Népszava, 1982. február (110. évfolyam, 27–50. sz.)

1982-02-06 / 31. szám

6 Mecsetépítő kommunisták Leeresztett redőnyök mögött ültünk a vendégszobában. A nappaliban gyűlt össze a csa­lád nagyobbik része, mi pe­dig hármasban beszélgetünk Tawfik Ziyyaddal, Izraelben, arab Názáret kommunista polgármesterével. Kollégám­mal együtt gyalog már be­jártuk a fél várost, túl vol­tunk a műemlékeken, a vi­lághírű templomokon, meg­néztük a nevezetes „Mária­­kutat”, s vagy tucatnyit a harminc katedrálisból. Egy órával ezelőtt még kint bak­tattunk a szűk utcákban, a dombról lezúduló szennyvíz vastag csíkjai mentén. A vá­ros kábult volt a délutáni hőségtől, a beszélgetés is lassan indul. A polgármester felesége hangtalanul benyit: finom aprósüteményt és narancsle­vet, teát, később kávét hoz. Dicsérjük a szíveslátást, de Tawfik Ziyyad nem sok időt hagy az udvariaskodásra. Mikor a család kerül szóba, akkor is politikáról beszél. — Látták a lányomat? Crossingnak neveztük el... Crossing angolul áttörést is jelent. Az elnevezés emlékez­tet a hetvenhármas eszten­dő októberére, amikor az arabok áttörték a Szuezi-csa­­torna mentén kiépített izraeli védővonalat. De hozzáten­ném: Crossing az arab nyelv­ben szimpatikusabban hang­zik, mint az angolban. Hinnünk kell neki: Tawfik Ziyyad világszerte ismert pa­lesztin költő, mestere a nyelvnek. Hat szó című ver­séből idéz most: „Melyik anyától szállt reátok a ciszjordán vidék? a Sinai-félsziget és a Golan? ... Aki más jogát bitorolja erővel, hogy védi meg saját igazát, ha a mérleg idővel ellene billen? (Tótfalusi István fordítása.) — De egyelőre a mérleg még nem billent „ellenük” — állapítjuk meg s a pol­gármester gyorsan elkészíti a mérleget. Izrael lakosságának tizen­négy százaléka arab, de az arab községtanácsok aránya nem éri el a három százalé­kot sem. Sok palesztinnak nincsen izraeli állampolgár­sága, köztük olyanoknak sem,­­akik már 1948, tehát Iz­rael megalakulása után szü­lettek. Ők az izraeli törvé­nyek szerint „örökletes hon­talanoknak” számítanak, vagyis semmilyen állampol­gárságuk nincsen. A drúz ki­sebbség tagjain és a beduin törzsek fiataljain kívül ara­bokat általában nem hívnak be katonai szolgálatra, ám gyermekük születésekor hi­vatalos segélyt, köztámogatást csak azok kaphatnak, akik leszolgálták a katonaidőt. A tizennégy év feletti arabok általában hat tanévnél vala­mivel kevesebbet tanulnak végig, a zsidók kilenc és fe­let. Jelenleg az egyetemi hallgatóknak mindössze há­rom százaléka arab. Kevés az oktató, a tankönyv. 107 izraeli arab település közül hatvanban nincsen orvosi rendelő és egészségügyi ellá­tás, jó néhány tucatnyi falu­ból pedig még a villany is hiányzik. — A diszkrimináció és a nemzeti gyűlölködés atmosz­férája vesz körül bennün­ket. A légkör fojtogató. De beszéljünk inkább Názáret­­ről — javasolja a polgár­­mester. A beszélgetést közös város­nézéssel kötjük össze. Be­ülünk a polgármester kocsi­jába, az építőmunkásból lett poéta-politikus ül a volán­nál, ő az idegenvezető. Az autó pár méter után fékez, megállunk egy mini mecset­nél. — Ez a Békemecset, Maszdzsid asz-Szalem. Kom­munista pártaktivák rendez­ték az építkezéshez szüksé­ges gyűjtést, és, persze, szer­vezték a társadalmi munkát. Arrébb egy parkosított tér mellett állunk meg. — Ez a társadalmi munkások tábo­ra. Amikor utcát építünk, járdát vagy iskolát — kény­telenek vagyunk mozgósítani az érdekelteket. Néha hat­száz ember is dolgozik: itt állítják fel a sátraikat, itt működnek a közkonyhák. Názáret hegyekre-dombok­­ra épült, az utcákat lépcső­sikátorok kötik össze egy­mással. — A cementlépcsőket is társadalmi munkával épít­jük: mi alig-alig kapunk va­lamit az államkasszából. Sőt, a hatóságok gyakran lefog­lalják az úgynevezett „vaki­­vagyont”, amelyet az iszlám jog szerint közcélokra és jó­tékonysági akciókra kell for­­díta­ni. — Kevés helyen hallottunk mecsetépítő kommunisták­ról .. — A kommunisták fellép­nek a vallási megkülönböz­tetés ellen. Hiszen a vallási diszkrimináció az egyik for­mája az állampolgárok köz­ti egyenlőtlenségnek is. A muzulmánok zömmel ara­bok: amikor pártunk még mecsetépítést is támogat, ak­kor éppen a nemzeti-állam­polgári egyenjogúság eszmé­jéért száll síkra. A félszázezer muzulmán­nak három mecsetje van a városban — a megkülönböz­tetésre különösen érzékeny arabok gyanakodva mérege­tik — nem is annyira a zsi­nagógákat, amelyek a zsidó­negyedben vannak, hanem — a különböző gigantikus ke­resztény katedrálisokat. Ró­mai katolikus, görögkeleti és görög katolikus, maronita és egyéb templomok uralják a dombokat. Amikor az erőd­szerű templomok mellett el­haladunk , le-lefékez a gépkocsi. A polgármester panaszko­dik: Nézzék ezeket a monst­rumokat! Mintha a levegőt szívnák el tőlünk. Tágas par­kok veszik körül a műem­lék templomokat — mi pe­dig nem tudunk területet sze­rezni a lakás- és iskolaépí­téshez. Persze, engedélyt sem nagyon kapunk rá. Izraelben a keresztény kö­zösségek nem túl nagy lét­számúak. A templomok még­is működnek, a haldokló ide­genforgalom is elsodor ide egy-egy hívő turistacsopor­tot. Az egyik legnagyobb szé­kesegyházban, a Szent György-katedrálisban, láttam egy misét: tizennyolc hol­land és amerikai turista állt a süllyesztett mellékoltár mellett. Európai észjárással nehéz lenne megérteni: miért a műemlék templomok terüle­tére sóvárognak a názáreti arabok, miért ingerük őket az évszázadokkal — vagy fél évezredekkel — korábban épült templomóriások. De a polgármester megmagyaráz­za ezt a hellyel-közzel radi­kális, sajátos és eléggé egy­oldalú „antiklerikalizmust”. — Mi itt gettóban élünk. Tízezerszám zsúfolódunk ösz­­sze a számunkra kijelölt te­nyérnyi helyen. Parkra, zöld­területre, játszótérre elvétve akadunk. De nézzenek azok­ra a dombokra! Az előkelő, állami támogatással épült villanegyedben él a nem egé­szen húszezres létszámú zsi­dó közösség. — Érintkeznek egymással? — Alig-alig. Mi, arabok, ott, Felső-Názáretben, Nats­­rat Illitben, csak illegálisan tudunk lakást szerezni. La­kásért, lakóházért a minden­kori ár többszörösét követe­lik tőlünk, számunkra ez a hűvösen előkelő villanegyed megközelíthetetlen. De „on­nan” sem nagyon érezzük a közeledés szándékát. Nekik külön szolgáltatóhálózatuk, üzleti központjuk van, a leg­szükségesebb érintkezést is igyekeznek a minimálisra csökkenteni. De miféle érint­kezés lenne kívánatos és cél­ravezető két olyan közösség közt, amelyből az egyik­­ félszázezres létszámával 7400 dunam területen lakik, a ti­zennyolcezer felső-názáreti­­nek pedig 34 ezer dunam jut. (Egy dunam alig vala­mivel több mint kilencszáz négyzetméter.) — És milyenek a perspek­tívák? — Országosan vagy Názá­­retben? Egyébként mindenütt úgy véljük: harcolnunk kell mindenfajta diszkrimináció ellen. Egyesíteni kell a va­lóban demokratikus erőket. Most nem az a fontos, hogy a múltbeli sérelmek felemlege­tésével fokozzuk a megosz­tottságot. Ellenkezőleg. Az Izraeli EP éppen azért hoz­ta létre a Demokratikus Front a Békéért és a Haladásért nevű politikai tömörülést, hogy új kezdeményezésekkel lehessen súlyt adni a pozitív, demokratikus céloknak. Pár­tunk azt ígéri, hogy valóban hidat ver az arab és az iz­raeli nép közé. — Én hiszek ebben. De láthatja: arab Názáretben nemhogy egy hídhoz, hanem még egy lépcső építéséhez is iszonyú erőfeszítésekre van szükség. Ám mi nem riadunk vissza sem a lépcsőépítéstől, sem a hídveréstől. Krajczár Imre N­á­sárét Ilyen idillinek, békésnek látta a múlt századi arab művész Názáretet, amelynek arab és zsidó szek­tora gettószerűen elkülönült egymástól, Izrael megalakulása után SZOMBAT, 1982. FEBRUÁR 6. NÉPSZAVA ­­ll­­visszatér A CI­A, az amerikai hírszer­ző központ visszatér, így le­het röviden összefoglalni azo­kat az intézkedéseket, ame­lyek a hírhedt kémszervezet talpraállításáról szólnak. Hosszú időre háttérbe szo­rult, főleg a Watergatte-bot­­rányban viselt szerepe miatt. A Carter-kormányzat 1978- ban korlátozó intézkedéseket tett a CIA ellen — mind bel­földi, mind külföldi vonatko­zásban. Csökkent a létszáma, kétezer emberét bocsátották el, 500 millió dollárral keve­sebbet szavaztak meg neki. Új lehetőségek korszaka nyílt meg előtte, amikor a Reagan-adminisztráció ke­rült hatalomra feszültséget előidézni kívánó programjá­val és tevékenységével. En­nek a politikának szüksége van a CIA-re, mint kémke­dést folytató, felforgatást előkészítő, titkos adatok alapján politikai, katonai és gazdasági elemzéseket készí­tő szervezetre. Nem vélet­len, hogy Reagan elnök Wil­liam Casey-t nevezte ki a CIA igazgatójává. Főként két okból. 1. A 68 éves New York-i ügyvéd dol­gozott már az elhárításban, a második világháború az OSS (Office of Strategic Ser­vice — stratégiai szolgálati iroda) európai megbízottja volt Londonban. 2. Ő volt az elnökválasztási hadjárat ide­jén Reagan politikai és pénzügyi felelőse. Az elnök már a jelöltségért folytatott hadjárat idején felfigyelt rá, amikor is Casey Iowa állam­ban nemcsak a pénzügyeket intézte, hanem Reagant olyan tanácsokkal is ellátta, amelyek közrejátszottak ab­ban, hogy végül is megsze­rezte a Republikánus Párt jelöltségét. 3. Mindehhez hozzátehetjük azt is, hogy Casey rendkívül tapasztalt, minden hájjal megkent üz­letember és politikus: eddi­gi pályafutása során 71 tiszt­séget töltött be, volt úgy, hogy egyszerre négyet-ötöt. A Carter-féle korlátozások óta a CIA nem dicsekedhe­tett titkos akciók látványos sikereivel, hiszen terveiről 175 személyt kellett előre in­formálnia, s több területen meg volt kötve ügynökeinek a keze. Nem ilyen szervezetre van szüksége a Reagan-csapat­nak, amelyben különben több CIA-veterán is van, a többi között George Bush al­­elnök, Frank Carlucci, a Pen­tagon második embere. Reagan sietett szabályozni a szervezet felépítését és te­vékenységi körét. Bővítette mind külföldi, mind belföldi működésének területét. A CIA-t ellenőrző bizottságok számát nyolcról kettőre csök­kentette, 174-ről 34­-re szál­lította le a titkos akciókról tájékoztatandó személyek számát. 1980-ban csak évi egymilliárd dollár volt a hír­szerző központ költségveté­se, most tízmilliárdra kíván­ják növelni, hogy a techno­lógiai eszközök modernizá­lását is elvégezhessék. A jelenlegi létszámot 1982 végére nyolcezerre duzzaszt­­ják. A toborzás már megin­dult. Tízezren jelentkeztek, de nemcsak ezek közül válo­gatnak. A beszervezők eljár­nak egyetemekre, szerveze­tekhez, klubokba, hogy meg­felelő nyelvtudással rendel­kező, és a feladatok elvégzé­sére képes személyeket kivá­lasszák. Elkészült egy 23 oldalas törvényjavaslat, amely lehe­tővé tenné, hogy a belföldi rendeltetésű FBI (szövetsé­gi nyomozó iroda) működé­sével párhuzamosan dolgoz­zék a CIA. A javaslat egy­előre még Reagan íróaszta­lán fekszik, mert a sajtó he­vesen ellenzi. A CIA ugyan­is a vietnami háború idején a hazai kémkedés elhárítá­sán működött. Buzgósága oda vezetett — ezt az akcióját ne­vezték Operation Chaosnak —, hogy 500 ezer amerikai békeharcost (pacifistát) tet­tek feketelistára. Az amerikai sajtó ugyan nem támadja a hírszerző köz­pont bővítését, de annál több támadás éri William Casey személyét közvetve és­ köz­vetlenül, Max Hügel esetével kez­dődött. Ez a New Hamp­­shire-i üzletember Reagan és Casey baráti köréhez tarto­zik, nyilván ezért nevezték ki a CIA igazgatójának he­lyettesévé és bízták rá a leg­fontosabb főosztály, a titkos műveletek irányítását. Ilyen kinevezéskor vizsgálni kell a jelölt múltját, ami hónapokig tart, Hugel esetében körül­belül csak egy hetet vett igénybe, így történt, hogy el­hallgatta, miszerint a 60-as években egy elektronikai cég belső embereként üzleti titkokat adott el. Ezt a Wa­shington Post leplezte le. Ez a lap indította el a Water­­gate-botrányt is. Hugel kény­telen-kelletlen lemondott tisztségéről. Méltó utódot ta­láltak John Stein személyé­ben, aki húsz évig vett részt a CIA kongói és kambodzsai titkos műveleteiben. Bill fel sem ocsúdhatott a kellemetlenségekből, amikor tavaly augusztusban a New York Times egyenesen őt vádolta meg azzal, hogy mint a Lous­iana állambeli Multi­­ponics agrár-élelmiszer cég egyik igazgatója elhallgatta a valódi pénzügyi helyzetet, csődspekulációt követett el. Véget sem ért ez a vizsgálat, s néhány hete a The Wa­shington Post jelentkezett újabb váddal, amely szerint Casey 1976-ban az indonéz Pertamina olajtársaság szá­mára adókedvezményt pró­bált kieszközölni a kormány­nál, hogy a külföldi társasá­got előnyhöz juttassa. A lob­byzás 1978-ban vezetett ered­ményre. A The Washington Post a CIA igazgatójának az elmarasztalását sürgette. A szenátusi bizottság, amelyet egyébként a konzervaitív Barry Goldswater vezet, kénytelen foglalkozni ezzel a váddal is. Egyelőre semmi jele annak, hogy Reagan elnök bizalma megrendülne William Casey­­ben. Elvégre megfelelő em­bert akart megfelelő helyre. Kóródi József William Casey ORSZÁGOK A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN Ismét szárazság pusztít a Szaharától délre fekvő, úgy­nevezett Sahel országokban, főként Maliban, Nigerben, Szenegálban, Gambiában, a Közép-afrikai Köztársaság­ban. Nemcsak ott, hanem Marokkóban is, ahol esőért könyörögnek a mecsetekben, a falusi utcákat imádkozó gyerekek járják a tűző na­pon, barázdát húznak, s az ablakokból — ez ősi szokás — befátyolozott arcú asszo­nyok vizet locsolnak az ut­cára. Maradjunk Marokkónál, ahol az aszály 1980-ban is súlyos károkat okozott, fel­gyorsult a drágulás, tízezer számra özönlöttek a falusiak a városokba. Ez a körülmény közrejátszott abban, hogy ta­valy júniusban Casablancá­ban zavargás tört ki. Az idei termést csak húsz millió mázsára becsülik a várt negyvenmillió helyett, Marokkónak harmincmillió mázsa gabonát kell importál­nia, akárcsak 1980-ban. Ta­valy az állatállomány 40 szá­zalékos kárt szenvedett, a magukra hagyott, csontig so­­ványodott barmok éhenpusz­­tultak. Az idén is folytatódik a falvak elnéptelenedése, a hatóságok sem bírságolással, sem bebörtönzéssel nem tud­ják a városba özönlőket arra kényszeríteni, hogy vissza­térjenek. A marokkói földbirtokosok kevésbé érzik meg az időjá­rás viszontagságait, hiszen öntözőberendezéseik vannak. Sőt, az aszályt kihasználva, felvásárolják a fellahok par­celláit. A kormány ugyan a költségvetés 15 százalékát szánja az aszály elleni küz­delemre, a parasztok azon­ban nem bíznak ebben, a ko­rábbi rossz tapasztalatok alapján. Sanyarúbb a helyzet a Sza­harától délre, ahol a 70-es években mérhetetlen káro­kat, tízezrek halálát okozta a szárazság. 1981-ben felcsil­lant a remény, az esős évszak ugyanis májusban szerencsé­sen kezdődött, esett, mintha dézsából öntötték volna, ki­­zölldeltek a rétek, a vetések, a decemberi és januári ara­tásra jó kilátások voltak. De az eső olyan hirtelen elállt, amilyen hirtelen megeredt. Szeptemberben és októberben egy csepp sem hullott, pedig akkor kellett volna legjobban az eső. A köles elsárgult, ki­veszett, akárcsak — különö­sen Nigerben és Maliban — a folyók mentén vetett rizs. A mégis megmaradt növé­nyekre sáskafelhők szálltak, felfalták a réteken a füvet is, az állatok táplálék nélkül maradtak. A pásztorok útra­keltek, hogy a sivataggá vált földeken vizet keressenek. A falusiak a kevés számú vá­rosokba és környékükre me­nekültek, ahol viszont csilla­gászati élelmiszerárak fogad­ták őket. Maliban például egy kiló rizs ára hússzorosára emelkedett. Akik a szomszé­dos országokban keresnek menedéket, nem találnak jobb helyzetet. Nem egy or­szág megakadályozza az „af­rikai testvérek” beözönlését, ilyen például a viszonylag jobb helyzetű Nigéria. A szárazságért azonban nemcsak az eget vádolhatják a nyomorgó saheliek. Azokon a helyeken — kevés az ilyen —, ahol abbahagyták az erdő­irtást, nem következett be elsivatagosodás. Ilyen vidék Maliban Watagouna tarto­mány. De néhány kilométer­rel távolabb már sivataggá váltak a húsz éve még dús növényzettel borított földek. A szárazság átkával tehát pá­rosul a rablógazdálkodás. Ezeken az állapotokon nyilván nem az imádság se­gít, ahogy a parasztok és a nomádok hiszik, de az a faj­ta nemzetközi segély sem, amely némi kenyérgabonát csurrant-cseppent az aszály­tól sújtott lakosságnak. Mu­tatkozik valami felismerés: nem alkalmi élelmiszer-szál­lítmányok oldják meg az éh­­halálal fenyegetettek súlyos helyzetét, hanem kutak fú­rása, öntözőművek építése, az erdőirtás megállítása; ha eb­ben kapnak segítséget, maguk biztosíthatják önellátásukat, s nem kell csak a gyarmati időkben megszokott néhány terményt termeszteni. Az élelmiszersegélyek amúgy is alig jutnak el a címzettekhez. Ennek oka nemcsak a rossz útviszonyok­ban rejlik, hanem abban is, hogy a küldemények eltűn­nek a külföldi adományok megdézsmálásában jártas tisztviselők kezén. A nyomor vámszedőit nem zavarja, hogy a halál árnyéka vetődik a Szaharától délre elterülő országokra. K. J. Az állatok csontig lesoványodva pusztulnak el

Next