Népszava, 1980. április (108. évfolyam, 77-100. sz.)
1980-04-13 / 86. szám
1980. április 13. Kis-balatoni ásatások Ahol az utakat elnyeli a mocsár A falvaik között mocsaras, lápos, ingoványos részek, süppedő talaj, sok millió szúnyog. Ennek ellenére be kell tárni az egészet, s régészetileg fel kell tárni. A Kis-Balaton visszaállítása során ugyanis megint elárasztja a víz ezt a vidéket, s hozzáférhetetlenné teszi mindazokat a régészeti emlékeket, amelyeket ez idéig megőrzött a föld mélye. Húsz négyzetkilométeresnél is nagyobb területről van szó, Zalában, illetve Zala és Somogy megye határán. Két lépcsőben történik majd a Kis-Balaton visszaállítása. A jövő évben induló munkálatok során kerül víz alá egy nagyobb rész Zalavár és Balatonmagyaród között, s az évtized közepétől a többi. Akkor, úgy 1985 után, a somogyi régészekre is szükség lesz majd. Most, az első szakaszban, a zalaiakra hárul a munka, mivel az ő területükön kezdik az elárasztást. A mocsaras, lápos részen szigetek találhatók, harmincnál is több, beépítetlen, füves sziget. A legtöbb szántatlan, műveletlen területű. A régészeti bejárás már régebben elkezdődött rajtuk. Mindent megelőzött azonban egy nagy levéltári munka. Tizennyolcadik századi katasztertérképeket kellett áttanulmányozni, hogy visszaazonosíthassák a szigetek nevét. Mert a ma élő emberek már nem ismerik a régi neveket. Pogányvár-sziget, Kányavár-sziget — ilyen és hasonló neveket őriztek meg a régi térképek Csak gyalog érhetők el A levéltári munkák nagy részét Vándor László, a Zala megyei Göcseji Múzeum igazgatóhelyettese végezte. Ő fogja össze a régészeti feltárást is. Részt vesz a bejárásokban. Szobájában térképen is megmutatta a szigeteket az említett mocsaras, majdan víz alá kerülő részen. S az eddigi előkészületekről beszélt. — Sejtjük, hogy a legtöbb sziget valaha lakott volt, mert ahol homokot bányásztak, vagy bármivel megbolygatták a talajt, szinte mindenhol került elő valami régészeti emlék. Abból a szempontból ideális kutatóhelyek ezek a szigetek, hogy nincs rajtuk épület, mezőgazdaságilag nem művelik ott a talajt. Viszont nehéz megközelíteni őket. Kocsival nem lehet bemenni, közülük több csak sok kilométeres gyaloglással érhető el. Térkép szerint indulunk el az utakon. De előfordul, hogy a térképen szereplő utak közül egyik-másik már nincs meg, illetve csak egy darabig járható. A többit elnyelte a mocsár. Előfordult, hogy mentünk, s egyszer csak nem volt tovább. Itt még járható út, néhány méterrel odébb már süppedő iszap. Mindezek ellenére le kell majd táboroznunk a szigeteken, s ásnunk kell. Bejutni rájuk, ahogy lehet, hadakozni a szúnyogokkal, óvakodni az ingoványtól, de ásni. Mert régészetileg jelentős terület ez. Az őskorig ismert lesz Két híres átkelőhely is volt itt valaha, a vízzel, ingovánnyal borított vidéken, a kiemelkedő „házakon”. Fenékpuszta, és Zalavár alatt Hídvég. Ezek körzetéről van szó az első ásatási szakaszban. Balatonmagyaród ésZalakomár között fekszik az egykori Kolon nevű település, illetve annak maradványa. A megye első jelentős központja volt. Nyolc-tíz éve sor került ott szondázó ásatásra. De a környéken előkerült emlékek, a településnyomok ennél is régebbre vezetnek viszsza az időben. Vándor László így folytatta: — Őskori leletek kerültek már elő, majd több helyen is Árpád-koriak. A kettő közötti időből alig. De a késő középkorból megint sok. Úgy látszik, a törökök elől sokan húzódtak a védelmet nyújtó mocsárba. A lényeg, hogy a vidék történelme az őskorig visszavezethető, már ami az egykor itt élt vagy járt emberek nyomait illeti. Az őskorig ismert lesz tehát a terület, mire víz alá kerül. Királyi szálláshely volt A sima terepbejárással lassan végeznek a régészek. S ennek során már némi eredményre is jutottak. Igaz, egyelőre kezdeti, szerény eredményekre, de biztatókra. — Három földvárt sikerült eddig lokalizálnunk a térségben — mondta Vándor László. — Mindegyiket a török időkben használták. Az egyik azonban valószínűleg már az Árpád-korban is létezett. Ez ugyan még nem hitelesített tény, de eléggé valószínű feltevés. E földvárakon kívül jelentősebb leletekre még nem bukkantunk, de település nyomai csaknem mindegyik szigeten mutatkoznak. Két temető körvonalai is kezdenek kibontakozni; hogy mikoriak, azt még ezután, további feltárással kell meghatároznunk. Garabonc térségében háromnégy hete, a terepbejáráson, nyolcadik-kilencedik századi település nyomai kerültek elő. Itt például sürgősen ásni kellene. Nem tudom még, hogyan fog majd kijönni ez az egész, több éves munka, de engem például nagyon érdekel az Árpád-kori királyi mozgás. Itt vezetett át egy nagyon fontos út dél felé. Zalakomár egykori Kiskomárom részében királyi szálláshely volt annak idején, erre adatok is vannak, írott források igazolják. Szóval, régészetileg nagyon izgalmas területről van szó. Megéri a fáradtságot. Most, a nyáron, fémkereső műszerrel járják végig a régészek a szigeteket. A történelmi harcok során gyakran volt menekülési terület a Kis- Balaton és vidéke. Ahol valamit jelez a műszer, esetleg egy-egy kutatóárkot is húznak, s végeznek néhány szondázást. A módszeres, igazi nagy ásatás jövőre indul. S mire ismét víz borítja majd a vidéket, tudni fogjuk, milyen kultúrák települtek egymásra itt az idők során. Mátyás István rikaiak, bár kifogástalanul beszéltek angolul. Sőt, a th kiejtését oly mértékben torzították dz-re, hogy az egyben német származásukat is elárulta. A Szépművészeti Múzeum és a vele szemben levő Műcsarnok képzőművészeti alkotásaival ugyancsak hamar végeztek. Annál többet időztek viszont a Városligetben. A világosabb hajú (mindketten szőkék voltak), de lehet, hogy csak jobban őszülő, el-eltünedezett, és hosszabb idő múlva jelent meg ismét. Mintha keresgélt volna valamit. Sándor meg is kérdezte tőle, hogy mit vesztett el? De az csak rázta a fejét, jelezve, hogy nem érdekes. A Ligeten átvágva hatalmas épületek egész sora tűnt eléjük. — Itt nem is olyan rég még földszintes házak és üres telkek voltak. Egy híres operett, a János vitéz, szerzőjéről nevezték el az új lakónegyedet — magyarázta. — Ó, igen-igen, már értem , dünnyögte az, aki korábban elmaradt. Ezután a Duna partján gördült végig a kocsijuk. A folyón merészen átívelő hidak, Buda hegyei és történelmi épületei, valamint a Vár, mind-mind lenyűgöző képet nyújtottak. Sándort, mintha az ördög kísértette volna, közlési vágy kerítette hatalmába. — Ha látták volna, hogy nézett ki ez a gyönyörű város három és fél évtizeddel ezelőtt! A hidak a vízbe robbantva, a házak romokban, törmelék, piszok és por borította az utcákat. És hullák hevertek mindenütt ... Azt hittük, Budapest soha nem nyeri vissza régi formáját és fényét... Hirtelen elhallgatott. Úgy érezte, túlságosan szónokias volt. — Terrible! — Awful! Csaknem egyszerre ejtette ki a két amerikai a borzadást jelentő szavakat. Mély csend ereszkedett közéjük. A széles Attila út felől közelítették meg a Várhegyet. A kanyargós utakon felfelé haladva elő-elő villantak Buda zegzúgos utcái, régi épületsorai. A Dísz téren munkások dolgoztak. — Valamikor itt folyt az őrségváltás — mutatott egy elkerített részre. — Ó, az gyönyörű lehetett — jegyezte meg a sötétebb hajú. — Valóban látványos aktus volt. Egész kis koromban láttam, de ma is elevenenen él bennem. — Mi van ma helyette? — kérdezte a másik. — Kultúrközpont... 35 éve fejeződtek be a harcok a fővárosban, és éppen itt a Várban adták meg magukat az utolsó náci csapatok. Amikor kimondta, már meg is bánta ezt a megjegyzését. Vendégei német származása miatt egykori honfitársaik vereségét nem ildomos emleget ni... Elhaladtak a Munkásmozgalmi Múzeum, majd a Nemzeti Galéria mellett. Megkerülték az egykori királyi palota hatalmas épülettömbjét, és a déli bástya teraszán emlékművet pillantottak meg. Az embermagasságú, maszív kőtömb szinte magához vonzotta őket. A két külföldi kíváncsian fordult feléje, magyarázatot várva. — Braun Évának és társainak emlékműve — kezdte mondani. . Furcsa fény villant a szemükben, majd csodálkozva szakították félbe, nyomatékosan kérdezve: Éva Braun?! Hirtelen észbekapott, hogy ezek Hitler szeretőjére gondolnak.. Nyilván azért, mert magyarázata közben angolosan ejtette ki a nevet és Évát mondott először. — Braun Éva ellenálló volt. Antifasiszta! — mondta csaknem kiabálva. A világosabb hajú lekapta válláról a vékony szíjon lógó kis bőrtokot, és egy Leica-t húzott ki belőle. Majd a fényképezőgépet gyors mozdulattal a szeméhez illesztette. Sándor kővé meredten nézte. Mint villámcsapás tört rá egy kép a múltból, 35 év távlatából. Egy német katona vállához emeli fegyverét, és céloz, majd lövés dörren. Emberek buknak el a lövések nyomán ... Civilek, nem katonák ... Kisfiú volt. A Városliget mellett találtak menedéket egy zsúfolt lakásban. Egyszer egyenruhás emberek rohanták meg őket. Számos férfit elhurcoltak ... Egy néhányat már útközben lelőttek ... Ez az egész rémtörténet mélyen eltemetve élt benne. Soha nem gondolt rá. Mi a fene történt vele hirtelen, hogy egy békés üzletemberben felfedezni véli az egykori hitlerista katonát.. . ? A fényképező most intett neki és a társának. Az emlékkőre mutatott, hogy álljanak mellé. Mereven bámult a német arcába, mintha a múlt rejtélyére keresné a választ. Az kissé leeresztette a gépet. Farkasszemet néztek. Szemsugaraik mint láthatatlan rakéták fúródtak egymás testébe... Érezte, hogy az arca most nagyon komornak, talán vésztjóslónak látszhat. — Keep smiling — kiáltott rá nevetve a fényképező. Mosolyogni, mindig mosolyogni ... Ez az élet szabálya .. — Cheese — mondta amerikai szokás szerint, és szélesre húzta a száját... NÉPSZAVA Magyar bemutató és felújítás Az elmúlt hetek sok színházi eseménye közt hangsúlyt érdemel egy magyar bemutató, harmincnégy évvel az alkotás megszületése és egy magyar mű felújítása, tizenhét évvel az eredeti bemutató után. Mindkét esetben úgynevezett „mai magyar” műről van szó tehát, a mához csatolva a fogalomban, természetesen, közvetlen tegnapunkat is. HUSZ JÁNOS Németh Lászlónak ez az abszolút férfidarabja (néhány mellékepizódban villan fel csak egy-két nőalak) félezer évnél régebben, a konstanzi zsinat idején játszódik, tartalma azonban időtlen. Goethe Egmontjától, Bernard Shaw Szent Johannájától Brecht vagy éppen Németh László Galileijéig hosszan említhetnénk azoknak a történelmidrámai hősöknek a sorát, akiknek az elvekhez, felismerésekhez való töretlen ragaszkodás és a megalkuvás, megtagadás között kellett választaniuk. Az idő távolából mindig könnyű az előbbi mellett állást foglalni, ezt igazolni — nem úgy ellenben az inkvizíció, vagy éppen a konstanzi zsinat egyházi és világi hatalmasságai, mindenre képes nagy és kiskirályai előtt. Még olyan lángelméknek, megszállottaknak, kivételes személyiségeknek is nehéz dönteniük, amilyenek az említett történelmi drámák középpontjában állottak — itt most nem a színpadi műre vonatkoztatva a fogalmat és a múlt időt. Németh Lászlónak ez a színműve, a többihez hasonlóan, nemes anyag színpadi feldolgozása, nemes írói eszközökkel. A huszita mozgalom névadója alakjának, magatartásának a felmutatásával a szerző kétségkívül erősen utal saját helyzetére a megírás idején (1946) , s ez a fajta „objektív szubjektivitás” nem vált a mű hasznára. Az író a témára vonatkozó hatalmas ismeretanyagából aránytalanul azt emelte ki, ami Húsz félremagyarázását és a félremagyarázók igyekvését mutatja, hogy elismertessék vele — Hússzal — eltorzított, szándékkal félremagyarázott, kiragadásokkal módosított elveit. Húsz erőfeszítése a dráma java részében arra korlátozódik, hogy azt bizonyítsa: torzítatlan elvei azonosak a hivatalos egyházéival. Közben, felelősségrevonásának szinte első percétől, lágy belenyugvással tudja, hogy ez előtt a zsinat előtt az ő pere egyesélyes, útja a máglyához vezet. Húsz az emberi tudatban forradalmár, nem is akármilyen. Hogy olyan lágy emberi alkat volt-e, amilyennek ez a dráma, Zsámbéki Gábor, a Nemzeti Színház előadásának a rendezője és Sinkovits Imre, a címszerep alakítója, felmutatják, kérdéses. A színpadi történés menetében mindenesetre élesebb, keményebb helyzetekhez, nagyobb feszültségű ellentétekhez kellene jutnunk ahhoz, hogy a tizenötödik századnak, az emberi nem történetének ezt a nagy drámáját belülről átéljük, közel érezzük magunkhoz, mai életünkhöz, jelen történelmünkhöz. Külön sajnálatos, hogy több egyházi méltóság és hatalom, valamint — s főleg — e zavaros idők egyikkimagasló világi hatalmassága, Zsigmond király, német—római császár beállítása, csaknem komolytalan. Még ha egyes személyekre vonatkozó ismeretek esetleg vallanak is az itt látható bugyuta, vagy piperkőcféle vonásokra — történelmi, cselekménybeli drámai funkciójuk tagadja ezeket az itt idegen árnyalatokat. Csányi Árpád színpadképei, Schaffer Judit öltözékei korhűségnek és jelképességnek szép együttesét adják, hűen a rendezés alapelképzeléséhez, amely kivált a némán beszédes indításban és záróképben nő a történelmi alak és a gondolati magasságába. Márton András, Szersén Gyula, Gelley Kornél, Sinkovits Imre Zöld Anikó: Táj ROZSDATEMETŐ A Rozsdatemető, Fejes Endre regénye — részben sikeres színpadi adaptációja segítségével is, amelyet tizenhét éve láttunk először a Thália Színházban — ritka tisztességet ért meg: címében, figuráiban, a benne kifejezett és ábrázolt magatartásokban, fogalommá vált. Aki ma nálunk „hábetlerizmust” emleget, az a beszűkült, kisszerű, összefüggéseket nem értő, eredetében úgynevezett „lumpenproletár” magatartásra utal, a művet idézve. A József Attila Színház — főként vidéken alakuló, helyes gyakorlatot követve — Berényi Gábor rendezésében felújította a darabot. Sajnos, a felújítás legfőbb mozzanataiból csak Csinády István és Kemenes Fanny szcenikai munkája, valamint Horváth Sándor magasrendű színészi eszközökkel életre hívott idősebb Hábetlere idézi a kiváló regény kül- és főleg belvilágát. Elsősorban nem a dramaturgiai módosítások szétziláló hatása okozza a mély tartalom elsikkadását, hanem az eltévesztett alaphang. Mindenekelőtt éppen a Hábetlercsalád minden további tagja egy más réteg tónusában él, beszél, mozog, mint amelyről a mű szól. A kültelki-etikettes felület alatti üresség és durvaság hiányzik, a tehetetlen egymásmarás értelmetlensége, az asszonnyá váló lányok sajnálatos vacaksága (nem romlottság ez, bizonyos fokig, annál is rosszabb). Éppen a lényeg hiányzik tehát, az, ami ezt a ma is létező, fontos, létszámában, tevékenységében jelentős városi réteget az átlag kispolgár szokványától meghatározó árnyalatokban megkülönbözteti, és ami Hábetler Jani értelmetlen tragédiáját okozza. Az általában kiváló Szemes Mari itt most valamely örök tanyai fennköltséggel téveszti össze Pék Mária durvaságában derék, de ártalmas kotlósságát. Geréb Attila úgy „eszköztelen” tani tragédiája elemeinek az érzékeltetésére, hogy nem rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. Nagyon tetszett Fülöp Zsigmond, Harkányi Endre, Józsa Imre, Makay Sándor, Solti Bertalan, Telessy Györgyi és — a betűsorrendtől független hangsúllyal — Ujréti László epizódja. Jelenlétük, játékuk hozta közel a mű igazi világának a színeit, jelentéseit. Rajk András