Népszava, 1982. február (110. évfolyam, 27–50. sz.)

1982-02-06 / 31. szám

NÉPSZAVA 1982. FEBRUÁR 6., SZOMBAT A Bundás Ferkóról me­­­SP lélek... ” 1946 tavaszán került Tavaszi Ferkó a Munkácsy­­kollégiumba. A Stefánia úton volt a kol­légium, egy emeletes villá­ban. A villa egy földbirtoko­sé volt, bizonyos Bakách Ta­másé. Az ostrom idején üre­sen maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elöl a Du­nántúlra menekültek. A har­cok során belövést kapott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint döglött lóról a bőr. A búto­rokat széthordták. A kollégis­ták, amikor elfoglalták, úgy­­ahogy rendbetették. A le­endő szobrászok, festők, gra­fikusok voltak a kőműve­sek, ácsok, mázosok. Emele­tes ágyakat, tömzsi szalma­zsákokat szereztek valame­lyik kaszárnyából, nagy kon­­dérokat a csempés konyhá­ba, s a kondérokba bab meg krumpli is került, a kommu­nista pártszervezet jóvoltá­ból. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti vil­la, mint főúri rezidencia. De ez a nyomorúság azért egé­szen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessé­ge. A gyerekek hozták ezt a fényt; a tizenhét, tizennyolc, húszéves kamaszok. A ruhá­jukba, a viseltes gúnyájuk­ba ivódva hozták, ahogyan jöttek, a Józsefvárosból, Új­pestről, Erzsébetről, az alföl­di falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Fel­nőttek ! Egyikük-másikuk már földet osztott. Pártot szer­vezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziakban, valóságosakban. Az őszi vá­lasztások után, amikor a re­akciós népség kivonult az ut­cára, hogy „nem lesz vörös Budapest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kő­bányai munkások oldalán. Esténként a Bakách-villát szinte fölemelte az énekük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot...” Nemcsak énekelték, hitték is. Csinál­ták is. Köröskörül az úri ne­gyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vibráló fényesség­ nem a napból jött, hanem a tár­gyakból, a meggyötört há­zakból, a nehéz lihegéssel el­indult gyári gépekből, az em­berekből. A szegény embe­rekből. A Dunán, a komisz fagyban, nélkülözések köze­pette felépített első híd vas­traverzeiből. A politika po­rondján nehéz birkózás folyt; néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytele­nek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lent­ről valami olyan hitteli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Száz­ezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfe­szült a rengeteg néptől, a baloldali blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” Örvény­lett a tér, mint az áradó fo­lyó. Hitele volt a jelszavak­nak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott álltam én is, a téren, Géza mellett, a kol­légisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de mun­kánk nemigen akadt — az időm jó részét a kollégium­ban töltöttem. Alakrajzot ta­nítottam. Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt álmodozni: honnan és hogyan lökődött fel egyszerre ez a sok, friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe uj­­jakat, amelyek egy kicsit még görcsösen fogták a ceruzát — s alig bírtam legyűrni a meg­­hatódásomat. „Ez az igazi forradalom...” — mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kol­légium kapuján Tavaszi Fer­kó. Ott állt a kapu előtt, tü­relmesen, komolyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy hártyázta a vi­zeket, suba volt a vállára terítve, a fején báránybőr­­kucsma. A kezében nagy bu­gyor, kendőbe kötve. A lábá­nál egy fekete puli ült, csak a lihegő, piros nyelve látszott ki a rengeteg szőr közül. — Itt lehet szobrásznak lenni? — kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos ki­ejtéssel. — Mert én az aka­rok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Ak­kor, azon a tavaszon a világ­legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegényke, pulival, be­csönget a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye. — A Heves így hangzott: „He­­vezs”. — Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide? — Egy olyan szőke, fiatal. Úriember-féle. De mégse az. — Mégse az? — ... Mert földet osztott nálunk. — Aha. — Géza alig bír­ta visszagyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: Jancsi-Jeannette irányította a kollégiumhoz. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, má­­jiusban. — Így mondta: má­­jiusban. — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan. — Már nem az? — Nincsenek juhok az ura­dalomban. Meg uradalom sincs már. — Akkor mit csinál? — Kapott földet. Nyolc holdat. Mert hogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. — Kicsit meg­állt. — Meg az apám is, így hatan. — És te? Mit csináltál ed­dig? — Bojtár voltam. Az édes­apám mellett. — Hány iskolát jártál? — Ötöt. — De némi gon­dolkodás után, kiegészítette: — Úgy nagyjából. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát, úgy ... nagyjából. — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogat­ni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már, tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt, roppant komolyan csi­nálta a vallatást. Én azonban ismertem jól, láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érez­te ezt. Ezért próbált nagyon hivatalos lenni. Amióta is­mertem, soha nem láttam még ennyire kiegyensúlyozottnak, mint ezekben az időkben. A görcsössége, a szüntelen két­kedése feloldódott. Sokkal kevesebbet beszélt, mint ré­gen, de rengeteget dolgozott. Azt hiszem, a legjobb népi kollégiumi igazgatók egyike volt. A fiai imádták. Újabb s megint újabb kér­déseket tett föl. Amilyene­ket másoktól, a kezdő ismer­kedésnél sose kérdeztünk. Tulajdonképpen megértet­tem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csináltam volna. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biztonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a feleletei már előkészí­tették az ember szájában a következő kérdés jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös pa­raszti elfogódottság. De kö­vetelőző hányavetiség se. Valahogy itthon volt. Ebben a villában is­ így kezdte sok mondatát: — Odahaza azt mondták ... Ebben a személytelen hi­vatkozásban azt érezte az ember, hogy egy mélyvilág most felnyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kí­váncsiságát hozta magával. Elküldték onnan, nézzen szét, de ha muszáj, vissza is mehet. S nem mellékes, hogy mit jelent? ... — No és a kutya? — Gé­za a szeme sarkából az arca komolyságán át, huncut vil­lanást küldött felém. — Az­zal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Oldozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Gé­za rákérdezett megint: — Mi a kutyád neve? — Bundás. — Bundás. Vele mi lesz? Itt ám nemigen maradhat. Ferkó most először zavaro­dott meg. Rövid nyakán a fe­je mozdulatlan maradt, de a keskeny vágású, fekete sze­mei a széltől-naptól piros­barnára cserzett arcában, volna le. Éreztem: a dac nem is annyira Géza kétkedésé­nek, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” érdekelték, hanem az ember. Az emberféle. Gyönyörködött benne. Bár rejtegette. — Estére meglátjuk. Ná­lunk demokrácia van, kisko­­mám! Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk megnézegették Tavaszi Fer­kó sorba rakott műveit, az­tán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitá­ban aztán inkább már csak a Bundás sorsáról esett szó. Miután Ferkó most már egé­szen határozottan kijelen­tette: ha a kutya nem ma­radhat, nem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csap­tak össze. Fukász Jancsi, egy aposta­­gi fiú, élesen megbírálta Ferkót, hogy individualista. Ferkó aligha ismerte a szót, de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézegette Fukászt. Aki még a tegnapi marxista­kor anyagára is hivatkozott. Miszerint a burzsoázia min­dent fölhasznál az osztály­harc elleplezésére: kispolgá­ri érzelgősséget, üdvhadsere­get, állatvédő egyesületeket, stb. Javasolta Ferkó fölvéte­Nem tudtam itt hagyni ezt a tavaszi erjedés erős ízeit ka­varó vitát. Ami lassan nagyon mesz­­szire kanyarodott nemcsak Tavaszi Ferkótól, de a Bun­dás sorsától is. Mert Bundás ürügyén szó esett a földvisz­­szaperlésekről, a falusi nép­ítéletekről, meg a kollégiu­mi rendről, az önként vállalt közösségi fegyelemről. Arról, hogy ma az egyik fiú megló­gott a soros krumplipucolás elől. „Kicsi dolog. De aki így viselkedik, az individualista anarchista. Nem forradal­már!” Ezt a szót, hogy „in­dividualista”, különösen sze­rették. Ez valamilyen for­mában minden felszólalás­ban benne volt. Aztán hatal­mas vita robbant ki arról is, mi most a fontosabb: első­sorban a szakmát tanulni, vagy a forradalomért har­colni? Politizálni? Pintér Palit kerestem a sze­memmel, ezt a nehézkes, nagy darab, magánakvaló pa­rasztgyereket.­­Hátul ült, be­húzott nyakkal, s makacsul a padlót nézte. Most nem em­lítették a nevét , de őt szok­ták állandóan bírálni, hogy semmivel se törődik, csak rajzol, reggeltől estig, makacs nekiszánakozással. Géza a sarokban állt, a kar­ját a mellén összefonva, nem szólt közbe, mélységes derű­vel figyelt. Később Sári is megérkezett, Gézáért jött, nyilván. Mögéje állt, a vál­lára támasztotta a fejét, most már két arc mosolygott egy­más mellett. Mintha egymás­tól kapták volna a fényessé­güket. Sári megjelenése egy kicsit megbolydította a fia­talokat. Csak néha lestek oda, a sarokba, akkor is lop­va —, de egy másfajta izga­lom pezsgése is érződött már a levegőben. Géza odaintette Pinokkiót. — Majd te törődj vele! — mondta neki, halkan. Tavaszi Ferkóra értette, aki még min­dig a terem közepén izzadt. Konok, kerek fejével ökle­­lően fordult arrafelé, ahol ép­pen beszélt valaki. Mintha­­ minden, ami elhangzik, vala­milyen módon az ő jogát vi­tatná, hogy itt legyen. A ke­zével időnként lefelé nyúl­­kált, alighanem a Bundás fe­jét kereste, simogatóan. Bá­torítva, vagy éppen bátorsá­got keresve. Már nem volt olyan magabiztos, mint reg­gel. Bundás persze nem volt ott. Ide már nem engedték be. No, de a Bundás sorsát vé­gül mégis el kellett dönteni. Szót kért Róth Laci is, akit az ostrom alatt, egész család­jával együtt, belegéppiszto­­lyoztak a Dunába a nyilasok. A fejlövése nem volt halá­los, valahogy kimászott a Dunából, és megmenekült. Egyedül a családból. De az­óta dadogott. Furcsa, egzo­tikus virágálmokat rajzolt. Fantasztikus állatokkal. Szer­telenül, de nagyon tehetsége­sen. Az embernek az volt az érzése, hogy a víz alól, a Du­na fenekéről hozta ezeket a különös víziókat. — A ku ... ku ... kutya ... Fe ... fölajánlom az ... az adagom se ... felét... A ... a ... ku ... kutya jó ... jó ... — Csak ennyit mondott a nagy-nagy csöndben, s leült. Megtapsolták, erősen. Bun­dás sorsa lényegében el is dőlt. Csupán az volt a kikö­tés, hogy az udvaron kell lak­nia. Ezen az első éjjelen azért a Ferkó ágya alatt aludt. Tél óta Bakách Tamás is ott lakott a villában. Nem a család — egyedül ő. Valami­féle összeköttetésekkel „el­lenállási papírt” szerzett, s olyan utasítást, hogy a kollé­giumnak ki kell ürítenie a villát. Ez persze nem történt meg, hiába ágált s hangos­kodott. De behurcolkodott egy üresen álló kis torony­szobába. Nyilván, hogy a sze­mélyes jelenlétével doku­mentálja a jogfolytonosságot. Tavaszra már nagyon meg­­csöndesedett. Semmi rosszat nem csinált. De a jelenléte mégis idegesítő volt. A fiúk megpróbálták apróbb-na­­gyobb bosszantásokkal kisze­­kírozni, nem hagyta magát. Hosszú orrú, sovány, ősz ha­jú ember volt ez a Bakách Tamás, olyan egyenes tartás­sal, mintha mindig lovon ül­ne, s iskolalovaglást végezne. Reggelenként, amikor már jobb idő volt, pizsamában és a vállára vetett felöltőben órákig sétálgatott a kertben, az udvaron. Bundásnak nem volt rokonszenves az ősz ha­jú úriember. Amint meglát­ta, elkezdte „keríteni”. Sza­­ladozott körülötte, kisebb­­nagyobb körökkel, s ugatta, ugatta, csillapíthatatlanul. Mint valamikor a tilosba tar­tó birkákat. Bakách először megpróbált barátkozni a ku­tyával. Kenyeret dobott neki. Bundás nem barátkozott. Az­tán rúgásokkal meg bottal kergette. Ettől viszont csak nőtt a kutya dühe. A pizsama helyett rendes utcai ruhát vett fel. Ez se segített. Bun­dás ellenszenve, úgy látszik, nem a pizsamának szólt. Bakách végül is abbahagy­ta a reggeli sétákat. Bundás viszont most már azt leste, hogy mikor jön haza? A „ke­rítés” egyszer sem maradt el. Kész cirkusz volt. A kollé­­­­gisták az ablakokban álltak ilyenkor, és mulattak. Ba­kách már alig mert kimoz­dulni a toronyszobából. Föl­indultan panaszkodott Gézá­nak, s követelte a kutya el­távolítását. Géza udvariasan sajnálkozott — de nem ígért semmit. Ferkót azért magá­hoz hívatta: — Csinálj valamit azzal a kutyával! Nem te uszítod? Ferkó ártatlanul tiltakozott. „Hogy is gondolhat ilyesmit az igazgató elvtárs?” De utá­na, néhány napig, mégis csönd volt. Bundás nem „ke­rített”. Bakách újra megje­lent a kertben, s a reggeli sé­tákon egy fokkal nagyobb öntudattal lépkedett. Majd­nem diadalmasan. Ám nagyon rövid ideig tartott a békesség. Egyik reggel Bundás újra elkezd­te Bakáchot „keríteni”, s ha lehet, még veszettebb csaho­­lással, mint azelőtt. Bakách viszon­t most már nem akart meghátrálni. Inkább még nyújtotta a sétáit. Délelőt­tönként olyan ricsaj volt az udvaron, hogy szinte dolgoz­ni se lehetett bent a szobák­ban. Géza megint hívatta Fer­kót, most már igazán mér­gesen : — Nem megmondtam, hogy beszélj a kutyáddal? — Nem hallgat az énrám. — Azt hiszem, hogy nagyon­­is! Mért volt csönd néhány napig? — Ferkó csak nézett rá az apró, fekete szemeivel, és hallgatott. — Bolondok­háza van itt. Vagy rend lesz, vagy elvitetem a kutyádat a sintérekkel. Megértetted? Ferkó egy kicsit megszep­pent, de aztán kihúzta magát, s kapták félében állva, erősen szembenézett Gézával. — Igazgató elvtárs, én azt tanultam a marxista­ körben, hogy minden fronton vinni kell az osztályharcot! Géza elnevette magát, s el­zavarta Ferkót. Bakách nemsokára elhur­­colkodott a villából. Pincsési Judit KI KELL MONDANI Nem betonlázban, talán remegve. Buborék-hangot rázva sűrűséggé, ahogy gyógykutak füstje rácsap szemedre. Nem vas­sugárzás, nem érclepedő. Ködbe tört vállnyom, felhőből varrt kabát, talán szalmaszál alatti hangyaerő. Nem falban várni, biztosan ugrani. Szakadékhegyes áramból az idő, mészvallató csontokból a rózsák, ki kell mondani, ki kell mondani! jobbra-balra jártak. A tekin­tete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette, a pad­lón, az igazgatói szobában, a lábához húzódva, s most is lógatta, persze, a szőrcsomók közül a piros nyelvét. A fe­je, a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen — mintha csont­ra lesne —, hol ide, hol oda mozdult. — Itt szigorú házirend van! — tette még hozzá, Jordán Géza. — Akkor ..., akkor ... — oda volt már a hazulról ho­zott magabiztosság. — Én neveltem. Nem menne el mel­lőlem, úgyse. Meg nyáj sin­csen most már. — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjdszerű agyaggyurmák — levelek, gyümölcsök —, az­tán agyagfejek kerültek elő a bugyorból. Köztük egy minia­tűr mellszobor: befont hajú, férfi parasztfej. Mindegyi­ken sok gyerekes pepecse­lés — de sok egyéni, erőtel­jes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetséget. Különösen a kis mellszobor ígért nagyon so­kat. — Ez kis? — A nagyapám. •«­ Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei mintha védekező tüs­kékké változtak volna. Mert a subát az istennek se tette lét — de egyben a Bundás el­távolítását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyet­értés. . . — Ez egy juhászkutya! — emelgette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznöven­dék volt ő is. Néhány közbe­szóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta az igazát. — Mért kiabáltok? Ha pincsi lenne, szobakutya, akkor nem mon­dom! Olyan reszketős selyem­pincsi. Felöltöztetve, ruhá­ban! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét csak azért nem emelte a magasba, mert a jobb keze gipszben volt. A nyakába felkötve. Tegnapelőtt az „állami kol­légistákkal” verekedtek ösz­­sze. A kisgazdapárti kollé­gistákkal, akik a „vörös dik­tatúra” ellen tüntettek, és kö­vetelték a népi kollégiumok „államosítását”. Verekedés közben megrepedt a kézfej­­csontja. — Egy kutyának is lehetnek osztálykörülményei, elvtársak! Csak mindig a konkrét helyzetet kell vizs­gálni. Ez a dialektika! Röpködtek a frissen meg­tanult fogalmak, sokszor egé­szen fura összefüggésekben. Néha összenevettünk­ Gézá­val, de talán még ezzel is in­kább a meghatódottságunkat lepleztük. Már régen haza kellett volna mennem, mert estére vendégeket vártunk. Felsinger István VESZPRÉM Sárospataky Csaba SZIGLIGETI KÉPESLAP Bőzsöny Ferencnek Arcomra fény tapad, virág csomózza kezemet. Árokpartra dobott idő, torz kongással friss jelek. A hegytetőkre várrom kúszott, szélbe ér a mosolygásom. Kövek közé rejtett kincsem madár őrzi árnyéklábon. Levethetem itt az ingem, bőröm alatt nap rak fészket. Szöggel kivert papírhajón hajnalban majd visszatérek. 11

Next