Népszava, 1981. január (109. évfolyam, 1–26. sz.)

1981-01-01 / 1. szám

NÉPSZAVA 1981. JANUÁR 1. CSÜTÖRTÖK Kilátásaink a következő öt évre Termelj többet, jobban élsz! Sokáig ez volt a jel­szó. A szakszervezetek XXIV. kongresszusán és az országgyűlésnek a VI. ötéves tervet törvényerőre emelő téli ülésszakán a mennyiség bűvölete he­lyett merőben más törekvések kaptak hangsúlyt. Egyidejűleg az életszínvonal emelkedésének — az előző tervidőszakokban meghirdetett — nagyobb léptékű programja is annak elhatározására mó­dosult, hogy megőrizzük az eddigi vívmányokat, ilyen körülmények között milyen fejlődésről be­szélhetünk? Mit várhat társadalmunk a most kö­vetkező öt esztendőtől? Erről beszélgettünk Faluvégi Lajossal, a Minisztertanács elnökhe­lyettesével. Teljesítmény- életszínvonal Tervgazdálkodásunk történe­tében a nemzeti jövedelem, illetve a termelés sosem nö­vekedett oly lassan, mint most. Beszélhetünk-e egyál­talán — s ha igen, milyen meggondolás alapján — ar­ról, hogy a VI. ötéves terv időszakában számottevően fejlődik gazdaságunk? — Közgazdasági szem­pontból túlhaladottnak és té­vesnek tartom azt, hogy nép­gazdaságunk fejlődését, e fejlődés fő vonulatát abból ítéljük meg, milyen ütemben növekszik a nemzeti jöve­delem, illetőleg az ipari ter­melés. A VI ötéves terv vi­szonylag szerény mennyiségi előirányzatokkal és nagy minőségi, hatékonysági kö­vetelményekkel számol. Mondok egy jellemző össze­függést. Miközben a behoza­tal a termeléssel azonos ütemben — öt év alatt ke­reken 20 százalékkal — nö­vekszik, a kivitelben sokkal nagyobb, 37—39 százalékos bővülést tervezünk. Egy olyan világban, ahol a nyers­anyagok nagyon megdrágul­tak, ahol a nemzetközi áru­cserét politikai és kereske­delmi diszkrimináció nehezí­ti, s a lanyha kereslet ki­élezi az eladók versenyét, ezek a számok nem csekély felkészültséget, nagy telje­sítményt és igényes munkát várnak­­el mindnyájunktól. Elég megalapozottak-e en­nek a nagyarányú kiviteli­expanziónak a számai? — E számok alá jó alapot ad az elmúlt két esztendő­nek — különösen az 1980-as évnek — dinamikusan javuló export-import mérlege. Bíz­hatunk azokban a korszerű, takarékos módszerekkel gyártott, versenyképes ter­mékekben és a javuló kül­piaci munkában, amilyenre eddig is sok hazai vállalat, gazdaság és szövetkezet szol­gált jó példával. De arra is hivatkozhatunk, hogy a KGST-tagországokkal lefoly­tatott tervegyeztető tárgyalá­saink külkereskedelmi for­galmunk felét biztonságosan megalapozzák. Hangsúlyozni kívánom: az ipari termelés évi 3—3,5 százalékos növeke­dése statisztikai átlag. Ezen belül lesznek olyan ágazatok és vállalatok — s éppen a legnagyobb haszonnal mun­kálkodók között —, amelyek évi 10—15 százalékkal fokoz­hatják termelésüket. Ezt bi­zonyítja az, hogy már 1980­ A másik ok — mondhatni — szakmai természetű, tud­niillik az, hogy a minőségi fejlődés követelményeit a különféle tervekben még nem tudjuk pontosan körül­írni, meghatározni. Általános gondolatmenetünkben már az újat, az intenzív fejlődés szükséges voltát hangoztat­juk, de a mindennapi gya­korlatban nehezen tudunk elszakadni a régi, az exten­­zitásra jellemző módszerek­től. Népgazdasági és válla­lati terveinkben, s az ágazati stratégiai elgondolásokban a mutatószámok rendszere szintén főként a mennyiség­re alapozódik, s hiányzik belőle a minőségi összetevők mérésének és elemzésének lehetősége. Itt tehát mi va­gyunk lemaradásban. Most, hogy az ötéves tervet elké­szítettük, arra is több erőnk lesz majd, hogy kritikailag elemezzük és jobbítsuk a ter­vezés módszertanát. Az óévben a termelési szerkezet változása, a cél­szerű munkaerő-gazdálkodás előre haladt, de még nem eléggé. Mit várhatunk az új esztendőben?­ban is hasonló irányzat kez­dett érvényesülni: az ipari termelés nem haladta túl az előző évit, de például a fény­forrásgyártás vagy a textil­­ruházati ipar 10 százalékkal, néhány vegyipari vállalat még ennél is nagyobb mér­tékben növelte termelését. A minőségi fejlődésnek nem lebecsülendő tényezője a kutatás és a műszaki fej­lesztés. Ennek középtávú programját most első alka­lommal dolgoztuk ki a nép­­gazdasági tervvel együtt. A kutatás, a termelés és a tech­nológia fejlesztésének leg­égetőbb feladataira összpon­tosítja erőit, egyszersmind számol a természeti kin­cseink, műszaki hagyomá­nyaink és a hazai szaktudás előnyeivel. Ilyen módon ku­tatja a szénfelhasználás bő­vítésének, az alkatrész- és részegységgyártás, a mikro­elektronika vagy a hús- és tejtermelés fejlesztésének út­jait és azt, hogy ezek ered­ményeit miképp hasznosít­hatnánk gyorsabban. Ehhez hozzátehetjük mindazt, ami­vel a terv újítókészségben és emberi tényezőkben a fejlő­dés feltételeként számol. Mi az oka annak, hogy mégis ily sokoldalúan kell bizonygatni és magyarázni ezeket a minőségi vonáso­kat? — Ennek több oka is van A legáltalánosabb az, hogy a szocialista gazdaságról és gazdálkodásról alkotott el­méleti felfogás nem fejlő­dött a megváltozott világ­­helyzetnek megfelelően. A régebben felvázolt jövőkép a mai körülmények között már nem követhető oly egysze­rűen, s a szocialista társada­lom gazdaságának magasabb fokát jelentő ismérvek, fel­tételek és követelmények rendszerét újra át kell gon­dolnunk. Minthogy a világ­gazdaság új jelenségeire, a tőkés válság mai természe­tére a társadalomtudományok­nak az elvi eligazítás tekin­tetében bizonyos adósságai vannak, a gazdaságirányítás újabb kereső törekvései bi­zonytalanabbá váltak és sok­szor az indokoltnál nagyobb politikai vagy társadalmi fenntartásokba ütköznek. Erre 1968 óta nem nehéz pél­dákat találnunk, s ide sorol­ható az a vajúdás is, amely­­ivel a „mennyiségi szemlé­­let’’-ről az úgynevezett in­tenzív szakasz felé állítjuk át a gazdaság váltóit.­­ Az idén eléggé egészsé­ges volt a munkaerőmozgás. A nem nagyon hatékonyan gazdálkodó, a termelést csak mérsékeltebben fokozó vagy éppen csökkentő szakágaza­tok és vállalatok nagy ré­szében csökkent a létszám, s a dinamikusabban fejlődő munkahelyeken foglalkozta­tottaknak a száma nőtt. Ezt a kívánatos irányú munka­erő-áramlást nem központi­lag szerveztük, hanem a vál­lalati munkaerő-gazdálkodás vált tudatosabbá, miközben a munkaszervezés is javult. Mindennek hatására megrit­kult a gyárak kapuiban ki­függesztett munkaerő-csalo­­gató táblák erdeje is. A ha­tékonyságbeli különbségeket jobban kifejező, differenciál­tabb kereseti lehetőségek ha­tására a dolgozók több he­lyen saját maguk kezdemé­nyezték, hogy olyan munka­helyekre mehessenek dolgoz­ni, amelyek folyamatosan el­látják munkával és na­gyobb kereseti lehetőségek­kel kecsegtetik őket. Mindamellett a munkaerő­­átcsoportosítás még vállala­ton belül is, de különösen ha a kerítésen túlra, netán na­gyobb földrajzi távolságra irányul, sok egyéni konflik­tus forrása. — Bizonyára így van. A munkahelyi vezetőknek arra kell törekedniük, hogy az ilyen átszervezéseket a lehe­tő legkisebb megrázkódtatás­sal sikerüljön lebonyolítani. .A szakszervezetek is sokat tehetnek azért, hogy dolgo­zóinkat minél kevesebb mél­tánytalanság érje. Én mégis jó dolognak tartom ezeket a munkahelyi cseréket, mert — az átmeneti zökkenőkön túl, végső hatásukban — az egyéni, a vállalati és a tár­sadalmi érdek találkozását látom bennük. A termelékenység fokozó­dásának üteme mégis csök­kent ... — Ezt az magyarázza, hogy a termelés és az álló­eszköz-állomány lassan nö­vekedett. De azért az 1980. évi eredményt itt sem be­csülném le! 1980-ban a ter­melékenység 3 százalékkal nőtt, s ez nagyobb teljesít­mény, mint az előző éveké, amikor az ipari termelés 5 százalékos növekedésének eredményeképp lett 5 szá­zalékkal nagyobb a termelé­kenység. Kedvezőbb fordulatot eb­ben is a termelés szerkezeté­nek gyorsabb átalakulása hozhat. Ezért a terv számít rá, hogy a vállalati kezde­ményezések felerősödnek Ehhez minden műszaki és közgazdasági feltétel adva van. A termékszerkezet a vaskohászatban a jó minő­ségű hengerelt acélok, az alumíniumiparban a fél- és késztermékek, a vegyiparban a gyógyszerek, növényvédő szerek, a műanyag alapanya­gok és késztermékek javára tolódik el. A könnyűiparban a jó minőségű, divatos ter­mékek növekvő részaránya szolgálja lakosságunk és az export igényeit. A mezőgaz­daságban a takarékos gaz­dálkodás és a növekvő hoza­mok azok, amelyeket joggal várunk. Az élelmiszeripar­ban a termelés — remélhe­tően — egyre jobban iga­zodik a változó exportigé-Igaz, hogy mozgásterünket szűkíthetik a nemzetközi helyzetben és a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban esetleg végbemenő változá­sok. De a nemzetközi gazda­sági kapcsolatok megválto­zott feltételeit nem szabad — mint ahogy gyakran te­szik — korlátozó tényezőkké leegyszerűsíteni, hanem lé­nyegüket a teljesítmények fokozása iránti igényben kell látni. Így érthetjük meg azt, hogy a cselekvő emberek együttese, a szocialista kö­zösségre támaszkodó össze­fogás minden körülmények között nagy-nagy mértékben tágíthatja a sokszor oly szo­­rítónak vélt korlátokat. Az árak és a kifizetett bé­rek tervezett színvonala azo­nos mértékben emelkedik. Így őrizzük meg az életszín­vonalat. Miért célszerűbb ez, mintha változatlan árakkal és bérekkel — emelések nél­kül — törekednénk ugyan­erre? — Ismerős kérdés, de tér­jünk rá vissza! Fogyasztá­sunk és termelésünk szer­kezetében nagy súlyuk van az olyan termékeknek és alapanyagoknak, amelyeket itthon egyáltalán nem, vagy legalábbis gazdaságosan nem tudunk gyártani. Ezeket kül­földről hozzuk be, s az eh­hez szükséges devizát saját termékeink értékesítésével teremtjük elő. A világpiacon az árak változnak, általában emelkednek. Ha a fogyasztói árakat a külpiaci árváltozá­sok ellenére stabilan tarta­nánk, a belső árak elszakad­nának a valóságos beszerzési költségektől. Ilyenformán a termelő, a kereskedő és a fo­gyasztó egyaránt hamisan tá­jékozódna. A fogyasztói árak stabilan tartása — miközben a költségek növekednek — egyre több ártámogatásra szorulna, s azhellett, hogy nyékhez és ahhoz a kívána­lomhoz, hogy a kivitel gaz­daságos legyen. Céljaink megvalósítását mennyiben segítik a dolgo­zók öntevékeny kezdeménye­zései? — Magyarország — a bo­nyolultabb és nehezebb kül­gazdasági feltételek ellenére — Európában az elsők között határozta meg és hozta nyil­vánosságra 1985-ig tartó fej­lesztési programját. Nevez­hetnénk ezt bátorságnak is, de jómagam inkább gondos előretartásnak vagy a közel­múlt gazdasági eredményeire alapozott bizakodás tanújelé­nek nevezném. A dolgozók öntevékenysége, kezdemé­nyezőereje, vállalkozó szel­leme nagyon sokat — min­dennél többet — számít! Ép­pen mert pénzügyi erőforrá­saink, beruházási lehetősé­geink nem korlátlanok, sokat várunk az embertől, mint té­nyezőtől. Most már az önál­lóságon van a hangsúly. Vál­lalati méretekben és munka­helyi viszonylatokban egy­aránt. Mindenkinek a saját dolgát kell tennie! Van, amit a kormánynak, de van, amit a munkapad mellett vagy a vállalati vezetők asztalánál kell megoldani. Vajon minden tőlünk függ? És a nemzetközi felté­telek? — Mindennek szervező ereje és eszköze a készülő vállalati tervek és a kollek­tív szerződések. Nemcsak nagyszabású gazdasági cél­jaink, hanem társadalmunk érettsége és szükségletei is megkövetelik, hogy az eddi­ginél nagyobb felkészültség­gel, nagyobb nyíltsággal és kollektivitással fogjunk hoz­zá mindenütt e feladatok megvalósításához! Egy pilla­natra sem téveszthetjük szem elől, hogy csak akkor érhe­tünk el tartós gazdasági eredményeket, ha a vállala­tokat mint társadalmi intéz­ményeket is fejlesztjük: ha a kisebb és nagyobb közössé­gért vállalt felelősség még magasabb fokra ér, s ha a munkakultúra és a politikai kultúra egymással összhang­ban fejlődik, pazarló fogyasztásra késztet­ne (tudjuk jól, milyen pa­zarlás folyik még ma is a kenyérrel!), egyre halmozódó költségvetési terhet okozna. (Amit bizonyos fogyasztási cikkeket drágító forgalmi adóval ellensúlyozhatnánk, de ez megint arra kénysze­rítene, hogy más területek­ről vonjuk el ennek fedeze­tét.) A legfontosabb az, hogy a termelőket tájékoztassuk, orientáljuk helyesen! Ha ők nem éreznék mondjuk a nö­vekvő anyag- és energiakölt­ségek valódi súlyát, hiányoz­na belőlük a takarékos, kor­szerű termelésre és gazdál­kodásra késztető hajtóerő. Másfelől a lakosság kiegyen­súlyozott ellátásának egyik feltétele, hogy a termelők kapják meg költségeik és tisztes hasznuk ellenértékét. Vagyis az áraknak hova­tovább értékarányossá kell válniuk ... — Ez pedig feltételezi, hogy az árarányok alkalmaz­kodnak a termékekben meg­testesülő valóságos ráfordítá­sokhoz és a nemzetközi pia­con elfogadott értékeléshez. Különben becsapódik a vevő is, az eladó is. Azt pedig ta­lán nem kell bővebben ma­gyaráznunk, hogy ha az ár­színvonal változatlan volna, a változó árarányokat csak­nem képtelenség lenne kiala­kítani. (Ez persze nem affé­le „elméleti tétel”, hanem a mai nemzetközi áruviszo­nyokból és a mai reális ma­gyar teljesítményekből adó­dó gyakorlati következtetés!) Azt, hogy a fogyasztói ár­színvonal ne lépje túl az elő­re tervezett mértéket, kézben tarthatjuk központi eszkö­zökkel. Egyebek között ezt szolgálja az aktív árfolyam­politika. Ellenben egy eset­leges árstop nyomán sokféle konfliktust okozna a bérek­nek azonos szinten való tar­tása. Az igazságos különb­ségtételre csak akkor van mód, ha a nominálbéreket olyan mértékben emelhet­jük, amelyben kifejeződnek az indokolt teljesítményelté­rések. Ha lemondanánk az árak­kal együtt mozgó bérszínvo­nal-emelésről, akkor a jól dolgozók munkáját minden esetben csak más dolgozó kategóriák (csoportok, egyé­nek) bérének csökkentése A terv irányvételének — a szerkezetátalakításnak, az exportbővítésnek, a vállalati és egyéni teljesítmények dif­ferenciált megítélésének — tehát mind árpolitikai, mind bérpolitikai oldalról jobban megfelel a 4—5 százalékos mozgástér, mint a „befa­gyasztás”. Az igaz, hogy ezek társadalmi szempontból kri­tikus határok, s ezért betar­tásukra és a hozzájuk tar­tozó szociálpolitika művelé­sére a végrehajtás során gondosan ügyelnünk kell! Az átlagos életszínvonal tehát nem romlik. Az átla­gos életkörülmények még valamelyest javulnak is. Csakhogy a valóságos csalá­dok nem ilyen „statisztikai átlagemberek”-ből tevődnek össze... — Kétségtelen, hogy a kü­lönféle rétegek és ezeken be­lül különösen a családok életkörülményei sokban elté­rőek, de nemcsak azért, mert a keresetek a munka szerint — még nem is eléggé — dif­ferenciálódnak, hanem azért is, mert sok helyütt nagyon nagy az eltartottak, a gyer­mekek és az idősek aránya. Az áremelkedés is különbö­zőképpen érinti a családokat, mert a fog­yasztási szerkezet is eltérő. A társadalmi jutta­tásokat a következő ötéves tervidőszakban szintén job­ban növeljük, mint a bére­ket, mégis lesznek olyanok, akiknél az életszínvonal nemcsak hogy nem javul, hanem még esetleg valame­lyest csökken is. Ellenben a családok többségében az élet­­színvonal mérhetően emelke­dik. Ez különösen igaz ak­kor, ha az életszínvonalat nemcsak — az eddigi szokás szerint — az egy lakosra ju­tó reáljövedelemben mérjük, hanem az életkörülményeket ennél szélesebb értelemben vizsgáljuk. Akkor azt is fi­gyelembe kell venni, hogy a következő öt évben legalább másfél millió állampolgár lakáskörülményei változnak meg ugrásszerűen! Az isko­lákra, az egészségügyi intéz­ményekre és a kisebb tele­pülésekre fordítandó nagy összegek is az ország na­gyobb területén járulnak majd hozzá lakosságunk életkörülményeinek javulá­sához. Sok, nálunk iparilag fejlettebb ország kiegyezne ilyen programmal! Hogy így lesz, abban a tár­sadalmi, mozgalmi szervek­nek is részük van. Például a szakszervezeteknek. — A VI. ötéves terv irány­elveinek társadalmi vitájá­ban csupán a SZOT elnöksé­ge részéről 34 lényegre ta­pintó kérdés és jó néhány változtatási javaslat hangzott el. A legtöbbjüket elfogad­tuk és beépítettük a tervbe. Ilyen például az, hogy tart­suk fenn az átlag alatti nyugdíjak reálértékét, illető­leg, hogy a legalacsonyabba­­két emeljük. A családi pót­lék bizonyos kategóriáinak emelésén felül ugyancsak szakszervezeti javaslatra ke­rült a tervbe az, hogy meg­árán ismerhetnénk el. Az 1981-ben módosuló­ alapbér- besorolási és tarifarendszer kedvezőbb keretet jelent a vállalati alapbérek differen­ciált megállapítására, arra, hogy a nehéz, kedvezőtlen munkakörülmények között végzett fizikai munkát, a nagy szakmai képzettséget, tapasztalatot igénylő szak­munkát és a közvetlen ter­melésirányítást anyagilag jobban megbecsülhessük, óvjuk a szociális ösztöndíj reálértékét. A SZOT észre­vételei közül azokat is meg­fogadtuk, amelyek a pálya­kezdők segítésére, a fiatalok, munkások, pedagógusok la­káshoz jutását könnyítő szer­vezeti és pénzügyi konstruk­ciókra vonatkozóan hangzot­tak el. A társadalmi vitákban nagy segítséget kaptunk ah­hoz, hogy felismerjük és oko­san kezeljük az esetleges tár­sadalmi feszültséggócokat. Alapállásunk, hogy igyek­szünk felmérni a társadalmi feszültségeket, nyíltan beszé­lünk róluk, s iparkodunk kö­zös erővel feloldani őket. Nyilván ez is hozzájárult ah­hoz, hogy politikai rendsze­rünk szilárd, s hogy lakos­ságunk megérti: minél töb­bet teszünk — együtt — a nagyobb gazdasági eredmé­nyekért, annál hamarabb enyhíthetünk jelenlegi gond­jainkon. A tervben mai adottsá­gaink közepette is gondol­tunk rá, hogy enyhítsünk va­lamelyest a leghátrányosabb helyzetűek problémáin. A társadalmi vita során minden szervezet nagy akti­vitással és felelősséggel vál­lalt részt a tervezésből. Ez­által sikerült az érdekeket jobban felismerni és egyez­tetni, összehangolni. A ta­pasztalatokat igyekszünk majd a soron követkző táv­lati tervezőmunkában hasz­nosítani, javítjuk a felkészü­lés feltételeit, világosabbá tesszük az elgondolásokat, s gazdagítjuk a viták tartal­mát. A szakszervezetek úgy vé­lik, hogy — ha a termelés hatékonysága módot ad rá — a tervidőszak második fe­lében az előirányzottnál di­namikusabban javíthatók az életkörülmények, az életszín­vonal. Mi erről a véleménye? — Bár beválna ez a felte­vés! Én inkább azt mon­dom: a kormánynak és a tár­sadalomnak is készen kell állnia arra, hogy öt év alatt a feltételek bármilyen irány­ban eltérhetnek majd a várt­tól. Ha netán további köve­telményeket kell magunk elé állítani, például ha rákény­szerülünk arra, hogy még a tervezettnél is többet te­gyünk az energiával való ta­karékosságért — mert a kö­rülmények még szorítóbbak lesznek —, nos, akkor erre is fel kell készülnünk. És ar­ra is, hogy ha a dolgaink netán jobban mennek az el­­képzeltnél, akkor hogyan tudjuk ezt legjobban kihasz­nálni a társadalom javára, a gazdasági fejlődést előrelen­dítve. Ne féljünk újabb nagy nehézségektől, és ne álmo­dozzunk sokkal könnyebb helyzetekről! Most minden erőnket arra kell összponto­sítanunk, hogy a vállalatok­nál és a szövetkezetekben azon a nyomvonalon indul­jon el a terv végrehajtása, amelyet az országgyűlés je­lölt ki — mondotta befeje­zésül a Minisztertanács el­nökhelyettese. Vajda János Önállóság és bizalom #/»».vsz»///!»tés Talavégi Lajossal a 3­in­isztertanács elnökhelyettesével Szakszer­vezeti vélemények

Next