Népszava, 1976. szeptember (104. évfolyam, 206–231. sz.)
1976-09-01 / 206. szám
I its igazi futó élete ArmpH könnyén . Tízévesen kaptam először bért, marokszedésért. Amíg meg nem nősültem, a pénzt haza kellett egy fillérig adni. Kifutó lettem Győrben a Krausz testvéreknél, majd inasnak adtak. Álmom és vágyam: autószerelőnek lenni! Van egy öreg Skoda 1000 MB-m, a világ legjobb kocsijának tartom, ma is magam bütykölöm, más nem nyúlhat hozzá. Minden héten Sopronba járok vele, feleségem apja béna, ott ápolják. Viszek neki, hol ezt, hol azt. A régi nyomorúsággal nem büszkélkedem, azt kibírta az ember. Csak a jólétet is bírja ki az ember jelleme ... — 1948-ban pártiskolára küldtek, majd utána Sövényházán a gépállomás főgépészének neveztek ki. A falu lakosságánakfelét kitelepítették, sváb község volt, majd máshonnan érkeztek rettenetesen szegény családok. A helyi volt földbirtokos nem akarta átadni a fészerét, hogy a traktorokat télen ott javíthassuk, erőszakkal bevitettem a gépeket. A földbirtokosnak rokona volt a minisztériumban. ..leszóltak” Győrbe, megfenyegettek, azonnal leváltanak, ha még egyszer ilyesmi előfordul. Egyik este, hazafelé menetben négyen elkaptak, nagyon Tóth János felkelültéből, az ablakhoz megy, ahonnan a győri gyárnegyed óriási tartályait, kéményeit, az üzemudvarokat átszelő sínpárokat látni. Mozdonyfütty, a vas csattogása hallatszik be. Az igazgató rágyújt, mélyet szippant a füstből. — Nem lenne szabad dohányozni, az orvos mondta, dobjam el, de ... — Az életemet kérdezi? Nem történt velem semmi különös, ami más, hasonló korú emberrel meg ne történhetett volna. Nem készültem erre a beszélgetésre ... Tóth János igazgató nem nyugodt ember. A nyugalmat csak magára erőlteti. Mély szeme udvara van. Erős vonású arca. A legfeltűnőbb a keze, nagy keze fején kidagadnak az erek. Teljesen ősz a haja. Ötvenhárom éves, megvertek, orromon, számon bugyogott a vér ... Ismerem egyébként őket, ők is megöregedtek, mint én, dolgoznak, köszönnek nekem, tréfálkozunk. Dicsérik a szocializmust, jólétüket. Álltam én később is soros társaimmal, fegyver fegyver ellen, sőt fegyver nélkül is. Akkor már a Gépjavító igazgatója voltam. 1956. október 28-án este kilenckor akart a lakásomon revolverrel lelőni egy sofőr. A vállalatunknál dolgozott és egyszer a felesége panasszal jött hozzám, férje folyton iszik, üti őt, a családját. Behívattam, jól lepirítottam. Nos, ezt kívánta ,,letörleszteni” részeg fővel ötvenhatban. Ketten jöttek, megálltak az ajtóban. Én már félig levetkőzve, melleminek szegezett pisztollyal. Akkor hideg rémület futott át rajtam, íme, így kell, harc nélkül, nyomorultul elesnem. A sofőr szidott, elmondott mindennek, aztán egy óvatlan pillanatban kiütöttem kezéből a pisztolyt. — Nem telt könnyen az életem, most éppen huszonhat éve vagyok igazgató, háromszor kórházat jártam, gyomorfekéllyel. Nekem, úgy látszik, oda megy minden, a gyomromra. Most már kiegyensúlyozott, nyugodt életem van. A gyerekek is megnőttek, egyik lányon, óvónő, a másik technikus, a kicsit, bár kitűnő tanuló, nem akarták fölvenni a gimnáziumba, mert nem munkás az apja. Nevetett is a lányom, apa, te csak hátrányt jelentesz nekem. Ő nem akar tovább tanulni, munkás akar leni Győr mellett születtem, Pilingérpusztán. Apám cseléd volt, majd 1929-től bányász. A felszabadulás után sokfelé elsodorta a sors, mint nyugdíjas Budapesten élt... Egy hete temettem el az apámat. Meghökkenve hallom: szép temető, szép temetés. A halál nem szép! De a bányásztemetés mégis más, mint a többi. A fúvósok csendes ünnepélyessége segít elfogadni a sorsot ... ni. Feleségem is fizikai munkás, gyári raktárban dolgozik. Nem engedte, hogy szóljak érte: „Jó ez nekem így, a te érdemeid nem az enyémek!” — Hatvanhétben helyeztek át ide, a Győri Szeszipari Vállalathoz, igazgatónak. Tiltakoztam, de rábeszéltek, rendet kell itt teremteni. Amikor idejöttem, évente 70 —80 fegyelmit osztottak ki az embereknek. A szesz fogyasztásával függ ez össze. Manapság már alig kell a fegyelmihez nyúlni. Egyetlen gyári vezető se issza, és én sem iszom meg a pálinkát, nincs berúgott ember az üzemekben. Örülök, hogy pár év alatt meg tudtam szabadulni a rendbontóktól, a mások ellen áskálódóktól. Szemtől-szembe, ez az elvem, ha valakire mondtak valamit: „Üljön le! Mindjárt behívatom azt is, akiről szó van, és annak is mondja el, amit akar!” Megszűnt a pletyka, a furkálás, a klikkezés. Az igazi öröm . Üzem- és művezetőim 30 év körüli fiatalok. Ha holnap engem innen elküldenének, rögtön tudnék féltucat nevet mondani, akik közül bárki ide, ehhez az íróasztalhoz leülhetne. Ezt tartom talán a legfontosabbnak. A munkásokkal megértem magam. Fél hétkor reggel már bejövök, bárki előtt nyitva az ajtóm. Huszonhat éve vagyok igazgató. Néha gondolkodom, mennyi, miféle baklövést követtem el. Persze többet is, de egy nagyon bánt. Elbocsátottam egy munkást. A döntőbizottsághoz fordult, az ő javára ítéltek. Tudtam, hogy nincs igazam, de az első harag rossz tanácsadó. Kijelentettem: vegye a munkakönyvét. Tudtam, hogy nincs igazam, mégsem szóltam, hogy visszaveszem, hagyják a csodába az egész tárgyalást Persze ez még az elején történt, a vezetői munka legelején. Diplomatikusabb lennék most? Nem hiszem, inkább a rutinom nagyobb. Megértem az embereket, és meg tudom értetni, hogy egy üzemben, különösen ilyen helyen, ahol nagy a csábítás az ivásra, rendnek, fegyelemnek kell lenni. — Van Vörösberényben egy hétvégi házam. Szőlőtőkékkel bíbelődöm. Csak az a baj, hogy nincs sok időm hozzá. Munkásőr vágyói, sportköri elnök, kilenc vállalat fiataljaival foglalkozom. Ha a nap nem 24 óra lenne... Mihez volna a legeslegjobb kedvem? Nem mondom hangosan, nehogy meghallják: szocialista brigádot vezetni és dolgozni. Kétkezi munkát dolgozni, mert az igazi örömet annak a fáradtsága nyújtja. Szüts Dénes Azt hívom: Krimföld 7.embe 1976. szeptember 1. ton, vízen, levegőben Szállítási együttműködés a KGST-ben A KGST-tagországok egymás közti áruforgalma az utóbbi öt évben mintegy kétszeresére emelkedett, s 1975-ben értéke meghaladta a 70 milliárd rubelt. A szám önmagában is impozáns, ám — miként ez évtizedek óta megszokott — a szocialista gazdasági közösség a következő években a forgalom újabb nagyarányú növelését tervezi. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele a szállítási együttműködés hatékony fejlesztése. A szocialista gazdasági integráció tagállamainak személy- és teherszállítási teljesítménye az 1971 és 1975 között években 17 százalékkal emelkedett. Ugyanakkor a fajlagos áruszállítási teljesítmény is jelentősen javult, azaz növekedett az olcsóbb, illetve a gyorsabb és korszerűbb szállítási módok aránya, így a teherforgalomban a vízi, a személyforgalomban pedig a közúti és légi szállítás az átlagosnál jobban emelkedett. Az 1964-ben létesített vaponpark egységeinek száma tíz esztendő alatt megkétszereződött, s a tagországok egymás közti vasúti teherforgalmának minteny 60 százalékát már a közös kocsikkal bonyolítják le. A tengeri áruszállítás a Szovjetunió, Románia és Bulgária között igen jelentős, az áruk felét hajón viszik egyik országból a másikba. De fontos a többi, tengerparttal rendelkező európai KGST- ország számára is. Nem is beszélve Kubáról, amelynek árucseréjében a tengerhajózás — értelemszerűen — döntő szerepet játszik. .A szállítási feladatok eredményes megoldásában sokat segített a nemzetközi szabványosítás, amelynek eredményeként a KGST-országokban a korábban mártott 50-féle hajó helyett ma már csak 20-féle készül, többnyire kooperációval. A tengeri szállítás felváhóca jelzi, hogy a szocialista országok haitit mind több KGST-n kívüli fuvaroztató kéri fel áruszállításra. Lengyelország, az NDK és a Szovjetunió kereskedelmi tengerészetének ebből tetemes bevétele adódik, hiszen forgalmuknak csaknem 40 százalékát az idegen megbízatások adják. A közúti szállítás mintegy 40 százalékkal emelkedett az utóbbi öt évben Egyelőre a rövidebb fuvarok a gyakoribbak, az átlagos szállítási távolság 19-ről mindössze 27 kilométerre növekedett. A személyszállításban egyre inkább terjed a légi utazás. A KGST- tagállamok gépei 320 útvonalon mintegy 8 millió utast szállítottak. Sokat fejlődött a vezetékes szállítás. A Barátság I. és II. olajvezetékek teljesítménye öt év alatt 300 millió tonna olaj volt Az olajvezetékek éötése körülbelül évi 300 minin rubel szállítási költséget takarított meg a KGST-országoknak. Így a csővezeték beruházása két év alatt megtérül. A KGST inl és«--z»hangolt közlekedési-szállítási emlttműködése tette lehetővé a dinamikusan növekvő forgalom zökkenőmentesebon volitását. Ám a távlati tervek szerint 1980-ig az egymás közti teherforgalom 300 millió tonnára, 1900-ig 500 millió tonnára emelkedik fáz olajon kívüli. Azaz, a szállítási rendszer iránti követelmények megsokszorozódnak. A KGST berlini tanácsülésén ezért döntöttek úgy, hogy célprogram készül a KGST integrált szállítási rendszerének megteremtésére A célprogramnak több feladatot kell megoldania. A vasúti szállítást gyorsítani, az állásidőt csökkenteni az átrakodáskor. A tengeri habötél fejlődését a kikötők és a hajógyártás korszerűsítésével lehet elérni. A részben már kész távlati program keretében — a kooperáció kínálta előnyök maximális kihasználásával — fejlesztik a nagy teherbíró-képességű szállítóhajók és a tankhajók gyártását. * Emellett a konténerek szállítására a’k-Umas hajók sorát is bővítik A közúti szállatás fokozásához ez autógyártás és az útháló. Itt erőteljes fejlesztve szükséges. A nem teljesíítményű teherautók gyártásában a Szovjetunió, Lengyelország, Bulgária és Kuba együttműködése bázorítja majd a szárítási mintajell megpódlását. Főirányozták 22 ezer kilométernyi út korszerűsítését. 12 ezer kilométer 1990-ig megépül. L. P. NÉPSZAVA Bulgáriai jegyzetek Naida Mancsevának, a Március 8. Szövőgyár dolgozójának élete bizonyítja: Bulgária háború utáni fejlődése korántsem valamely különleges szerencsének köszönhető, hanem annak a hallatlan energiának, amely a népiben rejlett, s amelyet a Bolgár Kommunista Párt A bolgár ipar ma már mind mennyiségben, mind minőségben versenyben van a piacokon. A legjelentősebb ágazatok a gépipar, a vegyipar és az elektronikai ipar Kiváló eredményeket értek el a mezőgépgyártásban is. A legutóbbi ötéves tervidőszakban Raslosban, Devnyában és Szvistovban hatalmas új vegyipari gyárak kezdték meg a munkát. A devnyai szódagyárban egyebek mellett magyar energetikai berendezések is működnek, amelyek ellenértékeként a magyar ipar számára oly fontos szódát kapunk. Ma már Bulgáriában van olyan szerszámgépgyár, amelynek termékeit öt földrészen csaknem 70 ország vásárolja. Ez a gyár Szófiában van, neve: Závod za Metallorezsestih Masina. Szvilen Makszimov, a szakszervezeti bizottság elnöke készségesen válaszol minden kérdésemre, jóllehet szinte percenként keresik telefonon vagy személyesen, töretlenül megőrzött és kibontakoztatott. A bolgár gazdasági növekedés üteme világviszonylatban is jelentős. A nemzeti jövedelem 1956 és 1974 között évi átlagban 8,6 százalékkal, az ipari termelés 12 százalékkal, a mezőgazdasági termelés 4,4 százalékkal nőtt. A gyár 1948 augusztusában alakult, vagyis egyidős az államosítással — kezdi ismertetőjét. — 14 kisüzemből hozták létre a nagyobb szervezeti egységet. Akkoriban csak alkatrészeket gyártottak, összesen 220 dolgozóval, akik között egyetlen mérnök sem volt. 1949-ben kapták első komoly feladatukat: önálló gépet kellett gyártaniuk, amely megfelel a magasabb követelményeknek. A gyárba néhány mérnök és technikus került, akik megtervezték az első bolgár esztergát, amely a Planéta nevet kapta. Ez akkor jó gép volt. 1949- ben 47 darab készült belőle. A gyárban most 2400 ember dolgozik, köztük 500 mérnök és technikus. Az 1949. évi termelési értéket ma három nap alatt produkáljuk. Háromféle alaptípust gyártanak: eszternát, fúrógépet és marógépet.. A termelési érték egy évben 38 millió leva, a termékek 90 százalékát exportálják egyebek mellett Vngy-Britanniába, az NSZK-ba, Japánba és a szocialista országokba, főként a Szovjetunióba. A következő ötéves terv szerint anélkül, hogy a létszámot emelnék, várhatóan 47— 48 millió levára emelkedik a termelés, és ugyanilyen ütemben nő az export. Lám, dióhéjban elmondva ennyi egy gyár története, amely érzékelteti Bulgária háború utáni fejlődését. Ez a szerszámgépgyár azonban nemcsak termelési eredményeiről nevezetes Bulgáriában, hanem arról is, hogy a szakszervezet itt különösen aktív, s nagyon jó kapcsolatokat tart fenn a vállalat gazdasági és műszaki vezetőivel. A Kosztadin Dzsajevnek, az üzemi igazgatótanács egyik tagjának csak néhány perce volt számomra, hiszen teljesítményben dolgozik, s ráadásul versenyfelajánlása az, hogy 25 százalékkal javít eddigi legjobbján. Márpedig az sem volt éppen alacsony, hiszen tavaly megkapta érte a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. Dzsatev marós szakmunkás 1932-ben született a Pirin-hegység egy kis falujában Pályafutását ebben az üzemben kezdte és itt is akarta befejezni. — Szeretni kell a munkát, s az örömet szerez nekünk — összegzi ..ars poeticájét”. Két gyermeke van, szeret horgászni. Minden tekintetben hétköznapinak látszó embolgár vállalatokat általában úgynevezett igazgatói tanács irányítja, amelynek tagjai 50 százalékban munkások. A tanács munkástagjait a dolgozók választják, s ez a tanács dönt a terv megvalósításának útjárólmódjáról, a fizetésekről, a munka beosztásáról és sok egyébről, ami az üzem életét érinti. A szakszervezeti bizottság elsősorban a termelési feladatok megoldásában segít, főként a munkaverseny megszervezésével. Emellett fontos feladatuk az érdekvédelem, a továbbképzés megszervezése, az üdültetési akciók lebonyolítása. Ker. kiemelkedő teljesítményére tízperces beszélgetés után idegen aligha talál magyarázatot. A tények azonban makacs dolgok s munkatársai büszkék rá erről tájékoztat Katia Barlova, a gyár rádióadásainak szerkesztője, s erről tanúskodik igazgatótanácsi tagsága is, — úgy vélem — mondja tűnődő fejmozdulattal —, a kitüntetés nemcsak nekem szólt, hanem egyszersmind közvetlen munkatársaimnak, sőt az mész agárnak is. Nem tagadom jólesett az elismerés. De most még többet kell adnom, hogy utólag is bizonyítsak. Azzal elköszön, hiszen várja a gép, a munka. (2) Emberek és gépek Export 70 országba „Szeretni kell a munkát” Lovász Péter: 1 3 Teaül vágyó nyugdíjasok z öregkori hasznos tevékenység lélektani és társadalmi szükségességéről sokat írunk, sokat beszélünk — de mégsem eleget. Ennek nyilvánvalóan az a legfőbb oka, hogy a „ki miért dolgozik” és „ki miért nem dolgozik nyugdíjazása után”? kérdésre nem könnyű válaszolni. Bonyolultabb kérdések ezek, mint ahogy első látásra véljük. Országunk lakóinak mintegy 20 százaléka érte el a nyugdíjkorhatárt, vagyis csaknem kétmillió ember. A tavalyi statisztikák szerint mégis csupán 321 ezer körül van azoknak a száma, akik valamilyen csökkentett idejű tevékenységet végeznek üzemben, vállalatnál, intézménynél. .. Miért csak ennyien, amikor égető munkaerőgondokkal küzdenek sok munkahelyen? — kérdezik sokan. Mások — különféle beosztásban dolgozó fiúk és lányok — úgy vélik: az idős korosztály megtette a magáét. Zömük tisztességes, becsületes munkával szolgált rá a pihenésre, minek noszogatjuk őket tovább, munkára? Sajnos, olykor hallani ilyen hangokat is: „Semmi szükség rájuk, munkájukból nincs haszon. Miért nem veszik tudomásul, hogy az idő eljárt felettük, és kell a hely a most felnövő nemzedékek számára?” Gyakori egy másik vélemény is — szerkesztőségünkbe érkező olvasói levelek tucatjai tanúsítják — „Mit beszéljünk a nyugdíjasok munkába állításáról, amikor annyi minden rendezetlen körülötte? Csak mondogatjuk, miért nem jönnek vissza a gyárba, hivatalba, de ha netán vissza akarnának jönni, több helyen kerek-perec elutasítják őket. És bizony még azoknak sem tudunk megfelelő tevékenységet ajánlani, akik szívesen dolgoznának, de már volt szakmájukat, munkakörüket nehéznek tartják, s valami koruknak megfelelő után kutatnak ...” A különféle, olykor még szélsőségesebb nézeteket szükségtelen tovább sorolni. A véleményeknek ez a csokra is bizonyítja e társadalmi ügy ellentmondásosságát. Társadalmunk igényli, szüksége van rá, hogy minél több nyugdíjas hasznosan, cselekvő emberként éljen. Bizonyság erre az igényre a sokféle rendelet, a sokféle intézkedés, amely azt kívánja szolgálni, hogy a megkötöttségek okosak, reálisak legyenek, és hogy a nyugdíjat kiegészítő összeggel elégedett legyen maga a nyugdíjas is, a gyár és a vállalat viszont szabad kezet kap abban, hogy kit alkalmazhat. 840 avagy annál is több órára évente. Ez az „okos” kölcsönösség nagyjából eldönti, hogy hány nyugdíjas él a továbbdolgozás lehetőségével. A gyárak, az intézmények többsége fel is használja a rendeletek adta lehetőségeket. Sajnos, nem mindig a célszerűség elvei alapján. Gyakran kapunk olyan leveleket nyugdíjasoktól, akik azt panaszolják: „Kiváló szerszámgéplakatos voltam, mégis portási állást akarnak adni”. Egyrészt tehát rosszul gazdálkodunk az ajánlkozó munkáskezekkel. Másrészt, gyakori, hogy az üzemek vezetői úgy értelmezik a nyugdíjasok támogatását (és sajnos, a munkaerőgazdálkodás is!), hogy „na jöjjön Pista bácsi, nekünk ugyan nem sok hasznunk lesz magából, de majd tesz-vesz valamit azért a pár száz forintért...” Sok tehát az ötletszerűség ez ügyben. Voltam olyan gyárban, ahol azt mondták: „A mi főnökünk nagyon szereti az öregeket, hozzánk jöhetnek!" De jártam olyan cégnél is, ahol épp fordítva, a vezetőnek az öregekkel szembeni ellenszenve volt a mérvadó abban, hogy alkalmaznak-e nyugdíjasokat. A helyi kuszaságokat szaporítja, hogy Budapesten például nincs olyan fórum, szervezet, ahol számon tartanák: fővárosunkban hány munkaképes nyugdíjas él (akikre hatni lehetne, akiket vissza lehetne várni évente néhány száz órára), hányan vannak azok, akik a munkaképes nyugdíjasok közül továbbra is segíthetnének az égető munkaerőhiány enyhítésébe? Így aztán nem lehet fogalmunk arról sem, hogy vajon kiknek, hány száznak, ezernek szólunk, amikor hívó szóval értelemre és öntudatra apellálva próbáljuk nyugdíjba vonult „öregeinkkel” megértetni — milyen nagy szükségünk is lenne tudásukra, tapasztalataikra, két kezükre. Törvény szabályozza a nyugdíjasok anyagi biztonságát, az évről évre — ha szerény mértékkel is, de — emelkedő havi jövedelmet. Számtalan szociális létesítmény garantálja, hogy öregségüket esetleges magányosságuk se keserítse. Egyre több a szociális otthoni férőhely, jók a számukra épített napközi otthonok, a házigondozásba pedig már kezd az egész társadalom, bekapcsolódni. Csupán munkavállalási kedvük hasznosítása nincs eléggé kézben, ami pedig nekik is, társadalmunknak is igen fontos lenne. Rendszeres tudományos kutatásokat, részletes analíziseket kellene folytatni ahhoz, hogy a már említett, sokfajta kuszaságot, ötletszerűséget megszüntethessük, s társadalmunk hasznosíthassa a nyugdíjasok munkakedvét, tenni akarását.. Ami ma még sok mellékcsatornában — olykor bizony haszontalanul — elszivárog. Szabó Iréné