Népszava, 1981. január (109. évfolyam, 1–26. sz.)
1981-01-01 / 1. szám
NÉPSZAVA 1981. JANUÁR 1. CSÜTÖRTÖK Kilátásaink a következő öt évre Termelj többet, jobban élsz! Sokáig ez volt a jelszó. A szakszervezetek XXIV. kongresszusán és az országgyűlésnek a VI. ötéves tervet törvényerőre emelő téli ülésszakán a mennyiség bűvölete helyett merőben más törekvések kaptak hangsúlyt. Egyidejűleg az életszínvonal emelkedésének — az előző tervidőszakokban meghirdetett — nagyobb léptékű programja is annak elhatározására módosult, hogy megőrizzük az eddigi vívmányokat, ilyen körülmények között milyen fejlődésről beszélhetünk? Mit várhat társadalmunk a most következő öt esztendőtől? Erről beszélgettünk Faluvégi Lajossal, a Minisztertanács elnökhelyettesével. Teljesítmény- életszínvonal Tervgazdálkodásunk történetében a nemzeti jövedelem, illetve a termelés sosem növekedett oly lassan, mint most. Beszélhetünk-e egyáltalán — s ha igen, milyen meggondolás alapján — arról, hogy a VI. ötéves terv időszakában számottevően fejlődik gazdaságunk? — Közgazdasági szempontból túlhaladottnak és tévesnek tartom azt, hogy népgazdaságunk fejlődését, e fejlődés fő vonulatát abból ítéljük meg, milyen ütemben növekszik a nemzeti jövedelem, illetőleg az ipari termelés. A VI ötéves terv viszonylag szerény mennyiségi előirányzatokkal és nagy minőségi, hatékonysági követelményekkel számol. Mondok egy jellemző összefüggést. Miközben a behozatal a termeléssel azonos ütemben — öt év alatt kereken 20 százalékkal — növekszik, a kivitelben sokkal nagyobb, 37—39 százalékos bővülést tervezünk. Egy olyan világban, ahol a nyersanyagok nagyon megdrágultak, ahol a nemzetközi árucserét politikai és kereskedelmi diszkrimináció nehezíti, s a lanyha kereslet kiélezi az eladók versenyét, ezek a számok nem csekély felkészültséget, nagy teljesítményt és igényes munkát várnakel mindnyájunktól. Elég megalapozottak-e ennek a nagyarányú kiviteliexpanziónak a számai? — E számok alá jó alapot ad az elmúlt két esztendőnek — különösen az 1980-as évnek — dinamikusan javuló export-import mérlege. Bízhatunk azokban a korszerű, takarékos módszerekkel gyártott, versenyképes termékekben és a javuló külpiaci munkában, amilyenre eddig is sok hazai vállalat, gazdaság és szövetkezet szolgált jó példával. De arra is hivatkozhatunk, hogy a KGST-tagországokkal lefolytatott tervegyeztető tárgyalásaink külkereskedelmi forgalmunk felét biztonságosan megalapozzák. Hangsúlyozni kívánom: az ipari termelés évi 3—3,5 százalékos növekedése statisztikai átlag. Ezen belül lesznek olyan ágazatok és vállalatok — s éppen a legnagyobb haszonnal munkálkodók között —, amelyek évi 10—15 százalékkal fokozhatják termelésüket. Ezt bizonyítja az, hogy már 1980 A másik ok — mondhatni — szakmai természetű, tudniillik az, hogy a minőségi fejlődés követelményeit a különféle tervekben még nem tudjuk pontosan körülírni, meghatározni. Általános gondolatmenetünkben már az újat, az intenzív fejlődés szükséges voltát hangoztatjuk, de a mindennapi gyakorlatban nehezen tudunk elszakadni a régi, az extenzitásra jellemző módszerektől. Népgazdasági és vállalati terveinkben, s az ágazati stratégiai elgondolásokban a mutatószámok rendszere szintén főként a mennyiségre alapozódik, s hiányzik belőle a minőségi összetevők mérésének és elemzésének lehetősége. Itt tehát mi vagyunk lemaradásban. Most, hogy az ötéves tervet elkészítettük, arra is több erőnk lesz majd, hogy kritikailag elemezzük és jobbítsuk a tervezés módszertanát. Az óévben a termelési szerkezet változása, a célszerű munkaerő-gazdálkodás előre haladt, de még nem eléggé. Mit várhatunk az új esztendőben?ban is hasonló irányzat kezdett érvényesülni: az ipari termelés nem haladta túl az előző évit, de például a fényforrásgyártás vagy a textilruházati ipar 10 százalékkal, néhány vegyipari vállalat még ennél is nagyobb mértékben növelte termelését. A minőségi fejlődésnek nem lebecsülendő tényezője a kutatás és a műszaki fejlesztés. Ennek középtávú programját most első alkalommal dolgoztuk ki a népgazdasági tervvel együtt. A kutatás, a termelés és a technológia fejlesztésének legégetőbb feladataira összpontosítja erőit, egyszersmind számol a természeti kincseink, műszaki hagyományaink és a hazai szaktudás előnyeivel. Ilyen módon kutatja a szénfelhasználás bővítésének, az alkatrész- és részegységgyártás, a mikroelektronika vagy a hús- és tejtermelés fejlesztésének útjait és azt, hogy ezek eredményeit miképp hasznosíthatnánk gyorsabban. Ehhez hozzátehetjük mindazt, amivel a terv újítókészségben és emberi tényezőkben a fejlődés feltételeként számol. Mi az oka annak, hogy mégis ily sokoldalúan kell bizonygatni és magyarázni ezeket a minőségi vonásokat? — Ennek több oka is van A legáltalánosabb az, hogy a szocialista gazdaságról és gazdálkodásról alkotott elméleti felfogás nem fejlődött a megváltozott világhelyzetnek megfelelően. A régebben felvázolt jövőkép a mai körülmények között már nem követhető oly egyszerűen, s a szocialista társadalom gazdaságának magasabb fokát jelentő ismérvek, feltételek és követelmények rendszerét újra át kell gondolnunk. Minthogy a világgazdaság új jelenségeire, a tőkés válság mai természetére a társadalomtudományoknak az elvi eligazítás tekintetében bizonyos adósságai vannak, a gazdaságirányítás újabb kereső törekvései bizonytalanabbá váltak és sokszor az indokoltnál nagyobb politikai vagy társadalmi fenntartásokba ütköznek. Erre 1968 óta nem nehéz példákat találnunk, s ide sorolható az a vajúdás is, amelyivel a „mennyiségi szemlélet’’-ről az úgynevezett intenzív szakasz felé állítjuk át a gazdaság váltóit. Az idén eléggé egészséges volt a munkaerőmozgás. A nem nagyon hatékonyan gazdálkodó, a termelést csak mérsékeltebben fokozó vagy éppen csökkentő szakágazatok és vállalatok nagy részében csökkent a létszám, s a dinamikusabban fejlődő munkahelyeken foglalkoztatottaknak a száma nőtt. Ezt a kívánatos irányú munkaerő-áramlást nem központilag szerveztük, hanem a vállalati munkaerő-gazdálkodás vált tudatosabbá, miközben a munkaszervezés is javult. Mindennek hatására megritkult a gyárak kapuiban kifüggesztett munkaerő-csalogató táblák erdeje is. A hatékonyságbeli különbségeket jobban kifejező, differenciáltabb kereseti lehetőségek hatására a dolgozók több helyen saját maguk kezdeményezték, hogy olyan munkahelyekre mehessenek dolgozni, amelyek folyamatosan ellátják munkával és nagyobb kereseti lehetőségekkel kecsegtetik őket. Mindamellett a munkaerőátcsoportosítás még vállalaton belül is, de különösen ha a kerítésen túlra, netán nagyobb földrajzi távolságra irányul, sok egyéni konfliktus forrása. — Bizonyára így van. A munkahelyi vezetőknek arra kell törekedniük, hogy az ilyen átszervezéseket a lehető legkisebb megrázkódtatással sikerüljön lebonyolítani. .A szakszervezetek is sokat tehetnek azért, hogy dolgozóinkat minél kevesebb méltánytalanság érje. Én mégis jó dolognak tartom ezeket a munkahelyi cseréket, mert — az átmeneti zökkenőkön túl, végső hatásukban — az egyéni, a vállalati és a társadalmi érdek találkozását látom bennük. A termelékenység fokozódásának üteme mégis csökkent ... — Ezt az magyarázza, hogy a termelés és az állóeszköz-állomány lassan növekedett. De azért az 1980. évi eredményt itt sem becsülném le! 1980-ban a termelékenység 3 százalékkal nőtt, s ez nagyobb teljesítmény, mint az előző éveké, amikor az ipari termelés 5 százalékos növekedésének eredményeképp lett 5 százalékkal nagyobb a termelékenység. Kedvezőbb fordulatot ebben is a termelés szerkezetének gyorsabb átalakulása hozhat. Ezért a terv számít rá, hogy a vállalati kezdeményezések felerősödnek Ehhez minden műszaki és közgazdasági feltétel adva van. A termékszerkezet a vaskohászatban a jó minőségű hengerelt acélok, az alumíniumiparban a fél- és késztermékek, a vegyiparban a gyógyszerek, növényvédő szerek, a műanyag alapanyagok és késztermékek javára tolódik el. A könnyűiparban a jó minőségű, divatos termékek növekvő részaránya szolgálja lakosságunk és az export igényeit. A mezőgazdaságban a takarékos gazdálkodás és a növekvő hozamok azok, amelyeket joggal várunk. Az élelmiszeriparban a termelés — remélhetően — egyre jobban igazodik a változó exportigé-Igaz, hogy mozgásterünket szűkíthetik a nemzetközi helyzetben és a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban esetleg végbemenő változások. De a nemzetközi gazdasági kapcsolatok megváltozott feltételeit nem szabad — mint ahogy gyakran teszik — korlátozó tényezőkké leegyszerűsíteni, hanem lényegüket a teljesítmények fokozása iránti igényben kell látni. Így érthetjük meg azt, hogy a cselekvő emberek együttese, a szocialista közösségre támaszkodó összefogás minden körülmények között nagy-nagy mértékben tágíthatja a sokszor oly szorítónak vélt korlátokat. Az árak és a kifizetett bérek tervezett színvonala azonos mértékben emelkedik. Így őrizzük meg az életszínvonalat. Miért célszerűbb ez, mintha változatlan árakkal és bérekkel — emelések nélkül — törekednénk ugyanerre? — Ismerős kérdés, de térjünk rá vissza! Fogyasztásunk és termelésünk szerkezetében nagy súlyuk van az olyan termékeknek és alapanyagoknak, amelyeket itthon egyáltalán nem, vagy legalábbis gazdaságosan nem tudunk gyártani. Ezeket külföldről hozzuk be, s az ehhez szükséges devizát saját termékeink értékesítésével teremtjük elő. A világpiacon az árak változnak, általában emelkednek. Ha a fogyasztói árakat a külpiaci árváltozások ellenére stabilan tartanánk, a belső árak elszakadnának a valóságos beszerzési költségektől. Ilyenformán a termelő, a kereskedő és a fogyasztó egyaránt hamisan tájékozódna. A fogyasztói árak stabilan tartása — miközben a költségek növekednek — egyre több ártámogatásra szorulna, s azhellett, hogy nyékhez és ahhoz a kívánalomhoz, hogy a kivitel gazdaságos legyen. Céljaink megvalósítását mennyiben segítik a dolgozók öntevékeny kezdeményezései? — Magyarország — a bonyolultabb és nehezebb külgazdasági feltételek ellenére — Európában az elsők között határozta meg és hozta nyilvánosságra 1985-ig tartó fejlesztési programját. Nevezhetnénk ezt bátorságnak is, de jómagam inkább gondos előretartásnak vagy a közelmúlt gazdasági eredményeire alapozott bizakodás tanújelének nevezném. A dolgozók öntevékenysége, kezdeményezőereje, vállalkozó szelleme nagyon sokat — mindennél többet — számít! Éppen mert pénzügyi erőforrásaink, beruházási lehetőségeink nem korlátlanok, sokat várunk az embertől, mint tényezőtől. Most már az önállóságon van a hangsúly. Vállalati méretekben és munkahelyi viszonylatokban egyaránt. Mindenkinek a saját dolgát kell tennie! Van, amit a kormánynak, de van, amit a munkapad mellett vagy a vállalati vezetők asztalánál kell megoldani. Vajon minden tőlünk függ? És a nemzetközi feltételek? — Mindennek szervező ereje és eszköze a készülő vállalati tervek és a kollektív szerződések. Nemcsak nagyszabású gazdasági céljaink, hanem társadalmunk érettsége és szükségletei is megkövetelik, hogy az eddiginél nagyobb felkészültséggel, nagyobb nyíltsággal és kollektivitással fogjunk hozzá mindenütt e feladatok megvalósításához! Egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől, hogy csak akkor érhetünk el tartós gazdasági eredményeket, ha a vállalatokat mint társadalmi intézményeket is fejlesztjük: ha a kisebb és nagyobb közösségért vállalt felelősség még magasabb fokra ér, s ha a munkakultúra és a politikai kultúra egymással összhangban fejlődik, pazarló fogyasztásra késztetne (tudjuk jól, milyen pazarlás folyik még ma is a kenyérrel!), egyre halmozódó költségvetési terhet okozna. (Amit bizonyos fogyasztási cikkeket drágító forgalmi adóval ellensúlyozhatnánk, de ez megint arra kényszerítene, hogy más területekről vonjuk el ennek fedezetét.) A legfontosabb az, hogy a termelőket tájékoztassuk, orientáljuk helyesen! Ha ők nem éreznék mondjuk a növekvő anyag- és energiaköltségek valódi súlyát, hiányozna belőlük a takarékos, korszerű termelésre és gazdálkodásra késztető hajtóerő. Másfelől a lakosság kiegyensúlyozott ellátásának egyik feltétele, hogy a termelők kapják meg költségeik és tisztes hasznuk ellenértékét. Vagyis az áraknak hovatovább értékarányossá kell válniuk ... — Ez pedig feltételezi, hogy az árarányok alkalmazkodnak a termékekben megtestesülő valóságos ráfordításokhoz és a nemzetközi piacon elfogadott értékeléshez. Különben becsapódik a vevő is, az eladó is. Azt pedig talán nem kell bővebben magyaráznunk, hogy ha az árszínvonal változatlan volna, a változó árarányokat csaknem képtelenség lenne kialakítani. (Ez persze nem afféle „elméleti tétel”, hanem a mai nemzetközi áruviszonyokból és a mai reális magyar teljesítményekből adódó gyakorlati következtetés!) Azt, hogy a fogyasztói árszínvonal ne lépje túl az előre tervezett mértéket, kézben tarthatjuk központi eszközökkel. Egyebek között ezt szolgálja az aktív árfolyampolitika. Ellenben egy esetleges árstop nyomán sokféle konfliktust okozna a béreknek azonos szinten való tartása. Az igazságos különbségtételre csak akkor van mód, ha a nominálbéreket olyan mértékben emelhetjük, amelyben kifejeződnek az indokolt teljesítményeltérések. Ha lemondanánk az árakkal együtt mozgó bérszínvonal-emelésről, akkor a jól dolgozók munkáját minden esetben csak más dolgozó kategóriák (csoportok, egyének) bérének csökkentése A terv irányvételének — a szerkezetátalakításnak, az exportbővítésnek, a vállalati és egyéni teljesítmények differenciált megítélésének — tehát mind árpolitikai, mind bérpolitikai oldalról jobban megfelel a 4—5 százalékos mozgástér, mint a „befagyasztás”. Az igaz, hogy ezek társadalmi szempontból kritikus határok, s ezért betartásukra és a hozzájuk tartozó szociálpolitika művelésére a végrehajtás során gondosan ügyelnünk kell! Az átlagos életszínvonal tehát nem romlik. Az átlagos életkörülmények még valamelyest javulnak is. Csakhogy a valóságos családok nem ilyen „statisztikai átlagemberek”-ből tevődnek össze... — Kétségtelen, hogy a különféle rétegek és ezeken belül különösen a családok életkörülményei sokban eltérőek, de nemcsak azért, mert a keresetek a munka szerint — még nem is eléggé — differenciálódnak, hanem azért is, mert sok helyütt nagyon nagy az eltartottak, a gyermekek és az idősek aránya. Az áremelkedés is különbözőképpen érinti a családokat, mert a fogyasztási szerkezet is eltérő. A társadalmi juttatásokat a következő ötéves tervidőszakban szintén jobban növeljük, mint a béreket, mégis lesznek olyanok, akiknél az életszínvonal nemcsak hogy nem javul, hanem még esetleg valamelyest csökken is. Ellenben a családok többségében az életszínvonal mérhetően emelkedik. Ez különösen igaz akkor, ha az életszínvonalat nemcsak — az eddigi szokás szerint — az egy lakosra jutó reáljövedelemben mérjük, hanem az életkörülményeket ennél szélesebb értelemben vizsgáljuk. Akkor azt is figyelembe kell venni, hogy a következő öt évben legalább másfél millió állampolgár lakáskörülményei változnak meg ugrásszerűen! Az iskolákra, az egészségügyi intézményekre és a kisebb településekre fordítandó nagy összegek is az ország nagyobb területén járulnak majd hozzá lakosságunk életkörülményeinek javulásához. Sok, nálunk iparilag fejlettebb ország kiegyezne ilyen programmal! Hogy így lesz, abban a társadalmi, mozgalmi szerveknek is részük van. Például a szakszervezeteknek. — A VI. ötéves terv irányelveinek társadalmi vitájában csupán a SZOT elnöksége részéről 34 lényegre tapintó kérdés és jó néhány változtatási javaslat hangzott el. A legtöbbjüket elfogadtuk és beépítettük a tervbe. Ilyen például az, hogy tartsuk fenn az átlag alatti nyugdíjak reálértékét, illetőleg, hogy a legalacsonyabbakét emeljük. A családi pótlék bizonyos kategóriáinak emelésén felül ugyancsak szakszervezeti javaslatra került a tervbe az, hogy megárán ismerhetnénk el. Az 1981-ben módosuló alapbér- besorolási és tarifarendszer kedvezőbb keretet jelent a vállalati alapbérek differenciált megállapítására, arra, hogy a nehéz, kedvezőtlen munkakörülmények között végzett fizikai munkát, a nagy szakmai képzettséget, tapasztalatot igénylő szakmunkát és a közvetlen termelésirányítást anyagilag jobban megbecsülhessük, óvjuk a szociális ösztöndíj reálértékét. A SZOT észrevételei közül azokat is megfogadtuk, amelyek a pályakezdők segítésére, a fiatalok, munkások, pedagógusok lakáshoz jutását könnyítő szervezeti és pénzügyi konstrukciókra vonatkozóan hangzottak el. A társadalmi vitákban nagy segítséget kaptunk ahhoz, hogy felismerjük és okosan kezeljük az esetleges társadalmi feszültséggócokat. Alapállásunk, hogy igyekszünk felmérni a társadalmi feszültségeket, nyíltan beszélünk róluk, s iparkodunk közös erővel feloldani őket. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy politikai rendszerünk szilárd, s hogy lakosságunk megérti: minél többet teszünk — együtt — a nagyobb gazdasági eredményekért, annál hamarabb enyhíthetünk jelenlegi gondjainkon. A tervben mai adottságaink közepette is gondoltunk rá, hogy enyhítsünk valamelyest a leghátrányosabb helyzetűek problémáin. A társadalmi vita során minden szervezet nagy aktivitással és felelősséggel vállalt részt a tervezésből. Ezáltal sikerült az érdekeket jobban felismerni és egyeztetni, összehangolni. A tapasztalatokat igyekszünk majd a soron követkző távlati tervezőmunkában hasznosítani, javítjuk a felkészülés feltételeit, világosabbá tesszük az elgondolásokat, s gazdagítjuk a viták tartalmát. A szakszervezetek úgy vélik, hogy — ha a termelés hatékonysága módot ad rá — a tervidőszak második felében az előirányzottnál dinamikusabban javíthatók az életkörülmények, az életszínvonal. Mi erről a véleménye? — Bár beválna ez a feltevés! Én inkább azt mondom: a kormánynak és a társadalomnak is készen kell állnia arra, hogy öt év alatt a feltételek bármilyen irányban eltérhetnek majd a várttól. Ha netán további követelményeket kell magunk elé állítani, például ha rákényszerülünk arra, hogy még a tervezettnél is többet tegyünk az energiával való takarékosságért — mert a körülmények még szorítóbbak lesznek —, nos, akkor erre is fel kell készülnünk. És arra is, hogy ha a dolgaink netán jobban mennek az elképzeltnél, akkor hogyan tudjuk ezt legjobban kihasználni a társadalom javára, a gazdasági fejlődést előrelendítve. Ne féljünk újabb nagy nehézségektől, és ne álmodozzunk sokkal könnyebb helyzetekről! Most minden erőnket arra kell összpontosítanunk, hogy a vállalatoknál és a szövetkezetekben azon a nyomvonalon induljon el a terv végrehajtása, amelyet az országgyűlés jelölt ki — mondotta befejezésül a Minisztertanács elnökhelyettese. Vajda János Önállóság és bizalom #/»».vsz»///!»tés Talavégi Lajossal a 3inisztertanács elnökhelyettesével Szakszervezeti vélemények