Népszava, 1976. szeptember (104. évfolyam, 206–231. sz.)

1976-09-01 / 206. szám

I­ its igazi futó élete Arm­­pH könnyén . Tízévesen kaptam először bért, marokszedé­sért. Amíg meg nem nő­sültem, a pénzt haza kel­lett egy fillérig adni. Ki­futó lettem Győrben a Krausz testvéreknél, majd inasnak adtak. Álmom és vágyam: autószerelőnek lenni! Van egy öreg Skoda 1000 MB-m, a világ leg­jobb kocsijának tartom, ma is magam bütykölöm, más nem nyúlhat hozzá. Minden héten Sopronba járok vele, feleségem apja béna, ott ápolják. Viszek neki, hol ezt, hol azt. A régi nyomorúsággal nem büszkélkedem, azt kibírta az ember. Csak a jólétet is bírja ki az ember jelle­me ... — 1948-ban pártiskolára küldtek, majd utána Sö­vényházán a gépállomás főgépészének neveztek ki. A falu lakosságának­­felét kitelepítették, sváb község volt, majd máshonnan ér­keztek rettenetesen sze­gény családok. A helyi volt földbirtokos nem akarta átadni a fészerét, hogy a traktorokat télen ott ja­víthassuk, erőszakkal be­vitettem a gépeket. A földbirtokosnak rokona volt a minisztériumban. ..leszóltak” Győrbe, meg­fenyegettek, azonnal le­váltanak, ha még egyszer ilyesmi előfordul. Egyik este, hazafelé menetben négyen elkaptak, nagyon Tóth János felkel­ülté­ből, az ablakhoz megy, ahonnan a győri gyárne­­gyed óriási tartályait, ké­ményeit, az üzemudvaro­kat átszelő sínpárokat lát­ni. Mozdonyfütty, a vas csattogása hallatszik be. Az igazgató rágyújt, mé­lyet szippant a füstből. — Nem lenne szabad dohányozni, az orvos mondta, dobjam el, de ... — Az életemet kérdezi? Nem történt velem semmi különös, ami más, hasonló korú emberrel meg ne történhetett volna. Nem készültem erre a beszélge­tésre ... Tóth János igazgató nem nyugodt ember. A nyugal­mat csak magára erőlteti. Mély szeme udvara van. Erős vonású arca. A leg­feltűnőbb a keze, nagy ke­ze fején kidagadnak az erek. Teljesen ősz a haja. Ötvenhárom éves, megvertek, orromon, szá­mon bugyogott a vér ... Ismerem egyébként őket, ők is megöregedtek, mint én, dolgoznak, köszönnek nekem, tréfálkozunk. Di­csérik a szocializmust, jó­létüket. Álltam én később is so­ros társaimmal, fegyver fegyver ellen, sőt fegyver nélkül is. Akkor már a Gépjavító igazgatója vol­tam. 1956. október 28-án este kilenckor akart a la­kásomon revolverrel lelő­ni egy sofőr. A vállala­tunknál dolgozott és egy­szer a felesége panasszal jött hozzám, férje folyton iszik, üti őt, a családját. Behívattam, jól lepirítot­tam. Nos, ezt kívánta ,,le­­törleszteni” részeg fővel ötvenhatban. Ketten jöt­tek, megálltak az ajtóban. Én már félig levetkőzve, melleminek szegezett pisz­tollyal. Akkor hideg ré­mület futott át rajtam, íme, így kell, harc nélkül, nyomorultul elesnem. A sofőr szidott, elmondott mindennek, aztán egy óvatlan pillanatban ki­ütöttem kezéből a pisz­tolyt. — Nem telt könnyen az életem, most éppen hu­szonhat éve vagyok igaz­gató, háromszor kórházat jártam, gyomorfekéllyel. Nekem, úgy látszik, oda megy minden, a gyomrom­ra. Most már kiegyensúlyo­zott, nyugodt életem van. A gyerekek is megnőttek, egyik lányon, óvónő, a má­sik technikus, a kicsit, bár kitűnő tanuló, nem akarták fölvenni a gim­náziumba, mert nem munkás az apja. Nevetett is a lányom, apa, te csak hátrányt jelentesz nekem. Ő nem akar tovább ta­nulni, munkás akar len­i Győr mellett szület­tem, Pilingérpusztán. Apám cseléd volt, majd 1929-től bányász. A felsza­badulás után sokfelé elso­dorta a sors, mint nyugdí­jas Budapesten élt... Egy hete temettem el az apá­mat. Meghökkenve hal­lom: szép temető, szép te­metés. A halál nem szép! De a bányásztemetés még­is más, mint a többi. A fú­vósok csendes ünnepélyes­sége segít elfogadni a sor­sot ... ni. Feleségem is fizikai munkás, gyári raktárban dolgozik. Nem engedte, hogy szóljak érte: „Jó ez nekem így, a te érdemeid nem az enyémek!” — Hatvanhétben he­lyeztek át ide, a Győri Szeszipari Vállalathoz, igazgatónak. Tiltakoztam, de rábeszéltek, rendet kell itt teremteni. Ami­kor idejöttem, évente 70 —80 fegyelmit osztottak ki az embereknek. A szesz fogyasztásával függ ez össze. Manapság már alig kell a fegyelmihez nyúlni. Egyetlen gyári vezető se issza, és én sem iszom meg a pálinkát, nincs berúgott ember az üzemekben. Örülök, hogy pár év alatt meg tudtam szabadulni a rendbontóktól, a mások ellen áskálódóktól. Szem­től-szembe, ez az elvem, ha valakire mondtak va­lamit: „Üljön le! Mind­járt behívatom azt is, aki­ről szó van, és annak is mondja el, amit akar!” Megszűnt a pletyka, a furkálás, a klikkezés. Az igazi öröm . Üzem- és műveze­tőim 30 év körüli fiatalok. Ha holnap engem innen elküldenének, rögtön tud­nék féltucat nevet mon­dani, akik közül bárki ide, ehhez az íróasztalhoz le­ülhetne. Ezt tartom talán a legfontosabbnak. A munkásokkal megértem magam. Fél hétkor reggel már bejövök, bárki előtt nyitva az ajtóm. Huszon­hat éve vagyok igazgató. Néha gondolkodom, mennyi, miféle baklövést követtem el. Persze töb­bet is, de egy nagyon bánt. Elbocsátottam egy munkást. A döntőbizott­sághoz fordult, az ő javá­ra ítéltek. Tudtam, hogy nincs igazam, de az első harag rossz tanácsadó. Kijelentettem: vegye a munkakönyvét. Tudtam, hogy nincs igazam, még­sem szóltam, hogy vissza­veszem, hagyják a csodá­ba az egész tárgyalást Persze ez még az elején történt, a vezetői munka legelején. Diplomatiku­­sabb lennék most? Nem hiszem, inkább a rutinom nagyobb. Megértem az embereket, és meg tu­dom értetni, hogy egy üzemben, különösen ilyen helyen, ahol nagy a csábítás az ivásra, rendnek, fegye­lemnek kell lenni. — Van Vörösberény­­ben egy hétvégi házam. Szőlőtőkékkel bíbelődöm. Csak az a baj, hogy nincs sok időm hozzá. Munkás­­őr vágyói­, sportköri el­nök, kilenc vállalat fia­taljaival foglalkozom. Ha a nap nem 24 óra lenne... Mihez volna a legesleg­­jobb kedvem? Nem mon­dom hangosan, nehogy meghallják: szocialista brigádot vezetni és dol­gozni. Kétkezi munkát dolgozni, mert az igazi örömet annak a fáradtsá­ga nyújtja. Szüts Dénes Az­t hívom: Krimföl­d 7.em­be 197­6. szeptember 1. ­­ton, vízen, levegőben Szállítási együttműködés a KGST-ben A KGST-tagországok egymás közti áruforgalma az utóbbi öt évben mint­­egy kétszeresére emelke­dett, s 1975-ben értéke meghaladta a 70 milliárd rubelt. A szám önmagá­ban is impozáns, ám — miként ez évtizedek óta megszokott — a szocialis­ta gazdasági közösség a következő években a for­galom újabb nagyarányú növelését tervezi. Ennek pedig elengedhetetlen fel­tétele a szállítási együtt­működés hatékony fejlesz­tése. A szocialista gazdasági integráció tagállamainak személy- és teherszál­lítási teljesítménye az 1971 és 1975 között évek­ben 17 százalékkal emel­kedett. Ugyanakkor a fajlagos áruszállítási tel­jesítmény is jelentősen javult, azaz­ növekedett az olcsóbb, illetve a gyor­­sabb és korszerűbb szállí­tási módok aránya, így a teherforgalomban a ví­zi, a személyforgalomban pedig a közúti és légi szállítás az átlagosnál jobban emelkedett. Az 1964-ben létesített vaponpark egységeinek száma tíz esztendő alatt megkétszereződött, s a tagországok egymás közti vasúti teherforgalmának minteny 60 százalékát már a közös kocsikkal bo­nyolítják le. A tengeri áruszállítás a Szovjetunió, Románia és Bulgária között igen jelentős, az áruk felét ha­jón viszik egyik országból a másikba. De fontos a többi, tengerparttal ren­delkező európai KGST- ország számára is. Nem is beszélve Kubáról, amelynek árucseréjében a tengerhajózás — érte­lemszerűen — döntő sze­repet játszik. .A szállítási feladatok eredményes megoldásában sokat segí­tett a nemzetközi szabvá­­nyosítás, amelynek ered­ményeként a KGST-or­­szágok­ban a korábban m­ártott 50-féle hajó he­­lyett ma már csak 20-féle készül, többnyire koope­rációval. A tengeri szállítás fel­­váh­óca­ jelzi, hogy a szo­­cialista országok haitit mind több KGST-n kívü­li fuvaroztató kéri fel áruszállításra. Lengyel­­ország, az NDK és a Szovjetunió kereskedelmi tengerészet­ének ebből te­temes bevétele adódik, hi­szen forgalmuknak csak­nem 40 százalékát az ide­gen megbízatások adják. A közúti szállítás mint­egy 40 százalékkal emel­kedett az utóbbi öt év­ben Egyelőre a rövidebb fuvarok a gyakoribbak, az átlagos szállítási tá­volság 19-ről mindössze 27 kilométerre növeke­dett. A szem­élyszállítás­ban egyre inkább terjed a légi utazás. A KGST- tagállamok gépei 320 út­vonalon mintegy 8 millió utast szállítottak. Sokat fejlődött a veze­tékes szállítás. A Barát­ság I. és II. olajvezeté­kek teljesítménye öt év alatt 300 millió tonna olaj volt Az olajvezetékek éö­tése körülbelül évi 300 minin rubel szállítási költséget takarított meg a KGST-országok­nak. Így a csővezeték be­ruházása két év alatt megtérül. A KGST inl és«--z»han­­golt közlekedési-szállítá­si eml­­ttműködése tette lehetővé a dinamikusan növekvő forgalom zökke­­nőmentes­­­ebon volitá­sát. Ám a távlati tervek sze­rint 1980-ig az egymás közti teherforgalom 300 millió tonnára, 1900-ig 500 millió tonnára emel­­kedik fáz olajon kívüli. Azaz, a szállítási rendszer iránti követel­mények megsokszorozódnak. A KGST berlini tanács­ülésén ezért döntöttek úgy, hogy célprogram ké­szül a KGST integrált szállítási rendszerének megteremtésére A cél­programnak több felada­tot kell megoldania. A vasúti szállítást gyorsíta­­ni, az állásidőt csökken­teni az átrakodáskor. A tengeri habötél fejlődését a kikötők és a hajógyár­tás korszerűsítésével le­het elérni. A részben már kész távlati program ke­retében — a kooperáció kínálta előnyök maximá­lis kihasználásával — fejlesztik a nagy teher­bíró-képességű szállító­­hajók és a tankhajók gyártását. * Emellett a konténerek szállítására a’k-Umas hajók sorát is bővítik A közúti szállatás foko­zásához ez autógy­ártás és az útháló. Itt erőteljes fejlesztve szükséges. A nem teljesíítményű teher­­autók gyártásában a Szovjetunió, Lengyelor­­szág, Bulgária és Kuba együttműködése bázorít­­ja majd a szárítási m­i­­ntajell megpódlását. F­ő­­irányozták 22 ezer kilo­méternyi út korszerűsíté­sét. 12 ezer kilo­méter 1990-ig megépül. L. P. NÉPSZAVA Bulgáriai jegyzetek Naida Mancsevának, a Március 8. Szövőgyár dol­gozójának élete bizonyít­ja: Bulgária háború utáni fejlődése korántsem vala­mely különleges szeren­csének köszönhető, ha­nem annak a hallatlan energiának, amely a népi­ben rejlett, s amelyet a Bolgár Kommunista Párt A bolgár ipar ma már mind mennyiségben, mind minőségben versenyben van a piacokon. A legje­lentősebb ágazatok a gép­ipar, a vegyipar és az elektronikai ipar Kiváló eredményeket értek el a mezőgépgyártásban is. A legutóbbi ötéves tervidő­szakban Raslosban, Dev­­nyában és Szvistovban hatalmas új vegyipari gyárak kezdték meg a munkát. A devnyai szó­dagyárban egyebek mel­lett magyar energetikai berendezések is működ­nek, amelyek ellenérté­keként a magyar ipar számára oly fontos szó­dát kapunk. Ma már Bulgáriában van olyan szerszámgép­­gyár, amelynek termékeit öt földrészen csaknem 70 ország vásárolja. Ez a gyár Szófiában van, ne­ve: Závod za Metallore­­zsestih Masina. Szvilen Makszimov, a szakszerve­zeti bizottság elnöke kész­ségesen válaszol minden kérdésemre, jóllehet szin­te percenként keresik te­lefonon vagy­ személye­sen, töretlenül megőrzött és kibontakoztatott. A bol­gár gazdasági növekedés üteme világviszonylatban is jelentős. A nemzeti jö­vedelem 1956 és 1974 kö­zött évi átlagban 8,6 szá­zalékkal, az ipari terme­lés 12 százalékkal, a me­zőgazdasági termelés 4,4 százalékkal nőtt.­­ A gyár 1948 augusz­tusában alakult, vagyis egyidős az államosítással — kezdi ismertetőjét. — 14 kisüzemből hozták lét­re a nagyobb szervezeti egységet. Akkoriban csak alkatrészeket gyártottak, összesen 220 dolgozóval, akik között egyetlen mér­nök sem volt. 1949-ben kapták első komoly fel­adatukat: önálló gépet kellett gyártaniuk, am­ely megfelel a magasabb kö­vetelményeknek. A gyár­ba néhány mérnök és technikus került, akik megtervezték az első bol­gár esztergát, amely a Planéta nevet kapta. Ez akkor jó gép volt. 1949- ben 47 darab készült be­lőle. A gyárban most 2400­­ ember dolgozik, köztük 500 mérnök és technikus. Az 1949. évi termelési ér­téket ma három nap alatt produkáljuk. Háromféle alaptípust gyártanak: esz­­ternát, fúrógépet és ma­rógépet.. A termelési ér­ték egy évben 38 millió leva, a termékek 90 szá­zalékát exportálják egye­bek mellett Vngy-Britan­niába, az NSZK-ba, Ja­pánba és a szocialista or­szágokba, főként a Szov­jetunióba. A következő ötéves terv szerint anél­kül, hogy a létszámot emelnék, várhatóan 47— 48 millió levára emelke­dik a termelés, és ugyan­ilyen ütemben nő az ex­port. Lám, dióhéjban el­mondva ennyi egy gyár története, amely érzékel­teti Bulgária háború utá­ni fejlődését. Ez a szer­­számgépgyár azonban nemcsak termelési ered­­ményeiről nevezetes Bul­gáriában, hanem arról is, hogy a szakszervezet itt különösen aktív, s nagyon jó kapcsolatokat tart fenn a vállalat gazdasági és műszaki vezetőivel. A Kosztadin Dzsajevnek, az üzemi igazgatótanács egyik tagjának csak né­hány perce volt számom­ra, hiszen teljesítmény­ben dolgozik, s ráadásul versenyfelajánlása az, hogy 25 százalékkal javít eddigi legjobbján. Márpe­­dig az sem volt éppen alacsony, hiszen tavaly megkapta érte a Szocialis­ta Munka Hőse kitünte­tést. Dzsatev marós szak­munkás 1932-ben szüle­tett a Pirin-hegység egy kis falujában Pályafutá­sát ebben az üzemben kezdte és itt is akarta be­­fejezni. — Szeretni kell a munkát, s az örömet sze­rez nekünk — összegzi ..ars poeticájét”. Két gyer­meke van, szeret horgász­ni. Minden tekintetben hétköznapinak látszó em­bolgár vállalatokat álta­lában úgynevezett igazga­tói tanács irányítja, amelynek tagjai 50 szá­zalékban munkások. A tanács munkástagjait a dolgozók választják, s ez a tanács dönt a terv meg­valósításának útjáról­­módjáról, a fizetésekről, a munka beosztásáról és sok egyébről, ami az üzem életét érinti. A szakszervezeti bizott­ság elsősorban a terme­lési feladatok megoldásá­ban segít, főként a mun­kaverseny megszervezésé­vel. Emellett fontos fel­adatuk az érdekvédelem, a továbbképzés megszer­vezése, az üdültetési ak­ciók lebonyolítása. Ker. kiemelkedő teljesít­­ményére tízperces beszél­getés után idegen aligha talál magyarázatot. A té­nyek azonban makacs dolgok s munkatársai büszkék rá erről tájékoz­­tat Katia Barlova, a gyár rádióadásainak szerkesz­tője, s erről tanúskodik igazgatótanácsi tagsága is, — úgy vélem — mond­ja tűnődő fejmozdulattal —, a kitüntetés nemcsak nekem szólt, hanem egy­szersmind közvetlen mun­katársaimnak, sőt az mész agárnak is. Nem ta­gadom jólesett az elisme­rés. De most még többet kell adnom, hogy utólag is bizonyítsak. Azzal elköszön, hiszen várja a gép, a munka. (2) Emberek és gépek Export 70 országba „Szeretni kell a munkát” Lovász Péter: 1­ 3­ ­ Teaü­l vágyó nyugdíjasok z öregkori hasznos tevékenység lé­lektani és társadalmi szükségessé­géről sokat írunk, sokat beszélünk — de mégsem eleget. Ennek nyilván­valóan az a legfőbb oka, hogy a „ki mi­ért dolgozik” és „ki miért nem d­olgozik nyugdíjazása után”? kérdésre nem könnyű válaszolni. Bonyolultabb kér­dések ezek, mint ahogy első látásra véljük. Országunk lakóinak mintegy 20 szá­zaléka érte el a nyugdíjkorhatárt, vagy­is csaknem kétmillió em­ber. A tavalyi statisztikák szerint mégis csupán 321 ezer körül van azoknak a száma, akik valamilyen csökkentett idejű tevékeny­séget végeznek üzemben, vállalatnál, intézménynél. .. Miért csak ennyien, amikor égető munkaerőgondokkal küz­denek sok munkahelyen? — kérdezik sokan. Mások — különféle beosztásban dol­gozó fiúk és lányok — úgy vélik: az idős korosztály megtette a magáét. Zö­mük tisztességes, becsületes munkával szolgált rá a pihenésre, minek noszogat­juk őket tovább, munkára? Sajnos, olykor hallani ilyen hangokat is: „Semmi szükség rájuk, munkájuk­ból nincs haszon. Miért nem veszik tu­domásul, hogy az idő eljárt felettük, és kell a hely a most felnövő nemzedé­kek számára?” Gyakori egy másik vélemény is — szerkesztőségünkbe érkező olvasói leve­lek tucatjai tanúsítják — „Mit beszél­jünk a nyugdíjasok munkába állításá­ról, amikor annyi minden rendezetlen körülötte? Csak mondogatjuk, miért nem jönnek vissza a gyárba, hivatalba, de ha netán vissza akarnának jönni, több helyen kerek-perec elutasítják őket. És bizony még azoknak sem tu­dunk megfelelő tevékenységet ajánlani, akik szívesen dolgoznának, de már volt szakmájukat, munkakörüket nehéznek tartják, s valami koruknak megfelelő után kutatnak ...” A különféle, olykor még szélsősége­sebb nézeteket szükségtelen tovább so­rolni. A véleményeknek ez a csokra is bizonyítja e társadalmi ügy ellentmon­dásosságát. T­ársadalmunk igényli, szüksége van rá, hogy minél több nyugdíjas hasznosan, cselekvő emberként él­jen. Bizonyság erre az igényre a sokféle rendelet, a sokféle intézkedés, amely azt kívánja szolgálni, hogy a megkötött­ségek okosak, reálisak legyenek, és hogy a nyugdíjat kiegészítő összeggel elége­dett legyen maga a nyugdíjas is, a gyár és a vállalat viszont szabad kezet kap abban, hogy kit alkalmazhat. 840 avagy annál is több órára évente. Ez az „okos” kölcsönösség nagyjából eldönti, hogy hány nyugdíjas él a továbbdolgozás le­hetőségével. A gyárak, az intézmények többsége fel is használja a rendeletek adta lehe­tőségeket. Sajnos, nem mindig a célsze­rűség elvei alapján. Gyakran kapunk olyan leveleket nyugdíjasoktól, akik azt panaszolják: „Kiváló szerszámgéplaka­tos voltam, mégis portási állást akar­nak adni”. Egyrészt tehát rosszul gaz­dálkodunk az ajánlkozó munkáskezek­kel. Másrészt, gyakori, hogy az üzemek vezetői úgy értelmezik a nyugdíjasok támogatását (és sajnos, a munkaerőgaz­dálkodás is!), hogy „na jöjjön Pista bácsi, nekünk ugyan nem sok hasz­nunk lesz magából, de majd tesz-vesz valamit azért a pár száz forintért...” Sok tehát az ötletszerűség ez ügyben. Voltam olyan gyárban, ahol azt mond­ták: „A mi főnökünk nagyon szereti az öregeket, hozzánk jöhetnek!" De jártam olyan cégnél is, ahol épp fordítva, a vezetőnek az öregekkel szembeni ellen­szenve volt a mérvadó abban, hogy al­kalmaznak-e nyugdíjasokat. A helyi kuszaságokat szaporítja, hogy Budapesten például nincs olyan fórum, szervezet, ahol számon tartanák: fővá­rosunkban hány munkaképes nyugdí­jas él (akikre hatni lehetne, akiket vissza lehetne várni évente néhány száz órára), hányan vannak azok, akik a munkaképes nyugdíjasok közül tovább­ra is segíthetnének az égető munkaerő­hiány enyhítésébe? Így aztán nem lehet fogalmunk ar­ról sem, hogy vajon kiknek, hány száz­nak, ezernek szólunk, amikor hívó szó­val értelemre és öntudatra apellálva próbáljuk nyugdíjba vonult „öregeink­kel” megértetni — milyen nagy szüksé­günk is lenne tudásukra, tapasztalata­ikra, két kezükre. Törvény szabályozza a nyugdíjasok anyagi biztonságát, az évről évre — ha szerény mértékkel is, de — emelkedő havi jövedelmet. Számtalan szociális létesítmény garantálja, hogy öregségü­ket esetleges magányosságuk se kese­rítse. Egyre több a szociális otthoni fé­rőhely, jók a számukra épített napközi otthonok, a házigondozásba pedig már kezd az egész társadalom, bekapcso­lódni. C­supán munkavállalási kedvük hasz­nosítása nincs eléggé kézben, ami pedig nekik is, társadalmunknak is igen fontos lenne. Rendszeres tudo­mányos kutatások­at, részletes analízise­ket kellene folytatni ahhoz, hogy a már említett, sokfajta kuszaságot, ötletszerű­séget megszüntethessük, s társadalmunk hasznosíthassa a nyugdíjasok munka­kedvét, tenni akarását.. Ami ma még sok mellékcsatornában — olykor bizony haszontalanul — elszivárog. Szabó Iréné

Next