Népszava, 1975. szeptember (103. évfolyam, 205–229. sz.)

1975-09-02 / 205. szám

197­5. szeptember 2. Megkóstolta a tudás ízét Bala Károly, a Kőbá­nyai Gyógyszerárugyár analitikusa 1954-ben, érettségi után, szakmun­kástanulóként kezdte a pályafutását, s most, 21 év után gyérülő, itt-ott már deresedő hajszálakkal megszerezte a vegyész­­mérnöki diplomát. „Senki­re kényszerített” A tizenkilenc éves, min­den iránt érdeklődő fia­talember a kémiaórák kémcsövei, lombikjai után izgalmasnak találta a ha­talmas berendezéseket, s hajtotta a megismerés vá­gya. Nem szalasztotta el az alkalmat, hogy egy év alatt megszerezze a szak­munkás-bizonyítványt­. Közben, jó néhány üze­­­met megismert. Ő is úgy járt, mint a legtöbben, akik megkóstolják a tudás ízét. Minél többet látott, értett, annál jobban érez­te, milyen keveset tud. Munka mellett, esti tago­zaton végezte el a Petrik Lajos Vegyipari Techni­kumot. 1960-ban, amikor fel­épült az új növényüzem, kiemelték a jó képességű szakmunkást, s az új üzem laboratóriumának analiti­kusa lett. Itt már átlátta — és vizsgálta — az egész termelési folyamatot. Be­leszólhatott a technológia alakításába s az ő lelki­ismeretességén is múlott a gyártmányok minősége. — Igyekeztem a lehető legjobbat adni, elégedettek is voltak a munkámmal — mondja — s jóllehet, nyugdíjig élhettem volna abból, amit a szakmun­kásképzőben és a techni­kumban tanultam, úgy éreztem, többet kell meg­ismernem a nagy egész­ből. Bújtam a könyvtára­kat, kerestem a szakiro­dalmat, a legújabb kuta­tási eredményeket. Senki se kényszerített rá, de a több ismeret nagyobb biz­tonságot adott. Észrevet­tem, hogy a munkatár­saim is becsülnek érte. Olyannyira, hogy hat év­vel ezelőtt az ő biztatá­sukra jelentkeztem a Bu­dapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára. A brigád segítsége tudta hasznosítani gya­korlati ismereteit az egye­temen ? — Természetesen igen. Mondhatnám úgy is, hogy amit a gyakorlatban is­mertem, szinte elég volt egyszer átolvasnom, rög­tön megértettem és tud­­tam is. Óriási segítség volt ez. Legalább akkora, mint amit a munkahelyi veze­tőimtől és a szocialista brigádomtól kaptam. Mi­helyt elkezdtem a techni­kumot, a három műszak helyett biztosították az ál­landó délelőttös munkát, a brigád pedig vállalta a továbbtanulók patronálá­­sát. Többen is tanultunk egyszerre, jólesett a segít­­­­ség. A hat év alatt a rész­leges helyettesítést is vál­lalták, hiszen általában délután 3—4 órakor kez­dődtek az előadások, s egy-másfél órával előbb abba kellett hagynom a munkát. Én is igyekeztem viszonozni a segítségüket, amivel csak tudtam, mégis nagy hálával tartozom a Vályi Péter szocialista bri­gádnak. A további lehetőségek­ről Szarvadi Béla, az el­lenőrző részleg vezetője mondja: — Kétszeresen örülünk Karcsi diplomájának. Több mint másfél évtizede gyakorolja a növényké­miai analitikát. Eddig is becsülettel, szorgalommal dolgozott, most, a diplo­ma és tudás birtokában m­agasabb szinten végez­heti a jövőben ezt a m­un­kát. Ez az üzem, a válla­lat, mindnyájunk nyere­sége.­­ A gyár vezetőivel közösen elhatároztuk, hogy egyéves „tanulmány­útra” küldjük a gyár fi­zikai-kémiai laboratóriu­mába. Ez egyben a fej­lesztő laboratórium is, ahol a legmodernebb esz­közökkel és módszerekkel dolgoznak. Ez neki fejlő­dési lehetőséget jelent, s előreviszi a vállalat mű­szaki fejlesztését is. „Tanulmányai” után Bata Károly most negy­venéves. Kiegyensúlyo­zott, boldog családapa, elégedett munkás. Mert igaz, hogy a 21 év alatt felváltotta a gyógyszer­gyártók kék öltönyét a laboratóriumi fehér kö­penyre, a szíve mélyén most is az a minden iránt érdeklődő, tenni akaró fiatalember maradt, aki 19 évesen átlépte a Kőbá­nyai Gyógyszerárugyár kapuját. T. Ágoston László Hallgatni nem mindig arany Jó hír — titokban A Margitszigettel szem­ben, a pesti Duna-parton — az Újpesti rakparton — állnak az úgynevezett Vá­rosi Házak. A 4-es, 6-os, 8-as épület lakóinak sor­sával két évvel ezelőtt már foglalkoztunk la­punkban. Történt is in­tézkedés: a veszélyes la­kásokból elköltöztették a lakókat. Most a folyamat megrekedésétől félnek, akik még az épületekben maradtak. A Városi Házak egy­­egy épülettömbjében 16 család lakik. Lakik? Erre az állapotra nehéz ezt a szót használni. A Városi Házak környékén már minden hasonló állapotú épületet — még a bolto­kat is — lebontották. A Városi Házak rozzant te­tejükkel, repedezett fa­laikkal, feldúcolt szobáik­kal, nyitott gangjaikkal nyújtanak látványosságot. "Persze, rögtön tegyük hozzá: a főváros a múlt­tól nagyon sok elavult, ócska, szinte alig lakható, komfort nélküli házat örö­költ. Sok milliós anyagi áldozattal sikerült felszá­molni a Valériát, a nyolc moztelepeket, és helyükre modern, szép otthonokat emelni. De itt—ott látha­tunk még „Városi Háza­kat” is. No, de mit várhatnak a lakók? Nem tudják, mert sorsukkal kapcsolatosan mindenki „mást mond”. — Tulajdonképpen már húsz éve nem fordítottak ezekre az épületekre sem­mit és nem javították — mondja Tóth Ferenc, a földszint egyik lakója —, mert lebontásra ítélték. Tóthék szobájában az ágy fölött vastag faoszlo­pok tartják a mennyeze­tet. Az asztal mellett is áll két oszlop, egyiket már Tóthné dúcolja alá, mert a födém ismét megcsú­szott. A padló rohad. Né­ha bogarak lepik el őket. Bizony, nem kényelmes így lakni. — Három éve elrendel­ték a bontást — mutat körbe Tóth Ferencné. — Mégsem bontották. Bizto­san nem tudtak még min­denkinek lakást adni Megértjük a város nehéz­ségeit. Nem értem viszont meg a tanács előadóit Különböző időpontokat mondanak. Egy éve men­tem be hozzájuk először. Akkor közölték: már a májust sem érjük meg itt Aztán megértünk augusz­tust, decembert, majd me­gint egy augusztust. Kint volt nemrégiben is egy előadó: „Tóthné, nemso­kára mehetnek!” Nem tud már hinni az ember. Vá­runk, idegeskedünk, tü­relmetlenkedünk, mert ígérnek. Jobb lenne, ha megmondanák, mi a való helyzet. Tóthné az építési és közlekedési osztály egyik levelét mutatja, ami a bontási határozatról szól és Pege Gyulánénak, mint a lakóbizottság elnökének van címezve. Beszélek az emeleten Pegénével. — Én, kedvesem, soha nem voltam a lakóbizott­ság elnöke, hiába címez­ték nekem a levelet — mondja az ősz hajú néni. — Úgy látszik, nem tud­ják a hivatalban, ki itt a lakók megbízottja. — És ki a tanácstagjuk? Biczó Sándor. De tőle sem kaptak pontos választ arról, ki költözik, mikor és egyáltalán mi lesz a házakkal. — Néha el­vetődik a ta­nácstagunk erre, de hát konkrétumot ő sem mond — ezt már a valódi lakó­­bizottsági elnök, Szabó Géza asztalos felesége ál­lítja. — Egymásnak ellen­tétes információkat ka­punk. Bontanak, nem bontanak ... Hallottuk azt is, hogy Blaskáék, An­­daházyék őszre elmennek. Kaptak lakást. .. Szeiler Antalné, a XIII. kerületi tanács lakásügyi osztályának helyettes ve­zetője közli: nem nyilat­kozhat. Azért annyit el­árul: a főváros 32 lakást (keretet) biztosított a Vá­rosi Házak lakóinak. Eb­ből minden ember gond­ját nem lehet megoldani, de többségükét igen.­­ A Fővárosi Tanács általában májusban közli, hogy mennyi lakást ka­punk. Előtte tehát nem tudunk konkrét dolgot mondani a lakosságnak. Felelőtlenül pedig nem ígérhetünk senkinek sem­mit — mondja Szeilerné. — A lakók innen vár­nak elsősorban informá­ciót. — Az ügyfelek ezt meg is kapják. A 4-es ház la­kóinak már kiküldtük a papírokat. Megnézhetik a részükre kijelölt lakáso­kat. Ha ide bejön valaki, valamit kell mondani ne­ki. Elvárják. De legtöbb­ször nem rajtunk múlik, hogy nem tudunk pontos határidőket adni. — Legalább ezt a nagy örömhírt, a 32 lakást kel­lene, vagy kellett volna közölni a Városi Házak lakóival. Mert még nem tudnak róla. — Nincs ilyen gyakor­­lat. Ez nem szokás. Sajnos! Szüts Dénes NÉPSZAVA ­ Külföld után itthon is Gép tapogatja a rajzot Nemrégiben, amikor Várpalotán jártam, az egyik, azóta vezető be­osztásba került bányász mondta: — Még jól emlékszem a bányászok kezére. A te­nyerükön olyan vastag A várpalotai ősi vár szomszédságában a péti dolomithegy lábánál drót­kötélpályák szelik keresz­­tül-kasul a tájat. Az ino­­tai és a péti erőművekhez szállítják az energiahor­dozót, a lignitet. A város ennek az olcsó tüzelőnek köszönheti azt a szédüle­tes iramú fejlődést, ame­— A gépesítés — vála­szol egyértelműen Mar­tinké Mátyás, a szénbá­nya vállalat igazgatója. — A gép az egyetlen, amely megkönnyítheti a bányá­szok, munkáját. Ezért kí­sérleteztük ki az azóta ismertté vált gépműhe­lyünkben az önjáró, hid­raulikus pajzsbiztosító be­rendezést is, amellyel (maróhengert vagy szén­­gyalut és szállító beren­dezést csatlakoztatva hoz­zá), már 1000—1200 tonna szenet is termelhetünk. Ez a mennyiség olyan sok, hogy más művelési mód­dal csak egy egész akna­üzem tud ennyit produ­kálni. Ennek ellenére, a szó­lásmondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, erre is érvé­nyes. Az önjáró, hidrau­likus pajzsbiztosító be­rendezés ugyanis nem Magyarországnal vált elő­ször ismertté. Nálunk csak akkor kezdték alkal­mazni, amikor az NSZK- ban, a Szovjetunióban, és több szocialista ország­ban, valamint Dél-Afriká­ban már megszerették. — Persze, most már annyi a megrendelésünk, volt a bőr, hogy a rajz­szeget bárhol bele lehetett nyomni, anélkül, hogy elevent ért volna. Ezt tet­te a csákány- és a lapát­nyél. Jól agyamba véstem azokat a munkakörülmé­nyeket is, amelyek miatt iyet az utóbbi években idegen és helybeli egy­aránt lépten-nyomon ta­pasztalhat. De ha a várost a szén segíti, mi vagy ki segíti azokat, akik Magyaror­szág egyetlen mély műve­lésű lignitbányájából fel­színre küldik a tüzelőt, hogy nem győzünk eleget gyártani — tájékoztat a bányaigazgató, a berende­zés egyik alkotója. — Csak a Szovjetunió leköt­né az egész évi kapacitá­sunkat. Nekünk azonban a hazai igényeket is ki kell elégíteni. Legalábbis, erre törekszünk. Az önjáró, hidraulikus pajzsbiztosító berendezés gyártása hat éve kezdő­dött az egykori török csa­ták színhelyén, a hajdan­volt ingoványon, a jelen­legi drótkötélpályák alatt, egy lepényszerű, három­ezer négyzetméteres, ha­talmas csarnokban. A Várpalotai Szénbánya Vállalatot ez az üzem se­gítette ahhoz, hogy az or­szág egyik legjobban gé­pesített bányájává fej­lődjön. — Minthogy a létszám állandóan fogy, rákény­szerültünk a gépesítésre — mondja az igazgató. — És természetesen, az embereket is meg akar­juk szabadítani a nehéz fizikai munkától — teszi­­hozzá az szb.-titkár. — No, meg a munka bizton­ságát is növeltük a pán­célpajzzsal. Dancsó János főmérnök elmosolyodik, tetszik neki, hogy az emberek tudják a dolgukat, ismerik a fel­adatukat. — Ha valaha jól jött a verseny, akkor most iga­zán sokat segít — mond­ja a főmérnök. — Csak ennek révén sikerülhetett eddig 85 egységet legyár­tani. Az NSZK-nak is szállítottunk már 100 egységhez részdarabokat, és most fejezzük be a bor­sodiak 95 darabos meg­rendelését. Hátravan még egy 55 tagból álló, vékonytelepi sorozat gyártása, és az NSZK- nak is adósak vagyunk 100 egységgel. Ha ezeket mind legyártjuk szilvesz­terig , kezdhetjük elöl­ről. . Amit a technológiai sor elején felszabdalnak, azt odább, az összeállító­helyeken fűtőhegeszítéssel összefércetik. A következő állomáson a hidrauliká­val tetszőleges helyzetbe megroppant a derék. Ak­kor azt gondoltam ma­gamban: aki megszaba­dítja a bányászt a lapát­tól meg a csákánytól, az valamilyen nagy-nagy ki­tüntetést érdemel. Nos, ez a berendezés le­veszi a bányászok vállá­ról a nehezét. Ahol alkal­mazzák, ahová már jutott belőle, ott nemcsak ter­melékenyebb és gazdasá­gosabb a munka, hanem könnyebb is. — Mi így járulunk hoz­zá a széntermeléshez és a föld alattiak munkakörül­ményeinek javításához — szólal meg a gépműhely hatalmas csarnokában Sobor Géza hegesztő­lakatos. Sobor egy korszerű lángvágó másoló automa­ta géppel szabja a 20—40 milliméter vastagságú acéllemezeket. Az optikai kereső végigtapogatja a állítható asztalon pedig védőgázos hegesztéssel alaposan összevarrják. — A minőség a legfon­tosabb — mondja Vida Ferenc. — Vagyis a mé­­rethűség, a szép és a jó varrat. Ha nem ezt tesz­­szük, a technológiai sor végén kiderül, hogy hi­bá­ztunk. A műhely végében va­lóban minden kiderül. A gépműhelytől független meó a lehetséges bánya­béli nyomásnál jóval több atmoszférával teszi pró­bára a darabokat. A bányában már min­den simán megy, a vágó és a torlasztó egyaránt zavartalanul működik. Persze, minden gombnyo­másra, hidraulikára. Amikor a marótárcsa el­végezte a dolgát, a pán­­célpajzsok nyomulnak előre. Mögöttük zuhogva omlik össze a „kirabolt” bánya. A pajzs megvédi az embereket a bajtól. Zsidai Pál gép asztalára helyezett rajzot, a lángvágók pedig automatikusan elvégzik a nagy pontosságot igénylő, a technológiai folyamat­ban talán legnehezebb munkát. — Először üresen pró­báljuk le a vágást, ne­hogy valami hiba csúsz­­szon be — magyarázza. — A legkisebb tévedés is drága mulatság lenne. El­dobhatnánk a méregdrá­ga, olykor nélkülözött nyersanyagot. Beállítja a lángot, hogy a magja, kékes színű le­gyen, s int a társának. — Most már kezdhet­jük! A gép elindul. Mint kés a vajat, szeli a kemény páncélt. — A főnökünk csak ak­kor elégedett, ha ebben a hónapban 30 kilométert vágunk, méghozzá méret­­hűen — teszi hozzá. Akik megszabadítják a bányászt a csákánytól, lapáttól A munkaversenynek köszönhető Fokozott óv­atossággal mélyítik Zobák-aknát A komlói Zobák-akna szénvagyonáért újabb mélységeket hódítanak meg az aknamélyítők, akik csaknem hat évi szünet után ereszkedtek ismét a szállítóakna „talpára”. Az ország legértékesebb kok­szolható szenére épült bá­tyában 1969 decemberé­ben váratlan nagy erejű gázkitörés akasztotta meg a munkát. A szigorított előírások figyelembevételével foko­zott biztonság mellett foly­tatják a munkát, üzemké­pessé tették a természeti csapás idején megrongáló­dott aknamélyítő berende­­zést. A Porkoláb János ve­zetésével dolgozó szocialis­ta brigád hétfőn szállt le először új megbízatása tel­jesítésére. A nagy szakmai tapasztalattal rendelkező csapat feladata, hogy a 6,6 méter átmérőjű „óriás tor­kot” 37 méterrel meg­nyújtsa. Ha ez elkészül, Zebák szállítóaknájának legmélyebb pontja a 800 métert is meghaladja. Az akna oldaláról két új szin­tet tárhatnak fel. A gáz­kitörésveszély megelőzésé­re a bányászok minden lé­pését és a munka minden percét a legnagyobb elővi­­gyázat jellemzi. Vásárosnaményban elkészült az új művelődési ház. A művelődési házban 400 személyes színház, kiállító-, táncterem, valamint klub- és szakköri szobák állnak a község lakói rendelkezésére (MTI Fotó : Balogh P. László felvétele) Óriás tető könnyűszerkezetből A Dunai Vasmű Terve­ző Irodájának tervei sze­rint a gyár könnyűszerke­zeti üzemében elkészítet­ték az eddigi leghosszabb tetőtartó szerkezetet. A könnyűszerkezetes, hor­ganyzott tartók 42 méter hosszúak, ilyen szélességű acéloszlopsort kötnek ösz­­sze. A dunaújvárosi fedett uszoda építésénél alkal­mazzák ezeket a tetőtar­tókat, amelyeket a hely­színen szerelnek össze. Lánctalpas daru emeli he­lyére a 42 méteres vas­­szerkezetet. Rendhagyó évnyitó­ anévnyitó. Kisiskolában és rangos gimnáziumban, szakmunkásképzőben, szakközépiskolában — tegnap ötezer helyen, vagy még több helyütt. Egyről most hadd szóljunk külön: az ötlet rendhagyó volt és remek. A budapesti 15. számú Vámos Ilona Szakmunkás­képző Intézet 1200 diákja — a Magyar Munkásmoz­galmi Múzeum vörösmárvány aulájában hallgatta meg a tanév eleji beköszöntőt. Egyik legújabb és leg­szebb múzeumunk néhány hónappal ezelőtt kötött szocialista szerződést a szakmunkásképzővel, a „tex­tiles"­ gyerekek segítettek és segítenek a múzeumi értékű textilanyagok restaurálásában, a múzeum pe­dig az iskola „házi kiállításának” összeállításában tevékenykedett. Muzeológusok, tanárok és diákok ba­rátságát, közös munkáját hozta az elmúlt fél esztendő. Aztán, pár hete egy ötletet is adott: mi lenne, ha rendhagyóvá és különlegesen széppé tenné a múzeum ennek a több száz munkásdiáknak a tanévkezdést? Élmény — tanulsággal, oldottan „tálalt”, ifjú szí­vekbe lopózó ismeretekkel: ezt adta ott, a vörösmár­vány palotarészben az évnyitó két órája. Szép szava­kat az iskola és a múzeum igazgatójától; zászlófel­vonást, kedves, friss kórusmuzsikát; aztán pedig egy kitűnő kiállítás gazdag anyagát, „diákköreiben”. Az állandó kiállítás, amely a magyar munkásmozgalom fejlődését 1919. augusztus 1-ig keretbe foglalja, s amelyben a korabeli munkásélet „kellékeitől” egé­szen az eredeti Marx—Engels-kéziratokig ezerféle kortörténeti és históriai dokumentum található: él­ményt és gazdag látnivalót jelentett 1200 diáknak. Ha év közben jönnek, talán fáradtabbak, a „kötelező múzeumlátogatás” elveszítheti a látnivaló vonzását, így, az ünnepi iskolakezdéssel egybeötvözve, más, különleges, mindenképpen vonzó volt az egész. ... Hány múzeumunk van, s mennyi érdekesség bennük. S hány iskolában szokványos, sablonos im­már az évnyitó. Íme: a megszokottság ellenében egy kitűnő „recept". Lehetne követni az első lépést A Munkásmozgalmi Múzeum példát mutatott... V. M. T

Next