Népszava, 1975. március (103. évfolyam, 51–76. sz.)
1975-03-16 / 64. szám
1975. március 16. Örök forrás Beszélgetés Vujicsics D. Sztojánnal Vujicsics D. Sztoján tizenhat éve a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, jelenleg osztályvezetője. összehasonlító irodalomtörténettel foglalkozik, főleg a magyar—délszláv kapcsolatokat kutatja. Nemcsak tudományos műveket alkot, hanem költő is. Tavalyelőtt jelent meg verseskötete Belgrádban, a „Nolit” kiadó gondozásában, s nagy sikert aratott. Kivívta olyan jelentős költők elismerését is, mint Vaskó Popa, akit napjaink legnagyobb szerb költőjének tekintenek. Költői munkássága mellett jelentős a műfordítói tevékenysége is. Magyarra fordította a szerb-horvát irodalom jelentős alkotásait, anyanyelvére pedig magyar szerzők műveit. Asztalán szerb folyóiratok, újságok. Szülőfalujára fordítom a szót. — Sosem szakadtam el Pomáztól, ma is szívesen vallom szülőfalumnak. Bár a hazai szerbek minden szigetét szeretem, a gyerekkor jogán valóban Pomáz áll hozzám legközelebb. Ma is gyakran járok oda, pedig nincsenek rokonaim. Mégis sok szál fűz hozzá, s azt, hogy ma verseket is írok, talán teljes mértékben a pomázi szerbeknek köszönhetem. Tőlük kaptam az anyanyelvű beszéd örömét, közöttük éreztem először, hogy kikhez tartozom, kikhez köt a hűség, s a felnőtt férfi felelőssége. Pomáz ma már majdnem „város”, az urbanizáció minden jegyével rendelkezik. A szerbek is kiléptek zártságukból, a fővárosban dolgoznak, s e változások miatt egyre nehezebb megtartani önálló nemzetiségi karakterüket. Ez a folyamat — mint téma — jelen van verseimben. — ön munkája közben is gyakran jár Jugoszláviában. Ismerik-e, számon tartják-e az otthoniak Pomázt? — Igen. Nagyon jól ismerik. Szentendre mellett leggyakrabban Pomázt emlegetik. Hirtelen nem is tudnám számba venni azokat a híres szerb embereket, akik életük folyamán megfordultak Pomázon, vagy valamiképp kapcsolatba kerültek vele. Például kevesen tudják, hogy Nicola Tesla, a híres szerb-amerikai mérnök járt Pomázon. Gyakran jönnek költők, írók, művészek. Az utóbbi években megélénkült a kapcsolat, meglátogatta Pomázt Vaskó Popa, Veko Petrovics, Vaskó Popa Szentendréről verset is írt. — Hogyan ápolják a hazai szerbek kultúrájuk nagy alakjainak szellemi örökségét? Itt elsősorban Jakov Ignjatovicra, a nagyszerű íróra gondolok. — Tavalyelőtt nyáron ünnepeltük születésének 150. évfordulóját. A Ferenczy Múzeumban kiállítást is rendeztünk „Szentendre és a szerb irodalom” címmel. Jakov Ignjatovic irodalmunkban elfoglalta az őt megillető helyet. — Befejezésül még egy kérdés. Tervei között szerepel-e olyan munka, amely a hazai szerb nemzetiség történetét napjainkig dolgozná föl? — Igen. A „Kritika” című folyóirat fölkérésére írok erről, s benne személyes emlékeim is helyet kapnak. Izgat a feladat, hiszen, mint említettem, a hazai szerbek kultúrája, gazdag hagyománya ma is elevenen él. Ács Jenő Kárpáti Kamis CSORBA UTCA Ki tudná egy régi késről hol lett csorba? Keresztleveledet kár volt írni porba. Tíz-tíz ház az oldaladon s egy vályog vár, emeletes fején körben csatornasál, begombolt öregúr hasán ócskán lelóg, kifut belőle néha egy napozó pók. A többi háznál vaskosabb és testesebb, öreg rendőr arca volt, csúf és csupa seb. Nem láttad se te, se én, hogy ki lakik ott, Bagolyvárnak neveztük, s hogy miért? Titok. Kiss Attila: Nyári Balaton az anyja kivette a bölcsőből Bercit. Az asztalhoz hozta, valami kis karcolást mutatott az arcán ... Karcsim nem tűrte a picinyt, féltékeny volt rá, magának akart minden szeretetet. Akkor azonban megszállta valami, mert azt kérdezte: „Apja, bejesszük Bercit is?” „Nagy erősnek?” Komolyan, beleegyezően bólintott: „Ha utánunk jön. Leghátul.” Benn a konyhában átkapcsolták a rádiót, a délutáni hírek kavarogtak a fejünk fölött. Az öregek mind elmentek már, csak a poharak árválkodtak az asztallapokon. — Bevették? — kérdeztem a félhomályban, s a nagyobbik fiam játékszálakon megemelkedő izmocskáit láttam, amelyeket minden reggel, mellét feszítve, bemutat nekem. — Bevettük volna — mondta az öregember. — Persze, hogy bevettük volna. Felállt, begombolta a pufajkát. A barna kucsmát lassan, gonddal a fejére húzta. — Karcsi miatt nem lehetett — mondta, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. — Nyáron a nővéremek magukhoz kérték Sukoróra. Annyit könyörögtek érte, nem volt gyermekük ... Egyik nap Karcsi lecsúszott a lucernás szekérről, és a kerék átment a derekán. A röviditőn ereszkedtünk alá a faluba, meg-megkapaszkodva tapostuk a havát. Szürkülődött, nádkucsmájukat mélyen nyakukba húzták a pincék. — Néha, idejönn a hegyen, mögém állnak. Karcsi is, Berci is. Jönnek mögöttem, elöl Karcsi, utána — leghátul — Berci. Követnek egy darabon, aztán elmaradnak ... Félrehajtottam egy arcomba csapódó bokrot; mire megfordultam, már mosolygott, szelíden, miként magával békülget az ember. Ahogy elnéztem az előttem lépegető öregembert, nem volt nagyobb, mint egy tíz-tizenkét éves fiúcska; madárválla billegett, s a pufajkája alá búvó szél csaknem megemelte. — Berci azért nagy erős lett! — szólt hátra. — Olyan izma volt annak, mint a kő! A tóparti gyalogútra kanyarodtunk, a fehér kertek alá. Megálltunk, az öregember cigarettát nyálazott. Míg elfogtam előle a szelet, megsodorta a papírt, gonddal megütögette a szivarka két végét. — Út épül — fújta a jég fölé a füstöt. — Körben a tó körül. Jövőre elbontják a házakat. Vagy azután. — Kitart az egy darabig ... — Nekem kitelik — mondta nyugalommal. — Időm van — hunyorított —, aranyból lenne a negyede .. . Mióta hazajött a háborúból, a vasúthoz járt, töltést követtek, síneket cseréltek. A nyugdíj nem nagyobb, nem kisebb, mint a többieké, élni lehet belőle. A vasút szabadjegyet ad, ha kedve hozná, mozdulni is lehetne. — A kedvezmény megvan, igen...A hangsúlyból éreztem: ha meg is van, akként csak mint a köves föld *— parlagon. — Egyszer elnéznék Szarvasra. És ott egy cimborám, katonák voltunk, együtt szöktünk. Pistának hívják, Bazsó Pistának. Tavalyelőtt még élt, üzent valakivel. Az, utcai lámpák egyszerre megnyújtották az árnyékunkat. A kertekben kutyák perlekedtek a faggyal. A buszmegálló szélfogó kőfala mögé húzódtunk. — Nálunk két hétig elfeküdt a front — szólalt meg az öregember. — Végig a hegyoldalban, amerre alászállottunk... Az egyik pincében laktunk Pistával, volt ott egy ötszáz literes hordó, abban bújtunk. Második héten a cimbora megvadult: ő nem bírja tovább, nem és nem — a két markommal fogtam vissza. „Ne félj, koma, lesz minden! Meleg étel, civil ruha, minden lesz koma!” Szorítottam a gallérját, nem eresztettem . .. „Vár az asszony bennünket, és Berci a Nagyerős!” Hajnalonként, ha kilopóztunk a hordóból, és nem havazott, még a házunk tetejét is megmutattam neki. Az öregember elhallgatott, talán a szarvasi katona elmosódott arcvonásai után kutatott az emlékezetében. — Pista még meg is vádolt — mondta aztán. — Minek lódítottam neki, mit hitegettem ... Mert a házunkba nem tudtam bevezetni. Lejöttünk a hegyről, s egy nagy gödröt találtam a házunk helyén. A pufajka zsebébe nyúlt, fölkattintotta a dózait, s rágyújtott. Csönd Volt, jégszálkás sötét. Csak a Szivarka parazsa hunyorgott a Sötétben, akár egy kis makacs, elszánt szentjánosbogár. Demény Ottó MADÁR Sivítja dalát odafönn — kis örült — zeng a lomb pedig csak éppen párja költ érte szól a kolomp e félelmében hazudik trillázik élesen míg kirepednek a tojások a fészek öbeliben magára von karvalyt kevély csőrt éles karmokat kegyetlen szépen halni meg ha nincs más változat Filadelfi Mihály NÉGYSOROS Parittyakő nékem a bánat, Meg nem aláz sunyi alázat, Sem ki magasból rámkiált, Sok sorsom adta Góliát! NÉPSZAVA Bencse József TÉRDELTEM A KÉVÉN Térdeltem a kévén, szorítottam hitem, gondcsillagos zsákjuk vállukra segítem. Tenyerükbe hulltam, mint megérett búza, szívemet a zsákjuk földmélyéig húzza. Szalay Ferenc: Tanyasi kislány Tünékeny művészet a színészé. A szó elrepül, a legnagyszerűbb alakítások, a legforróbb színpadi sikerek emléke is lassan szertefoszlik. Mi marad a színész után? Fényképek, újságkivágások, szerencsés esetben néhány filmtekercs és hangszalag. Kor- és körkép Idővel óhatatlanul fakul a kortársak emlékezete is, megkopnak a színész hangját, alakját őrző felvételek, és kevesebben lesznek, akik elmesélhetik, milyen színész, milyen ember volt Bajor Gizi, Törzs Jenő vagy Rátkai Márton. Erre gondoltak a televíziósok, amikor másfél évvel ezelőtt elindították a Színészmúzeum adássorozatát. Arra is gondoltak, hogy egyegy nagy színész tehetségét, művészetének varázsát teljességében felidézni nem lesz könnyű. A két világháború között készült filmanyag szegényes, technikailag gyenge minőségű és bizony nem valami magas színvonalú. Jávor Pált például jóformán csak „snájdig” amorózóként láthattuk a régi filmeken, Bajor Gizi öszszesen két alkalommal állt a felvevőgép elé, Gombaszögi Ella művészetéről se sokat árulnak el a filmszerepek. Érdemes-e egy esetleges igénytelen szerep gyengébb színészi pillanataival illusztrálni a művész pályaképét? — Még így is érdemes — mondja Csenterics Ágnes, szerkesztő-rendező. — Az ilyen filmrészletek valóban csak illusztrációk, amelyek néhány percre elénk varázsolják a színész arcát, hangját, alakját. A képet a kortársak, pályatársak visszaemlékezései, az írásos és tárgyi dokumentumok teszik teljessé. A Színészmúzeum eddigi műsorai Kabos Gyulától Csortosig és Rózsahegyi Kálmánig az elmúlt negyven év tizenkét jelentős színészegyéniségének állítottak emléket. A sorozat alkotói, Csenterics Ágnes és Bános Tibor forgatókönyvíró minden esetben napokat, heteket töltenek a filmarchívum házivetítőjében, soksok kilométernyi játék- és híradófilmet néznek végig néhány használható filmkockáért. A Színháztörténeti Intézet anyaga, a sajtóarchívumok, a rádió hangmúzeuma, a színpadi és családi fotók ugyancsak segítenek a hiteles kor- és körkép megrajzolásában. Visszahozott percek A bemutatóra váró Ladányi Ferenc-műsorhoz már a televízió filmtára is hozzájárulhatott, például Alfonso Paso Egy csirkefogó ügyében című emlékezetes sikerű tv-játékának részleteivel és a versmondó Ladányit megörökítő tv-felvételekkel. A Törzs Jenőről készülő adásban a gyengébb filmanyagot a visszaemlékezések pótolják. Olyan művészek vallanak Törzs Jenőről, mint Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Makay Margit, Illés Endre, Hegedűs Tibor, akiknek értékítéletét a néző szívesen elfogadja, szereplésük pedig külön is gazdagítja a műsort. Az állandó műsorvezető, Farádi István mellett végzős színinövedékek kutatják majd a nagy előd pályájának dokumentumait az adás helyszínén, a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Miért bízzák fiatalokra a „szellemidézést”? — Meg akarjuk tartani az érzelmek és az elemző értelem helyes egyensúlyát. A fiatal színészek őszinte tisztelettel és érdeklődéssel, de szubjektivitás nélkül próbálják feltárni a régi híres pályatársak egyéniségének, művészetének jellemzőit. Az idősebbek a személyes élmény, a közös emlékek meleg színeivel járulnak a műsorhoz, szép és hiteles, színháztörténeti értékű vallomásokkal. Néha kellemes meglepetések érik a sorozat alkotóit. Előkerül egy régi színházi riportfilm, amelyben Ladányi Ferenc beszél Pavlenko Boldogság című darabjáról. Egy filmhíradó a negyvenes évek végéről megőrzött, néhány villanást Somlay Artúr Jegor Bulicsovalakításából. Megszólal Lugosi Bálint belsőépítész, Csortos barátja, hazalátogat Székely István, Amerikában élő magyar filmrendező, rengeteg színésztörténet tudója. Mindez hozzájárul a Színészmúzeum gazdagításához. Sürgető, szép feladat Szaporodnak a jó alakításokat őrző mozi- és tv-filmek, a színházi előadásokat rögzítő kép- és hangszalagok, ma élő színészeink legjobbjairól gazdag anyagot találhat majd az utókor. A Színészmúzeum szellemidéző munkája, a régi dokumentumok felkutatása, a kortársi emlékezések összegyűjtése most még nehéz és sürgető feladat. Olyasmi, mint a régészetben a leletmentés. — Minden műsorunk után igen sok levél érkezik. Nemcsak az emlékeken elandalodó idősebbektől, hanem a tv-nézők minden rétegéből. Akár dicsérik a műsort, akár keveslik a régi filmrészleteket, akár egy újabb adatra kíváncsiak, örülünk az érdeklődésnek és válaszolunk. Úgy érezzük, a Színészmúzeum is a szórakoztató ismeretterjesztés része. Készülnek az újabb portrék Mály Gerőről, Somlay Artúrról, Kiss Manyiról, Peti Sándorról, Tímár Józsefről, Uray Tivadarról, Tőkés Annáról. Az elmúlt évtizedek magyar színművészetének legjobb mestereit sorra-rendre bemutatják a tv Színészmúzeumának arcképcsarnokában. V. V. Szellemidézés a MTV SZÍNÉSZMÚZEUMÁBAN Magyar antifasizmus és ellenállás Pintér István könyve Gondos és alapos kutatómunkára alapozva világítja meg a szerző azokat az okokat, melyekre a tudomány s az irodalom harminc esztendeje keresi a választ: hogyan volt lehetséges az, hogy egy ország saját érdekei ellenére is kitart a számára csak pusztulást jelentő „szövetséges” mellett? Miért nem volt olyan méretű ellenállás Magyarországon, mint amilyet Európa többi országaiban lehetett tapasztalni? A sok munkával feltárt történelmi tények seregét — s ez a könyv legnagyobb erénye — a szerzőkét nagyon lényeges kérdés köré csoportosítja, s ezekkel ad magyarázatot a kérdésre. Az egyik a hazai kommunista párt és a Szovjetunió szerepe, a másik pedig a magyar polgári ellenállás félelme a társadalmi változtatástól, nevezetesen az ország demokratikus átalakításától. A kommunisták mutattak rá arra, hogy a nácizmus elleni következetes harc nem nélkülözheti a társadalmi átalakulás követelményét, hogy a nemzeti felszabadulás nem mehet végbe társadalmi felszabadulás, demokratikus reformok nélkül. A többi csoportosulás pedig erre vagy egyáltalán nem, vagy csak elvétve lett volna hajlandó. „A náciellenes polgári politikusok az antifasiszta mozgalmakban nem csupán, esetenként nem is elsősorban a Hitler-ellenességet, az ország felszabadítására irányuló tömegaktivitást, hanem a bennük rejlő forradalmi tendenciákat látták meg. 1918—0919 forradalmi eseményeinek megismétlődésétől féltek. Ezt mindenképpen el akarták kerülni, ezért lemondtak a következetes antifasiszta küzdelemről.” Innen érthető, hogy Kállay „hintapolitikája” illúziókat tudott kelteni még a haladó körökben is, s a demokratikus átalakulástól való félelem — nemkülönben a negyedszázad fasiszta politikája-propagandája — az uralkodó osztály gondolkodását, cselekvőképességét befolyásolta —, hogy mint a párt elemzése Románia kiválása után kimondta: „... a magyar burzsoáziát 25 éves ellenforradalmi múltja annyira megmerevítette, a reakciós politika olyan erősen beidegzett tradícióvá vált, hogy azzal szakítani még saját érdekében sem képes.” A szerző ebből a szempontból vizsgálja a történteket. Bírál, ahol kell, s méltó emléket állít a mártír hősöknek. A kötet így egyúttal az akkori történelem nevezetesebb szereplőinek arcképcsarnokát is adja (elsősorban a Bajcsy-Zsilinszkyét emelnénk ki, hol a politikai kérdésekben való tisztázódás folyamata a legvilágosabban rajzolódik ki.) Tudjuk, a szerző is utal rá, hogy a pusztítások következtében számtalan dokumentum elveszett. A szerzőt dicséri, hogy ezt közli velünk s nem bocsátkozik találgatásokba. Amit talán hiányolhatnánk, az az, hogy a magyar szellemiművészi életben jelenlevő tendenciákra kevés helyet szánt. (Pl. A beszüntetett lapok között a Magyar Csillagot nem is említi.) Egyik kritikustársunk reméli, hogy a könyv széles körben terjed. Mi is szeretnénk. Ehhez azonban szerintünk nem 55 forintos árral kellett volna kibocsátani. (Kossuth) Bessenyei György