Népszava, 1979. október (107. évfolyam, 230-255. sz.)
1979-10-04 / 232. szám
6 A Bulandra Színház vendégjátéka Liviu Ciuleit nemcsak hazájában, Romániában, hanem világszerte úgy ismerik, mint a modern színház egyik úttörőjét. Másfél évtizede vezeti a bukaresti Bulandra Színházat, amely a hetvenes évek elején tapasztalt színházi pezsgés szellemi és művészi erjesztőereje volt. Ciuleien kívül olyan, ma már jobbára csak külföldön dolgozó, világhírű rendezők fémjelezték ezt a korszakukat, mint Pintilie vagy Peneiulescu. Az utóbbi években egy új rendezőnemzedék egyik szárnyra bocsátója a színház. Ahány rendező, annyifélék az előadások, ám minden produkción átsugárzik az az ízlés- és színházeszmény, az a szilárd gondolatiság, amely összetéveszthetetlenül Bulandra színházivá teszi az előadásokat, anélkül, hogy egyetlen ember stílusterrorja érvényesülne. A budapesti művészeti hetek keretében — Kecskeméten és Budapesten — most mi is megismer- skedhettünk a Bulandra Színházzal: Ciulei három rendezését láthattuk. A produkciók a színház működésének csaknem egy évtizedét fogják át; a legrégebbit, Büchner Leonce és Lénáját, 1970- ben mutatták be, Caragiale Az elveszett levelét 1972-ben, míg Shakespeare Viharja az egyik legutóbbi előadásuk. A magyarországi bemutatkozás a színház és Ciulei művészetének különböző arcát mutatta meg, ugyanakkor a teljes arcképüket is megrajzolta. Georg Büchner „szabálytalan” vígjátéka, a Leonce és Léna, szabálytalan előadásban került színre. Büchner egy 19. század közepi kis német fejedelemség modelljén, a kényszerházasság elől szökő, de végül egymásra találó Leonce herceg és Léna királylány históriájában egy megcsontosodott hatalmi rendszert és a kor áporodott filozófiáit, életérzéseit teszi nevetségessé. Ciulei sokrétű előadása azonban időben és térben kitágítja a darab érvényességét, általánosan igaz, véresen komoly, ugyanakkor ellenállhatatlanul komikus képet rajzol — Marin Moraru kitűnő alakításában — Popo ország királyáról. De — mindenekelőtt Ion Caramitru (Leonce) és Virgil Ogasanu (Valerio) groteszk játéka jóvoltából — az élet értelmetlensége, a tettek hiábavalósága, az elvont szabadságeszmények, a mindent legyőző szerelem ábrándja fölötti eszmecserék is éppúgy megkapják fricskájukat, mint a különböző, idézőjelbe tett színházi stílusok. Ion Luca Caragiale Csiky Gergely kortársa volt, Az elveszett levél című vígjátékát is több magyar színház játszotta. Egy kompromittáló szerelmeslevél körüli bonyodalmak során maró szatíráját adja egy regáti kisváros választási mesterkedéseinek, a választók és a jelöltek, a helyi hatalmasságok és a „legfentebb ülők” mérhetetlen korruptságának és aljasságának. Az első két felvonás kissé hosszadalmas előkészítése után Ciulei előadásának második két felvonása igazán kitűnő. A választási komédia, amelyben a választókat csak a hecc érdekli, s az ellenzék képviselője ugyanazzal a semmitmondó maszlaggal traktálja a hallgatóságot, mint a kormánypárt szónoka — csak a szólamok különböznek némileg —, a szenilis, „fentről” a városkára tukmált képviselő megjelenése s a „győzelmet” ünneplő, népieskedő-nemzetieskedő bankett rendkívül mulatságos, egyben rendkívül keserű is. E két kitűnő előadással szemben a Vihar felemás produkció. A rendezői elképzelés most is eredeti, sok értelmű és végiggondolt, de a színpadi megvalósítás nem egyértelműen sikeres. Ciulei elképzelése szerint Prospero szigete egy zárt szoba, amelyet véres víz vesz körül, benne az évezredes európai kultúra emlékei: a lófej a parthenoni frízről, a milói Vénusz, a Mona Lisa, könyvek, hangszerek, bútorok ... (Előadásai szcenikai keretét szintén Ciulei készíti.) Prospero, mint egy mai ezermester, kísérletezik, árnyjátékkal vihart idéz, megelevenednek képzeletében a szereplők, de a történet irányítását fokozatosan a hosszú hajú fiatalemberként megjelenő tündér, Ariel veszi át, s Prospero szemlélője lesz csupán a varázslatnak. Szomorú előadás ez, annak ellenére, hogy a darab komikus magja, a Trinculo— Stephano—Caliban trió, központi szerepet kap benne. De mivel Caliban nem behemót szörny, inkább kijátszható, becsapható mélák paraszt, a részegeskedő, vidám jelenetek is elkomorodnak. Azelőadás tempója, kidolgozottsága, a színészi alakítások elmaradnak a rendezői koncepció eredetiségétől éppúgy, mint a többi előadáson látottaktól. (Ebben alighanem az is közrejátszott, hogy — különösen a második részben — már-már az előadás széthullásával fenyegető technikai, átdíszletezési, világítási nehézségeik voltak!) Az egyes előadások élményén túl mindenekelőtt a nyolc—tíz éves produkciók frissesége csodálatra méltó; alig van nyoma a kifáradásnak, a rutinnak. A színházban ismeretlen a sztárkultusz, például a Leonce és Léna királya (Marin Moraru), vagy Lénája (Irina Petrescu), a Vihar Arielje (Florian Pittis), statisztaszerepet játszik Az elveszett levélben. Lenyűgöző a színészek sokoldalú képzettsége, jó pár színészt — Victor Rebengiucot, Fory Etterlét, Stefan Banicát, Mircea Diaconut — több, egymással ellentétes karakterű szerepben láthattunk. Milyen tehát Ciulei színháza? Könnyed, szellemes, a sokféle, ha úgy tetszik, eklektikus eszközt szigorúan a koncepciót szolgáló színpadi hatásnak alárendelő, színészközpontú, a klasszikusokkal is a mához szóló ... egyszóval: jó színház. Nánay István SZÍNHÁZI MŰSOROK Operaház: A varázsfuvola (S. b. 1. ea., 7) Erkel Színház: Don Pasquale (Ifj. b. VII. s. 1. ea., fél 6) Nemzeti Színház: Éjjeli menedékhely (7) Madách Színház: Régimódi történet (7) Vígszínház: Házmestersirató (7) József Attila Színház: Őrült Gréta (7) Operettszínház: Kabaré (7) Vidám Színpad: Nyitott ablak (7) Thália Színház: Bal négyes páholy (7) Radnóti Miklós Színpad: „Mondok, mondok éneket...” (7) Dpi Gyermekszínház: Egy szívdobbanás fele (bemutató, du. 3) Bábszínház: Népköztársaság útja: A Sárkány (du. 3) Jókai tér: János vitéz (de. 10) Főv. Nagycirkusz: Intercirkusz (fél 8) Zeneakadémia: Sylvio Gualda (ütő) hangversenye (Korunk zenéje, fél 8) A 11MÉT FZINM[JIÍJEN Hangversenyiskola Szombathelyen A szombathelyi szimfonikus zenekar két évvel ezelőtt indított hangversenyiskolája a zenei nevelés egyik leghatásosabb intézménye lett. A szakmunkástanuló- és munkáshallgatóságot hangversenylátogató közönséggé neveli, a könnyebb zenétől fokozatosan eljuttatja őket a komoly muzsika megértéséhez — állapította meg szerdai ülésén a megyei tanács végrehajtó bizottsága. Az immár 82 tagú szimfonikus zenekar a munkásművelődés szolgálatában üzemi koncerteket is tart. Bolgár könyvkiállítás nyílt a Könyvklubban szerdán az utóbbi két év könyvtermésének legjavából, mintegy ezer kötetből. A bemutatóval a bolgár szocialista forradalom győzelmének 35. évfordulóját is köszöntik. • NÉPSZAVA Magyar rapszódia, Allegro barbaro Jancsó Miklós új alkotásai írhatok akármit. Beállhatok az elszánt Jancsómagyarázók táborába. Tetszetős teóriákat „építhetek” a kelet-európai modell tragédiasorozatához. Címszavakban öszszegezhetem a jancsói jelrendszer logikai-fogalmi kombinációit. Ám a látványos, tudálékos szavak fala mögül akkor is kibukna az igazság: idegesítenek, elkeserítenek mostani filmjei. Ez a véleményem. Ez ellen nem lehet mit tenni. Pedig, ha valamikor, hát most nagyon akartam „Szeretni” filmjeit. Talán azért is, mert ott voltam Cannes-ban, a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro világpremierjén —, s közelről érzékeltem, láttam-tapasztaltam, miként növekszik a fanyalgók, a sajnálkozók, az ellenkezők tábora. „Miért csak most veszik észre, hogy Jancsó Miklós ismétli önmagát?!” „Hisz ezt csinálja lassan több mint tíz esztendeje?” — berzenkedtem kissé dühösen, mert valamiképp igazságtalannak éreztem a hirtelen kirobbant vádaskodást. Sőt, bizonyos vonatkozásokban most kellene észrevennünk Jancsó makacs monomániájának következetességét, értelmét. Hisz évről évre, filmről filmre addig ismételte, ismételgette saját filmes „jeleit”, szimbólumait, motívumait, mígnem már-már egyértelmű fogalmakká, jelekké rögződtek. De nemcsak a szemantikai jegyek, s a tárgyi világ ismerős (ló, kard, ostor, szekér, tűz, víz, gyertya) , hanem ismerős az egész film építménye, szerkezete is. Illetve Jancsó Miklós most is (Hernádi Gyulával közösen) történelmi-társadalmi, közösségi határhelyzetet elemez. Most is mellőzi a szabályos mesélést. Szűkszavú. Szinte az abszurditásig leegyszerűsíti a témát. Hősei most is sima arcúak, rezzenéstelenek, zárkózottak. Érzelmeik, indulataik, emberi reakcióik csak a hatalom-szolgaság feszültségében funkcionálnak. Mert ebben a filmben is — akárcsak a legtöbb Jancsó-alkotásban — az elnyomók és az elnyomottak összeütközését, küzdelmét láthatjuk. Még a békés, idilli pillanatokat is megzavarja a baljósan köröző lovak vágtája, a fegyverek szüntelen jelenléte. A történet alapvonulata — kétségtelenül — a századforduló, majd a következő évtizedek eseményeit idézi. (Első világháború, Tanácsköztársaság, fehérterror, munkás- és parasztmozgalmak stb.) A második vonulat jelképes kanyarulataiban, sűrítéseiben a forradalmi magatartás, a szolidaritás általános modelljét, no, és utópisztikus álmait véljük felfedezni. Végül és utoljára (illetve, a film második felében) Zsadányi István szürrealista látomásában, víziójában ott él az a „tünetanyag” is, amely eltorzította, lehetetlenné tette a magyar kibontakozást a második világháború utolsó napjaiban. A kétrészes film újdonsága talán az, hogy Jancsó Miklós — Kende János operatőr segítségével — most jobbára mellőzi az eltérő korok, s népek különböző kulturáns kellékeit. (Gondoljunk csak az Elektrára, ahol is e kellékek váltogatásával időben s térben távoli korokat, jelenségeket absztrahált modellé.) Bár itt is alkalmaz „történelmietlen” elemeket — sárkányrepülők, indiai temetési szertartás —, de azért a cselekmény valódi „helye” és „kora” is körülhatárolt. Sőt, Jancsó most sokkal több információt ad, mint bármikor. Zsadányi Istvánja — Cserhalmi György megfogalmazásában, és kissé szenvedélyes „átírásában” — már-már bőbeszédű ... De azért óva intem a nézőt attól, hogy Jancsó Miklós történetét — egy az egyben — azonosítsa az újkori magyar történelemmel. Vagy akár a filmbeli Zsadányi István fejlődésrajzát — Bajcsy- Zsilinszky Endre történetével. Ez a film — nem az. Ez a film Jancsó Miklós víziója, monológja az újkori magyar történelem egyes epizódjairól, saz egyes emberi magatartásról. (Hogyan jut el az ember önmaga, múltja, neveltetése teljes megtagadásáig.) Úgy is fogalmazhatnék: ez a film arról szól, hogyan látja Jancsó Miklós az újkori magyar történelem egyes fejezeteit. A különböző jelenségeket, lehetséges magatartásmódokat, eshetőségeket, tendenciákat. Jancsó Miklós ábrázolásmódjának lényegét sokan abban látják, hogy a különböző történelmi, társadalmi jelenségeket modellszerűen mutat meg. Ez igaz. De az is igaz, hogy egy történelmileg konkrét helyzet (helyzetsor) a maga empirikus gazdagságában aligha modellálható. Vagyis, olykor Jancsó Miklós — éppen a modell kedvéért — lemond a teljességről. Még a teljesség látszatáról is. Mellőzi az ábrázolás a jellemzés sokszínűségét, különböző dimenzióit, s ezzel maga is újabb korlátot állít a jelenségek, társadalmi mozgások, történelmi tények megértése elé. Mindezeken túl kissé statikus. ... És itt, ezen a ponton kezdődik mindig zavarom, s heves vitám Jancsóval. A „szeretem”, „nem szeretem” ambivalens érzelme. Tapasztalom, látom: Jancsó szilárd és okos szerkezetre építi filmjeit. Ám ez a szerkezet olykor meginog a feleslegesen sok kölönctől. A funkciójukban érthetetlen és értelmetlen jelenetektől. Ráadásul a szerkezeti, tárgyi és stiláris bravúrjaihoz képest gondolataik olykor sematikusak, igénytelenek. Ellentétpártjaiban — a haladás és a reakció, a terror és az emberi tartás szembeállításában — alig találni eredeti gondolatot, valami sajátosat. (A rossz az rossz. A jó az jó stb.) Pedig akinél ennyire hangsúlyos a szerkezet, a stílus — annál a tartalomnak is egyedinek, hangsúlyosnak, rendkívülinek kell lennie ... Gyakran az az érzésem: a komponálás, a színek harmóniája fontosabb — mint maga a téma. A füstgomolyag, a körtánc, a lovak vágtája, a gyertyák lobogása nagyobb szerephez jut Jancsónál — mint a helyzetek, jelenségek elemzése, vagy akár a jellemek, a tendenciák árnyalt bemutatása. És igen, zavar ai is, hogy Jancsó olykor groteszk fintorral mosolyog a nézőkre. Ilyenformán: „Óh, kis buták, ezt úgysem értitek.” S valóban, a jelenetek, szimbólumok, jelképek gyakori, rapszodikus (néha modoros) sorjázásában megzavarodhat a néző is. Mindezekkel együtt — és mondjuk ki végre — Jancsó Miklós korszakos, jelentős művész. A kudarca is — az ő kudarca... És, lehet, hogy bennem van a hiba. Hisz minden alkalommal azt várom, hogy új filmjeiben is oly félelmetesen zúgjon a szél, mint a Szegénylegényekben, s akkora súlya és némasága legyen a csendnek, mint a Csend és kiáltásban. Úgy látszik, ez az élmény — egyszeri. S talán Jancsó Miklós sem tudja megismételni... Gantner Ilona Magyar—portugál kulturális tárgyalások Magyar—portugál kulturális, oktatási és tudományos együttműködési tárgyalások kezdődtek szerdán a Kulturális Kapcsolatok Intézetében. A megbeszéléseken hazánk és a Portugál Köztársaság — 1970. január 14-én megkötött — kulturális együttműködési egyezményének 1980—81-re szóló munkatervét vitatják meg a szakemberek. A tárgyalások előtt a portugál kulturális küldöttség vezetőjét, Francisco Mendes da Luzt, a portugál Külügyminisztérium nemzetközi kapcsolatok főosztályának vezetőjét fogadta Meruk Vilmos, a KKI elnökhelyettese. Változatos program a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában A szovjet—magyar tudományos-műszaki együttműködés 30. évfordulója jegyében állították össze a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának októberi programját. Október 4-én, csütörtökön — a szovjet tudomány és technika napjai keretében — a szovjet orvosi műszergyártásról előadást hallgathatnak meg az érdeklődők. Megrendezik a házban a szovjet gépkocsigyártási szakemberek és a Gépipari Tudományos Egyesület tagjainak találkozóját is. Több tudományos és műszaki kiállítás is nyílik. 1979. október 4. Múzeum és közművelődés A kiállításokig és tovább múlt hét végén a nyíregyháza-sóstói falumúzeum felavatásával megkezdődött az idei, sorrendben a tizennyolcadik múzeumi és műemléki hónap Olyan eseménysorozat indult ezzel, amely jellegében azonos az elmúlt évek októberi múzeumi rendezvényeivel, ugyanakkor néhány részletében különbözik is tőlük .A különbségek közül kettő külön is figyelmet érdemel. Az egyik lényeges változás az előző évekhez képest, hogy az idén fokozottabban a műemlékekre és a régészetre irányul a figyelem e hónap során. Ha átlapozzuk a különböző múzeumok, megyék, tájegységek programfüzeteit, az ilyenfajta rendezvények egész sorával találkozhatunk. Nézzünk néhány példát! A Magyar Nemzeti Múzeumban többek között a baranyai népvándorlás kori ásatásokról tartanak előadást. A sárospataki Rákóczi Múzeumban két alkalommal is műemléki filmeket vetítenek. A visegrádi Mátyás Király Múzeum műemléki sétákat szervez a királyi palotában, illetve a várispánsági központ emlékei között. A székesfehérvári István király Múzeumban vetített képes előadásra kerül sor Régészeti utazás Görögországban címmel Hosszan sorolhatnám az ilyen és hasonló programokat, amelyek mind azt mutatják, hogy a magyar múzeum- és műemlékügy októberenként ismétlődő, kiemelkedő eseménysorozatának keretében sikerült túllépni a szigorúan csak múzeumi, elsősorban kiállításokhoz kötődő szemléleten. Üdvös dolog ez, mert a rendezvénysorozat a műemlékek felsorakoztatásával, a régészet eredményeinek fénybe állításával folyamatában igyekszik felidézni a múlt eseményeit; a kiállítási tárgyak sugallta statikus állapot helyett a maga természetes dinamizmusában állítja elénk múltunk progresszív, a jelenig vezető, s a megtett utat meghatározó hagyományait. A másik figyelmet érdemlő változás a közművelődési jellegű múzeumi rendezvények örvendetes szaporodása Gondolok itt a kiállítások megtekintésén, s a tárlatvezetéseken kívül minden másra. Ismét csak néhány példát sorolok, nagyrészt az előbb említett múzeumokból, hogy ezzel is érzékeltessem: mindkét változás tapasztalható mindenütt. A Magyar Nemzeti Múzeum történelmi szakköri órákat szervez általános iskolásoknak, illetve külön középiskolásoknak. A felnőtteknek pedig többek között bemutatóhangversenyt tart különleges régi hangszerek megszólaltatásával. A sárospataki Rákóczi Múzeum nemzetközi tudományos konferenciának ad helyet a Kárpát környéki néni kultúrák témakörben. Székesfehérvárott zenés műsort hirdet a múzeum „Énekmondók, vigasságtevők" címmel, amelyben XVI. századi dallamok csendülnek fel, kort idéző tárgyi környezetben. De ide sorolhatók a Budapesti Történeti Múzeum reneszánsz kórusmuzsikát bemutató hangversenyei, a Petőfi Irodalmi Múzeum játékos gyermekfoglalkozásai, a Magyar Nemzeti Galéria „Hangversenyek délidőben” zenés keddjei, vagy a Munkásmozgalmi Múzeum szakmunkástanulóknak rendezett, vegyes programú napjai is. Miért érdekes, miért fontos mindez? Mert segít megvalósítani azt a korszerű és ésszerű célkitűzést, hogy a múzeumok adottságaik és lehetőségeik szerint váljanak minél inkább közművelődési intézményekké; a művészeti-művelődési ágazatok összefüggéseinek megvilágításával, ismereteinek közkinccsé tételével segítsék elő az emberi képességek kibontakoztatását, az érdeklődés kielégítését, az önmegvalósítást. Az idei múzeumi és műemléki hónap minden eddiginél jobban eleget tesz ilyen irányú ren■deltetésének. S lévén nem egyszeri, hanem csak kiemelt és sűrített rendezvénysorozat az egész évben tartó múzeumi-műemléki tevékenységben, hatása bizonyára tovább gyűrűzik majd az októbert követő — s a következő októberig tartó — hónapokban is. Mátyás István : Mozgásszínházak a Műegyetemen A budapesti művészeti hetek változatos eseményei között folyik az úgynevezett mozgásszínházak nemzetközi találkozója a Budapesti Műszaki Egyetem épületében. Kilenc külföldi és öt magyar együttes mutatkozik be a hét végéig. Szemben a hazai hagyománnyal (Madzsar Aliz és Palasovszky Ödön mozgó tömegekkel ható amatőr színházi megnyilvánulásai) — a találkozón kevés szereplős, kevés eszközt alkalmazó, a mozgás mellett hang- és fény-effektusokkal ható együttesek szerepelnek. Az előadásokat az egyetem négy termében tartják, rendszeresen 17, 19,30 és 22 órai kezdettel. A szolnoki Szigligeti Színház zsebszínházában tartották Sámuel Berkeit: A játszma vége című színművének magyarországi bemutatóját Rendező: Paál István, a képen: Szeli Ildkó, Hollós Frigyes, Huszár László (MTI Fotó Illovszky Béla felvétele)