Népszava, 1981. május (109. évfolyam, 101–126. sz.)
1981-05-13 / 110. szám
4 „Megmozgatták” az első gépegységet a dunaújvárosi Konverternél. A Dunai Vasműben a konverter üzembe helyezésének időpontját fél évvel előbbre hozták, az idei december eleje helyett július 1-re tervezik. A határidő-rövidítés a felgyorsult építőmunkának köszönhető. Képünkön kábelhídra emelik az úgynevezett kábeltartó csonkokat. MTI Fotó - Bárándi István felvétele A távközléskutatók témát választanak Az Orion megbízta a Távközlési Kutató Intézetet (TÁKI) — másodpercenként 4800 elektronikus jel átvitelére alkalmas — úgynevezett modem megtervezésére. (A modem az a berendezés, amely — például — egy számítógép központi egysége és az arra telefonvonalon keresztül csatlakoztatott állomás között biztosítja az összehangolt együttműködést.) A feladat gyors teljesítésére két út kínálkozott: egy járt és egy járatlan. Az előbbi esetben sem a berendezés megtervezése, sem a gyártása nem okozhatott számottevő nehézséget, az üzemeltetése viszont annál inkább. A hagyományosabb (úgynevezett analóg) modem túlságosan nagyméretű, rengeteg benne a hibalehetőség, működés közben állandó szabályozást követel. A járatlan út vezetett az igen korszerű, úgynevezett digitális elven működő berendezéshez. Ez a típus kis méretű, kevés karbantartással megelégszik, megbízhatóan pontos, csakhogy a korábbiaktól gyökeresen eltérő és szinte teljesen ismeretlen tervezési, kutatási módszert követelt a munkával megbízott csoporttól. Kötelező korszerűség A melyiket válasszuk? A kérdésre végső soron Hutter Ottónak, a TÁKI tudományos főosztályvezetőjének kellett felelnie: — Elvileg választhattam volna bármelyiket, valójában azonban muszáj volt a digitális típust, vagyis az akkor (2—3 éve) még világszerte újdonságnak számító mikroprocesszoros modem mellett dönteni — magyarázza. — A TÁKI kutatói, gazdálkodási szelleme, a tervezőirodákban uralkodó légkör azt diktálja, hogy minden várható nehézség ellenére vállalnunk kell az újjal járó kockázatot, ha az a műszaki haladás élvonalába tartozó berendezést eredményez. Ez a szellem nem véletlenül alakult ki a TÁKI-ban az elmúlt éveik során. Elsősorban is: az intézet dolgozóitól ilyesfajta magatartást követel a gazdasági kényszer. A TÁKI nem költségvetési, hanem vállalati rendben dolgozik, vagyis bevétele , nyeresége, bérfejlesztési lehetősége stb. — csak akkor van, ha olyasvalaminek a kutatására, kifejlesztésére vállalkozik, amelyre biztosan akad vevő. Ám ettől a példában szereplő esetben még nyugodtan választhatták volna a járt utat. Az Orion — legalábbis kezdetben — szívesebben vette volna az analóg berendezést, mert annak a gyártására, szemben a digitálissal, minden szempontból felkészült volt. A TÁKI dolgozói azonban a szó legnemesebb értelmében felelősséget éreznek a magyar ipar műszaki színvonalának emeléséért. Például a híradástechnikai középtávú kutatási terv, amely lényegében a híradástechnika honi jövőjét alapozza meg, az intézet vezetésével formálódott készre. Teljesítésében ma is a TÁKI játssza az irányító szerepet. Hiúság és kutatás Az elmúlt 10—15 évben számos hasonlóan fontos terv kidolgozásának voltak főszereplői az intézet dolgozói. Kialakult bennük az előrelátás képessége, fel tudják mérni a rendelkezésükre álló információkból, merre fejlődik a világ, mit kell tennie a magyar iparnak a nemzetközi élvonalhoz közelítés érdekében. A TÁKI kutatói biztosak voltak benne: az analóg berendezések ideje lassan lejár, a digitálisé a jövő. 1980—81-ben, amikor az általuk kifejlesztendő szerkezetet gyártani kezdik, éppen azt a fajtát keresik majd a számítógépeket felhasználó vállalatok. A tervezőirodákban uralkodó friss kutatói szellem utoljára említett, de korántsem utolsónak értékelt meghatározója: a hiúság. Aki fejlesztőmérnökkel beszélget, egyhamar rájön, az ismert mondás úgy is kicsavarható: „Hiúság, kutató a neved!” Igencsak egészséges dologról van itt szó. Aligha akad a TÁKI-ban olyan neves kutató, aki elismeri, hogy megegyező feltételek közepette az ő intézeténél (csoportjánál vagy akár önmagánál) mások korszerűbb berendezések kifejlesztésére képesek. S bármit vállalnak, ha bizonyítékot követel ebbéli véleményük alátámasztására a világ. Nehéz hónapok Amikor tavaly decemberben a KGST-országok szakértőiből álló bizottság vezetője a teljes egy héten át éjjel-nappal tartó zsűrizést követően azt írtja jegyzőkönyvbe: „Ez az ESZR kompatibilis, nagy sebességű, mikroprocesszoros modem a KGST-ben egyedülálló”, a kifejlesztésében részt vevők úgy érezték, megérte a fáradság, elégtételt kaptak a megelőző hónapok összes lelki és fizikai kínjáért. Fejlesztőmunkájuk során éjszakájuk egybefolyt a nappallal, vasárnapjuk a hétköznappal, hogy haza csak aludni (gyakorta 2—3 óránál nem többet) jártak. Fölösleges volna dramatizálni a helyzetet, de bizony akadt olyan feleség, aki nemigen hitte, hogy hosszú hónapokon át valami modern, vagy mi miatt vacsorázhat csak rit- ■ kán együtt a férjével. S bizony akadtak olyan, más osztályokon dolgozó vezető beosztású munkatársak is, akik a tornyosodó nehézségeket látva nem éppen bátorítóan jegyezték meg: „Nem a digitális típust kellett volna vállalni!” A sokszoros kiváló vállalat címmel büszkélkedő TÁKI élenjáró eredményeinek elismeréseképpen elnyerte a Minisztertanács és a SZOT-elnökség Vörös Zászlaját. Az eredmények az írásunkban közölt példának — és más, gyakorta nem csekélyebb kockázattal, nehézséggel járó eseteknek — köszönhetően születhettek meg. Mónus Miklós Gépeink, szerszámaink vaskosabbak, testesebbek, súlyosabbak a kelleténél. Ha egy fejlett ipari államban készült berendezést és a honi párját egymás mellé teszszük, az esetek többségében az előbbi kecsesnek, filigránnak tűnik a mi mackós, bumfordi változatunk mellett. Épületeink is több cementet, habarcsot, téglát, követ, súlyosabb vasszerkezetet falnak fel felépülésükig — túlzott biztonsági megfontolásból —, mint amennyi statikailag, műszakilag indokolt lenne. Mindez csak azért jutott Többet — kevesebből eszembe, mert nem az említett negatívumokról számolt be tegnap a Magyar Távirati Iroda, hanem éppen ellenkezőleg: a Mohácsi Farostlemezgyár a korábbihoz képest kevesebbet fogyaszt, miközben többet termel. Az év első harmadában a tavalyi év hasonló időszakához képest csaknem negyedmillió négyzetméterrel több színes farost lemezt készítettek anélkül, hogy energiaétvágyuk nőtt volna. Mindez persze nem ment gombnyomásra, ötlet is kellett hozzá: a gyár és a Budalakk olyan lakkot dolgozott ki, amely gyorsabban ráégethető a farost lemez felületére, bár ugyanolyan használati értékű, mint elődje volt. Kevesebb áramot emészt a rostosítás azért is, mert a gyárban lehetőséget találtak a hulladékhő hasznosítására. Többet — kevesebből. A módszert nem adják ingyen — de a „kevesebbet többől” szisztéma mégiscsak többe kerül. m. p. SZERDA, 1981. MÁJUS 13? NÉPSZAVA Egyesíteni vagy széttagolni Az utóbbi évek világgazdasági változásai, a gazdasági tényezők értékrendjének robbanásszerű átalakulása, a szocialista országokat — köztük hazánkat is — a gazdaságirányítás módosítására, a környezeti hatásokhoz való igazodásra ösztönözték. A korszerűsödésnek is minősíthető módosulás — mint megállíthatatlan folyamat — az átfogó gazdaságirányítás és a termelőrendszerek, a vállalatok irányításának módszereire egyaránt kiterjedt. Ebbe a folyamatba illeszkednek azok az állami és párthatározatok, amelyek az utóbbi években a fejlesztést, az ár- és életszínvonal-politikát szabályozták, de hasonló indíttatásúak az iparirányítási összevonásokkal egyidejű döntések is, vállalatok széttagolásáról. Az utóbbiakra a vállalati termelőrendszerek túlzott összevonása, a vállalati méretek megnövekedése miatt volt szükség. Az iparvállalatok 44 százaléka Magyarországon több mint ezer dolgozót foglalkoztat. Az ilyen nagy vállalatok aránya az NDK-ban 32 százalék, az USA-ban pedig csupán 29. A szükségesnél nagyobb szervezetek a gazdaságirányítás gátjaivá váltak, a szükségesnél kisebb szervezetek az irányítás elaprózását váltották ki. Végső soron mindkettő a haladás, a korszerűsödés fékezője lehet. A környezetváltozásra reagáló gazdaságirányítás igyekszik rugalmasan változtatni a termelőrendszerek méreteit és működését. A változás kedvező szervezeti méretek, optimális nagyságú vállalatok létrehozására ösztönöz. Mit jelent ez a gyakorlatban? A fejlődés követelménye, hogy a vállalatok mérete elsősorban a gazdaság alapvető ágazataiban (kohászat, bányászat, vegyipar) és a progresszív iparágakban (elektronika, atom- és vákuumtechnika, energiatermelés, energetikai berendezések gyártása) növekszik. Többnyire ott, ahol a termelés nagyon eszközigényes, tömeges, ugyanakkor a termékszerkezet viszonylag állandó, a technikai fejlődés pedig koncentrált kutató-fejlesztő bázist igényel. Másfelől viszont az optimális vállalatméret, főként a feldolgozó és a szolgáltató ágazatokban, világszerte csökken. Elsősorban olyan helyeken, ahol a termelés vagy szolgáltatás csak kisüzemi módszerekkel lehetséges, közvetlen lakossági igényeket elégít ki, a gyártó vagy az eladó a vevővel közvetlenül kapcsolatba kerül, a munka technikai felszereltsége alacsony, a szakosítás, szabványosítás nem jelentős, a fogyasztói igények viszont sokrétűek, a divattal gyorsan változnak. Eltekintve az 1970-es évek eléggé el nem ítélhető „bekebelezési” politikájától, a „háttéripar” gyakorlati megsemmisítésétől, a nagyvállalatokat létrehozó környezeti igények ma is élnek. Az 1960-as évtized elején megfogalmazott elvek, mint például a hatékonyság fokozása, a párhuzamosságok megszüntetése, a fejlesztési erők egyesítése, a komplex fővállalkozások feltételeinek biztosítása, fő- és melléküzemi tevékenységek szakosítása, az összehangolt gazdálkodás ma is olyan feladat, amit kellő hatásfokkal csak nagyvállalati rendszerekben lehet megvalósítani. A direkt tervgazdálkodás idején (1968 előtt) a vállalatok teljes körű irányítását, az ágazati minisztérium látta el. Az indirekt módszerek, és különösen az utóbbi években életbe lépett gazdasági szabályozások viszont a funkcionális irányítószervek (a külkereskedelmi, a pénzügyi és a munkaügyi tárca, valamint az Országos Anyag- és Árhivatal) révén sokcsatornás vállalatirányítási rendszert eredményeznek. Ennek hátránya, hogy az ágazati és funkcionális szerv részéről sokszor egymással ellentétes hatások érik a vállalatokat. Kialakul az ágazati minisztériumoknak a kormányzati és funkcionális irányítással szembenálló vállalati érdekvédelmi törekvése. Ha megvizsgáljuk az azonos tárcához tartozó vállalati szervezeteket, megállapítható, hogy egyformák az irányító tárca szervezetével. Ha a minisztérium apparátusában megjelenik egy új osztály, vagy bekerül egy új íróasztal, annak megfelelője a vállalatoknál is törvényszerűen létrejön. A gazdaságszabályozás a múltban is, a jelenben is uniformizálásra ösztönöz. A tervutasításos rendszerben minden vállalat tervutasításos volt. Az ipari struktúra átalakítása korszakában, az 1960-as évek elején a vállalatok zöme centralizálódott, összevonásra került. Az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésekor minden vállalatnál az előző években végrehajtott központosítások visszaalakítását kellett megoldani. Jelenleg nagyon sok vállalatot szétbontani, decentralizálni igyekeznek. Vagyis ha a gazdasági környezet új jelenségeket vet felszínre, az arra való reagálás szinte mindig, majdnem törvényszerűen azonos, univerzált megoldásokat produkál. A differenciálás elképzelhetetlen. Ha egy eredményesen működő progreszszív profilú vállalat évtizedeken át bizonyítja életképességét, gazdaságosságát, töretlen fejlődését, gazdálkodási egységeinek egymásra utaltságát, szébontani csak azért, mert más nagyvállalatok szétbontása szükségszerű — luxus! A nagyvállalatok némelyikében a termelési eljárások rendkívül bonyolultak. Esetleges szétválasztásuk mind a megmaradó, mind a leválasztott egységeknél a nehézségek sokaságát, a problémák egy részének megoldhatatlanságát veti fel. Például egy erősáramú berendezést és elektronikát gyártó nagyvállalat esetleges széttagolása, a gyárak önálló vállalattá alakulása esetén az alábbiakkal kellene szembenézni: az eddig központosítottan ellátott funkciók (számvitel, pénzügy, hitelügy, beruházás, jogügy, belső ellenőrzés stb.) gyárakon belüli telepítése több költséget és létszámot igényelne. A folyamatban levő hitelek visszafizetésére és a minimális fejlődési ütemre a különváló gyárakban aligha lenne lehetőség. Egy, két vagy több gyár leválása esetén az együttmaradókra feltehetőleg óriási központi terhek hárulnának. A belső kooperáció külső kooperációba menne át, s ez költségnövekedést, gazdaságosságcsökkenést okozna. A számítóközpontot — még évekig — a gyárak nem tartanák el stb. Mindezzel korántsem akarom az egészséges decentralizálást, a kisebb vállalati méretek hasznosságát (általában) megkérdőjelezni, csupán a figyelmet felhívni, hogy mindenütt az optimális méretarányok a legcélravezetőbbek, s hogy semmiből nem jó „kampányt" csinálni. Takács Áron főmérnök BMNELŐZETES Csinosodik, szépül a vásárváros: új festéket kapott a pavilonok homlokzata, virágok és fű élénkíti már az épületek közti sétányokat, s a kiállítók — vállalatok, országok — megkezdték sajtótájékoztatóikat. Minderről, a beruházási javak tavaszi seregszemléjéről, a szakmai napokról, a várható üzletekről, szerződésekről később számolunk be. Egy hét múlva nyit a vásárközpont — az utolsó 168 óra a készülődés jegyében zajlik: szervezik a közlekedést, felszerelték a gyorsbüféket és az étkezdéket, s az első fecskék — mint T. Balogh László felvételein látható — már csomagolnak is. A papirosokból, védőburkolatokból, ládákból lassacskán előkerülnek a gépek és berendezések, s számot adnak arról, menyit fejlődött egy esztendő alatt több mint negyedszáz ország a beruházási javak gyártásában. (m.)