Népszava, 1981. szeptember (109. évfolyam, 204–229. sz.)
1981-09-01 / 204. szám
NÉPSZAVA 1981. SZEPTEMBER 1., KEDD Szükség van az összes békeszerető erő együttes harcára Leonyid Brezsnyev távirata Fidel C kistrónak Zaglagyin cikke a „Mezsdunarodnaja Zsizny”-ben Leonyid Brezsnyev az el nem kötelezettek nemzetközi mozgalmának napja alkalmából táviratot intézett Fidel Castróhoz, a mozgalom soros elnökéhez, és ebben a szovjet nép és a maga nevében szívélyes jókívánságait fejezi ki neki, valamint az el nem kötelezett országok összes vezetőinek és népeinek. A távirat a többi között megállapítja: a Szovjetunió az el nem kötelezettek mozgalma fennállásának 20 éve során, hűen a nemzeti felszabadulásukért küzdő erőkkel való szolidaritás erősítésének lenini elvéhez, olyan erőnek tekintette és tekinti a mozgalmat, amely a felszabadult országoknak azt a természetes törekvését fejezi ki, hogy együttesen szánjanak szembe az imperialista, a gyarmatosító, a fajüldöző és a hegemonista erőkkel, és megvédjék drága áron kivívott függetlenségüket, szabadságukat. Az el nem kötelezettek mozgalma — hangsúlyozza a távirati — különösen fontos szerepet tölt be most, amikor az imperializmus agresszív körei szembeszegülnek a történelmi fejlődés objektív menetével és az erő pozíciójából igyekeznek megoldani a világ problémáit, „saját érdekszférájuknak” kiáltják ki a világ különböző térségeit és „nemzetközi terrorizmusnak” minősítik a nemzeti felszabadulásukért küzdő népek harcát. Ezért szükség van a világ összes békeszerető erőinek együttes harcára a béke megvédése érdekében. Leonyid Brezsnyev végezetül reményét fejezte ki, hogy az el nem kötelezettek mozgalma, az imperializmus és mindenfajta agresszív törekvés elleni harc alapelveit követve, fokozza tevékenységét és növeli befolyását a nemzetközi helyzetre a béke megszilárdítása érdekében. A Szovjetunió, határozottan szembeszállva az imperializmus veszélyes politikájával, egyúttal arra törekszik, hogy békés úton oldják meg a világon felmerülő valamennyi konfliktust — állapította meg Vagyim Zaglagyin szovjet professzor, a Mezsdunarodnaja Zsizny című szovjet folyóirat által szervezett tudományos konferencián elhangzott felszólalásában. Zaglagyin emlékeztetett arra, hogy a Szovjetunió az SZKP XXVI. kongresszusán elfogadott határozatok továbbfejlesztéseként számos új kezdeményezést tett a nemzetközi helyzet legfontosabb problémáinak vonatkozásában. E javaslatok között említette az európai közepes hatótávolságú atomrakétákról és a hadászati nukleáris fegyverekről folytatandó tárgyalások kérdését; az északeurópai atomfegyvermentes övezet létrehozásának tervét; a Földközi-tenger térségének a béke és az együttműködés övezetévé változtatásával, a Perzsa-öböl helyzetének rendezésével, valamint az afrikai és az ázsiai fejlődő országokhoz fűződő kapcsolatok elveivel összefüggő javaslatok témáját, továbbá a közel-keleti helyzet rendezésével, az ebből a célból megtartandó nemzetközi konferencia összehívásával kapcsolatos témakört. (MTI, TASZSZ) Dél-afrikai agresszió Az inváziós csapatok megerősítették állásaikat Angolában Cahama városát teljesen lerombolták — közölte Frank Kennedy, Nagy-Britannia luandai nagykövete, miután visszatért Luandába a harcok sújtotta országrészből, ahol az angolai kormány felkérésére a francia, a nyugatnémet, az olasz és a román nagykövettel együtt láthatta a dél-afrikai agreszszió következményeit. A lakosságot kitelepítették, csak a helyi milícia és a hadsereg tagjai maradtak a városban — folytatta beszámolóját a nagykövet. Angolai közlések szerint továbbra sincs semmi jele annak, hogy a dél-afrikai csapatok kivonulóban lennének. Az inváziós erők Xangongo és Ngiva, Cunene tartomány székhelye körül megerősítették állásaikat. Pieter Willem Botha, a Dél-afrikai Köztársaság miniszterelnöke vasárnap úgy nyilatkozott, hogy „pillanatnyilag nem áll fenn egy Angola elleni hagyományos háború veszélye”. Ismételten azt állította, hogy a dél-afrikai csapatok „csak” a Namíbia felszabadításáért küzdő SWAPO harcosainak táborait kívánták megsemmisíteni. (VW Xangongo: dél-afrikai katonák páncélozott csapatszállító járművükön telefotó - mű Külföldi Képzolgálat Az Izraellel való szövetség ártott az USA érdekeinek A Time magazin a „Tel Aviv-i kapcsolatról” Amerikai lapoktól szokatlanul éles hangnemben kelt ki az Egyesült Államok hű szövetségese, Izrael ellen a Time magazin. A lap legutóbbi számának vezércikkében az amerikai érdekek „koloncának” nevezte Izraelt, s azzal vádolta, hogy „évtizedek óta ügyesen és sikeresen avatkozott be az Egyesült Államok politikájába”. — Washingtonnak meg kellene vitatnia Izraellel a két ország viszonyának ,,alapvető jellegét” — tanácsolja a Time, hozzátéve, hogy „ha ez beavatkozást jelent Izrael belügyeibe , ám legyen”. A lap szerint Izrael Begin miniszterelnök kormányzása alatt „a legjobb úton halad ahhoz, hogy az amerikai biztonsági érdekek szemszögéből nemcsak a Közel-Keleten, hanem világszerte is ne csak kétes előnnyé, hanem egyenesen tehertétellé váljék". Az Egyesült Államok és Izrael viszonyában a legfőbb zavaró tényező az, hogy Begin nem hajlandó lemondani az 1967-es hatnapos háborúban általa elfoglalt Ciszjordániáról. „Begin szégyentelenül irredenta politikát folytat a Jordán folyó nyugati partján — állapítja meg a Time. — Miközben azt állítja, hogy de jure nyitva hagyja e terület státusát, erőteljesen és félreérthetetlenül Ciszjordánia de facto bekebelezésére törekszik, s azt reméli, hogy további zsidó települések létesítésével visszavonhatatlanná teheti e terület annektálását." Ám a Time mindezt nem ezért fájlalja, mert Izrael agresszív terjeszkedési politikájával sérti a nemzetközi jogot s nem utolsósorban az arab országok jogait, hanem azért, mert — miután Washington „azonosította magát” Izraellel — bonyolultabbá váltak az Egyesült Államok erőfeszítései, hogy „a Perzsa-öböl környékén katonai felszerelést helyezzen el és biztosítsa a szabad bejárást ottani támaszpontjaihoz”. (MTI, Reuter) Napi 2—3 óra államügyekre A „Newsweek”bírálja Reagan vezetési stílusát Reagan amerikai elnök valójában csak napi 2—3 órát foglalkozik államügyekkel, vezetési stílusa „műkedvelői" — írja legutóbbi számában a Newsweek, az elnök tanácsadóira hivatkozva. A tanácsadók, akik kérték, hogy a lap ne közölje nevüket, elmondották: az egyik hetilap riportot készített az elnök egy napjáról. Reagan tíz órát töltött munkával, ám ez a nap az elnök életének „nem egy napja, hanem egy hete volt...”. Az egyik, a névtelenség homályába burkolózó informátor szerint „vannak pillanatok, amikor az embernek tényleg szüksége lenne az elnökre munkájához, ő azonban ilyenkor is csak történeteket akar mesélgetni azokból az időkből, amikor még színész volt”. (MTI, AFP) 3 Látszatok és igazságok Ha valaki azt bizonygatná, hogy mi üzemben, hivatalban, lakóközösségben és egyebütt mindig és mindenkor a legnagyobb emberi egyetértés közepette építjük most már a szocializmust, hát azt az embert az enyhébb diagnózis is álmodozónak nevezné, vagy idegen bolygó lakójának tartaná. Mert igaz, hogy az alapvető egyetértés a politikában, a nagy célok tekintetében régóta egyre erősödik és szélesedik ebben az országban, azt azonban naivitás lenne állítani, hogy ennek következtében most már soha nem is súrlódunk egymással, nem kerülünk haragos viszonyba embertársainkkal utcán, munkahelyen és lakóközösségben. Lehet, hogy kevesbednek összetűzéseink, de hát azért jól tudjuk, hogy van egy igen jól dolgozó jogsegélyszolgálat már, eleget hangsúlyozzuk a szakszervezetek sokszor ütközőpont szerepét az egymással összecsapó emberi érdekek egyeztetésében. S így tovább, a munkaügyi bíróságok emberi ellentéteket oldó tevékenységéig, vagy az állam bíróságainak sok-sok apró-cseprő ügyeiig, amelyeket hajlamosak vagyunk „a tyúkpörök” gyűjtőfogalmával egyszerűsíteni, ítélni — kintről, kontrol Vannak tehát ügyeink-bajaink egymással, s már az is eredmény, hogy az utóbbi időben ezekből egyre több, szerencsére, nem jut el az említett hivatalosan ítélkező fórumokig, hanem megpróbálják az emberi közösségek a saját „kebelükön” belül feloldani, megszüntetni. Ez a jobbik eset, mert a látszatok és igazságok kusza szövevényében, úgy tűnik, helyben egyszerűbb talán eligazodni. Mert a kívülállók előtt történő perrendszerű bizonyítás nem mindig hozza felszínre az igazi indítékokat, a mindennapos emberi kapcsolatok bonyolultságát. Hiszen ki ne tudná, hogy vannak együttélési, munkajogi és egyéb szabályaink, amelyeket a legtörvényesebben lehet alkalmazni, kedvezően annak számára, akit szeretünk és kedvezőtlenül arra nézve, akit nem szeretünk. (Csak egyetlen utalás: az a bizonyos „adható” jutalom, prémium, béremelés és egyéb.) Amikor konfliktus támad vezetők és vezetettek, vagy akárcsak közösségek egyenrangú tagjai között is, legjobb, ha helyben próbálják tisztázni, mert az együttélők, együtt dolgozók óhatatlanul tudják, hogy a vádló vagy magyarázkodó szavak mögött milyen ki nem mondott indulatok, ellenszenvek, vagy rokonszenvek feszülnek, milyen régibb sérelmek módosítják őket az idők során. Ezeket aztán akaratlanul leszámítják, s így a szavak igazsága, azaz maga a valóság tisztábban jelentkezik a közösség dolgaiban, s egyegy „csata” végén tisztességesebb lehet az ítélet. S az sem közömbös, hogy egyben elfogadható az érdekeltek számára, mivel ők is ugyanazt a „hátteret” érzékelik. S ha néha kénytelen-kelletlen, de minden jogi indokolásnál jobban belátják egy-egy jólsikerült közösségi ítélet igazságosságát. Van aztán olyan eset, amikor a legjobb szándékkal sem lehet helyben megnyugtatni a kedélyeket. Vagy, mert mindenki makacsul hajtogatja a magáét, vagy, mert már útnak indultak tucatnyi szerv és szervezet felé azok a mostanában igencsak divatba jött panaszos levelek. Sok helyen az igazságtevést kívülről várni nemcsak szokás lett, hanem az már néha a kellemetlenkedés (uram bocsá’ a bosszúállás) eszközévé vált. Alábbi esetünkben, amelyet példaként választottunk, viszont az az általános érvényű, hogy sokszor az a kívülről várt igazságtevés mindenki dolgát egyformán megnehezíti. Kiskirályra panaszkodtak egy nagy létszámú intézmény dolgozói. Az ilyesfajta magatartás perrendszerű bizonyítékai rendszerint csekélyek. Sokszor amit mindenki tud és érzékel, az bizonyítható a legkevésbé, de hát a vizsgálat az vizsgálat. Meg is jött a felettes szerv néhány képviselője, addigra azonban a tucatnyi panaszosból csak kettenhárman szólaltak meg, mert az említett kiskirály a lekenyerezés és a fenyegetés ugyancsak alig tettenérthető elegyével jó néhányat közülük elhallgattatott. S bármennyire is pártatlannak igyekeztek lenni a vizsgálódók, s bármenyire is alaposan akarták szétválasztani azokat a bizonyos látszatokat az igazságoktól, az igazságtevésig végül is nem jutottak el. Kijelentették, hogy a panaszok jó része igaznak látszik, de jó része annak is az, amit a másik fél mond. Az ebben a helyzetben legkézenfekvőbb megoldást választották: mindenkivel leültek, „igazságosan" jobbrabalra elosztott fejmosás következett, majd a „szeressük egymást gyerekek, legyen ezentúl másképp”. Példa és ellenpélda Hát másképp lett. A legálisnak látszó intézkedések mögé bújtatott csöndes fojtogatás alaposan megerősödött, újabb panaszlevelek születtek és újabb vizsgálatok. Az ügy az ország nyilvánossága elé jutott végül, s ezután már egyszerűsödtek a dolgok. Fegyelmi, leváltás, rendcsinálás, csakúgy ropogott. Elkönyvelhetnénk a széles demokrácia sikerének. Voltaképpen az is. Ám az eset mögött néhány olyan kérdés lapul, amit ugyancsak nehéz nem feltenni. Csakugyan minden esetben elfajulnak annyira a munkahelyi emberi konfliktusok, hogy megoldásuknak nem lehet más módja? A közben félbemaradt vizsgálat részvevői jobban hittek egy újságcikknek, mint a saját dolgozóiknak? Vagy csak így egyszerűbb: lám, minden kiderült, mi most már csak a fegyelmiket oszthatjuk és mossuk kezeinket? Nehogy az egyoldalúság vádja érhessen, ellenpéldánk is van, s ez is a saját gyakorlatunkból. Illusztris vidéki városunk gépgyártó üzemében rengeteg ellenőrizhetetlen mendemonda keringett a vezetők személye körül. Úgy érezték, nem lehet már szó nélkül hagyni, ezért szakszervezeti taggyűlést hívtak össze, ahol minden érintett becsületesen odaállt az egész közösség elé és elmondta az igazságot. Kivéve azokat, akik a vádakat terjesztették. Míg mindenki azt hitte, hogy a munkahely méhkashoz hasonló korábbi állapotát lecsillapították, addig a vádaskodók más utakat választottak: megírták panaszleveleiket mindenhova, ahova csak lehetett. (Többek között hozzánk is.) A vádak lényege az volt, hogy a gazdasági és politikai vezetők behozzák az üzembe a rokonságukat, kitűnő pozíciókba juttatják őket, és teletömik pénzzel. Azonkívül egymásnak osztogatják a törzsgárda-aranygyűrűt, holott többen ennek kiérdemlési idejét nem is ott dolgozták le. Körülbelül egy óra alatt derült ki, hogy egyik-másik vezetőnek csakugyan dolgozik az üzemben rokona. Volt köztük betanított munkás, raktárkezelő s a legmagasabb „pozícióban” egy csökkentlátó telefonkezelő volt. A bepanaszoltak csakugyan valamennyien rendelkeztek már aranygyűrűvel. És csakugyan ketten közülük nem ennél a vállalatnál dolgozták le azt a három évtizedet. Egyikük a jogelődnél, másikuk a tröszt egyik társvállalatánál, ám a kollektív szerződésben fehéren-feketén az állt, hogy ilyen módon bárki saját vállalati dolgozónak tekintendő. Emberközpontú demokrácia Itt se részletezzük tovább, csak a tanulságokat. Lám, tipikus az eset abból a szempontból, hogyan lehet igazságelemekből remek látszatokat faragni. Arra is, hogy néha milyen nehéz megkülönböztetni azt a fajta demagógiát, amely a demokrácia égisze alatt az igazságért való bátor kiállás látszatát kelti. Az meg az említett példából és a bizony sok hozzájuk hasonlóból egyként következik: a megfelelően alapos és főleg pártatlan — s a kellemetlen igazságokat feltárni sem félő — vizsgálódás mindig eredményre kell, hogy vezessen. Akár „berken belül”, akár kívülről történik. Mert ezekben a mi mai, már nem túlságosan jelentős, de idegesítő emberi konfliktusaink újra és újrarendezésében elsősorban emberismeretre és emberszeretetre van szükség és nem bürokráciára. Az igazság felismerése és a látszatoktól történő szétválasztása nemcsak objektív és tárgyilagos következtetőképesség dolga, hanem igencsak szubjektív dolog is: tudnunk kell, hogy kinek hiszünk és mit hiszünk el. S ha könnyebb is olykor, ne játsszon bíróságosdit az igazságot tenni köteles szerv, vagy szervezet, hanem bíróság.Hiszen nem bűnügyek ezek, hanem az együttélés során óhatatlanul kialakuló emberi viszonyok. Ám, lelki csínyeim sem szabad őket: igazságot tenni mindig és mindenben szükséges a demokrácia nevében és a jó munkahelyi légkörért. S ez a demokrácia nem csupán azt jelenti, hogy mindenki mindenhol panaszkodhat, nemcsak azt, hogy egyenlőséget élvez mindenki abban is: panaszát lehetőleg pártatlanul megvizsgálják. A demokrácia nemcsak hivatalos hatalmat gyakorló szervezetek összessége, hanem olyan emberközpontú rendszer, amely éppen, ha helyben érvényesül, mind a panaszkodást, mind a külső beavatkozást feleslegessé teheti. S ha már nem így történik, akkor mindenkor védelmet kell nyújtania azoknak, akik panaszkodnak valóságos sérelmeik miatt, de azoknak is, akikkel szemben alaptalanul vádaskodnak. Gyakorlása csak mindezzel együtt emberi, ez segít a látszatok és igazságok szétválasztásában is. Ez pedig az emberek közti alkotó békesség megőrzése szempontjából igen fontos. Sztankay József