvosok ezt a különleges magyar borfajtát. Talán még ma is szerepel a nemzetközi receptúrán a vinum tokajiensum. Ami­kor azonban ezen fölbuz­­dulva arra kértem az SZTK-orvosomat, hogy ír­jon föl nekem belőle minden étkezés előttre negyven cseppet, mert ál­lítólag ez a legkedvezőbb dózis, akkor harsányan ki­nevetett. Látom már, nemhiába szidják sokan az SZTK-t. Végül is ezek után nem tudom, hogy valójában mi a tokaji. Bor-e vagy or­vosság? Ha az árát né­zem, akkor inkább az utóbbira szavazok. Ám­bár az is lehetséges, hogy úgy vagyunk ezzel, mint az egyszeri szegedi juhász a pulijával, aminek für­geségét megbámulta egy arra utazó, s megkérdez­te: — Milyen idős ez a ku­tya? — Nem kutya ez, ké­rem — hangzott a rendre­­utasító felelet. — Hát akkor mi? — csodálkozott rá az idegen. — Ez kérem, puli! Valahogy így lehetünk fali ezzel a tokaji aszúval. Nem lehet bor, mert ak­kor nem hirdetnék. De hát akkor micsoda? Ez kérem, tokaji! — Tolong a nép így nya­ranta Balatonföldvár egyik legforgalmasabb pontján, a bazársor előtt. Régi vidéki vásárok, bú­csúk képét juttatja az eszembe. Legfeljebb azo­kon nem ilyen lenge volt az öltözet. A terjengő jó­féle illatok, frissen sült pecsenyéé, kolbászé is olyan, mint a lacikonyhá­kon, a huttyánokban egy­koron, csakhogy most ke­letkezőhelyük grillsütővé, büfévé korszerűsödött. És a sor végén itt van a vá­sárok elmaradhatatlan kí­sérője is: a céllövölde. No, persze módosult, al­kalmazkodott a mai vilá­gunkhoz ez is. Eltűntek belőle azok a különféle festett figurák, nagy szarvú ördögök, agancsos szarvasok, piros orrú bo­szorkányok, bohókás nyu­lacskák, amelyeket el kel­lett találni, s akkor hosz­­szú sínen alácsusszantak egy kis puskaporos tar­­tócskába. Ott aztán ékte­len nagy ott durranva je­lezték az ügyes kezű lö­vészt. Most nincs durrog­­tatás, csak halkan, diszk­réten esetten a céllövő kispuska, amellyel az is­mert karikás céllapokra kell lőni, lehetőleg a köze­pébe. Nincs harsány ki-, kiáltó sem, hanem ugyan­ilyen diszkréten, halkan, fegyelmezett szótlansággal adogatja a puskát a bódé személyzete, aki immár

Next