Népszava, 1977. április (105. évfolyam, 77-100. sz.)

1977-04-17 / 89. szám

19­7­7. április 17. ATELNI A JELENT Filmek a szocialista brigádokról A film­vonat (Medvegykin szovjet rendező eredeti és el­feledett találmánya) valamikor a harmincas évek legelején in­dult útjára. A különleges moszkvai szerelvényen „szá­guldó” operatőrök, rendezők kolhozokban, üzemekben for­gatták filmjeiket, s a kész „kulturális termékeket” azon­nal bemutatták az érdekeltek­nek. Mert a filmvonat célja az volt, hogy közvetlenül segítse a munkásokat, parasztokat ön­maguk megismerésében, saját problémáik, gondjaik felfedé­sében, megoldásában. Ilyesfajta , „képzelt” filmvo­naton utaztam én is, majd két napon át (Bonyh­ádtól Móra­­halomra, Csévéltől Balatonfűz­­főig), amikor zsűritagként vé­gignéztem a Szocialista módon amatőrfilm-pályázat munkáit. Ezekben az alkalmi, rögtön­zött filmekben is (olykor vil­lanásnyi híradókban, színes útirajzokban) munkások,­­ pa­rasztok beszéltek önmagukról, gondjaikról, azzal a különbség­gel, hogy itt a rendező és az operatőr is olykor a saját mun­kapadja mellől irányította a kamerát. És ezekben a filmek­ben is az „érdekeltek” jobbára közösen kutatták, miként le­het és hogyan kell szocialista módon dolgozni, tanulni és élni. Mert a SZOT kulturális, agi­­tációs és propagandaosztálya, valamint a Magyar Amatőr­film Szövetség közös pályáza­tán többnyire olyan filmek szerepeltek (a kiírásnak meg­felelően), amelyek a szocialista brigádok életét vizsgálták, s azt próbálták felderíteni, hogy a kiválasztott kis közösségek miként értelmezik és valósítják meg a „szocialista módon dol­gozni, tanulni és élni” jelszó komplex és tartalmas előírá­sait. A pályázaton részt vett va­lamennyi filmről lehetetlen — meg tán felesleges — beszélni. Bár akadt egy-két igazán érde­kes, eredeti munka. Például Káldy László díjnyertes mun­kája, vagy Nagy László Gábor ugyancsak díjnyertes Életfor­ma című filmje. Ez az utóbbi munka azért is érdekes, mert azt vizsgálja (bár nem eléggé következetesen), hogy mekkora benső ellentét feszül a mun­kás hagyományos, színtelen otthoni léte, tevékenysége, s a modern üzemi feltételek, lég­kör között. És ide sorolhatom a Nagykőrösi Konzervgyár Bláthy Ottó brigádjáról készült filmet, a Műszerészeket is. Sáradi György filmje — amel­lett, hogy korrekt, ügyes beszá­moló — azt is felvázolja, sej­teti, hogy milyennek kell len­nie a következő esztendők szo­cialista brigádjainak. Ám az egyes filmek értéke­­lése-emlegetése helyett, sokkal inkább érdekes és lényeges az összkép, amely a látott beszá­molók, híradók nyomán kiala­kult. Úgy is mondhatnám: a filmek jó része miután mecha­nikusan, felületesen, felsoro­lásszerűen értékelte-értelmezte a szocialista brigádok előtt ál­ló feladatokat, önkénytelenül is jelezte azokat a problémá­kat, amelyek ténylegesen is ott rejteznek a szocialista brigád­mozgalom mindennapjaiban. Miről is van szó? A munkás, a paraszt, a tisztviselő (erről beszéltek a filmek) általában tudja, hogy mi a dolga az üzemben, ha ott áll, a gép mel­lett. Akkor is tudja, hogy mi a feladata, ha valahol segíteni kell. Házak magasodnak, óvo­dák épülnek, villany világít a távoli tanyán — az emberi összefogás, a segítő szándék szép eredményeként. Tehát a „hármas jelszó” ilyen jellegű tartalma (az időnkénti mecha­nikus értelmezés mellett is) élő-eleven „bizonyíték” a szo­cialista brigádok tartalmas mindennapjaira. Ám, ha a „szocialista módon élni” fogalma kerül előtérbe — felbukkan a zavar is. Mit kell értenünk ezen? Az ilyen jelle­gű vállalások (nevezhetjük kulturális vállalásnak is) job­bára felszínesek, üresek, for­málisak. Vagyis a filmekben is (tán tükörképeként a min­dennapokban) legfeljebb közös sörözésben, cirkuszlátogatás­ban „összegeződik”. S olykor bizonyítékként elég egy bera­gasztott mozi- vagy színház­jegy, olvasólap, hogy „igazol­va láttassák” a kis közösség kulturális vállalása. ... De hogy mit jelent elol­vasni, esetleg újraolvasni egy könyvet, megnézni, újra meg­nézni egy filmet, vagy színházi előadást?! Hogyan lehet gaz­dagságukat a létezés részévé tenni?! — erről hallgattak a filmes beszámolók. Az amatőrfilmszemle példá­ja tanulságos lehet számunk­ra, azzal is, hogy tudatosítja a következő esztendők feladatait. Tabuk nincsenek. Nem elég ki­adni a jelszót: „Éljünk szocia­lista módon.” Most már élni kell megtanítani az embert. Ér­telmesen, okosan, szépen, tar­talmasan. Ha azt akarjuk, hogy átélje, alakítsa a jelent a maga teljességében, tudatosan. Güntner Ilona tem ... Szép, sűrű, nagy erdő az, teli van ezzel meg madár­fészekkel. A vasútállomás ott áll az erdő szélén, onnan csak hat kilométer az én falum. Rö­­vidítőn, persze, keresztül a Kondor-Akácoson ... Amikor a vonat átmegy az erdőn, az akácfák illata beszökik a le­húzott ablakokon. És utazik tovább, mindenfelé, a váro­sokba, mint az emberek meg a csomagok ... Száz méterről is megismerem ezt az illatot. Kétszáz méterről is... A kertész mérgesen dörmö­­gött. — Jól van Károly bácsi, me­gint nyertél! De azért ne bízd el magad, azt mondom. El­csíplek én, megfoglak én té­ged. Kifigyelem én, hogyan csinálod! Hörpöltek rá, a lecsurgó hab kis tócsákba gyűlt előttük A sárgásbarna lébe fekete ko­romszemcsék keveredtek, és ragacsosan rátapadtak az uj­­jaikra. Orbán bácsi letette a korsót, keze fejével megtörölte a szá­ját — A mai napot kihagyom. Károly bácsi. Ma nem fogadok veled ... De a jövő héten vá­rok egy vonatot, és meglátjuk, hogy kitalálod-e ... A szomszéd asztalnál éne­keltek, egy nő rekedten közbe­sikongatott. Az összekevere­dett sör- és pogácsaszag me­leg felhőkben hullámzott a mennyezet alatt. Odakinn szürkülődött. A házmester ebből a szürkü­letből került elő. Középkorú, szíjas ember volt, kékesfekete, kötött pamutsipkát viselt. He­gyes, szúrós orra zsírosan, szi­matolva fénylett. — Hát ma is nézegetik a mozdonyokat? Ma is nézege­tik? Hiába próbálta visszafogni, úgy recsegett a hangja, mint télen, amikor rákiabált az öregemberre, hogy elhullatta a szenet a lépcsőházban. — Nézegetjük, Somkuti úr — mondta az öregember. Neki illett válaszolni, mégis az ő házmestere Somkuti, az ő is­meretsége révén csatlakozott nagy néha a társasághoz. — Fogadna is velem? — kér­dezte a házmester. Az öregember nem felelt, de Somkuti erősködött. — Nézze csak! — intett a pályaudvarra. — Éppen most futott be egy vonat. Ezt talál­ja ki, honnan jött. Mert a vi­lág végéről is jöhetett. Az öregember a társaira né­zett. Úgy érezte, hogy nem ma­radhat szégyenben előttük. — Jöhetett a világ végéről is — bólintott. Egy pillanatra el­csípte Orbán bácsi kacsintását, erre ő is hunyorított. — Úgy bizony, a világ végéről... De ez éppen Kelenföldről való. Kirakodásra hozták. — Kirakodásra! Persze. Ke­lenföldről. Föl sem ocsúdtak, a házmes­ter már elviharzott. Az aluljá­ró lejárata előtt még látták, aztán szem elől tévesztették. — Megveszett! — nevetett a kertész — Ez megveszett. Rágyújtott, gonddal füstölte a sz­ivarkását Orbán bácsi arról beszélt, hogy karácsonyra virágtartó állványt kovácsol a lányának meg a vejének Kovácsolt egy állványt a fiának — mióta nyugdíjba ment, ráér az ilyes­mire ", s azóta a lánya nyag­­gat it, hogy róluk se feledkez­zen meg. Akkor akadt el, azmikor a házmester közöttük termett. — Nahát, Somkuti úr — mondta a kertész. — örülök, hogy megkerült. Mikor tör­leszti az adósságot? Tudja, raj­naiunk a vesztes fizeti a kört. A házmester nyeldekelte a vigyorgást. — Én megkérdeztem a vas­utasokat ... — A vasutasokat? — döb­bent meg a kertész. — Át­ment a pályaudvarra és ... — Miért, jogom van hozzá! — mondta a házmester. — És csalónak nem fizetek! Az öregember elfehéredett. Faragott fejű, sima botja, ame­lyet a lábának támasztott, kop­­panva hullott a kőre. Orbán bácsi ellépett a sör mellől. Nagy hasa kibukkant az asztallap takarásából, széles lakatostenyerét kifordította. — Ismételje meg! — szólt a házmesterre. — Ismételje meg, amit az előbb mondott! — A vonat, kérem ... A vas­utasok, kérem, bizonyítják ... — Somkuti pislogva hátrált, zavartan szívogatta az orrát. — Távozni! — mondta neki a kertész. Besötétedett, de nem indul­tak hazafelé, mint máskor. A talponállóban megnőtt az esti hangulat, a füst egymás­hoz szorította az embereket. Időnként szerelvény húzott ki a pályaudvarról, s az utol­só kocsin kerek, vörös lám­­pácska égett. Ahogy távolod­tak a vonatok, a sötétben — mint makacs kis szentjánosbo­garak — még sokáig hunyorog­tak a jelzőfények. Elmentek az esti gyorsok is, mind. — Éjjel már a Kondor-Aká­cosban lesznek — szólalt meg sokára a kertész. — Hajnalban megfordulnak, és reggel befut­nak, ugyanide... — Hozzák az erdők, szagát — mondta Orbán bácsi. Az öregember hallgatott, így aztán ők sem szóltak többet. A vonatok elmentek, s jól tudták mindhárman, hogy töb­bé soha nem térnek vissza. Jacques Préverl* BALLADA Ajtó melyet valaki kinyitott Ajtó melyet valaki becsukott A szék amelyen valaki pihent A macska melyet megcirógatott Egy körte melybe beleharapott Levél melybe valaki elmerül A szék mely hirtelen földül Ajtó melyet valaki kinyitott Üt melyen valaki futva fut Erdő melyben valaki bujdosott A víz mely csobbant egy nagyot Kórház melyben valaki már halott. (Tamkó Sirató Károly fordítása) * A neves francia költő a napokban hunyt el. N­É­PHA­V­A VÉGVÁRBAN A város fölé magasodik a Kner Nyomda mutatós épüle­te, fölfelé húzza a tekintetet, de mintha maga a város, Bé­késcsaba is följebb nyújtózott volna. Nem ágaskodás ez, az utóbbi években valóban sok­felé magasodott a „földszin­tes” város. Az új épületeket örömmel veszi tudomásul az, aki évek óta nem járt Csa­bán. Ezúttal mégis másfajta „magasság” hívott. Szokatlan alakú verses kötetek vonzot­tak Békéscsabára, ott is a me­gyei könyvtár vezetőjéhez, Lipták Pál Kossuth-díjas könyvtároshoz. Mert néhány költőnek s a könyvtár mint­— ifjú nyomdászaink nem akarnak unalomig meghívó­kat, szélbe hulló nyomtatvá­nyokat készíteni. Ki akarták próbálni képességeiket. — A szép papír, a mutatós kiállítás valóban ünnepélyes, öröm kézbe venni a nagy ala­kú verscsokrot. . . Csakhogy, nem drága mulatság ez? Lipták Pál mosolyogva vá­laszolt: "— Filléres dolgok ezek. A papírt nagyon olcsón kaptuk a Kner Nyomdától. Ugyanis egy-egy nagyobb munka után rendszerint marad valami ke­vés papír, amelyet a nagy nyomda nem tud már semmi­re se használni. Csak gond lenne a tárolás. Mi megvásá­roltuk, megvásároljuk az ilyen maradék papírt és fel­használjuk meghívók, egyéb kiadványok készítésére. Ami­kor kissé nagyobb volt a ma­radék, akkor gondoltunk arra, hogy e kiadványokkal meg­lepjük azokat a költőket, akik részben maguk is könyvtáro­sok vagy dolgoztak könyvtár­ban, illetőleg valamilyen mó­don közelebbi kapcsolatuk van a könyvtárunkkal. — Tehát nem könyvkiadói tevékenység ez. — Szó sincs róla!... A mi hasznunk az, hogy e szép, verses kiadványokból mintegy százat elküldünk azoknak a városból elszármazott, régi ol­vasóknak, könyvtárunk bará­tainak, akik még messziről is megkeresnek bennünket és A könyvtár maga is föld­szintes, pallér stílusú épület­ben helyezkedik el. Belül is barátságos, azonnal otthon érezheti benne magát idősebb és fiatal egyaránt. Járva a termekben, több helyen is el­­­mondhatjuk: az országban elő­ször . . . Ugyanis Békéscsabán valósították meg először a szabadpolcos rendszert, ugyan­itt hozták létre először a le­meztárat. Az utóbbi olyan gazdag lemezgyűjteménnyel dicsekedhet, hogy például a Beethoven-évre több országos intézmény a csabai Megyei Könyvtárból kért kölcsön rit­ka Beethoven-felvételeket. A fejlődés azonban a könyvtár­ban sem állt meg. — A város és a megye ve­zetőinek rajtunk a szeme — folytatta Lipták Pál —, s bár sok egyéb gondjuk van, áldoz­nak a könyvtárra. A 25 éves fennállásunk alkalmából ná­lunk volt az ünnepélyes ta­nácsülés s mondhatom, nagy ajándékot kaptunk! Fiatalos léptekkel siet egy egy száz barátjának, sajátos ajándékkal kedveskedett nem­­régiben a Békéscsabai Megyei Könyvtár, amely annak ide­jén az ország első megyei könyvtára lett, s a közelmúlt­ban ünnepelte fennállásának huszonötödik évfordulóját. Ezek a verscsokrok, szép pa­píron, gondos munka nyomán váltak olyan egyedi ajándé­kokká, amelyek maradandóan kapcsolják a könyvtár mesz­­szebbre került barátait a régi környezethez, a hagyományok­hoz, de magához a városhoz is. Mi volt a célja a kiadványok­kal Lipták Pálnak? ragaszkodnak hozzánk. Így kerültek el ezek ajándékként például Debrecenbe főorvos­hoz, Dunántúlra tanárokhoz, a fővárosba mérnökökhöz stb. De szorosabban idekötjük a költőket is, nem szólva a két fiatal, szakközépiskolát vég­zett nyomdászunk öröméről, akik szakmai bizonyítványnak tekintik ezeket a kiadványo­kat. S visszatérve a papírra: azért ilyen szokatlan a méret, mert így nem kell fe­vűen­ gazdaságos a felhasznál" Egyébként ezeket ünnepi munkának tekintettük, s mun­kaidő után készítettük őket. De lássuk azoknak a költő­­­nek a névsorát, akiknek vers­­csokrait, rajzokkal díszítve, maradandó s értékes ajándék­­ként kinyomtatta a Békéscsa­bai Megyei Könyvtár házi­nyomdája. Fodor András nyi­totta meg a sort, majd őt kö­vette Csorba Győző, Simonyi Imre, E. Kovács Kálmán, La­dányi Mihály, Keresztury De­zső, Takáts Gyula, Csoóri Sándor és Lator László vers­­csokra. De hadd említsünk meg néhányat a rajzok készí­tői közül. A rajzokat a kiad­ványhoz Borsos Miklós, Orosz János, Takáts Gyula, Lipták Pál és Varga Hajdú István készítette, így váltak ezek a szép külsejű, szokatlan alakú kiadványok, a fiatal nyomdá­szok „bizonyítványai” mara­dandó, különösen értékes ajándékká. S mindez társadal­mi munkában, hulladék pa­pírból­­ szekrényhez, s mint valami féltett kincset, teszi az asztal­ra az új Megyei Könyvtár ter­veit. Együtt nézegetjük. A vá­rosban sok volt — s nem ke­vés ma sem — a vályogépít­­mény. S óvnak minden olyan épületet, amelynek valamiféle műemlék jellege lehet. A ter­vezők körbeépítik a pallér­­stílusú régi könyvtárépületet, s az új szárnyak valósággal­­ átölelik a régit. Múlt és jelen, még inkább a jövő­ harmoni­kus képét mutatja majd az épület. S a tervek szerint 1979-ben elkezdődnek a mun­kálatok, ha minden jól megy, 1981-ben elkészül az új épü­let. — Kinőttük minden vonat­kozásban a régit, s s felada­taink szaporodnak! Mi itt af­féle szellemi végvárban élünk. Békéscsabán nincs főiskola, nincs egyetem. Arra kell töre­kednünk, hogy minden érdek­lődő megtalál­ja a számára fontos könyveket. Folyóirat­tárunk évtizedek óta az egyik­ leggazdagabb, s nem szabad megadnunk, ha ki akarjuk elégíteni az igényeket! A könyvtár vezetője szenve­délye, hévvel magyarázza, hogy szerinte mi a megyei könyvtár feladata Békéscsa­bán. — Jelenleg csaknem hat­százféle folyóirat jár hozzánk. Egyre fontosabbak a műszaki kiadványok, tudományos köny­vek, lexikonok. Az a célunk, hogy tudós, kutató, szakem­ber, egyetemista, szakmunkás, háziasszony és nyugdíjas egy­aránt megtalálja a mintegy 600 ezer könyv között, amire munkájához, szórakozásához szüksége van. Ezért vásáro­lunk és tárolunk forrás ér­tékű kiadványokat magyar és idegen nyelveken. Lipták Pál többször is nyo­matékosan megjegyezte, hogy a jövőre kell gondolniuk. A megye és a város vezetői minden lehető támogatást megadnak, bár Békéscsabán egyre több milliót kell „elhe­lyezni” a föld alatt. Sok pénz kell a közművesítésre! Mégis megkapták a 86 milliót a könyvtárra. Békéscsaba nincs közel a fővároshoz, de egyre több fiatal szakemberre, or­vosra, mérnökre, tanárra van szüksége, s azt akarják, hogy a jövőben a „szellemi távol­ság” csökkenjen Csaba és Bu­dapest között. — Nem öncélúak a kiadott verscsokrok sem — tér újra vissza eredeti témánkhoz a könyvtár vezetője. — Azt sze­retnénk, ha a neves költők a jövőben is szívesen jönnének hozzánk irodalmi estekre, ta­lálkozókra. Most azon töpren­günk, hogy a nyár elején meg­hívjuk őket néhány napos „tá­borozásra”. Irodalmi estek, is­merkedés, városnézés és pi­hentető baráti beszélgetés kö­vetné egymást. Ehhez akartuk hozzáadni a magunk szerény többletét. A közművelődés közös ügyü­nk Lipták Pál 1949 óta könyv­tárvezető. A Kossuth-díj után kínálkoztak volna fóvárosi ál­lások, ő mégis Békéscsabán maradt- Azt vallja, hálátlan­ság lett volna elhagyni a vi­déket. A közművelődés orszá­gos ügy, mindannyiunk gond­ja, s a vidék jobban rászorul a tevékeny, művelt emberek­re, mint a főváros, ő maga nemcsak szerelmese a köny­veknek, könyvtárnak, a mű­vészeteknek, hanem festőmű­vész is. A beszélgetés végén elhívott kis magánmúzeumá­ba, ahol neves festők, szobrá­szok művei sorakoznak tucat­szám. Külön kis épületben cse­repek, korsók, szőnyegek, lá­dák, s a népművészet reme­keinek százai — köztük nem egy ritkaság! — tartják fog­va a betévedőt, s még akkor kezdte el a gyűjtésüket, ami­kor nem volt divat. De meg­érezte maradandó értéküket, s most hálásan ragyognak ránk a habán tányérok színei, a butéliák gyermekörömű rabzai. A boldog tulajdonos pedig mosolya mögé bú­jik­ ,de szeméből az a felismerés su­gárzik az a meggyőz­ődési hogy a hozzá hasonlóaknak többet kell tenni a közös é­­­tzlet­ megmentéséért, közös feladataink megvalósítééíz--" Az épületek magasságával, csakis így járhat együtt a szellem magasodása. Kiss Dénes Maradékból szép ajándék Al országban az első

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék