Népszava, 1977. november (105. évfolyam, 257-281. sz.)

1977-11-13 / 267. szám

4 Időelemzés éss teljesítménybőr — Mégsem keresünk eleget — kapcsolódik is­mét a vitába Lőrincz Jó­zsef. — Csak a túlórák segítenek az emberen. Az igazgató azonnal vá­laszol : — Az elmúlt évihez képest 6—7 százalékkal emelkedtek eddig a kere­setek azonos túlóraszint mellett — érvel a tények­kel. A normák kialakítá­sakor mintegy 40—50 szá­zalékos veszteségidővel számoltunk. Éppen az volt a célunk, hogy mérhető­vé, elemezhetővé tegyük a veszteségidőket. Átala­kítottuk a karbantartást, a munka- és az anyag­adagolást. A nagy értékű termelőberendezéseinket két műszakban, 82—85 százalékosan használjuk ki. A tényleges termelő­munkára már napi 200 perc jut. Az iparági át­lag tudomásom szerint 240 —260 perc. — A normák mégsem reálisak — hajtja a ma­gáét Balázs Mihály. — Az idén kétszer is korri­gálni kellett a kereset­­veszteséget. Úgy kapar­juk össze a hónap végén az elszámolási lehetősége­ket, mert azt senki­­nem vonja kétségbe, hogy mi dolgoztunk. Az igazgató is beleme­legszik. — Legalább egy hétig függesszük fel a vitát és csak a tényeket, a veszte­ségidőket vizsgáljátok el­fogulatlanul. Ha áram­­kimaradás miatt áll a gép, ha kihűl az enyvező, ha nem megy a porelszívó, az mind-mind elszámol­ható idő. Hiszen nem a ti hibátok, ezért nem jár­hattok rosszul. Éppen ezért idejében kell jelez­ni, csak így tudjuk az okokat megszüntetni. Ne a normákon rágódjatok, a hibaforrások felkutatása helyett. A bérfelelős tovább vi­tatkozna, de enged a be­csületes őszinteségnek. — Óra méri, hogy meny­nyit működött egy nap egy gép. Bizony, nagyon szégyelljük, ha a nap jó részében állnak a gépek. Ez bánt minket jobban, de hát a normáról köny­­nyebb beszélni. ,,Öreg fiúk ” — neheztelő szavak Az 5-ös gyárból kike­rülő bútorlapok egy része a BUBIV újpesti gyárá­nak szerelőszalagjaira ke­rül. Ott Csóka Ágnes fő­mérnök ismerteti a nem­rég végrehajtott szervezé­si intézkedéseket. — Létrehoztunk egy üzemraktárt, ahol előre összeállítják a szerelőbri­­gádok napi anyagszükség­letét. Sőt, bizonyos elő­­szerelési munkákat is, mint például a tiplizést, itt végeznek el. Nem kell anyagra várni, reggel a műhelyben a napi adag, lakatban a bútorlap, kon­ténerben a szerelvény, és ha a kapukat be is zár­ják, akkor is megvan a napi termelés. Két hóna­pig ebben a rendszerben a régi normákkal dolgoz­tunk. Igaz, közben idő­elemzéssel, munkanap­fényképezéssel megállapí­tottuk az új normákat, s ehhez kapcsolódóan egy új, ösztönzőbb prémium­mal kombinált csoportbé­­res formát alakítottunk ki. Prémium csak akkor fizethető, ha megterme­lik, azaz, ha a műhely teljesíti a feladatait. A művezetők különböző ob­jektív ismérvek és a munka minősége alapján pontozzák a dolgozók na­pi teljesítményét, s azt napra készen kifüggesztik a falra. A pontok forin­tokat jelentenek, átlagos teljesítésnél 400 forint a prémium. A szerelőszalag végén Nagy István, Füleki Fe­renc, Herczeg Miklós­­a szekrényekre ajtókat csa­varoznak, akasztanak. — Ha megszakadunk, akkor sem tudjuk a nor­mákat teljesíteni. No és a pontrendszer . . . Nincs mindig anyag, nem viszik el a kezünk alól a szek­rényeket — sorolják egy­más szavába vágva pana­szaikat. — És ha mindez meg­volna? — Elméletben teljesít­hetünk mindent. Miele László üzemveze­tő irodájában a munka­ NÉPSZAVA 197­7. november 13. Az iparág állaga feletti időkihasználás A normát nem szeretni, teljesíteni kell Az elmúlt fél évtized alatt jelentős változáson ment keresztül a bútor­­gyártás. A hagyományos asztalosmunkát, s szimbo­likus jelképét, a gyalupa­­dot, száműzték a nagy bútorgyárakból. Így tör­tént ez a Budapesti Bú­toripari Vállalatnál is. Az 5-ös számú gyáregység­— Ha minden összejön — mondja Lőrincz József —, akkor kidolgozzuk a nyolc órát. A gépek nem tűrik a lazsálást, a lógó­­sokat. Szigorúan kialakí­tott kényszerkapcsolat van a dolgozók és a gépek kö­zött. A sor csak akkor megy, ha mindenki a he­lyén van. Igaz, az utóbbi időben nem a legrózsá­­sabb a helyzet. Eddig nagyrészt fóliázott bútor­lapokat készítettünk nagy sorozatban, most viszont a piaci igények változá­sával előtérbe került a természetes furnérozás. Ez jóval munkaigénye­sebb művelet, így nehe­zebben hozzuk a száz szá­zalékot. — A normákkal van a baj — emeli hangosabb­ra szavát Balázs Mihály, aki az üzemi szakszerve­zeti bizottság bérfelelőse Úgy érzi, igaza van. Így folytatja: — A darabbé­res rendszerben pontosan tudtuk, ki, mennyit kere­sett. Most bonyolultabb a keresetek számítása. Az eddig csendesen szemlélődő gyárigazgató, Pajcsics József közbeszélő­ben járunk, Rákospalotán. A hatalmas műhelyben három gépsoron készül­nek a bútorlapok, hogy aztán a vállalat további hat gyáregységében — a szerelőszalagokon talál­kozva az egri gyárból ér­kező alkatrészekkel — el­nyerjék végleges formá­jukat.­­ A normák pontosan kielemzett időértékek. Teljesen mindegy, hogy fóliázott, vagy furnéro­zott bútorlap készül, mindegyiknek megvan a munkaráfordítást kifejező műveleti ideje. Az 5-ös számú gyár a BUBIV központi lapalkat­­rész-ellátó üzeme. A gyár­egységek a bútorlapok 90 —95 százalékát innen kap­ják. A műhelyrendszerű termelésről 1975-ben tér­tek át a szervezett, folya­matos, szalagszerű gyár­tásra. Kényszerpályán az alkatrész, nagy termelé­kenységű berendezéseken folyik a gyártás. — Az extenzív fejlesz­tés idején, amikor arra volt szükség, hogy a ter­melés gyors ütemben nö­vekedjen, progresszív tel­jesítménybér-formát al­kalmaztunk — érvel Ba­lázsnak az igazgató. — Amikor elértük az opti­mális termelést, áttértünk az egyenes darabbérre. Most nem történt nagy változás, csak nem darab­számmal, hanem műszaki időnormák alapján szá­molunk el mindenkit. naplókból igyekszünk megállapítani, mi az igaz­ság. — Tegnap — mutatja az üzemvezető — Füle­­kiék öten 14 garnitúrát akasztottak. A délutáni műszakban hatan tizen­hetet. A hónap elején még élesebb volt a különbség. A 20—25 éves gyakorlat­tal rendelkező és sokat panaszkodó öregek hatan napi 15, a pár éves gya­korlattal rendelkező fia­talok öten 18 szekrény­sort akasztottak. Igaz, ez kifejeződik a teljesít­ményszázalékok közötti különbségben is. Amíg a régi rendszerű termelés folyt, az öreg fiúk, a Fü­­lekiék, szívesen használ­ták a sűrített levegővel működő japán csavarhú­zókat. Mióta az új , nor­mák életbe léptek, mellő­zik a gyors szerszámokat. Pedig a normák ezeket vették figyelembe. Termé­szetes, ha lassúbb szer­számokat használnak, ne­héz a normákat teljesíte­ni, de könnyebb szidni. A norma és a teljesít­ménybér tehát népszerűt­len fogalom Rákospalotán és Újpesten is. Pedig a BUBIV fizikai dolgozói­nak több mint 60 száza­léka dolgozik teljesít­ménybérben. Ez persze kényes ügy a bútoripar­ban, ahol azelőtt az idő­bér volt a jellemző. Vi­szont a BUBIV-nál a re­konstrukcióval együtt megvalósultak a szerve­zési intézkedések. Ennek köszönhető, hogy a válla­lat az elmúlt hét évben mind értékben, mind mennyiségben megkétsze­rezte termelését. Tehát először a reális, megala­pozott normák feltételeit teremtették meg, és nem fordítva, mint néhányan gondolják. Nem a telje­sítménybérezés miatt gon­doskodtak modern mun­kaszervezésről. Ahhoz azonban, hogy a normák népszerűvé váljanak — ha lehet népszerű nor­mákról beszélni —, továb­bi finomításokra van szükség: a szervezési munka folytatására, a dolgozók meggyőzésére és a modern technológiára és technika kezelésére va­ló tanításra egyaránt. így a sok szóbeszéd termé­szetszerűen elhal, s a vi­ták ismét a jó munkát akadályozó tényezőkről folyhatnak majd. Hiszen több pénzt keresni és ez minden dolgozó érde­ke, a jövőben is csak több és jobb munkával lehet, amelynek jó értékmérő­je a megalapozott nor­mákra épülő teljesít­ménybér-rendszer. Kimmel J. Emil Szervezett pályán a munka Elhunyt Dénes Leó Életének 81. évében elhunyt Dénes Leó, a munkásmozgalom régi harcosa, Szeged felszabadulás utáni polgármestere, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének nyugalmazott elnökhelyettese. Hamvasztás utáni búcsúztatásáról később történik intézkedés.­­ AZ MSZMP BUDAPESTI BIZOTTSÁGA A HAZAFIAS NÉPFRONT ORSZÁGOS TANÁCSA Gazdag, színes és ke­serűt alig hordozó életút­­járól csak mozzanatok fölvillantására futja. 1897. május 16-án született a Nógrád megyei Mohorán, ahol — korán elhalt — apja körzetorvos volt. Mikszáth segítségével ju­tott ösztöndíjhoz, s így végezhette el a gimnáziu­mot. Dénes Leó hamar megismerkedett a szocia­lista eszmékkel, s az el­ső világháború több éves frontszolgálata után már, mint képzett forradalmár tér haza és fegyverrel küzd a Tanácsköztársasá­gért, melynek leverése után Csehszlovákiába szö­kik a Somoskőújfalui bá­nyászok segítségével (ezt a bányászbecsületet élete végéig nagyra tartotta). Szegedre kerül 1922-ben, gőzfűrészüzembe, majd az VM­Ö­ nevű hitelintézet­nél vállal munkát, s mint kommunista bekapcsoló­dik a szegedi munkás­­mozgalomba. A Hétvezér utcai munkásotthonnak hamarosan kiemelkedő személyisége lesz, a szo­cialista eszmék képzett, nagy műveltségű, sokolda­lúan tájékozott terjesz­tője. Szeged fölszabadu­lása után — 1944. októ­ber 11-én — polgármes­ter-helyettessé, majd pol­gármesterré választják. A tanácsok megalakulását követően tizenkét éven keresztül a végrehajtó bizottság elnöke és 1961­től 1961-ig nyugállomány­ba vonulásáig a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnökhelyettese, a Haza­fias Népfront Országos Tanácsának tagja. Több mint fél évszázadot töltött el a kommunista mozga­lomban, a felszabadulás utáni tevékenységét nép­­köztársaságunk magas ki­tüntetésekkel ismerte el. Dénes Leó kiváló tulaj­donságokkal rendelkezett Három hónappal ezelőtt még adatokért járt a szer­kesztőségünkbe, a szegedi munkásmozgalom egy-egy nagy személyiségének akart írott emléket állí­tani. Örök­mozgó, nyug­talan természetű volt, aki mindig valami újat, töb­bet akart, mint amit teg­nap tett. Nyolcvaneszten­­dős korában éppen úgy érdekelte az élet minden rezdülése, mint régen, amikor gyerekfejjel dol­goztam vele Szegeden és ő alig lépett túl az öt­­venen. Ezért is őrizte meg egészséges életének utolsó percéig fiatalságát, fizikai, szellemi frisseségét. Akkor is szolgálatnak fogta föl a tisztséget, ami­kor az indokolatlan és kártékony hatalmi gőg egy időre a közéleti stílus rangjára emelkedett. Tisz­telettudóan bánt,, beszélt a kendergyári szövőnővel és a miniszterelnökkel. A polgármesteri és később a V.­B-elnöki szoba ajtaja, mindenki előtt nyitva volt. Valamiféle veleszületett és műveltsége által föl­fokozódott alázatot hor­dozott, megértette az em­bert, a bajban, örömben, szenvedésben és kínlódás­ban letöltendő életet. Humánus beállítottsága segített abban, hogy a „nagy veszedelmek” (saját szavai) idején, nem tel­jesítette túl az embert méltatlanul sújtó, hellyel­­közzel méltóságában alá­zó parancsokat. Látni és érezni tudott a közélet ha­talmi sáncain kívül élők szemével, lelkével. Nem rezignáció — inkább vala­mi józan életbölcsesség — mondatta vele: „Az eg­zisztencia és az élet vé­ges, gondolkozni kell azon, hogyan végezzük el a dol­gunkat”. Kedélyes, adomázó ter­mészetével órákig lekö­tötte környezetét. Jó me­móriával rendelkezett és az ötven évvel korábban történteket éppen úgy megjegyezte, mint a teg­napiakat. A szerencsések közé való, akiknek az éle­tét nem keserítette meg az aktív évtizedekben össze­szedett sebek nyoma, sem az öreg korral járó „be­felé fordulás” és a magára hagyatottság, az elfelej­tés. Dénes Leó nyolcvan­esztendősen is jelen volt a magyar közéletben, erről ő maga és nagyon sok elv­­társa, barátja gondosko­dott. Nem merült föl ben­ne: „Érdemes volt-e?”, mert hiszen a közösség tartotta fönn, abban érez­te, hogy létezik, él. Fél­esztendeje még — szüle­tésnapján — a Szocialista Magyarországért Érdem­renddel nyilvánítottak el­ismerést számára. Nem a temetésén kell elmondani azt, amit életé­ben illett volna. Elmond­ták életében. Egy válasszal azonban én adós maradtam nel­i. Azt kérdezte tőlem, hogy megvan-e az esküvői fényképem, mert ő otthon a limbusban kotorászott és kettőt talált. Megvan a fénykép — ott vagy te is középen, anyakönyv­vezetői nemzetiszinű sza­laggal, általvetve rajtad — de azon fiatalabban néztünk a világba. Ez a válasz már nem jutott el hozzád. Nyugodj békében, SIKLÓS JÁNOS November 15-től felemelik a taxik fuvardíját Az Országos Anyag- és Árhivatal közleménye — Megszűnik a háromféle díjtétel — Fokozatosan állítják át az órákat A személytaxik fuvar­díja november 15-től át­lagosan 30 százalékkal emelkedik. A díjemelést az indokolja, hogy az el­múlt évek során a gépko­csik üzemeltetése veszte­ségessé vált és nagymér­tékű állami támogatást igényelt. A viteldíjak egyszerűbb áttekinthetősége érdeké­ben a helyi forgalomban a fuvardíjemeléssel egy időben az eddigi kétféle díjszabást egységesítik. Megszűnik a külön általá­nos és drágább (hegyme­­neti, éjszakai, pályaudva­ri) díjszabás. Az átlagosan 30 száza­lékos emelésen belül a korábbi drágább díjsza­báshoz képest az emelke­dés mértéke 20, az ol­csóbb díjszabáshoz képest pedig 40 százalékos. A személytaxi-viteldí­­jak emelése következté­ben a taxiórákat az új ta­rifának megfelelően át kell alakítani, ez a mun­ka azonban — lévén az országban több ezer taxi — hónapokig tart. Ezért átmenetileg a taxikban ártáblázatot helyeznek el, amely megkönnyíti az át­számítást, elejét veszi az esetleges vitáknak. A táb­lázaton a taxiórán meg­jelenő összeget kéri, a fi­zetendő díjat piros szám­mal jelzik. A taxivállalatok az új viteldíjak átmeneti elszá­molásához kérik a közön­ség megértő támogatását és türelmét. Az új taxi-tarifa elszá­molásához kiadott táblá­zat hivatalos bizonylat, amit azonnal visszavon­nak azokról a kocsikról, amelyeknek óráját átál­lították. Az átállításig minden taxióra a most is drágább, ill. tarifa szerint mutatja a viteldíjat, amelyhez képest az emel­kedés húsz százalék. A táblázaton 6-tól 99 forin­tig, külön 100-tól 1000 fo­rintig, és 1-től 5 forintig feltüntetik a taxiórán lát­ható összeget, s mellette a fizetendő díjat. A táblá­zat szerint például az órán megjelenő 10 forint helyett 12 forintot. 23 he­lyett 28 forintot. 59 he­lyett 71 forintot. 99 he­lyett 119 forintot míg a 700 helyett 840 forintot, a 3 helyett pedig 4 forintot kell fizetnie az utasnak. A fővárosi autótaxi­­vállalat 2200 városi és 180 túrataxija kedden egyelőre még a régi tari­fa szerint működő taxi­órákkal, de az ártáblázat­tal ellátva kezdi a mun­kát. Az órákat folyamato­­san állítják át oly mó­don, hogy ezentúl 472 mé­terenként ,,ugrik” két fo­rintot — jelenleg 290 mé­terenként fordul a szám­láló egy forinttal. Az ed­digi 2 percenként 1 forin­tos várakozási díj 2 fo­rintra emelkedik. Az alap­díj változatlanul 6 forint marad. A taxiórák átál­lítási határideje nyolc hónap, a főtaxinál azon­ban megrövidítik ez­t az időt, s várhatóan április­ban már valamennyi ko­csiban a fizetendő díjat mutatja az óra. Az állásidők csökkenté­se érdekében nagyobb mértékben emelkedik a várakozási díj, mint az utazás kilométereinek dí­ja. A távolsági forgalom­ban alkalmazott úgyneve­zett túrataxi díja szintén emelkedik. (MTI) LEÁNYANYÁK Találkozásunk erelőszerc szinte minden mozdula­tot és hangot elrak­tároztam emlékezetem­ben ... Ketten egyked­vűen „torpedót” játsza­nak az asztalnál. A har­madik — keskeny arcú, szöghajú — mélázva ül­dögél a heverőn, válla a falnál talál támaszt. A negyedik a kézimunkáját teszi félre érkeztemre. Egy vékony csontú, fe­kete hajú s egy nehézkes mozgású, barna lány va­lamivel később csöppen közénk — a konyhából jöttek mosogatás után. Hat lány, húszon innen. Leányanyák. Eleinte mindenféle do­logról esik szó, az új ott­honról, ahová pár napja költöztek át, meg a tévé­műsorokról, a Golgota cí­mű filmről. Azt mondja az egyik „torpedós”, a magas, szőke: — Nem értem ezt a pátyát. Nem szenved hiányt semmiben, még­sem tud boldog lenni.. . A vékony csontú fekete egy könyvbe mélyed, de fülel, mert amikor róluk — mármint a leány­anyákról — kezdenénk beszélgetni, felkapja a fe­jét: — Mi ez? Újság? Ak­kor engem tessék kihagy­ni... Csak a keresztnevüket árulják el. Társnőjéhez hasonlóan a szöghajú is végleg bezárul. A nehéz­kes mozgású barna sem akar szerepelni. Mégis ő az, akinek később tán a legjobban megered a nyelve. Kapkodva mesél, magyaráz. A fiúról, aki­vel egy évig együtt élt... Az édesanyjáról, aki — ha találkoztak — gyana­kodva méregette: „Lá­nyom, nem vagy te álla­potos?" Ma már mosolyog azon, hogy nem akart az lenni. Az anyaotthon­ra. Menedék a világ szeme, nyelve elől, az anyagi gondok, a zilált családi körülmények elől.­ Nekik biztonságosabb itt. Az őket így, ebben a helyzetben el nem fogadó, vagy vállalni nem tudó hozzátartozóknak pedig­­ „megnyugtatóbb”. Napi négy óra könnyű munkát végeznek, takarí­tanak, mosogatnak. Most akad elég tennivaló. Az új otthon falai még csu­paszok, az ablakokról hiányzik a függöny. Ren­dezkednek. Ezzel eltelik a délelőtt. Esténként tévéznek. A délutánok, mint mondják, iszonyúan hosszúak. Ut­cára — levegőzni, sétálni — akkor jutnak, ha or­vosi vizsgálatra kell men­niük. Látogatójuk ritkán akad. Olvasni kevés a tü­relmük, beszélgetni sincs nagy kedvük. Többnyire a saját gondjaikba me­rülnek. Györgyi, tizenhét éves, olajos szemű. Dús haja a tarkóján egyetlen var­­kocsira fogva. — Eladó voltam egy il­latszerboltban. Korábban egészségügyi szakközépis­kolába jártam, de az apám kivett, hogy pénzt keressek... A nyáron vált el a nevelőanyámtól. Az apámmal régóta nem vagyok jóba. A nevelő­anyám inkább megért, ő ajánlotta ezt az otthont. Hiszen hozzá se mehettem így, mert ott is van két pici gyerek. — És a fiú? — Elismeri az apasá­got. A kapcsolatot azon­ban nem tartjuk, és nem is kívánom felújítani. Egyedül akarom felnevel­ni a kicsit. — Hogyan? — Amíg szoptatom, a csecsemőotthonban le­szünk mindketten. Köz­ben olyan munkahelyet keresek, ahol van hetes bölcsőde. Én meg egy időre munkásszállásra mennék. Később mi lesz? Hogyan nevelném őt? Nem tudom. Úgy gondo­lom, majd ... A tor­ nincs lakásgondja. — A nagymamánál, ahol eddig éltem, lenne hely kettőnk számára — tűnődik. — Sőt, az anyá­­méknál is, bár oda nem szívesen mennék. A neve­lőapám ugyanis inkább a nőt látja bennem, mint a „nevelt lányt”. Csak az a bökkenő, hogy nincs szakmám. Talán műszaki rajzot fogok tanulni... — A fiú, akit szeret­tem, nem ismeri el az apaságot. Majd eldönti a vérvizsgálat, ahhoz ra­gaszkodik. Meg is értem. Igen rövid ideig tartott a kapcsolatunk, s amikor öthónapos terhesen felke­restem, már réges-régen mással járt. Nem is lenne tisztességes, ha a nyakába akaszkodnék, hisz sem­mit nem érzünk már egy­más iránt. — A nagymamára se támaszkodhatok mindig. Tőle eddig sokat kaptam, most már engem terhel a felelősség. Állandóan azt hajtogatom magamban, nem tudnám elviselni, ha a gyerekem egyszer a fe­jemhez vágná, hogy el­mulasztottam valamit ve­le szemben. Szóval, na­gyon nagy lelkiismereti gondot, szorongást okoz ez nekem. Mária tizenöt éves ... Margti köztük a legidő­­sebb. Nehezen formálja a szavakat: — Én állami gondozott

Next