Népszava, 1981. március (109. évfolyam, 51–76. sz.)
1981-03-31 / 76. szám
6 A televízió előtt A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRA Elsősorban látványi műfajról lévén szó, belátom, hogy A kékszakállú herceg vára című, külsődleges eszközeiben tartózkodó Bartók-remekmű televíziós változata megalkuvásokat kíván. Ez esetben helyes a hét ajtó titkát látványi értelemben feltárni, amiként Szinetár Miklós rendezésében, Bachmann Gábor díszletei közt, Schäffer Judit jelmezei közvetítésével is történt. A hibák nem efféle okos megalkuvásból történtek. A London Philharmonic Orchestra felvétele Solti György vezényletével nem az a megvalósítás, amelyre ma Magyarországon az ügyben rá vagyunk utalva. Ferencsik épp most is hallott (Erkely színházi) tolmácsolása jelenleg felülmúlhatatlan. Az említett zenei anyag egybedolgozása a rendkívül sokat érett Sass Sylvia és Kováts Kolos elsőrendű kettősének az énekével gépiessé tette az egészet. Látványilag eltévesztettnek tartom a helyesen dekonkrét sziklakörnyezet egybedolgozását nagyon is konkrét, úgynevezett „mérműves” nyílásokkal, a balladában meghatározó jelentőségű ajtók helyén. Ezek az ajtók idegenül kirínak ebből a környezetből. Az eredeti ,szerzői utasításban kétségkívül szereplő gótika sokféleképpen értelmezhető — így nem. Végül elvi és tartalomból fakadó kifogást emelek a „régi asszonyok" érthetetlen egyformásítása ellen. A herceg egész sokszínű lényének, élményanyagának, a „reggel —délben, este—éjjel’’ tagolás jelentésének ellene mond és hat ez az önkényesség. Szívesen hallottunk-láttunk volna kevesebb hibával terhes változatot a centenáriumon — s ettől függetlenül. Az viszont öröm, hogy a mű és két kiváló énekesünk szólója benne — rögződött. R. A. EMBERSÉGGEL Virág élénk, csillogó szemű kislány, remek interjúalany. Szóra kész, cserfes, sarokba is szorítja a tévériportert egy köpés megjegyzéssel: „Neked fel van írva, mit kérdezz, nekem nincs felírva, hogy mit válaszoljak, ez nem igazságos”. Virág második általánosba jár ... Viszik kiskocsiban, ölben, mert vele született betegsége miatt járni nem tud. Róla és szüleiről készült a Fiatalok órája sikerült riportfilmje. Szép műsor volt, éppen azért, mert nem akart szép, megható film lenni. Egyszerűen, emberséggel, nem érzelgősen, hanem érzéssel szólt a nehéz sorsú, kis család jólétéről, küzdelmeiről. Arról az áldozatos, csodatevő szülői szeretetről, amellyel Virágot derűs, kiegyensúlyozott emberkévé nevelik. Arról a „praktikus” gondolkodásmódról, amellyel régi munkahelyének új igazgatója megvonta az anyától azt a lehetőséget, hogy a gondozásra szoruló gyerek mellett otthon dolgozzon. Adja intézetbe, vagy keressen más munkát. Szerencsére a műsor egy korábbi, rövidebb híradása nyomán több intézmény is ajánlott megfelelő beosztást Virág édesanyjának. A riportfilm mellőzte a kommentárt, nem hivatkozott a megértésre, a humánumra, de azt szolgálta. Az elmúlt hét nagy hatású tévédrámái a riport, az interjú köntösében jelentkeztek. Sportrovatunk már méltatta Vitray Tamás műsorát, az ökölvívás két nagy egyéniségét összebékíteni próbáló Randevút. Hadd fűzzünk hozzá még néhány szót a Szívhangok alcímű film rendezői, dramaturgiai mestermunkájáról. Vitraynak anyanyelve a televízió, valamenynyi kifejezőeszközét perfektül ismeri, alkalmazza. Riporterként elegáns, kissé hűvös biztonsággal. Most, egy olyan film rendezőjeként, amely a saját szívhangjait is közvetíti, finom eszközökkel, okosan és szilárdan komponált dokumentumdrámát mutat be. Ugyanazzal a varázslattal, vagy jóravaló erőszakkal hozza össze hőseit, ahogy az évek óta beteg Mezey Máriát, (orvossal és oxigénpalackkal) valósággal odacipelte a veszprémi tévéfilmfesztivál gálaestjének országnyiközönsége elé. Már akkor is gyanítottuk, hogy szíve is van, nemcsak esze. Ez is, az is tetten érhető, a műsor kimerevített záróképében: a sokszorosan visszhangzó nevetés nem volt békítően, feloldóan derűs, inkább keserű. JÁTÉKOSAN Vasárnap délután, az azonos című műsor Palántapódiumán váratlanul felbukkant még egy sokat szenvedett öregember gyengéden megrajzolt filmportréja. Két fiatal televíziós vizsgamunkája, a főiskolán jelest kapott. A képernyőn is. A Vasárnap délután egyik érdekessége, a művészeti főiskolások bemutató fóruma. A Palántapódiumon most többek között a holnap iparművészei állították ki kedves és újszerű játékaikat, a Gorilla nevű fantasztikus rollert és a zenélésre alkalmas kisautót, a Tátitatüt. A műsor másik érdekessége a különleges gyűjtemények bemutatása. A gramofontölcsérrel kombinált hegedű, a vonóscitera, a billentyűs és a húr nélküli,, „szöges hegedű” koncertje valóban ritka produkció volt. A furcsaságok, kuriózumok kedvelői jól szórakoznak Vágó István másik műsorán is, A fele sem igaz! című vetélkedőn. Kedves képtelenségeket és igaz, de nem túl fontos ismereteket kell helyükre tenniük a versenyzőknek. Ebben a játékban két dolog tetszik: a vidám, családias hangulat és az, hogy a nyeremény színházjegy, könyv, hanglemez vagy folyóirat-előfizetés. Nem pénz, nem bergengóc grillsütő, hanem kulturális érték. Vajk Vera Színházműsor Erkel Színház: Háry János (Főisk. b., X. s., 5. ea., 7), Nemzeti Színház: Az úrhatnám polgár (7), Emigránsok (Játékszínben, 7), Népszínház — Várszínház: A vihar (7), Népszínház — Józsefvárosi Színház: Bűntény a Kecskeszigeten (7), Madách Színház: Az ember tragédiája (7), Egyetemi Színpad: Az öltöztető (7), Vígszínház: A sanda bohóc (7), Pesti Színház: Orfeusz alászáll (7), Operettszínház: János vitéz (7), József Attila Színház: Pajzán históriák (7), Thália Színház: Velúrzakó (7), Mikroszkóp Színpad: Zűrhajó (de 10), Hogyan? Tovább! (fél 9), Vidám Színpad: A családban marad (7). Kis Színpad: Idefigyeljenek emberek! (fél 8), Radnóti Miklós Színpad: Himnusz — Ünnepi ügyelet (7). Bábszínház — Jókai tér: A két kicsi pingvin (de. 10), Bp.-i Gyermekszínház: Liliomfi (du. 3), Pesti Vigadó: Tokody Ilona és Gulyás Dénes dalestje (Vigadób., 6., fél 8). Művészeti díjasok —1981 Margittay Ági Margittay Ági azok közül egy — a jellegzetes művészfogadtatások egyike —,akit mindig újra felfedeznek. A dolog nem tragikus (nála nem az!), miután szinte minden egyes alkalommal „újra” felfedezik — valójában tehát egyetlenegyszer fedezték fel, s mindjárt a pálya küszöbén. Én is akkor „fedeztem fel” — híres-nevezetes vizsgaelőadásán. Polly volt Brecht Koldusoperájában. Tudom, nem kedveli az efféle visszatévedést, távol áll egész életteli, realista, tudatos lényétől, nagy tehetségének a fajtájától. Nem is nosztalgikusan említem — azért csupán, hogy leszögezzem: kivételes színészi adottsága már akkor vitathatatlan volt. No de ismeretes: a puszta tehetség bizony nem elég a boldoguláshoz. Vagy inkább így fogalmazok: a tehetségnek szerves része a karakter, a küzdőképesség, a kockázatvállalás — sok egyébből emelve ki néhány fontosat és Margittayra felettébb jellemzőt. Hányatott volt a sorsa mai nagy szolnoki sikereiig, továbbá a televízióban és a játékfilmekben egymás után aratott sikereiig. Az az ember, aki nem nyugszik bele holmi langyos biztonságba. Mihelyt úgy érzi, hogy a helyzete, a körülményei, a művészi lehetőségei nem felelnek meg az elképzelésének, akkor változtat. Nem sértődik, nem hisztériázik, nem követelődzik, hanem „fejest ugrik”. Ez többszörösen ismétlődött az életében — most legutóbb Budapestről ugrott Szolnokra. Hazánkban nem szokásos ugrásirány, színészeknél kivált nem. Neki lett igaza, nagyszerű képességei megmutatására a korábbinál sokkal több alkalmat teremtett a maga számára. Hogy segítettek benne? Kétségkívül. De a szintén tehetséges segítőit is jórészt maga kereste meg. A filmre ez nem ennyire igaz — onnan őt keresték meg. A dolgok azonban öszszefüggenek. Margittay Ágit úgy éri a szerencse, hogy lépten-nyomon kiteszi magát a szélnek — amely bizony nagy erővel tud fújni erre is, meg arra is. Bátor ember — nagyszerű művész. Kemény egyéniség, de tud lágy és érzelmes lenni, szép nő, de mer és tud ,csúnya lenni, ha az emberábrázolás ezt kívánja. Egy közelmúlt nyilatkozatban mondta:" „sosem gondolkozom azon, miképpen alakul a sorsom a jövőben”. Nem beszél a levegőbe — így élt, így cselekedett eddig is. Reméljük és kívánjuk, hogy kitűnő művésznek kijáró módon alakuljon ez a sors a jövőben is. Markó Iván Napjainkban a magyar művészeti élet egyik legtöbbet emlegetett alakja. A Győri Balett, amelynek a létezése elválaszthatatlan a személyétől , két év alatt a legnagyobb érdeklődést kiváltó hazai együttesek közé emelkedett. Nemcsak a táncra, a színház minden ágára, válfajára kiterjeszthető ez a megállapítás. Márciusban (már nem is első ízben) szerepeltek Budapesten — az érdeklődés olyan mértékben túlszárnyalta, a sajnos, túl szűkre szabott lehetőséget, hogy riadóautókat kellett kivezényelni a Fővárosi Operettszínházhoz. Általában indokolt félteni a művészeket a túlzott népszerűségtől — a gőg, az elkap,patottság szükségképpen a művészi teljesítmény rovására megy. Markót felesleges félteni. A gőg tökéletesen idegen az egyéniségétől. Egy életre kelt „csodálatos mandarin”-ra emlékeztet egy kicsit. A kíméletlenségig (az önmaga ellen irányuló kíméletlenségig is) megszállott, a táncolás lenyűgözöttje. Gyerekkorától így van. Nehezen került a pályára — egyszerűen alkati akadályai voltak —, de nem tágított. Mozgásban kellett kifejeznie az embert, mindent, amit ő maga tud és amit csak sejt az életről. Testalkata remekül kifejlődött, tehetségével és konok akarásával „rettenetesen” megtanult táncolni, intenzív egyénisége hamar átsütött az alakításain. Gyorsan főalakja lett az itthoni operai balettnek, majd hamarosan a „XX. Század Balettjének”, Bejárt világhírű társulatának. Évekig volt ennek az együttesnek a megbecsült szólistája. A Dance and Dancers című tekintélyes szaklap szerint a világ tíz legjobb táncosának az egyike. Erkölcsi és anyagi megbecsültségének a lejtővel még évekig nem fenyegető magaslatán volt, amikor találkozott a lehetőséggel: hazajönni és az Állami Balettintézet egy tehetséges végző osztályának a tagjaival balettegyüttest létrehozni az új győri színházban. Sokak meglepődésére élt a lehetőséggel. — Az új lehetőségbe — mondotta — akár tudja az ember előre a végét, akár nem, bele kell vágni. Attól megy előre a világ, ha nem mindig a megszokottat választjuk. Ha egy ügyről van szó (kiemelés Markótól — szerk.), amit az ember helyesnek érez, akkor tud dönteni. , Az elv mindenképpen tiszteletet érdemel. „Érdemes művészhez” méltó (bár akkor még nem volt ez a címe). De nemcsak az elv, a Győri Balett gyakorlata is Markót igazolja. Immár a koreográfus és fiatal pedagógus Markot is. KEDD, 1981. MÁRCIUS 31. NÉPSZAVA Lehoczky Zsuzsa Az életutak búvópatakként kacskaringóznak általában — a népszerű művészeké csak időnként. Úgy értve: egyszer csak eltűnik valamelyik ilyen művész a szem elől, van úgy, hogy jó időre. Egy idő után kérdezgetni kezdik — jé, tényleg, mi van vele?! Akik kérdik, észre sem veszik, hogy a népszerű művész időközben is, folyamatosan jelen van, elsőrendűen teljesíti művészi feladatát — csak valahogy „leszálltak róla”. Majd hirtelen újra „rászállnak”. Sem az egyiket, sem a másikat nem maga a művész irányítja — a divatnak nincs, vagy legalábbis követhetetlen a logikája. Lehoczky Zsuzsával kapcsolatban mondom mindezt. Az, hogy Kaposvárott, majd szülővárosában, Szegeden, hamarosan a fővárosban is többen egyszerre felismerték kivételes színészi, ezen belül zenés színpadi képességeit — még természetes dolog. Lévén ez a tehetség mondhatni kiáltó. Ami ehhez hirtelen és esőstől jött — annak egy része már a népszerűség átka. Reflektorfénybe került a fiatal művésznő életének minden olyan vonatkozása is, amely valójában magánügy. Több szó esett a házasságáról — kivált, hogy híres labdarúgó volt a férje —, mint a művészetéről. Azután indokolatlan csend keletkezett Lehoczky Zsuzsa körül. Körülbelül éppen a£kor, amikor művészete igazán beérett. Magasra ívelt pályája elején Puck volt A szentivánéji álomban. A híres színpadi alak groteszk báját, derűjét máig őrzi, de művészéletének, magánéleténeksokféle hatására finom kesernyésséggel, érettséggel, külső-belső szépséggel gazdagodott. Néhány hete — szinte kiszámítható volt —, ismét a képével és róla szóló írásokkal, vele vele beszélgetésekkel telítődtek a szakmai, valamint a napi- és hetilapok. Színházától — megérdemelten — megkapta a Bársony Rózsi-gyűrűt, most Érdemes Művész címmel tüntették ki. Higgadtan, éretten fogadja a kedvező fordulatot — ahogyan csakugyan kiválóak szokták. Szerényen emlegeti a csakugyan nagy példaképet, Kiss Manyit, akihez hasonló művészpályát szeretne végigjárni. A mérce magas. A tehetsége, a művészi felkészültsége, a hivatástudata azonban feljogosítja rá, hogy ilyen magasra tegye. Rajk András Czidra László Pernye András írta róla: „Hangszerének minden fajtáját szuverén módon és káprázatos virtuozitással kezeli, anyanyelvi szabadsággal mozog a reneszánsz díszítés és improvizáció világában (...) igazi szólista és egyben ideális kapcsolatot tart együttesével...” Czidra László blockflötejátékos, a Camerata Hungarica együttes vezetője kapta ezt a minősítést. Czidra László 1940-ben született, s 1963-ban kapott diplomát a Zeneművészeti Főiskolán. Szimfonikus zenészként kezdte, a MÁV Szimfonikusoknál, majd a Postás Szimfonikus Zenekarban játszott. Ma már nemcsak a blockflöte művészetének jeles képviselője, hanem a régi századok zenei előadási gyakorlatának elismert szakembere is. Arra a kérdésre, hogy miért fordult a régi zene felé, így válaszolt: — Akkor, az 1960-as évek második felében, már Európa-szerte „divat” volt a régi zene. Előbb a barokk, majd a reneszánsz. Nálunk még kevésbé. Szerettem volna tenni valamit érte, mert egyébként is vonzódtam hozzá. Hogy miért? Egyszerűbb formák, „köznyelvűbb” zenék. Előbb én is a barokkal foglalkoztam, majd hátrább léptem, a reneszánszhoz. Ami azonban nem jelenti azt, hogy barokkot ma már nem játszom. Készült egyszer, bő évtizede, egy hanglemezsorozat, amely a kezdetektől máig bemutatta a magyar zenét. Ezzel kapcsolatban Czidra László is megbízást kapott. Arra kérték, hogy a XVI— XVII. századi hangszeres zenét gombozza a lemezfelvétel sorsán. Azaz korabeli kéziratok alapján tegye előadhatóvá. Akkor már kialakult körülötte egy együttesféle, egymást különböző helyekről ismerő zenészek egyre gyakrabban közösen játszottak, kísérletezgettek. 1970- től eléggé rendszeressé vált a kapcsolatuk a hanglemezgyárral. A nevüket is ott kapták, Székely András rendezőtől. Camerata Hungarica néven hamarosan elismert együttes lettek. Több közös lemezük készült. A Chorearum Collectanea, a Dalok és táncok a Vietórisz-kéziratból (elnyerte a Francia Nemzeti Hanglemezakadémia nagydíját), a Mátyás király udvarának zenéje, s a Budavár zenéje. Jártak Kubától a Szovjetunióig, Franciaországtól Lengyelországig sokfelé, itthon pedig sokat szerepelnek ifjúsági hangversenyeken az Országos Filharmónia szervezésében. Czidra László szinte csak az együttesről beszélt, mondván, hogy tulajdonképpen csaknem mindent együtt értek el. Ez a mostani díj is így „közösnek” tekintendő. Hozzá kell tenni azonban, hogy Czidra Lászlónak voltak önálló lemezei is; egy 1973-ban, Vivaldi, öt versenymű blockflőtére, vonószenekarra és csembalóra; egy 1978-ban, Telemann,C a-moll szvit, F-dúr concerto; s egy újabb Vivaldi tavaly. S a portréja még ezzel sem teljes. Két dologgal mindenképp ki kell egészíteni, ha csak röviden is. Muzikológusként is fontos munkát végez a régi magyar zene tudományos feldolgozása, illetve a korabeli hangjegyírás korszerű lejegyzési formái terén. A Zeneakadémián pedig a régi zenei előadás gyakorlatát oktatja, illetve ahogy ő maga fogalmazta, szokásos szerénységével: „szerzett tapasztalataimat próbálom átadni". Mátyás István