Népszava, 1976. április (104. évfolyam, 78–102. sz.)

1976-04-03 / 80. szám

6 A MAGYAR MOZI ÉS FILM TÖRTÉNETE I. Forradalom és Tanácsköztársaság Az első világháború utolsó szakaszban a magyar ipar­ban államkapitalista tenden­cia jelentkezett. A nyers­anyag, a munkaerő, általában a kapacitás hiánya, az egyes iparágak erőinek összpontosí­tását követelte meg. Az ál­­lamkapitalistai trösztösítés gondolata 1918 nyarán öltött határozottabb körvonalakat. ..kényszertársulás” néven, be­vezetésére a forradalom miatt nem kerülhetett sor, de a filmgyártásnak a Tanácsköz­társaság idején történt álla­mosítása már nem hatott szokatlan gondolatnak a szakma előtt. A moziszakma részben azért örvendezett a háború befejezésének, mert úgy vél­te, elmúlt a kényszertársulás veszélye. Részben meg azért, mert remény nyílt a nemzet­közi forgalom helyreállításá­ra. Mindkét öröm korai volt. Kevés volt a szén, ez meg­nehezítette a fűtést és a vil­lanyáram termelését. A kor­mányzat úgy vélte, hogy igen sok téren (például a kórházakban, vasútnál) kell előbb segítséget nyújtani, csak azután kerülhetnek sor­ra a mozik. A szakma pedig védtelen volt. Széttagolt, a nagyipari fejlődésnek még a gyártás és a forgalmazás is csak első lé­péseit tette meg, a kis mo­zisok tömege viszont teljesen tanácstalanul, szétszóródottan állt az események sodrában, minden eshetőségnek kiszol­gáltatottan. A polgári forra­dalom vezetői tisztában vol­tak ugyan a film jelentőségé­vel. ..a legerősebb népi agitá­­ciós eszköz” — mondta róla Károlyi Mihály, de ez az elv az alsóbb fórumok gyakorla­tában bizony egyáltalán nem érvényesült. Bár a legsúlyosabb kilátá­sok végül is nem következtek be, a főváros egésze súlyos világítási, fűtési és közleke­dési korlátozások árán ,,meg­úszta” a forradalom telét, de ezen belül a legnagyobb megpróbáztatások talán még­iscsak a mozit érték. A Tanácsköztársaság egyik első intézkedésével bekövet­kezett államosítás, tehát szin­te az utolsó pillanatban nyúj­tott segítséget a lét és nem­lét határán vergődő szakmá­nak. A kockázatot evvel az állam vállalta, a régi tulaj­donosok viszont üzemvezető­ként, esetleg szer­ényebb, de mindenesetre biztosabb eg­zisztenciához jutottak az elő­zőn­él. A Tanácsköztársaság idején a művészi vezetés szakmailag igen megbecsült kezekbe ke­rült. Ezt alapjában véve még az ellenforradalmi propagan­da is kénytelen volt elismer­ni. Személy szerint ugyan gátlástalanul támadták a ve­zetőket, utólagos rágalmazó kampányt indítottak ellenük, de általában nem tagadhat­ták, hogy végre hozzáértő, te­hetséges szakmabeliek kerül­tek élre. A Központi Üzem­vezető Tanács vezetője Pau­­lik Béla lett, politikai biztosi minőségben, a direktórium és a művészeti bizottság tagjai között olyan neveket talá­lunk, mint Korda Sándor, Cukor György, Mattyasovszky Ilona, Márkus László, Kertész Mihály. A kissé túlbuzgó po­litikai biztos helyére Radó István került (már nem ,,po­litikai”, hanem „termelési” biztosként), a „művészeti megbízott” viszont Márkus László lett, az Opera későb­bi igazgatója. A hivatalos lap, a Vörös Film hasábjain ettől kezdve sűrűn olvashatók Márkus László egyéni stílus­ban megfogalmazott, baráti hangú, szakavatott tájékozta­tói. A Tanácsköztársaság alatt — tudjuk — az írók és mű­vészek státusba kerültek, a létbizonytalanság tehát sen­kit sem fenyegetett. Állandó tehetségkutatás folyt, a zsűri elnöke Korda Sándor volt. Ez a zsűri avatta színésszé Dé­nes Oszkárt, Bolváry Gézát, Gombaszögi Margitot (telje­sen méltatlanul később gú­nyosan kommentálták műkö­dését). Szó volt arról, hogy a Színművészeti Akadémiát fő­iskolai rangra emeljék (ez a terv az ellenforradalom kö­vetkeztében lekerült a napi­rendről, és csak a második világháború után valósult meg), filmszínészképző kollé­giumnak a tantervbe történő beiktatásával. Részletes terv készült filmváros létesítésére (a mai budaörsi repülőtér he­lyén). A műsort, a filmek szelle­mét illetően éles vita pattant ki. Komját Júlia, a Központi Üzemvezető Tanács drama­turgiájának vezetője, a szak­lapban, a Vörös Filmben, a régi, szentimentális filmstí­­lust hazugnak, butítónak és így közvetve ellenforradalmi­nak bélyegezte. A szakmai rutiniék viszont nem is elvi, inkább gyakorlati okokból til­takoztak ez ellen. Nem sok­kal később maga a Vörös Film szögezte le megalkuvó megnyugtatásul, hogy „az át­menet ideje alatt a mozgó­­fényképnek egyelőre nincs más célja, mint hogy szóra­koztassa az emberek százez­reit”. A Tanácsköztársaság film­gyártását valóban ez is jelle­mezte. A filmek nem lénye­gükben, inkább csak külsősé­geikben különböztek elődeik­től, de ez is éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ellenfor­radalom idején sorra betilt­sák őket, vagy csak alapos pótfelvételekkel engedélyez­zék műsorra tűzésüket. Előse­gítette ezt a megoldást az is, hogy a Proletárakadémia név alatt szervezkedett társulás (Orbán Dezső és Lázár Lakis) reprezentatívnak szánt film­je, a Tegnap, kitűnő techni­kai, filmnyelvi megoldásai mellett, ugyanolyan szenti­mentális szirzsére épü­lt, mint­­a szokványos filmgyártás ter­mékei. Az ellenforradalmi időkben a rendőrség a filmet bűnjel­ként kezelte. Különösen a híradókat tartotta fontosnak hátha fel lehet rajtuk ismer­ni egyes gyanúsítottakat. Ilyenformán gondosan megőr­zött minden hozzáférhető anyagot, így maradtak meg a Tanácsköztársaság filmjei a mai filmarchívum számá­ra. A játékfilmeket ugyan a magánproducerek a maguk számára igényelték, megkísé­relték hasznosítani itthon vagy külföldön, el is veszett valamennyi, néhány pár mé­teres töredék kivételével. Csupán a Tegnap maradt meg számunkra, és két rö­vidfilm, „agitka”, egyiknek a címe: Őfelsége a király ne­vében", a másik pedig Ker­tész Mihály utolsó itthon ké­szített filmje, a Jön az öcsém! Farkas Antal költő, akkori­ban népszerű forradalmi ver­se alapján. Beresi Oszkár és Kürti József, a Nemzeti Szín­háznak a Tanácsköztársaság mellett kiálló, két kitűnő mű­vésze szerenc­éjével. És meg­maradt, páratlan történelmi emlékként, a polgári forrada­lom és a Tanácsköztársaság idejebeli filmhíradók teljes sorozata. Magyar Bálint Pákolits István METSZET Két asszonynap­ közti kiscsibére sandít az engem-néz-téged-lát fötolvaj kánya Tekergő giliszta megfejtetlen szanszkrit üzenetet firkál az ösvény porába Csörgő aprópénzét tékozló bokorra bogoz míves ezüsthálót a pók­mester Fácánkokas tércét ha­kurász lobogva s a szemem láttára búbolni se restell. NÉPSZAVA AZ ŐS-BORISZ az I­rkel Színházban A „leg”-ekkel, kizárólagos értelemben, nem sokra me­gyünk a művészetben, hiszen minden egyes műalkotást ezer árnyalat különböztet meg va­lamennyi másiktól. Így hát a Borisz Godunovot is helyes így jellemezni: a legnagyszerűbb operaművek egyike, amelyet valaha alkottak és alkothat­nak. Grandiózus dráma feje­ződik ki benne és általa, rend­kívüli a jellemző ereje, mind az egyének, egyéniségek, mind a nép megfogalmazásában, sa­játos dallamgazdagsága össze­téveszthetetlen, egyszer és min­denkorra magasrendű gyö­nyörködtetésre hivatott. A Puskin drámájára készült, századunk zenéjét sokban be­folyásoló mű ősformája száz­hét esztendővel ezelőtt készen volt. Ezt követően változatos a Borisz Godunov sorsa addig, hogy világszerte az operák alaprepertoárjának része lett Először Muszorgszkij dolgozta át, majd Rimszkij-Korszakov, a zseniális kortárs és barát hangszerelte, később Sosztako­­vics. A világban, hazánkban is, a Rimszkij-Korszakov-féle vál­tozat terjedt el. Most, amikor a világ sok operaházában visszatérnek Muszorgszkij és­ Boriszához (a szintén Muszorgszkijtól szár­mazó második eredeti­­válto­zattól megkü­lönböztetésül, használják ezt a kifejezést),’ hiba volna afféle „megbocsá­­tással” beszélni Rimszkij-Kor­­szakov nagyszerű munkájáról (ahogyan eddig éppen az ős- Boriszról beszéltünk). Rimsz­­kij-Korszakov érdemei elévül­hetetlenek az orosz operairo­dalom kimagasló remekművé­nek elterjesztésében, hangsze­relése a mű iránti tisztelettel és hűséggel készült, ha szük­­ségképpen magán viseli is ké­szítőjének jegyeit. Remekmű a maga nemében. Hiba volna fe­ledni azt is, hogy Rimszkij- Korszakov is századunk zené­jének egyik alapozója. Muszorgszkij és­ Borisza szi­kárabb, puritánabb, valóban huszadik századi jellegzetessé­gekben gazdag hangzásban és dinamikai kezelésben egy­aránt. Egyszerű, csendbe tor­kolló, döbbent zárásai például egyenesen Bartókot előlegezik. Népopera jellege így „lemezte­lenítve” még erőteljesebben kidomborodik, hiszen ez a meghatározás nemcsak a rop­pant kórusjelenetekre, hanem az olyan intim képekre is igaz, mint a kocsmakép, sőt a Xé­nia—cárevics—dajka kép. Azt azonban túlzás volna állítani, hogy a Borisz Godunov zsenia­litása most derül ki igazán — kiderült ez már a Rimszkij- Korszakov-változatból is. Azért hangsúlyozom ezt, mert hajla­mosak vagyunk a túlzásokra és az ős-Borisz esete ismét az eredeti művek érinthetetlen „szentségének” hibás nézetét erősítheti (éppen a prózai Bánk bán átdolgozott változa­tának bemutatása előtt, nem említve az Erkel-műveken végrehajtott hasznos változta­tások sokaságát). Mikó András rendezése jócs­kán eltér a korábbiaktól — részben vitatható irányokban. Ami vitathatatlan: az összhang az ős-Borisz és a rendezés pu­ritán törekvései között.. Ezt vi­szont ellentétben állónak ér­zem a tömeg geometrikus töm­bökben történő elhelyezésével, mozgatásával, amit Wagnertől ide átemelni hiba (zeneileg éppenhogy távolodtunk Wag­nertől). Érthetetlen és káros a színpad teljes mélységének a „játszatása” minden jelenet­ben. Az ál-Dipi­tris trónra tö­résének drámai folyamata pél­dául, csakis egy szorongatóan szűk kolostori cellamélyből felívelve valósul meg igazán. A jelenetek többségében üdvös tágasság itt zavaró. Forray Gábor ikonos, ódon módon da­rabos, vetítéssel kombinált megoldásai helyenként szín­padi remeklések, másutt for­málisak. Az előadás nyeresége a­ drámailag is fontos kén a Vaszilij Blazsennij székesegy­ház előtt — helyes volna ez utóbbi képét vetíteni háttérül. Márk Tivadar ruhái ezúttal is kitűnőek. A zenekar és az énekkar Oberfrank Géza és az élése­­kebb előadást vezénylő Nagy Ferenc irányításával jól oldja meg nagy feladatát (a karigaz­gató Nagy Ferenc, a gyermek­kar vezetője Botka Valéria). Oberfrank fordításrészletei az új részekben jól illeszkednek Nádasdy Kálmánéhoz, néhány zavaró kifejezést azonban vál­toztatnia kellene. A két hatalmas szereplő­­gárda értékelése itt megoldha­tatlan. Néhány megjegyzés le­hetséges csak. Az első lengyel­jelenetet akkor érdemes meg­nyitni, ha jelentékeny szereplő áll rendelkezésre. Takács Klára a két szereposztás legkelle­mesebb meglepetése. Marinája zeneileg telített, alakításában fesztelen, nagyvonalú. Szőnyi Ferenc élete egyik legjobb ala­kítása Sujszkij. Kelen Péter a Bolond fontos szerepében el­éri az immár hagyományos alakító Palcsó Sándort, aki a másik szereposztásban most Sujszkij. Mind Nagy János, mind Rozsos István fejlődésé­ben előrelépés ez a mostani Grigorij. Legalábbis említeni kell Szalma Ferenc (Varlaam), Kováts Kolos (Pimen), Gáti Ist­ván (Rangoni), Gyurszky János (Miszail), Tihanyi Éva (kocs­­márosné), Jablonkay Éva és Szabó Anita (dajka) alakítását. Hantos Balázs Varlaamját a „fickóskodás” felől egy kopott, kicsit falstaffos méltóság irá­nyába kell téríteni — jelenté­keny alakítássá érhet. Borisz: Faragó András és Begányi Ferenc. Faragó nem annyira az őrület, inkább az első perctől lappangó fájdalom, a következetes belső lehetet­lenülés cárját mintázza meg, énekben, játékban meggyő­zően. Begányi bomlott Boriszt játszik, gazdagodó színészi esz­közökkel. Éneklése is határo­zottan nemesedett. Egy jóslattal zárom. Az ős- Borisz értékes és érdekes kul­­túrhistóriai ismeretekkel gaz­dagít bennünket, teljesebben látjuk Muszorgszkijt. Főmű­vét bizonyosan évszázadok múltán is játsszák majd. Min­den Valószínűség szerint leg­többször a másik zseni. Mu­szorgszkij barátja. R­mszkij-Korszakov hangsz«5-"1 "sében Ra­fk András Borisz: Faragó András 1­9­7­6. á­p­r­i­l­i­s 3. Mátyás Ferenc NINCS FELELET Holló szállt el a fejem felett, a mérhetem-e nyaram s telemet? Röppen a rigófütty utána, mintha perc vagy ezer év szállna. Sárga a szalma a mezőkön­­a dühös forró nyártól hőköl. Kék egünkön a tűzcsillagok fénye a messzeségben ragyog. Holló szállt el a fejem felett, a semmiből a semmibe ment. Elég-e, ha csupán csak élünk és egyetlen perc a reményünk? Egy cseppnyi napsugár elég, hogy holnapig legyen tartalékod? Személyi papírom nyolc száma elég a megváltó halálra? Holló szállt el a fejem felett nincs felelet, nincsen felelet! Gyurkovics Tibor KÖLTŐ Aranybecsület, aranygyertya száz kar között kitárva, ilyet gyújtani aranybecsület, ilyet aki gyújt, aranyárva. Ilyet, aki maga van, az gyújt a végleg elnyelt homályba, ilyet gyújt, aki aranyat gyűjt s nem féltékeny az aranyára. Kalász László ITT SZELLŐK lépkedtek: füvek őrzik még hús emléküket a réten ónos harmatok között üde út kanyarog és ronda dudváknak kitér bujkál a virágok alatt a rét szél­hez ki se ér máris felszippantja a Nap Kása Csaba RÁKÓCZI KASTÉLYA* Felsővarsány nem található a térképen. A varsányi vadászkastély is csak az emlékezet elrojzoso­­dott térképén kereshető meg­­: rajz, fénykép nem maradt róla. II. Rákóczi Ferenc ország­­lása idején a falakért ostrom nem indult, s ami nevezetessé tehetné a helyet: a vitézlő rendek sem verték fel itt az ország sátorát. Felsővarsányi kastélya látá­sára, a Tisza-járta erdők vad­jainak űzésére a fejedelemnek ideje, alkalma nem kínálko­zott. Kívánsága amúgy sem kastélyok nézése miatt repí­tette volna akár a legkisebb faluba is, ahol édes urukat és atyjukat elvárta a szegénység. Más hívta őt: a nyomorúsá­goknak tengerébe esett sirán­kozó nép jajkiáltása és a csü­g­­nedett szívek Munkácsig fel­hangzó panasza. A kisfiú, aki az egykori Felsővarsány egykori vadász­­kastélyához elvezet, a rákóczi­­falvai hatodik osztályos diák, a múlt századi honfoglalóknak mára kihajtott rügyező fács­­kája. A kék szempárban néma méltóság tükrözik: mintha Bottyán generális seregének valamelyik, bátyjával hadba szökött, riadót verő gyermek­­dobosa lépdelne mellettem ... Ritkás akácfasor állít meg bennünket a mélyedés szélé­nél: a pusztai szelek szélszűrő fésűje. — Itt lakott dédapa, nagy­apa... Itt emelkedett a kas­tély ... A kis Meggyes Géza őse en­nek a községszéli gödörnek a szegélyére tapasztotta viskó­ját a múlt század végén, ami­kor a síkvidéki falvakból, pusztákról erre vetődött né­hány száz földönfutó, s afféle pót-Amerikaként megkísér­tette a szerencséjét. A vidék kihalt, néptelen, s ebbéli mi­voltában akár történelmi il­lusztrációnak is tekinthetjük. Varsánypusztát, az első Ár­­pád-házi királyok alapította mezővárost a tatárok eltöröl­ték a föld színéről. kiraáledt hamuból s porból. Felégették, kirabolták a törökök. A tizen­hetedik század végén a csá­szári összeírók egyetlen adó­fizető portát nem találtak. A Rákóczi-szabadságharc esz­tendeiben Szeged városának árvíz sújtotta lakói a nagysá­gos fejedelemhez fordultak, s egy talpalatnyi földet kértek, ahol gyermekeinek vackot, maguknak eső ellen fedelet rakhatnának..Ami őket hama­rosan elverte innen. Felsővar­­sányból, könnyen ráfogható a zabolátlan Tiszára — de aki földet kapott, nem fut el a víz elől. Védekezik ellene. De mit tegyen, hová húzódjott a ha­talom perzselő tüze elől, amellyel Majtény után nem­csak Rákóczi Ferenc híveit, de az általa megszántakat is megemésztették ? Csaknem két évszázadba telt, amíg embert merészeltek toborozni a kihalt tiszántúli vidékre. Akkor is meggyűlt a hivatalosok baja, mert a tele­pesek már 189­­-ban a fejükbe vették hogy­ az épülő falut Rákóczi fejedelemről nevezik el. Kurucnak nemcsak nyakas­­ságukban, de nyomorúságuk­ban is beváltak volna. A sár­ból világra imádkozott kuny­hókra is csak azért tellett, mert a hozzávalót ki lehetett vájni az ártérből. Elhúzódtak az alvégre, a kastély köré a legelesettebbek, és sorsukat rábízták a dohányra. — Nagyapa még itt legény­­kedett... — Olyan a kisfiú hangja, mint ha mesét mon­dana. Hol volt, hol nem volt, neki ez a történet már a tál­tos lovak és a vasorrú bábák birodalmába tartozik. A viskóknak azóta nyomuk veszett. A kastély pedig még korábban eltűnt, nem érte meg a huszadik századot. Rákóczi-várat, Rákóczi-épü­­letet ilyen különös és feleme­lő végzet nem ért. A község vezetői a névfelvevési hatá­rozattal együtt úgy döntöttek, hogy a kastélyt elbontsák, s­ belőle iskolát, községházát, templomot emelnek. A bej­­egyezést ehhez a cselekedet­­hez, nyilván magától a feiprte­­lpm­től szerezték meg, aki kö­­telessége szavát és sok eskü­vőjét követve mindenkor a marta szem él,­­­­t öröme elé he­­lyezik a közím­vet. Iskolát a földönfutóknak — ez közügy volt, sokkal inkább, mint számtalan üres fogadko­zás 1996-ban. A kastély kövei­ből épült rákóczijaival 'sko a faláról olvashatom le egy ak­kori tanítómester négysoros avatóját Alighanem ünnepi beszéd helyett készült.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék