Népszava, 1976. június (104. évfolyam, 128–153. sz.)

1976-06-20 / 145. szám

8 A MAGYAR MOZI ÉS FILM TÖRTÉNETE 18. Korszakváltás az ötvenes években Az 1950 körüli évekre jellemző, hogy filmgyártásunk az igen nagy apparátus ellenére is az évi tíz film alatt maradt. Ha a leegyszerűsített szemlélet természetrajzát akarnánk elemezni, erre legalkalmasabb lenne a Talpalatnyi föld, és folytatása, a Felszabadult föld egybevetése. Az előbbi befejező trouvaille-ja, a börtönajtóra krétával felírt szöveg. ..Szabadul 1945-ben”. Folytatása most ehhez kapcsolódik, motívumról motívumra köti össze a szálakat, de eltúlozza, amivel a régebbi mozilátogató, filmértő mozinézők előtt erősen csökkent a hitele. Minthogy pedig a közvéleményt ezrek irányították, véleményük erősen befolyásolta az új filmek fogadtatását. Mennyiségileg egyébként nagyon nőtt a filmek látogatottsága. A mozinézők száma ugrásszerűen, a régebbi időkének sokszorosára emelkedett. Vidéken ezerszámra nyíltak meg a keskenyfilmes mozik és vonták be érdeklődési körükbe az addig a mozitól lényegében elzárt milliókat. Hogy majd az igények növekedésével, a televízió elterjedésével jobbára az utóbbinak adják át szerepüket. Ugyanakkor a választék némileg egyoldalú lett. A hidegháború éveit éltük, és ez túlságos elzárkózásra kényszerítette az országot. Még az egyébként bemutatható, közömbösen szórakoztató filmek is kiszorultak. Közvetlenül a háború után (miként annak idején az első világháború után is) amerikai filmdömping árasztotta el Európát, köztük Magyarországot is. Most a műsor erősen leszűkült. A továbbiakban mintegy évtizedeken át csak szezononként átlagban talán ha egyegy amerikai filmet láthatott a közönség. Ezek az egyértelműen elkötelezett művészek alkotásaiból kerültek ki, persze csak olyan mondanivalóval, mely teret kaphatott még az Amerika-ellenes vizsgáló bizottság gyanakvással teli légkörében is. A Martyról van szó, a Külön asztalokról, a Fényes esküvőről, a Paddy Chayefski—Richard Brooks, Delbert Mann és még kevesek nevével jelzett haladó csoportosulások néhány munkájáról. Bette Davist láthatta például bennük a közönség, sőt egyszer Spencer Tracyt is, A hetedik keresztben. Az ötvenes évek közönségét az ilyen filmek persze nem elégítették ki, ez még a nagy giccsek és revüfilmek emlékeiben élt, hasonlókat szeretett volna látni most is. Szabad utat a nyugati filmek közül voltaképpen csak az olasz neorealizmus alkotásai kaptak nálunk. A de Sica, de Santis és társai által vezetett irány, a valóságábrázolás egészen új útja közvetlenül, vagy közvetve kihatott az egész világ filmgyártására és ha mint zárt iskola a későbbiekben fel is hígult, sőt, megszűnt, hatásában ma is él. A Fiúk a rács mögött és a Biciklitolvajok volt a két listavezető és az iskola hatása nálunk az enyhülés évei alatt bontakozott ki igazán. Mert az 1950 körüli években a magyar filmgyártás, akár a többi szocialista országé, a szövegkönyvek elfogadása előtt torlódó nehézségekkel küszködött. A feladat nehezen volt teljesíthető. A múlt példája ígérkezett még a legjárhatóbb útnak. Az alkotókat joggal csábították a történelmi és életrajzi témák. Film készült Erkelről, Semmelweisről, és persze Dérynéről. Hozzájuk tartozott a Rákóczi hadnagya, és a kultúrpolitikailag leghálásabb téma, Mikszáth: Különös házassága. Ezekben könnyebben lehetett minden összefüggésre tekintettel lenni, a hősök a történelmi elemzésben már úgyis megkapták ismert karakterüket, a megfilmesítés során sem kívántak más arcot ölteni, mint amelyet a közönség tudatában úgyis viseltek. Petőfi: Bem sem lett más a filmen, mint a hagyományokban, csupán a kívánság, hogy a szabadságharc egyetlen fontos társadalmi momentuma se maradjon ki a filmből, növesztette meg a Feltámadott a tengerben Illyés Gyula kamarajátéknak elgondolt meséjét, szélesen ábrázolt történelmi freskóvá. Bár — ismerjük el — nem a közönség ellenére. A filmgyártási enyhülés első jele is történelmi téma volt, Makk Károly filmje, a Liliomfi, melynek bája, hamvassága, színessége — első színes filmjeink egyike volt — a maga behízelgő szépségében érvényesült. A sematikus jelző mindenesetre elsősorban a jelenkori témákra vonatkozik. Ezeknél a legkézenfekvőbb, hogy az író ,,rátesz'’ a jellemekre, eltúlozza őket a mondanivaló (a prekoncepció) érdekében és ezzel az ellenkező hatást éri el. Olyan esetekre is érvényes ez, amelyek a történelmi vizsgálódás fényében valóságnak bizonyultak. A Gyarmat a föld alatt kártevő, nyugati ügynökei, vagy a Tűzkeresztség egyéb indítékú kártevői esetében a történelem már épp elég bizonyítékkal szolgált. Minthogy azonban az ilyenféle filmekben az alkotók túlbuzgósága, vagy a felsőbb kívánságok túllicitálása folytán igyekeztek túlbizonyítani, ez az ábrázolás hitelességének rovására ment. A fiatalabb nemzedék értesülései a sematizmusról is sematikusak: elemzésről nincs szó, csak egyértelmű elutasításról, és mentegetődzésről. Az egykori kritikus bevallja, hogy: „öt éven át írtam színi kritikát s bevallom, ma már egyiket sem merném elolvasni”. A felelősségről, és azokról, akiket bírálatával lehetetlenné tett a pályán, nem esik szó. A „ sematikus” filmek már nem kerülnek a mai néző elé, így ez csupán a mentegetődzésekből alkothat magának képet róluk. Pedig néha ma is felbukkannak. A kíváncsi néző, ha a közelmúltban megnézte a Dokumentumok U. M.-ről című televíziós játékfilmet (melynek külsőségei valamiféle dokumentumfilmet igyekeztek sejtetni), pontos képet alkothat magának az 1950 körüli évek sematikus filmjeiről. Ebben is, akárcsakazokban, a túlbizonyítás esetével állunk szemben, a tipikus prekoncepcióval, axiómák, alapigazságok rendszerével. Így történt ez az 1950 körüli filmjeink legjellegzetesebbjeiben. Egy kicsit „túlbizonyított” a Kiskrajcár, az ütközet békében, a Nyugati övezet, a Dalolva szép az élet és a többi, melynek felsorolása nem is szükséges, hiszen filmgyártásunk ekkori gyerekbetegségei közé tartozott az, hogy minden filmben mindent ki akart elemezni, megtár- gyalni, felderíteni. A sokat markolás hibája következté- I ben így könnyű lett az utó- kor dolga: egyszerűen ki kellett emelnie a sematikusnak minősített műveket történeti konkrétságukból, egy megváltozott, egészen más szemléletű kor viszonyai között kellett tárgyalnia őket ahhoz, hogy minden tekintetben bizonyíthassák helytelen szemléletüket. , Magyar Bálint Szilátfi Imre: Kapuk és ablakok NÉPSZAVA 1976. június 20. Hárman a televízióból Mikrofonnal kamerával ceruzával Regős István riporter — És mondja, nem félt? Sokan kérdezték ezt Regős István riportertől az Alkohol című tv-sorozat bemutatója után. A talponállók megrögzött, kötekedő iszákosait, a kijózanító állomás sokszor dühöngő részegeit kereste fel „rázós” kérdéseivel a törékeny alkatú, fiatal tv-riporter. Csakugyan nem félt, hogy rátámadnak, inzultálják? — Sokszor féltem, nem vagyok hős. Markoltam a mikrofont, mint valami fegyvert, de persze nem ütni akartam vele, hanem a valóságot közvetíteni. Mindig azt akarom. Miért folyik el haszontalanul a hőerőművek meleg vize, amely a termelőszövetkezeti üvegházakat fűthetné? Miért kérnek kilenc Gelka-fiókban kilencféle árat ugyanazon magnó javításáért? Miért „felejtik” a csepeli szabadkikötő raktáraiban a külkereskedelmi vállalatok sok millió forint értékű áruit? Regős Istvánt A Hét riportereként is mindig a valóságfeltárás szenvedélye, javító szándékú indulata küldi a visszásságok, hibák felderítésére. De örömmel fedezi fel és tolmácsolja az eredményeket, a sikereket is. Van-e az operatőrnek választott műfaja, kötődése, különös érzéke a humorhoz, a lírához vagy a tragédiához? Lehet. Hiszen a jó operatőr nem egyszerűen lefényképezi a produkciót,hanem alkotótársa a rendezőnek. Ráday Mihály sok műfajú, sokoldalú Lehetőség és valóság címmel néhány éve a fizikai dolgozók tehetséges gyermekeinek továbbtanulásáról készített (nívódíjat nyert) filmet Csányi Miklós rendezővel. Most megkeresik az akkor érettségizett csepeli fiatalokat; mire vitték, hogyan élnek? Az Alkohol-sorozat alkotógárdájával, Radetzki Teodor rendezővel és Illés János operatőrrel új, nagy vállalkozást tervez. A Rehabilitáció című négyrészes riportfilmben azt akarják megvizsgálni, hogy az alkoholistáknak és a bűnözőknek milyen lehetőségük van a társadalomba való visszatérésre, és menynyire élnek vele. — Sokat küszködöm önmagammal, filmjeim anyagával, az etikai kérdéssel: meddig mehet el a riporter, hogy senki személyiségét ne sértse, hanem igaz szándéka szerint segítsen. Megírtam ezt Alkohol című riportkönyvemben is, amely a Táncsics Kiadónál jelenik meg A könyv mottója az én riporteri ars poeticám, hitvallásom: „Aki nem tesz semmit, az a győzelem esélyét is elveszíti”. operatőr: ötleteire, vitatkozó és vállalkozó kedvére mindig számíthatnak a rendezők, akár óvodás műsorról, akár tv-drámáról, vagy képzőművészeti filmről van szó. A mackós termetű, szakállas operatőrnek csak a szeme és a hangja emlékeztet a harmincas-negyvenes évek könnyedén elegáns amorozójára, Ráday Imrére. Nem akart a színész apa nyomdokába lépni, művészettörténeteit tanult, mégis rabul ejtette a film. A bölcsészkari amatőrfilmklubban tevékenykedett, aztán beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőri és rendezői tanszakára. Nyolc éve televíziós, több hazai és külföldi fesztiváldíjat nyert tvfilm operatőre. — Klasszikus irodalmi anyagból filmet csinálni szép feladat, de számomra izgalmasabbak a mai magyar témák. Éppen ezért szívesen dolgozom Szőnyi G. Sándor rendezővel, jókat vitatkozunk és fél szóból is értjük egymást. Sok olyan filmet szeretnék forgatni, mint Szabó Sipos Tamás nem „igazi”, de vérbeli televíziós. A Pannónia Filmstúdió munkatársaként már sok éve csaknem kizárólag képernyőre komponálja sajátos stílusú, ötletgazdag rajzfilmsorozatait. Dr. Agy ironikus, bölcs figurájának megteremtésével szokatlan műfajt honosított meg a tv-ben; a társadalmi, közéleti kérdésekkel foglalkozó filozofikus humorú rajzfilmet. A négyszer tizenhárom részes Magyarázom ... sorozat és a Felvízvédelmi Kutató Intézet jelentései után nemrég fejezte be két gazdasági témájú kor- és kórképét. Mi van a zsebünkben?, illetve Mi van a kamránkban? címmel. Mi van még a tarsolyában? — Egyelőre csak a fejemben forgatom az Egy Mars-lakó Urbán Ernő Írott malasztja, vagy a bemutatásra váró Csillagok változása, Cserhalmi Imre tv-játéka. Most Mesterházy Lajos, Hernádi Gyula és Vámos Miklós egy-egy tv-játékának operatőri munkájára készül. Közben örömmel vállal gyermekfilmeket (ő volt a nagy nemzetközi sikert aratott Keménykalap és krumpliorr operatőre), mert szereti a gyerekeket. Élvezi a helyszíni közvetítést, az élő adást, mert szereti az eleven életet. Vonzódik a filmpublicisztikához, néha rendez is, kedvvel és hozzáértéssel filmez művészportrékat. Mégis mit szeret a legjobban? — Jó mozit csinálni a televízióban, jelenti Magyarországról című rajzfilmemet. Történelmi áttekintés lesz a Mars-lakó szemével. Ugyanis ez a távoli bolygóról érkezett turista különös adottságai révén képes interjút készíteni Árpád vezérrel, István királlyal, Mátyással, mármint az igazságossal és más nagy eleinkkel. Aztán pedig az örömről akarok szólni filmjeimben, mert haragszom. — Kire, mire? — A negatív látásmódra, a divatosan savanyú szemléletre, amelynek sok jelét a művészetben is tapasztalhatjuk. Jogaiba szeretném helyezni az örömöt, az ünnepek vidámságát és a hétköznapok, a teremtő élet derűjét megmutatni a rajzfilm eszközeivel. Lássuk mielőbb a képernyőn. Vajk Vera Ráday Mihály operatőr Szabó Sipos Tamás rajzfilmrendező A MÓRA KIADÓ ÚJ KÖNYVEI Lázár Ervin: Bikfi-bukfenc-bükferenc Ez a regény kiemelkedő teljesítmény. Nem elsőként mondjuk: Lázár Ervin a népmesék törvényei szerint teremt különös mesealakokat, bonyolít történetet. Nem átvételek ezek, hanem önálló írói teremtmények. Szereplői, meséi egyaránt eredetiek. „Nagy” események nem történnek ebben a könyvben. Csalafintasággal fűszerezett futóverseny, a fájós fogú oroszlán kikúrálása, s a vidámságot jelképező bukfencezés ellen fellépő Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon felsülése a téma. A lényeg azonban az, ami az egyszerű történetfüzér, s a helyszín, a Négyszögletes Kerek Erdő különös lakóinak sorsa jelképez. Mert a „bukfencezéses jog” kivívása, a derű győzelme a komor ridegségen, s az Erdőhely, ahová az értetlenséggel összeütköző különleges alakok kerültek. A kiöregedett cirkuszi oroszlán. Ló Szerafin, aki kék színű, s a sok mosdatástólnáthát kapott. Aromo, a nyuszi, akit teknősbékával tanítottak futni. Dömdödöm, aki a hazug szavaktól megundorodva nem akar beszélni, stb. S a történetek épp így jelképesek, gyermekek és felnőttek számára egyaránt érthetőélvezhető módon tiltakoznak a világ előítéleteinek értelmetlensége ellen (Álmosság ellen legjobb az alvás, jönnek rá hosszas kísérletezés után!) A dolgok nyilvánvalóságát az író kitűnő nyelvi humorral jeleníti meg (Az oroszlánt Bruckner Szigfridnek hívják), mutatva — s nem először —, hogy nem „kirándult” az ifjúsági irodalomba, hanem legjobb magát, eredetiségét és humorát adva irt egy remek könyvet. Varga Domokos: Ipiapacs Van ebben a regényben kaland, izgalom bőven. Hála az író valóság- és gyermetekismeretének, ezek a kalandok távolról sem önmagukért valók, alapjuk nagyon is reális, s így lesz a regény valóban, a szó legjobb értelmében izgalmas. A Göröcs gyerekek nem „romantikázásból” költöznek ki egy barlangba, hanem mert súlyosan sérült édesapjukat helyettesítő munkatársa szeretetlenül, értetlenül bánik velük. A problémák azonban nem „önmaguktól” oldódnak meg, hanem azért, mert a gyermekeket olyan világ veszi körül, hogy nem kell félni, hogy: „mikor üti le őket. a játékot nem ismerő gyermeket nem ismerő, irgalmat nem ismerő KUMÓ.” Az ipiapacs játékra utal a szerző s a jelkép a mű mondanivalójára: a játékosság, a gyermekszeretet, s a megértő izgalom jogának biztosítására utal. Csak egyet tudunk vele érteni, hogy ezt a szerző színessé, érdekessé, gyermek s felnőtt számára egyaránt fontossá tudta tenni. Astrid Lindgren: Öcsi és a repülő bácsika A repülő bácsika különös lény, hátán légcsavarral akadály nélkül repdes szerte széjjel, s mindig akkor jelenik meg Öcsinek, amikor szülei épp távol vannak, s ilyenkor nagy torta- s befőttnyalakodások, s lakásfelfordító játékok következnek. A szerző érdeme, hogy nem tanulságokat, hanem csupán mókás csínyhalmazt akart adni. Ezt elérte, önmaga szabta kereteit nem szándékozott túllépni. Moyses Ilona: Szél herceg szerelme Kétségtelenül ez a kötet kapcsolódik leginkább a népmesék világához. Ez a kapcsolat azonban inkább csak elemeiben áll fenn. A mesék megformálása — azaz, amit az író önmagából ad hozzá — már annál kevésbé. Moyzes meséiből hiányzik a lényeg, a kaland, egyetlen történést kapunk csupán, vagy egyetlen — inkább verébe való — lírai hangulatképet, máskor egy tanulságos történetet, ismét máskor alig felfejthető jelképet. Holott a műfajokat nem az irodalomtanárok írják elő, hanem a mondanivalónak kell megteremtenie őket. A műfaji bizonytalanság írói bizonytalanságra mutat. Nem tudunk mit kezdeni az olyan ,,tanulságos” történetekkel, mint Kincses Manó, mely bebizonyítja, hogy a kincs a dolgos kézben van, s az olyan tényszerű közlés határát túl nem lépő történettel sem, mint A tölgyfa bánata, mely csupán arról „értesít”, hogy a tölgyfa azért hullatja le a leveleit, mert elszomorodott a háborúzó emberiség láttán. Legyen akármilyen fájdalmas, nem tudjuk, kinek, s miért íródtak a mesék. Az író hangulatteremtő ereje szerintünk még nem talál formába, keretbe, s mondanivalója egységes gondolati rendszerbe. (Madách) Bessenyei György Hajnal Gábor Orbánná „esete” A vén emeletes házak között a tavaszi orgonaillatos széllel szétáradt az öröm. A vidéki városka szürke, közönyös unalma úgy szertefoszlott, mint májusi égen a fellegek. A folyócska melletti sétányon frufrus diáklányok ezt súgták egymás fülébe, mielőtt eltűntek lovagjaikkal az árnyas fák között: „Hallottad Orbánné esetét?” A másik leány erre kuncogott valamit — de sajnos, ezt már nem hallottam. A csillagos estében az orgonabokrok előtti padokon az összehajló fiatal párok között is szóba került Orbánná „esete”. Erről beszéltek a városban a lányos mamák is, sőt még a kávéházban feketéző, konyakozó tisztviselő urak és katonatisztek is. A városkában a pletyka édes öröme az orgopabugák reggeli harmatában és a kiskertekben nyíló gyöngyvirág harangocskáiban is ott fénylett. Én is jókedvre derültem ettől a nagy örömtől, bár még nem tudtam, miért. Végére jártam hát Orbánná esetének, és mikor mindent tudtam már, én is beavatottként együtt örültem a kárörvendő diáklányokkal, és a lányos mamák módján most én is továbbmondom Orbánná „esetét”. Mart Orbánné, a városka leánygimnáziumának rettegett igazgatónője, valóban megérdemelte a kárörömöt. Orbánné negyven év körül lehetett, és már öt éve őrködött a városka tizenöt és tizennyolc év közötti leányainak erkölcsei felett. És milyen lányok voltak ezek! Micsoda szikrák pattantak ki szemükből, ha egy-egy hullámos hajú fiú rajtuk felejtette vágyakozó pillantását. Szinte csodálatos, hogy a városka e szikráktól ki nem gyulladt. De Orbánná száraz tárgyilagossága rendíthetetlen maradt. Sovány, örömtelen alakjával, kendőzetlen, savószínű arcával, szigorú, színtelen, de néha acélosan villanó szemével, sima, füle mögé fésült fekete hajával úgy járt-kelt a duzzadó fiatalság között, mint aki túl van már minden hívságos gondolaton. A kötelességteljesítés magasztos világában lebegett. Piedesztáljáig csak a matematikai képletek jutottak fel. Az igazgatónő ugyanis matematikatanár volt. Óráin a légy zümmögését is meg lehetett hallani. A leányok vacogtak, ha Orbánné az osztálykönyv fölé hajolt és lassan, megfontoltan végigfutott a névsoron, hogy kiszemelje áldozatát, a felelőt. Halk hangjában éles kések villogtak, mikor kérdéseit feltette, s a remegő anyányi lányok gyakran olyan megsemmisülten jöttek le a katedráról, mintha be nem vallott, sőt még el sem követett bűnük is kiderült volna. Az igazgatónő a tanári szobában is korlátlanul uralkodott. Az ábrándos, fiatal, szőke kontyú történelemtanárnő, a leányok bálványa, egy napon új frizurával jelent meg az iskolában. Haja nem volt kontyba feltűzve, hanem hullámosan a vállára omlott. A pedellus jóízű mosolygással mindjárt megállapította magában, hogy az új frizura a történelemtanárnő érzelmeinek kivirágzásáról árulkodik. Az amazon-igazgatónő szeme azonban, mint élesre fent álló, kapott bele a hullámzó hajfürtökbe. A tíz órai szünetben bekérette magához a fia-