Népszava, 1977. január (105. évfolyam, 1-25. sz.)
1977-01-23 / 19. szám
1977. január 23. ÚJ MAGYAR BaLETTMŰVEK Fodor Antal koreográfiái az Erkel Színházban A koreográfusegyéniség ritka — alighanem a legritkább az alkotóművészek közül. Századunk magyar operai táncművészetében volt egy, a közelmúltban elhunyt Harangozó Gyula és részben már kialakult, részben bontakozik néhány jelentékenynek látszó művész. Az utóbbiak közé tartozik Fodor Antal, aki Pécsett, majd az Operaházban tűnt fel változékony értékű koreográfiáival. Érdekes most együtt látni az Erkel Színházban két új alkotását egy három és egy két év előttivel, közös „Fodorműsor” keretében. Az értékelés megkívánja, hogy az egységgé összeállott műsort így is fogjuk fel és kezeljük. A koreográfus három év előtt született szimfonikus táncát (Bach Edit hegedűversenyére) addigi kimagasló művének neveztem annak idején — a sok értéket hozó újabb művek ismeretében sincs ok „detronizálni”. A szintén régi zenére (Monteverdi Orfeusz operájának részleteire) írt, két éve bemutatott Átváltozások lépés volt Fodor táncalkotói útján — kötve hiszem azonban, hogy olyan irányban, amelyben a táncművészet sok új lehetősége rejlik. Messze vezetne az „opera-balett” témájába bocsátkozni: nehéz hinni a létjogosultságában. Más dolog az operazenék alkalmazott használata (Carmen-balett), az oratoriális, valamint a kórusművek és a tánc viszonya (például éppen Fodor korábbi műve, Az áldozat), s megint más az olyan drámáé, amely zenében, szövegben és szólóénekben fejeződik ki. Kétlem, hogy túl ezen létezhet egyidejűen további kifejezési formája. Valahová óhatatlanul elterelődik a figyelem, túlzsúfolódik maga a műfaj. A Richard Strauss: Don Juan című szimfonikus költeményére alkotott új koreográfia gondolatban, mozdulat,jelentésben gazdag. Fodor — hűen a zenéhez — a tragikus Don Juant fogalmazza tánccá, küzdelmét az élménydús életért és legvezetését a halál által. Lévén a középponti alak kettős, üdvös volna ezt bármely szereposztásnál alkati megfelelés dolgában is messzemenően figyelembe venni. Adott esetben a kimagasló teljesítményt nyújtó Forgách József nem lehet meggyőző Dózsa Imre (Don Juan) alteregójaként, kivált az utóbbit legyőző Halál szerepében. Szerencsésebb a megoldás a másik szereposztásban. Ravel népszerű Bolero zenéjére alkotta meg Fodor Antal másik új koreográfiáját. (Három éve újították fel Cieplinski ismert, sokáig játszott megoldásában.) A gyönyörű, szűkszavú Bach-művel induló est itt ismét nagy magasságba emelkedik. Fodor elmélyítette az anyagot, az életteremtés lüktetését hallva meg „változatos monotóniájában”, fokozódásában az abszolút felsőfokig. Sajátos, indokolható felfogást kivált ha valaki olyan egyszerűségében kifejező mozgásanyaggal indokol, amilyennel Fodor és az előadó táncművészek. A koreográfus nagy találmánya: az eksztatikus várakozást sikerült mozgásban hangsúlyossá tennie azzal, hogy nő és férfi egymáshoz nem ér a mind harsogóbb Ravel-muzsika felsőfokának utolsó pillanatáig. Mozdulatanyaguk végső leegyszerűsítésében roppant kifejező. Kivált a nőé a legnemesebben, a legőszintébben erotikus, a férfié némileg másodlagos ritmuskiegészítés — a kettős megoszlása valami hasonló ahhoz, ami a köztudatban él az új élet születéséről, nő és férfi szerepéről ezzel kapcsolatban. A háttérből fokozatosan, a zene erősödésével párhuzamosan szaporodó lányok és fiúk csak általánosítják, elméletileg a végtelenig szaporítják, ismétlik, amit a két középponti szereplő átél. A zenekar Sándor János, illetve Fráter Gedeon irányításával régi és újabb muzsikát szépen szólaltat meg (Kovács Zsuzsa szólója a Bach versenyműben külön és összhatásában elsőrendű élmény — az Orfeuszt gépzenéről halljuk). Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a Dózsa Imre, Kékesi Mária, Menyhárt Jacqueline, Sebestyén Katalin, Szumrák Vera, Forgách József, Sterbinszky László, Boros Erzsébet, Dvorszky Erzsébet és mások korosztályaival jelölhető, időben másodiknak nevezhető (Kun Zsuzsáékat, Róna Viktorékat követő) gárda mellett rendelkezünk immár egy teljes értékű harmadikkal, amely, a látottak közül — szintén nem kizárólag — Csarnóy Katalin, Nagy Zoltán, Erdélyi Sándor, Metzger Márta, Keveházi Gábor, Szőnyi Nóra. Pongor Ildikó táncában van jelen, a korábbiakat keves pontokon máris elérő, egészében nagyon ígéretes színvonalon. Ezúttal sem érzem igazságtalannak, ha külön kiemelem Pártay Lillát, akit viszonylag kései kiugrása alapján mindkét generációhoz sorolhatunk. Éppen, mert ez a koreográfia fölényes technikai tudását alig veszi igénybe, szembeötlő és elragadó az a kifejező erő, amellyel a Bolero nőalakját táncélettel tölti meg. Don Juan és a hölgyek (Tánckép Richard Strauss zenéjére) pességet. Ügyesen festenek, táncolnak, kézimunkáznak, énekelnek, számolnak, fogalmaznak, s az első iskolaévekben még őriznek is valamit ezekből a képességekből, de az ötödik, hatodik osztály idején, vagy még inkább egy-két évvel későbben már növekvő keserűséggel láthatja a szülő, hogy elapadt, elporladt, elpusztult, valahová elillant a gyerekből a korábban ott fénylő tehetség jele. Már csak rendetlenkedik, csavarog, rosszul tanul és alig várja, hogy szabaduljon az iskola nyűgétől és elmehessen pénzt keresni, s azután elfoglaljon egy helyet a társadalomban, amely rendszerint alig különb minőségileg a szülők társadalmi helyzeténél, de mindenképpen mélyen alatta marad élethelyzete annak a reménynek, amelyre pedig a kora gyermekkorban mutatkozó finom értékek alapján jogosultnak látszott. Ilyenkor aztán sóhajtanak a szülők és azt mondják: pedig mindent megadtunk neki! Mindent, amit adhattak. Ámde a művelődés iránti érzékenységet, a tehetség kibontakozásához szükséges segítséget nem adhatták, mert az nekik sem adatott meg. S ha ebből a szempontból nézzük állapotainkat, akkor kisiskolásaink többségét hátrányos helyzetűnek mondhatjuk, mert a magyar családok többségében nincs jelen a műveltségnek az a légköre és színvonala, amelyben felmerülhetne például a látáskultúra fejlesztésének igénye. S ezt a hiányt — sajnos — az iskolai légkör sem pótolja. Egyedül állnak gyermekeink esetleges lappangó tehetségeikkel, s éppen ezért nem egyedül ők hibáztathatók, ha ellankad bennük a tudásvágy, ha nem fejlődik ki bennük a kultúra iránti fogékonyság. Amelyik gyerek pedig összeszorítja a fogát és mindinkább felismert hátrányos helyzete ellenére is tanulni akar, diplomát akar szerezni, esetleg nemcsak a diplomáért, az jó néhány esetben háttérbe szorul az egyetemi felvételeknél, mert előnybe kerülnek velük szemben a műveltebb otthoni környezetből indulók. S ha a felvételi bizottságok becsületesen és részrehajlás nélkül akarnak eljárni, akkor a nagyobb tudást, a biztonságosabb tájékozottságot, felkészültséget kötelességük tudomásul venni. Ámde éppen ez a részrehajlás-nélküliség szüli azt a részrehajlást, illetve igazságtalanságot, hogy háttérbe szorulnak a nem művelt környezetben nevelkedett, rendszerint munkás és paraszt származású fiatalok. Hiába van esetleg eredendően nagyobb képességük, az adott pillanatban hátrányba szorítja őket hiányosabb felkészültségük, bizonytalanabb tudásuk. S ha azután ezen úgy próbálunk javítani, hogy statisztikai érdekből, az osztálypolitika érvényesítése okából mégiscsak átcsúsztatunk gyengébb felkészültségű ifjakat is a felvételi vizsgákon, akkor ismét csak igazságtalanul járunk el a jobban felkészültekkel szemben, továbbá egyáltalán nem bizonyos, hogy az ilyen vaktában történő kiválasztás, az ilyen mankó segítségével a munkás, meg paraszt származású fiatalok közül éppen a legtehetségesebbek választódnak ki. Arról nem is szólva, hogy mindinkább növekvő a zavar magának a munkás és paraszt származás meghatározásának környékén is,mert olyan gyerekeket, akiknek a szüleik valamilyen módon értelmiségi foglalkozásúvá lettek az elmúlt évtizedekben, már értelmiségi származásúnak minősítenek, noha az otthoni környezet sok esetben még egyáltalán nem értelmiségi légkörű, s noha a szülők, éppen munkás vagy paraszt eredetüknél fogva minden erejükkel a szocialista társadalom érdekeiért dolgoznak. .Ilyen esetben aztán a látszatra értelmiségi származású, meg szocialista gondolkodást sugárzó otthonokból induló gyerekek is hátrányos helyzetűvé lesznek. Amint korábban jeleztem, igen bonyolult hát a helyzet, következésként csak nehezen és lassan oldható meg. Bármennyire kívánatos a gyors megoldás, a kapkodással csak árthatunk. Minthogy az egész ország úgyszólván valamennyi családját, valamennyi gyerekét érintő gondról van szó, nem tekinthetjük megoldásnak a mégoly nemes szándékból fakadó egyéni, meg csoportos tehetségmentő, karitatív jellegű, jótékonykodó akciókat. Ha valódi egyenlőségre törekszünk, akkor mindenkire kiterjedő, minden szellemi értékre és tehetségre figyelő, egyenlő lehetőséget kínáló, menet közben segítséget kínáló megoldáson kell gondolkoznunk. NÉPSZAVA Peremvárosi esték PES THIDEGKUT FALUVAROS Egyszer a környéken vadászott Mátyás király és udvari népe. A vad üldözése közben alaposan megszomjazott a király. Meglátott egy kút formájú forrást, belemerítette a tenyerét, jóízűt ivott és felsóhajtott: „Milyen csodálatos hideg vize van ennek a kútnak!” így kapta, egyenesen Mátyás királytól a középkorban még Gercse község a Hidegkút nevet. Ezt az eseményt nem jegyezték fel udvari krónikások, egy idős asszony mesélte, természetesen, mint történelmi tényt, nem kis büszkeséggel, hiszen ő maga tősgyökeres hidegkúti. A jelenlegi Ófalut azonban csak 1920-ban alapították német telepesek. Környezete: Erzsébettelek, Hársakalja, Kővár, Széphalom hétvégi kiránduló-, nyaralóhely volt. Mára lakóteleppé épült mind e szép nevű liget. A II. kerületi Tanács építési osztályának szigorát is dicséri, hogy a hegyoldalakat nem csúfítják több emeletes épületek, de a falusi képet oly jellegtelenné tevő kockaházak is csak elvétve akadnak. 1950-ben csatolták Pesthidegkút községet Budapest II. kerületéhez. Nem nagyon örültek neki. „Messze vagyunk a központtól. Mi leszünk a mostohagyerek” — jósolgatták. Az igazság azonban az, hogy rendkívüli terheket kapott a tanács, egy meglehetősen nagy kiterjedésű — 1323 hektár — települést, ahol falusi állapotok uralkodtak. A lakók kivételes segítőkészsége, társadalmi összefogása következményeként, néhány év alatt elkészült a vízhálózat, és a járdák nagy része. Rendkívül erős a közösségi szellem, ez az első, amit meg kell tanulnia annak, aki a városból ide költözik. Ha nagy nyári vihar mossa a kerteket, mindenki segít a másiknak elvezetni a megrekedt vizet, az orvosnő akkor is benéz egy-egy házba, ha nem hívják. A magányos, idős asszonynál kiönti az ételmaradékot, rendet tesz, hiszen nemcsak az orvosi hivatás, hanem az idetartozás is kötelez. — A hölgyet még sose láttam itt — szólít meg a teevszedőnő a moziban. — Most járok itt először. — Remélem, ezután gyakrabban látom! — mondja, mint egy szívélyes házigazda. Máshová nemigen mehetnek Pesthidegkút lakói. Lent, a remetei oldalon egy százesztendős csárda rozzant, toldott-foldott épületében működik a Petőfi Sándor Művelődési Ház, ahol még a Szabó Ervin fiókkönyvtárnak is helyet kellett adni. A kitűnően működő Marczibányi téri Művelődési Házhoz tartozik, és az ifjúság, az általános iskola elvégzése után már inkább oda jár, mert az mozgalmasabb, többféle lehetőséget kínál. Művelődési ház építése szerepel ugyan a tanács távlati tervében, de ebben az ötéves tervben nincs róla szó. Milyen természetes, hogy ahol letelepszik az ember, ott azonnal megnyílik egy kocsma, kertvendéglő, de még a Rozmaring Termelőszövetkezet sem hozott anyagi áldozatot a kultúra érdekében. Egyébként este tízkor minden bezár, még a vendéglők is, hogy dolgozóik az utolsó buszszal hazaérjenek a városba, így hát errefelé elég korán beköszönt az este. — Hazaérek a munkából. Öt óra. Átöltözni, újra bemenni a városba, igyekezni, hogy tizenegyre kiérjek a Balázshoz, különben lekésem az utolsó 57-est... lusta vagyok — mondja egyik beszélgető partnerem. — Beszereztem egy magnót, átjönnek a barátaim és zene mellett beszélgetünk. Csinálunk egy kis házi kultúrát ... Ritkán van egy ötvenesem, taxira. Ha színházba megyek ... — Ők húszévesek. Mint a tanyavilágban, úgy jár a könyvtárbusz Adyliget, Budaliget felé, mert szükséges, és pillanatnyilag egyedül lehetséges megoldás. Legalábbis addig, amíg az építő és építtető közti pereskedés után végre kinyithatja kapuit az új könyvtár. Aki a városban él, ide vándorol a jó levegőért, a csendért, a természet szépségéért. Aki itt lakik, az a városba vándorol, nappal dolgozni, este szórakozni. Mindenesetre jó, ha szorgalmasan gyarapítja saját könyvtárát, mert néhány évig még szüksége lesz rá. A kényszerűség azért néha kitűnő ötleteket sugall. Széphalom utolsó utcája és a sportrepülőtér között elterülő réten a környék fiatal lakói egy futballpályát építettek. Jó időben, ha nem jön is össze két csapat, kaputól kapuig rúgják a labdát. Az 57-es autóbuszon ilyen beszélgetéseket lehet hallani: — Nézem, nézem azt a demizsont... — Megtelt az idén a pince. Jó termés volt. — Kadar? Vagy rizling? — Piros „ezerjó”. — Jó az. Sok C-vitamin van benne. A hidegkúti bor ribizliből készül. Hogyan? Megvan annak az ősi módja, de úgy őrzik az öregek, mintha védett szabadalmuk volna. Hidegkúton szaktekintélyek élnek, akik lehetnek egyetemi tanárok, gyári munkások, téesztagok, végtelen becsvággyal, gazdag kerteket varázsolnak ezen a sovány talajon. Erdőföldet hordanak a körtefa alá, de az erdőföld elromlik, a fa csak terebélyesedik, tavasszal gyönyörűen kivirágzik, és nem hoz termést. De mindig minden új lakó, a régiek jó tanácsai ellenére, újra kezdi. Szép ez a táj. Északkeletről a Hármashatár-hegy, nyugatról a Remete-hegy, Hosszúerdőhegy és a Feketefej öleli körül A magas fekvésű medencén végigszáguld a hegyek tiszta, friss levegője, mintegy szellőzőrést képezve Budapest felé Az eső mindig nyugat felől érkezik. Budapest II. kerülete, mégis mindenki úgy él itt, hogy alakítania, művelnie kell ezt a szép falut. Kovács Júlia Bánhidi Lajos OPERÁCIÓ (altatással) Altatásra szólított a nővér. Feküdtem mozgó műtőasztalon. Homlokomban lüktető verőér csak azt kopogta — félni kell nagyon. Fölém hajolt nyugtató igézet. Karcsú alakján hófehér ruha. Mint istennő — mosolyogva nézett. Fején gézkendő volt a korona. S láttam még az álom éterében döbbent — világos eszmélet alatt: Búzaföldek lángoltak szemében, s holdas sarlóval aratott a nap. Csigány György ISMERETLEN Ismeretlen, s mindinkább ismeretlen az apámként ismerős pillanat fesztávolsága, — öröklétnyi a kulcszörgés meg a köhintés közt, amíg a vidám hang beköszön. Tasnádi Varga Éva PIROS GYŰSZŰ Piros gyűszűje volt anyámnak, fekete dongók nekiszálltak, le-föl, le-fölé rebbent az ujja, s a gyüszü koppant, süllyedt újra. Fénylő ezüstje megfakult már sok napvilágnál, holdvilágnál, rezedaszagú párna ringje koppanásait megőrizte. Anyám ujjait már azóta az ősz halálba varázsolta, de a gyírsztíje most sem fáradt, őre szakadó cérnaszálnak, őre feszülő pillanatnak, mikor szavaink összecsapnak, s a megfakult kis gyüszű széle karikákat rajzol az égre. 9 Barczi Pál: Dürer -emléklap